Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-12-07 / 49. szám - Standeisky Éva: Az önmegvalósítás könyörtelensége - Derkovits Gyuláról • Feuilleton (13. oldal)
STANDEISKY ÉVA: Az önmegvalósítás könyörtelensége Derkovits Gyuláról Nézem Derkovits Gyula képeit. Vajon hogyan lényegül művészetté, amit a festő megjeleníteni kíván? Mit jelent az ötágú csillag a magát püspökként ábrázoló 1922-es Süveges önarcképen? S mit a tíz évvel későbbi Három nemzedéken a tükörben megjelenő szakállas ember, a „nagyapa”, akiben a fiatalabbak már nemigen ismerik fel Marxot? Miért sok képen a rohanás, a menekülés, a tűzvész, az utcán egymáshoz préselődő emberek, a megbokrosodott lovak? A halott emberek? Honnan a lecsendesülő indulat? Az otthonképeken rajta és feleségén kívül - olykor önállóan is - miért csak szegényes használati tárgyak láthatók? Miért váltja fel az ideges formákat, az átlós szerkesztést a négyszögek hálózata, a megnyugvó sík? Mi lehet a meglágyuló kései képek ezüstös és rózsás-narancsos színei mögött? Miért a sok vízábrázolás: Duna, jég, hóesés? Miért tömzsi a fizikai munkát végzők teste, miért feszülnek izmaik az erőlködéstől? Mi az oka annak, hogy a festőre ismerünk a drámai Dózsa-fametszetsorozat egyes alakjaiban és festményei nem egy szereplőjében? Honnan az alkotó nem enyhülő antikapitalista, polgárellenes indulata, amelyet olyan képein figyelhetünk meg, mint például a Telefonáló és a Halárus? Miért ellenszenvesek, kegyetlen arcúak, kövérek, puffadt testűek valamennyien, akik nem a proletariátushoz tartoznak: a politikusok, a papok, a kereskedők, a mecénások, a kávéházak férfi és női látogatói, a csendőrök? Mi ösztönözte Derkovitsot, főként élete végén, hogy piciny gyermeküket szorosan ölelő, gyöngéd pillantású anyákat fessen? A kornak és a családnak kiszolgáltatott élet A polgári kortól, a kapitalizmus kiteljesedésétől a mecenatúra korábbi formái módosultak. A sokféleség egyre elfogadottabbá vált. A művészek továbbra is ki voltak szolgáltatva a megrendelőnek és a közízlésnek, akihez és amelyhez tudatosan vagy kevésbé tudatosan alkalmazkodtak. Ugyanakkor növekedett a művészi újítások iránt fogékony támogatók száma, akiken elhatalmasodott a nem egyszer a sznobizmustól sem mentes műgyűjtői szenvedély. Szerencséje volt azoknak az alkotóknak, akik vagyonuk révén nem szorultak rá a pénzkeresetre (mint például Mednyánszky László vagy Farkas István). Sokaknak tanulási, képzési lehetőséget adott a sors, ami segítette őket alkotói kiteljesedésükben. Derkovits nem tartozott a szerencsések közé, nem tanulhatott, önerőből kellett megbirkóznia a művésszé válás nehézségeivel. A hozzá hasonlóan rossz csillagzat alatt születettek ugyanarra kényszerültek, mint ő: pályáztak, mecénásokat próbáltak szerezni, s a végletekig kizsákmányolták önmagukat azzal, hogy egyéni életüket - családjukat, egészségüket - az alkotásnak rendelték alá. Ha nem rendelkeztek üzleti érzékkel, ha képtelenek voltak a pénzt beosztani, ha makacsul ragaszkodtak belülről jövő késztetéseikhez, ha hagyták kapcsolataikat szétmállani, ha magukra figyelve kerülték a társaságot, különösen megnehezítették saját életüket. Szegénység, korai halál lett az osztályrészük. Miből élt Derkovits Gyula? Esetenkénti fizikai munkából, amelyre romló egészségi állapota miatt egyre alkalmatlanabb lett, beteg volt a tüdeje. Bal karja az első világháború alatt szerzett sebesülése következtében bénán csüngött. Bátyja támogatta mindaddig, amíg nem emigrált a Szovjetunióba. Derkovits Jenő önálló asztalosmesterként, majd szakmunkásként lett kommunista még 1919 elején: volt idő, amikor Budapesten és Bécsben is megosztotta öccsével és annak feleségével a lakását. Beajánlotta testvérét elvtársainak, akik a magyar fővárosban 1929 és 1930 között másfél évig lakhatási és megélhetési lehetőséget biztosítottak a kis család számára annak fejében, hogy a lakást az illegális párt vezetői találkozóhelyként használhassák. Révai József, Lukács György és Sallai Imre is gyakran megfordultak a Hunyadi téri, világítóudvarra néző, a ház legfelső szintjén lévő bérleményben mindaddig, amíg a kommunistaüldözésben igencsak leleményes és eredményes Horthy-rendőrség fel nem göngyölítette a kommunisták korabeli szervezkedését. A Derkovits tehetségét felismerők, a szegénységén szánakozók próbáltak a festőn segíteni. Egyikük beajánlotta a Népszavához. A szociáldemokrata napilap közölte is olykor egy-egy alkotását, de előfordult, hogy Derkovits még a honoráriumot sem vette fel. Mecénásai is akadtak. 1923 és 1925 között a festő Bécsben egy baloldali érzelmű mecénás havi apanázsából élt. Időnként ösztöndíjért, támogatásért folyamodott - például a fővároshoz -, amelyet vagy megkapott, vagy nem, többnyire nem. Az sem volt ritka, hogy vásároltak a kiállításon szereplő képei közül. Ha nagyobb összeghez jutott, a pénzt drága festőkellékekre, művészeti könyvekre fordította. Étkezésében, lakhatási körülményeiben igénytelen volt. Felesége, a zömök, „bocslábú” proletárlány, akit festőmodellként ismert meg még az 1910-es évek végén, mindenben alkalmazkodott hozzá. Társa, segítője, ápolója lett. Az alkotás forrásai A proletárfestő kifejezés, amellyel Derkovitsot már életében is gyakran illették, ideologikus tartalmú. A minősítő ebben az esetben nem a műalkotás esztétikai értékéből indul ki, hanem az alkotó társadalmi helyzetéből és a képek tárgyából, s ezek kiemelésétől politikai-ideológiai hasznot remél. Csak jó és rossz művészet van. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a művész nem függetlenítheti magát családjától, gyermek- és felnőttkora meghatározó élményeitől, környezetének hatásaitól. Művészete múltján alapszik, s nyersanyagául szolgál alkotásaihoz. Mitől proletárfestő egy festő? Attól, mert képei kétkezi munkásokat, megnyomorított és lázadó szegényeket, pohos hasú burzsoákat és kakastollas csendőröket ábrázolnak? Világszemlélete, politikai párthovatartozása tesz proletárrá egy művészt? Vagy attól proletárfestő egy alkotó, mert a ma már egyre inkább értelmezhetetlen társadalmi osztályból, a proletáriátusból származik? Derkovits képein abból építkezett, amit emlékeiben őrzött, s amit látott, ami körülvette. Pályája kezdetén, Kemstok Károly szabadiskolájában még dolgozhatott modell után, s a kommün alatt a nyergesújfalui művésztelepen is rendelkezésére álltak az ábrázolni kívánt emberek, természetrészletek. A kommün idején lekötötték a festővé válás kínjai-örömei, bár élete legkiegyensúlyozottabb szakaszát köszönheti a tanácsrendszer által finanszírozott nyári festőtelepi heteknek. Amikor már egyéni hangját keresve megszállottan alkotott, elsősorban saját maga és felesége, környezetének tárgyai lettek képének témái. Bécsben és Budapesten láthatta a zsúfolt utcákat, a tülekedő embereket, a kávéházak „élősködőit”, a műgyűjtők fölényesnek, lekezelőnek érzett, s így is ábrázolt arcát. (Mint önbecsülésére büszke ember, úgy állt bosszút vásárlóin és mecénásain, hogy ellenszenvesnek ábrázolta őket.) A húszas évek végén, a harmincas évek elején megszaporodnak osztályharcos világszemléletére utaló képei: a lekezelő gúnnyal ábrázolt, karikírozott „kizsákmányolókról”, valamint a tiltakozó dühvel és gyengéd együttérzéssel megjelenített „kizsákmányoltakróla szóló rajzai, festményei. Világszemléletének alakulására bátyja, Jenő volt a legnagyobb hatással, aki a fővárosba költözése utáni években - apjához hasonlóan - önállóan dolgozó asztalosmesterből alkalmazott szakmunkássá vált. Ő azonban - apjával ellentétben - nem szegényedett el: életnívója, szakképzettsége és műveltsége alapján a munkásarisztokráciához sorolható. Képes volt öccseit is támogatni. A famunkás szakszervezetben politizált, s egyre radikálisabb lett: amikor megalakult a kommunista párt, ott találta meg végleges helyét. Öccsei, így Gyula is, hozzá hasonlóan gondolkodtak. Szűkebb környezetében a festő így leginkább kommunistákkal találkozhatott. Derkovits ösztönös kommunistának nevezhető. Nem érdekelte sem a mozgalom, sem az elmélet. Saját festészete érdekelte, s saját keserves tapasztalatai alapján is mélyen együtt érzett a szegényekkel, a munkanélküliekkel, a kiszolgáltatottakkal. Az 1930. szeptember 1-jei nagy munkástüntetésre saját elhatározásból a Dózsasorozatának egyes metszeteit felhasználó, nagyméretű, vizuális transzparenst készített, amelyre a kommunista párt nem tartott igényt. A halálos áldozatokkal is járó szakszervezeti munkásmegmozdulás megrendítő Derkovits-képeket ihletett. A húszas évek legvégén, a harmincas évek legelején a festő egzisztenciálisan függött a kommunista párttól, s képei alapján nincs okunk kételkedni abban, hogy a párt által hirdetett antikapitalista, burzsoágyűlölő és egyenlőségpárti eszmékkel egyetértett. A lakásán tanácskozó kommunistáknak is kedvezőbb volt, hogy egy megbízható, a politikai nyomozóhatóságok előtt nem gyanús ember biztosított számukra találkahelyet: egy olyan, érzelmileg elkötelezett ember, akinek fogalma sem volt a mozgalmi konspirációkról, s akit önmaga művészi kiteljesítésén kívül semmi más nem foglalkoztatott. Lakáshasználóit nemigen érdekelte, mit és hogyan alkot Derkovits. Propagandacélú képmegrendelést elvétve kapott tőlük. A festőnek a kommunista mozgalom legszektásabb időszakában volt leginkább kapcsolata a kommunista párttal, azokban az években, amikor a kommunisták megalkuvónak, szociálfasisztának tekintették a demokratikus alapon álló szociáldemokrata pártot. A Dózsa fametszetsorozat ihletője bécsi mentora, egy kommunista mérnök lehetett. Metszeteit a kommunisták Derkovits életében nem használták propagandacélokra. A sorozat a festő halála után két évvel jelent meg Bálint György és Kállai Ernő előszavával egy baloldali kiadónál. (A festőért elsősorban baloldali értelmiségek és értő műkritikusok lelkesedtek.) Derkovits ösztönösen volt szocialista, vagyis kapitalizmusellenes. A világot feketén-fehéren látta: azt hitte, a kizsákmányolás megszűnésével kiteljesedhet a humánum, amire az ember rendeltetett. Ezért ostorozta plebejus hévvel a „rosszat”, az őt körülvevő világot. Élete első alkotói periódusában a szembeszegülést, a lázadást tartotta megoldásnak, de arra nem gondolt, mi lesz a „kizsákmányolok”, a versenyen alapuló piac, a tőkés rend eltüntetése után. Világlátására alkotásaiból következtethetünk. A Végzés című képén jól olvasható a kilakoltatásra felszólító hivatalos okmány. Derkovitsék, miután megszűnt a kommunista párt anyagi támogatása, képtelenek voltak fizetni a lakbért. A bérbeadó hosszú hónapokig türelmes volt, mégénzt is felajánlott az elköltözés lebonyolításáoz. Derkovits semmibe vette a tulajdonos - egy bank - érdekeit. Talán úgy vélte, neki fizetés nélkül is jár a lakás, talán csak a lázadás húrját akarta a végletekig feszíteni. A törvényi szabályozásnak megfelelően nem kerülhette el a kilakoltatást, aminek ő és felesége igyekeztek ellenállni. Botrány lett belőle, bulvárhír a sajtóban. A sztorit világnézettől függően lehetett interpretálni: a baloldalon a gazdagokat lehetett szidni a nyomorgó proletárfestő ellenében, mások azonban azt is feszegették: a szabályokat, a törvényt még egy tehetséges művésznek is be kell tartania. (A közbenjárásoknak köszönhetően végül is méltányos hatósági eljárás zárta le az ügyet. A kommunista párt, miután a lakás konspirációs értéke megszűnt, nem törődött Derkovitscsal.) A Végzés, a Három nemzedék és még több alkotása József Attila leegyszerűsítően osztályharcos verseivel rokonítható, amelyeket a költő árnyaltabb világlátásra szert téve később átírt, „megszelídített”. Valami hasonló történt Derkovitscsal is: az élet elleni lázadást az élet megértésének késztetése váltotta fel, a „drámát” a „líra”. A megnyomorító munka ábrázolását az embert nemesítő tevékenység apoteózisa. Lecsúszás és felemelkedés Derkovits kénytelen volt „proletármódra” élni, de nem volt proletár származású. Nagyapja asztalosmunkákhoz is értő komornyik volt egy grófi kastélyban, édesapja világlátott, képzett, jó nevű műbútorasztalosként lett Szombathely ismert polgára, aki már fiatalon ipari kiállításokon győztes bútorokat készített. Egy ilyen kiállításon ismerkedett meg egy viszonylag jómódú, nemesi származású lánnyal, akit feleségül vett. A hozományból teremtette meg több alkalmazottat foglalkoztató műhelyét. Nem értett az üzlethez: ha jól ment, a pénzt szakmájához tartozó drága holmikra költötte. Igen munkaigényes bútorait sokszor áron alul értékesítette. Jöttek a gyerekek. Idősebb Derkovits Gyula egyre kevesebb megrendelést kapott, a kézimunkát felváltotta a gyári bútoripar. A gyermek Derkovits rajzolási készségét különösen az anya értékelte. A fiú 16 éves volt, amikor édesanyja meghalt. A vállalkozás egyre rosszabbul ment. A változásokkal szemben tehetetlennek bizonyuló apa fiait zsákmányolta ki, mindannyiukat asztalosságra fogta. Derkovitsnak le kellett mondania festői álmairól. A kilátástalanság elől menekülve az első világháború kitörésekor önkéntesnek állt. Életre szóló élmények - köztük vizuálisak - érték a fronton. Nyomorék lett, sebesülten a hóban fekve tüdőbetegséget kapott. Ezekről a szörnyű évekről többnyire közvetetten szerezhetünk tudomást: a húszas években festett számos képén a fejveszett menekülés, ide-oda rángás, a pusztító tűz, görcsös feszültség víziói láthatók. Az összefüggés ez utóbbiak és a ritka háborús témájú rajzok között a Háború című műve a kulcs. A tusrajz középpontjában egy kezét magasba emelő, kucsmás, mezítlábas, óriás léptekkel futó férfi látható, aki alatt szinte inog a tábláján egymásba torlódó talaj. Körülötte a szélrózsa minden irányába szétspriccelve menekülők tűnnek fel, közülük leginkább a főfigurával ellentétes irányban rohanó, karjait félelmében fejéhez szorító nőalak a legkidolgozottabb. Derkovits hosszú évekkel a háború után vált képessé arra, hogy művein a háborús világégésben átélteket húszas évek közepi lelkiállapotával ötvözze. Derkovits öntörvényű volt. Egyaránt kérlelhetetlen a világ és saját maga iránt. Nem tehetett mást az alkotásnál. Kínlódva, a teljességet keresve alakította egyéni, senkihez sem hasonlítható képi világát, festési módját. Elhivatottsága pusztító és felmagasztosító volt egyszerre. A külvilág alig ért fel hozzá. Nem érthette azt, amit maga is csak érzett: tehetsége óriási. Az alkotási kényszer maga alá gyűrte személyiségét, alkotásait pedig örökérvényűvé tette. A teremtő feszültséget elviselni csak az én mérhetetlen felnagyításával lehetett. A mindenható alkotónak, magának Derkovitsnak az arcvonásai tűnnek fel a Koncert csellistájában, az Utolsó vacsora Krisztusában, a Hegedülő halál főfigurájában, a Dózsafametszetsorozatt karóba húzott, máglyán vonagló középső alakjában (Máglyák), a Leveretés-tábla megkínzott halottjainak egyikében, az azonos című rézkarcsorozat Kikötött parasztijában, valamint a Nemzedékek vörös borítójú brosúrát olvasó főfigurájában, Az elítélt és a Munkanélküli című művében. Életének utolsó éveiben létrejött a csoda: megszületett a harmónia. Az erőtől duzzadó, nehéz fizikai munkát végző vagy éppen az élet naposabb oldalától elzárt emberek a megértett világ részei, szerkezeti elemei lettek, mint az emberpár és a mozdony kereke és hajtóelemei, mint a hídépítők és a hídtraverzek, a kalapáccsal és az épülő hajóval eggyé szerkesztett Hajókovács, a szövőgép és a rajta dolgozók, vagy az uszály és a terhének kirakodói, a halászcsónak és a benne evezők, vagy akár maga az asztalos munkát végző festő. Az élőből és az élettelenből kialakított struktúrát Derkovits képein egységbe öleli a légiessé, áttetsző finomságúvá váló színvilág. A festő csaknem két évtized múltán fel tudta dolgozni édesanyja halálát, s azt is, hogy feleségének nem lehetett gyereke. Az immár megtalált anyát alkotásain a gyerekét féltőn magához ölelő anyafigurái jelképezik. Amikor meghalt, az éppen elkészült asszony anyaképe, a Fázos asszony függött szobája falán. Úgy mehetett el, hogy elvégezte, amire rendeltetett. Paul Cézanne: Koncert a szabadban (1878 körül), Musée d’Orsay, Párizs 2012. DECEMBER 7. j FEUILLETON ÉLET ÉS 1 913 IRODALOM