Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-12-07 / 49. szám - Standeisky Éva: Az önmegvalósítás könyörtelensége - Derkovits Gyuláról • Feuilleton (13. oldal)

STANDEISKY ÉVA: Az önmegvalósítás könyörtelensége Derkovits Gyuláról Nézem Derkovits Gyula képeit. Vajon hogyan lényegül művészetté, amit a festő megjeleníteni kíván? Mit jelent az ötágú csillag a magát püs­pökként ábrázoló 1922-es Süveges önarcképen? S mit a tíz évvel későbbi Három nemzedéken a tükör­ben megjelenő szakállas ember, a „nagyapa”, aki­ben a fiatalabbak már nemigen ismerik fel Mar­xot? Miért sok képen a rohanás, a menekülés, a tűzvész, az utcán egymáshoz préselődő embe­rek, a megbokrosodott lovak? A halott emberek? Honnan a lecsendesülő indulat? Az otthonké­peken rajta és feleségén kívül - olykor önállóan is - miért csak szegényes használati tárgyak lát­hatók? Miért váltja fel az ideges formákat, az át­lós szerkesztést a négyszögek hálózata, a meg­­nyugvó sík? Mi lehet a meglágyuló kései képek ezüstös és rózsás-narancsos színei mögött? Mi­ért a sok vízábrázolás: Duna, jég, hóesés? Miért tömzsi a fizikai munkát végzők teste, miért fe­szülnek izmaik az erőlködéstől? Mi az oka an­nak, hogy a festőre ismerünk a drámai Dózsa-fa­­metszetsorozat egyes alakjaiban és festményei nem egy szereplőjében? Honnan az alkotó nem eny­hülő antikapitalista, polgárellenes indulata, ame­lyet olyan képein figyelhetünk meg, mint példá­ul a Telefonáló és a Halárus? Miért ellenszenvesek, kegyetlen arcúak, kövérek, puffadt testűek vala­mennyien, akik nem a proletariátushoz tartoz­nak: a politikusok, a papok, a kereskedők, a me­cénások, a kávéházak férfi és női látogatói, a csendőrök? Mi ösztönözte Derkovitsot, főként élete végén, hogy piciny gyermeküket szorosan ölelő, gyöngéd pillantású anyákat fessen? A kornak és a családnak kiszolgáltatott élet A polgári kortól, a kapitalizmus kiteljesedésétől a mecenatúra korábbi formái módosultak. A sok­féleség egyre elfogadottabbá vált. A művészek továbbra is ki voltak szolgáltatva a megrendelő­nek és a közízlésnek, akihez és amelyhez tudato­san vagy kevésbé tudatosan alkalmazkodtak. Ugyanakkor növekedett a művészi újítások iránt fogékony támogatók száma, akiken elhatalma­sodott a nem egyszer a sznobizmustól sem men­tes műgyűjtői szenvedély. Szerencséje volt azok­nak az alkotóknak, akik vagyonuk révén nem szorultak rá a pénzkeresetre (mint például Med­­nyánszky László vagy Farkas István). Sokaknak tanulási, képzési lehetőséget adott a sors, ami se­gítette őket alkotói kiteljesedésükben. Derkovits nem tartozott a szerencsések közé, nem tanulha­tott, önerőből kellett megbirkóznia a művésszé válás nehézségeivel. A hozzá hasonlóan rossz csillagzat alatt születettek ugyanarra kényszerül­tek, mint ő: pályáztak, mecénásokat próbáltak szerezni, s a végletekig kizsákmányolták önma­gukat azzal, hogy egyéni életüket - családjukat, egészségüket - az alkotásnak rendelték alá. Ha nem rendelkeztek üzleti érzékkel, ha képtelenek voltak a pénzt beosztani, ha makacsul ragasz­kodtak belülről jövő késztetéseikhez, ha hagyták kapcsolataikat szétmállani, ha magukra figyelve kerülték a társaságot, különösen megnehezítet­ték saját életüket. Szegénység, korai halál lett az osztályrészük. Miből élt Derkovits Gyula? Esetenkénti fizi­kai munkából, amelyre romló egészségi állapo­ta miatt egyre alkalmatlanabb lett, beteg volt a tüdeje. Bal karja az első világháború alatt szer­zett sebesülése következtében bénán csüngött. Bátyja támogatta mindaddig, amíg nem emig­rált a Szovjetunióba. Derkovits Jenő önálló asz­talosmesterként, majd szakmunkásként lett kom­munista még 1919 elején: volt idő, amikor Bu­dapesten és Bécsben is megosztotta öccsével és annak feleségével a lakását. Beajánlotta testvérét elvtársainak, akik a magyar fővárosban 1929 és 1930 között másfél évig lakhatási és megélheté­si lehetőséget biztosítottak a kis család számára annak fejében, hogy a lakást az illegális párt ve­zetői találkozó­helyként használhassák. Révai Jó­zsef, Lukács György és Sallai Imre is gyakran megfordultak a Hunyadi téri, világítóudvarra néző, a ház legfelső szintjén lévő bérleményben mindaddig, amíg a kommunistaüldözésben igen­csak leleményes és eredményes Horthy-rendőr­­ség fel nem göngyölítette a kommunisták kora­beli szervezkedését. A Derkovits tehetségét felismerők, a szegény­ségén szánakozók próbáltak a festőn segíteni. Egyikük beajánlotta a Népszavához. A szociálde­mokrata napilap közölte is olykor egy-egy alko­tását, de előfordult, hogy Derkovits még a hono­ráriumot sem vette fel. Mecénásai is akadtak. 1923 és 1925 között a festő Bécsben egy balol­dali érzelmű mecénás havi apanázsából élt. Időn­ként ösztöndíjért, támogatásért folyamodott - pél­dául a fővároshoz -, amelyet vagy megkapott, vagy nem, többnyire nem. Az sem volt ritka, hogy vásároltak a kiállításon szereplő képei közül. Ha nagyobb összeghez jutott, a pénzt drága festő­kellékekre, művészeti könyvekre fordította. Ét­kezésében, lakhatási körülményeiben igénytelen volt. Felesége, a zömök, „bocslábú” proletárlány, akit festőmodellként ismert meg még az 1910-es évek végén, mindenben alkalmazkodott hozzá. Társa, segítője, ápolója lett. Az alkotás forrásai A proletárfestő kifejezés, amellyel Derkovitsot már életében is gyakran illették, ideologikus tar­talmú. A minősítő ebben az esetben nem a mű­alkotás esztétikai értékéből indul ki, hanem az alkotó társadalmi helyzetéből és a képek tárgyá­­ból, s ezek kiemelésétől politikai-ideológiai hasz­not remél. Csak jó és rossz művészet van. Ugyan­akkor tagadhatatlan, hogy a művész nem függet­lenítheti magát családjától, gyermek- és felnőtt­kora meghatározó élményeitől, környezetének hatásaitól. Művészete múltján alapszik, s nyers­anyagául szolgál alkotásaihoz. Mitől proletárfestő egy festő? Attól, mert képei kétkezi munkásokat, megnyomorított és lázadó szegényeket, pohos hasú burzsoákat és kakastol­las csendőröket ábrázolnak? Világszemlélete, po­litikai párthovatartozása tesz proletárrá egy mű­vészt? Vagy attól proletárfestő egy alkotó, mert a ma már egyre inkább értelmezhetetlen társadal­mi osztályból, a proletáriátusból származik? Derkovits képein abból építkezett, amit emlé­keiben őrzött, s amit látott, ami körülvette. Pá­lyája kezdetén, Kemstok Károly szabadiskolájá­­ban még dolgozhatott modell után, s a kommün alatt a nyergesújfalui művésztelepen is rendelke­zésére álltak az ábrázolni kívánt emberek, termé­szetrészletek. A kommün idején lekötötték a fes­tővé válás kínjai-örömei, bár élete legkiegyensú­lyozottabb szakaszát köszönheti a tanácsrend­szer által finanszírozott nyári festőtelepi hetek­nek. Amikor már egyéni hangját keresve meg­szállottan alkotott, elsősorban saját maga és fe­lesége, környezetének tárgyai lettek képének té­mái. Bécsben és Budapesten láthatta a zsúfolt utcákat, a tülekedő embereket, a kávéházak „élős­ködőit”, a műgyűjtők fölényesnek, lekezelőnek érzett, s így is ábrázolt arcát. (Mint önbecsülésé­re büszke ember, úgy állt bosszút vásárlóin és mecénásain, hogy ellenszenvesnek ábrázolta őket.) A húszas évek végén, a harmincas évek ele­jén megszaporodnak osztályharcos világszemlé­letére utaló képei: a lekezelő gúnnyal ábrázolt, karikírozott „kizsákmányolókról”, valamint a til­takozó dühvel és gyengéd együttérzéssel megje­lenített „kizsákmányoltakról­a szóló rajzai, fest­ményei. Világszemléletének alakulására bátyja, Jenő volt a legnagyobb hatással, aki a fővárosba köl­tözése utáni években - apjához hasonlóan - ön­állóan dolgozó asztalosmesterből alkalmazott szakmunkássá vált. Ő azonban - apjával ellen­tétben - nem szegényedett el: életnívója, szak­­képzettsége és műveltsége alapján a munkásarisz­tokráciához sorolható. Képes volt öccseit is tá­mogatni. A famunkás szakszervezetben politi­zált, s egyre radikálisabb lett: amikor megalakult a kommunista párt, ott találta meg végleges he­lyét. Öccsei, így Gyula is, hozzá hasonlóan gon­dolkodtak. Szűkebb környezetében a festő így leginkább kommunistákkal találkozhatott. Derkovits ösztönös kommunistának nevezhe­tő. Nem érdekelte sem a mozgalom, sem az el­mélet. Saját festészete érdekelte, s­­ saját keser­ves tapasztalatai alapján is­­ mélyen együtt érzett a szegényekkel, a munkanélküliekkel, a kiszol­gáltatottakkal. Az 1930. szeptember 1-jei nagy munkástüntetésre saját elhatározásból a Dózsa­­sorozatának egyes metszeteit felhasználó, nagy­méretű, vizuális transzparenst készített, amelyre a kommunista párt nem tartott igényt. A halálos áldozatokkal is járó szakszervezeti munkásmeg­mozdulás megrendítő Derkovits-képeket ihle­tett. A húszas évek legvégén, a harmincas évek legelején a festő egzisztenciálisan függött a kom­munista párttól, s képei alapján nincs okunk ké­telkedni abban, hogy a párt által hirdetett anti­kapitalista, burzsoágyűlölő és egyenlőségpárti eszmékkel egyetértett. A lakásán tanácskozó kom­munistáknak is kedvezőbb volt, hogy egy meg­bízható, a politikai nyomozóhatóságok előtt nem gyanús ember biztosított számukra találkahelyet: egy olyan, érzelmileg elkötelezett ember, akinek fogalma sem volt a mozgalmi konspirációkról, s akit önmaga művészi kiteljesítésén kívül semmi más nem foglalkoztatott. Lakáshasználóit nem­igen érdekelte, mit és hogyan alkot Derkovits. Propagandacélú képmegrendelést elvétve kapott tőlük. A festőnek a kommunista mozgalom leg­szektásabb időszakában volt leginkább kapcso­lata a kommunista párttal, azokban az években, amikor a kommunisták megalkuvónak, szociál­­fasisztának tekintették a demokratikus alapon álló szociáldemokrata pártot. A Dózsa fametszetsorozat ihletője bécsi mentora, egy kommunista mérnök lehetett. Metszeteit a kommunisták Derkovits életében nem használ­ták propagandacélokra. A sorozat a festő halála után két évvel jelent meg Bálint György és Kál­lai Ernő előszavával egy baloldali kiadónál. (A festőért elsősorban baloldali értelmiségek és értő műkritikusok lelkesedtek.) Derkovits ösztönö­sen volt szocialista, vagyis kapitalizmusellenes. A világot feketén-fehéren látta: azt hitte, a kizsák­mányolás megszűnésével kiteljesedhet a humá­num, amire az ember rendeltetett. Ezért ostoroz­ta plebejus hévvel a „rosszat”, az őt körülvevő vi­lágot. Élete első alkotói periódusában a szembe­szegülést, a lázadást tartotta megoldásnak, de arra nem gondolt, mi lesz a „kizsákmányolok”, a versenyen alapuló piac, a tőkés rend eltünteté­se után. Világlátására alkotásaiból következtethetünk. A Végzés című képén jól olvasható a kilakoltatás­ra felszólító hivatalos okmány. Derkovitsék, mi­után megszűnt a kommunista párt anyagi támo­gatása, képtelenek voltak fizetni a lakbért. A bér­beadó hosszú hónapokig türelmes volt, még­énzt is felajánlott az elköltözés lebonyolításá­­oz. Derkovits semmibe vette a tulajdonos - egy bank - érdekeit. Talán úgy vélte, neki fizetés nél­kül is jár a lakás, talán csak a lázadás húrját akar­ta a végletekig feszíteni. A törvényi szabályozás­nak megfelelően nem kerülhette el a kilakolta­tást, aminek ő és felesége igyekeztek ellenállni. Botrány lett belőle, bulvárhír a sajtóban. A szto­rit világnézettől függően lehetett interpretálni: a baloldalon a gazdagokat lehetett szidni a nyo­morgó proletárfestő ellenében, mások azonban azt is feszegették: a szabályokat, a törvényt még egy tehetséges művésznek is be kell tartania. (A közbenjárásoknak köszönhetően végül is méltá­nyos hatósági eljárás zárta le az ügyet. A kom­munista párt, miután a lakás konspirációs értéke megszűnt, nem törődött Derkovitscsal.) A Végzés, a Három nemzedék és még több alkotá­sa József Attila leegyszerűsítően osztályharcos verseivel rokonítható, amelyeket a költő árnyal­tabb világlátásra szert téve később átírt, „meg­szelídített”. Valami hasonló történt Derkovits­csal is: az élet elleni lázadást az élet megértésé­nek késztetése váltotta fel, a „drámát” a „líra”. A megnyomorító munka ábrázolását az embert ne­mesítő tevékenység apoteózisa. Lecsúszás és felemelkedés Derkovits kénytelen volt „proletármódra” élni, de nem volt proletár származású. Nagyapja asz­talosmunkákhoz is értő komornyik volt egy gró­fi kastélyban, édesapja világlátott, képzett, jó nevű műbútorasztalosként lett Szombathely is­mert polgára, aki már fiatalon ipari kiállításokon győztes bútorokat készített. Egy ilyen kiállításon ismerkedett meg egy viszonylag jómódú, neme­si származású lánnyal, akit feleségül vett. A ho­zományból teremtette meg több alkalmazottat foglalkoztató műhelyét. Nem értett az üzlethez: ha jól ment, a pénzt szakmájához tartozó drága holmikra költötte. Igen munkaigényes bútorait sokszor áron alul értékesítette. Jöttek a gyerekek. Idősebb Derkovits Gyula egyre kevesebb meg­rendelést kapott, a kézimunkát felváltotta a gyá­ri bútoripar. A gyermek Derkovits rajzolási kész­ségét különösen az anya értékelte. A fiú 16 éves volt, amikor édesanyja meghalt. A vállalkozás egyre rosszabbul ment. A változásokkal szem­ben tehetetlennek bizonyuló apa fiait zsákmá­nyolta ki, mindannyiukat asztalosságra fogta. Derkovitsnak le kellett mondania festői álmai­ról. A kilátástalanság elől menekülve az első vi­lágháború kitörésekor önkéntesnek állt. Életre szóló élmények - köztük vizuálisak - érték a fron­ton. Nyomorék lett, sebesülten a hóban fekve tü­dőbetegséget kapott. Ezekről a szörnyű évekről többnyire közvetetten szerezhetünk tudomást: a húszas években festett számos képén a fejveszett menekülés, ide-oda rángás, a pusztító tűz, gör­csös feszültség víziói láthatók. Az összefüggés ez utóbbiak és a ritka háborús témájú rajzok között a Háború című műve a kulcs. A tusrajz közép­pontjában egy kezét magasba emelő, kucsmás, mezítlábas, óriás léptekkel futó férfi látható, aki alatt szinte inog a tábláján egymásba torlódó ta­laj. Körülötte a szélrózsa minden irányába szét­spriccelve menekülők tűnnek fel, közülük legin­kább a főfigurával ellentétes irányban rohanó, karjait félelmében fejéhez szorító nőalak a legki­dolgozottabb. Derkovits hosszú évekkel a hábo­rú után vált képessé arra, hogy művein a hábo­rús világégésben átélteket húszas évek közepi lel­kiállapotával ötvözze. Derkovits öntörvényű volt. Egyaránt kérlelhe­tetlen a világ és saját maga iránt. Nem tehetett mást az alkotásnál. Kínlódva, a teljességet keres­ve alakította egyéni, senkihez sem hasonlítható képi világát, festési módját. Elhivatottsága pusz­tító és felmagasztosító volt egyszerre. A külvilág alig ért fel hozzá. Nem érthette azt, amit maga is csak érzett: tehetsége óriási. Az alkotási kényszer maga alá gyűrte személyiségét, alkotásait pedig örökérvényűvé tette. A teremtő feszültséget elvi­selni csak az én mérhetetlen felnagyításával lehe­tett. A mindenható alkotónak, magának Derko­vitsnak az arcvonásai tűnnek fel a Koncert csellis­tájában, az Utolsó vacsora Krisztusában, a Hegedü­lő halál főfigurájában, a Dózsafametszetsorozatt karó­ba húzott, máglyán vonagló középső alakjában (Máglyák), a Leveretés-tábla megkínzott halottjai­nak egyikében, az azonos című rézkarcsorozat Kikötött parasztijában, valamint a Nemzedékek vörös borítójú brosúrát olvasó főfigurájában, Az elítélt és a Munkanélküli című művében. Életének utolsó éveiben létrejött a csoda: meg­született a harmónia. Az erőtől duzzadó, nehéz fizikai munkát végző vagy éppen az élet napo­sabb oldalától elzárt emberek a megértett világ részei, szerkezeti elemei lettek, mint az emberpár és a mozdony kereke és hajtóelemei, mint a híd­építők és a hídtraverzek, a kalapáccsal és az épü­lő hajóval eggyé szerkesztett Hajókovács, a szövő­gép és a rajta dolgozók, vagy az uszály és a ter­hének kirakodói, a halászcsónak és a benne eve­zők, vagy akár maga az asztalos munkát végző festő. Az élőből és az élettelenből kialakított struk­túrát Derkovits képein egységbe öleli a légiessé, áttetsző finomságúvá váló színvilág. A festő csaknem két évtized múltán fel tudta dolgozni édesanyja halálát, s azt is, hogy felesé­gének nem lehetett gyereke. Az immár megtalált anyát alkotásain a gyerekét féltőn magához öle­lő anyafigurái jelképezik. Amikor meghalt, az éppen elkészült asszony­ anyaképe, a Fázos asszony függött szobája falán. Úgy mehetett el, hogy elvégezte, amire rendel­tetett. Paul Cézanne: Koncert a szabadban (1878 körül), Musée d’Orsay, Párizs 2012. DECEMBER 7. ­j FEUILLETON ­­ÉLET ÉS 1 913 IRODALOM

Next