Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-04 / 1. szám - Koltai Tamás: Nemzeti színjáték (3. oldal)

2013. JANUÁR 4. * * KOLTAI TAMÁS: Nemzeti színjáték Magasról nézvést groteszk euripidészi dráma zajlott a Nemzeti Színház kö­rül. Törvény- és fátumszerűen eljött a sosem várt, a sors szerepében fellépő hatalom utat nyitott Vidnyánszky At­tilának, amint azt tudni lehetett az igaz­gatói posztért indulása percétől. Meg­lepetés nem történt, a döntést előre meghozták, minden más csak cinikus színjáték volt. A konvencionális pályá­zati kiírás, a fontosabb szakmai posz­tokat korábban már felfaló, leendő igaz­gató kisgömböc álszent nyilatkozata, a mameluk zsűri udvaroncokhoz mél­tó igazodása, amely egyforma gyáva hallgatással övezte az Alföldi Róbert színháza elleni zsigeri gyűlöletet és a működése iránti farizeus elismerést. * Balog Zoltán miniszter gratulációja a vesztes Alföldi színházához akkor nem lett volna merő hipokrízis, ha átnyújt neki egy nemzetközi fesztivál megszer­vezésére szóló kinevezést, borítékolva mellé a Nemzeti Színházéval azonos költségvetési támogatást. Kísérő szö­vegként elég lett volna annyi, hogy mi­vel hasonló fesztivál minden európai országban több is van, végre nemcsak Európát gazdagítjuk külföldre üldö­zött rendezőinkkel, hanem a magyar közönséget is a világszínházi értékek befogadásával. Ehhez persze az kelle­ne, hogy az EMMI NOÉMI legyen (Normális Értékek Minisztériuma). Balog miniszter mindenesetre szerét ejtette Törőcsik Mari megsértésének. Azt a Törőcsiket kényszerítette magya­rázkodásra, aki egyformán jó barátja Alföldinek és Vidnyánszkynak, s aki a Nemzeti Színház társulatának képvi­selőjeként a becsület és tisztesség kivé­teles mintaképe volt a zsűriben. Ez gya­lázat. Törőcsik Marinak azonban tud­nia kell, hogy ahol ő áll, oda nem ér föl az alantasság. Egy eminens megmondó ember a nagy színésznő jogos védelmében azt találta mondani, hogy az egész történet­ben ez az incidens az egyetlen szörnyű­ség, mert,Alföldi felnőtt ember, túléli”. A nyegle mondat mélyen jellemző a ha­zai értelmiség viszonyára a színházhoz. Egyáltalán nem Alföldi Róbertről van szó. Miféle felelősség várható el a kul­túrpolitikától, ha a kultúrarombolás mi­nősített esete ezt a reakciót váltja ki az intellektuális elitből? Alföldit akkor sem lett volna szabad megfosztani a Nemzet Színház igazga­tásától, ha a posztra történetesen Peter Brook jelentkezik be. A Nemzeti jó szín­ház. A Nemzeti nemzeti színház. Ez a ket­tő külön-külön is ritkán esett meg a ma­gyar színháztörténetben, együtt meg szinte soha. Ritka értéket megszüntet­ni érzéketlenség és felelőtlenség egyszer­re. Kulturális érzékenységet politikai hi­vatalnokoktól nem várhatunk el, de fe­lelősséget igen, azért vannak a választó­­polgárok akaratából oda ültetve, aho­va. Értékvédelemre és kultúrpolitikai fe­lelősségvállalásra még Aczél György is képes volt, amikor - épp harminc évvel ezelőtt - a Nemzeti Színház éléről levál­tott Székely Gábornak és Zsámbéki Gá­bornak megnyitotta a Katona József Színházat. Ennyiben a Kádár-korszak politikailag is, morálisan is felette állt az Orbán-korszaknak. Hol van most Pozs­­gay Imre (ő maga vagy egy másik), aki ki akarna és ki tudna harcolni Alföldi­nek és társulatának egy másik színházat, ahol folytathatják az értékteremtést?! Ha már politikai okból-pontosan úgy, mint harminc éve - ki kell ebrudalni otthoná­ból a nemzeti értéket. Alföldi Nemzeti Színháza azért nem­zeti érték, mert magas esztétikai színvo­nalon beszél arról, hogy mi a magyar. Az Egyszer élünk, a Bánk bán -junior, az Én vagyok az az Angyalok Amerikában és több más hasonlóan kiváló előadás - közvet­lenül vagy közvetve - nemzeti önisme­retünket gyarapítja. Aki a kritikus ön­vizsgálatot ócska, nyálas szólamokkal, az élet szép és derűs oldalának hangsú­lyozásával, „pozitív szemlélettel”, „az igenek kimondásával” kívánja helyette­síteni, elutasítva a valóság kendőzetlen ábrázolására törekvő nemzetközi - szel­lemi és esztétikai - trendeket, az a hazug­­ságsínház híve. A kifogásolt „polgárpuk­­kasztás”, a „nyugatról importált antihu­­manizmus”, a „hamis, emberellenes op­tika” vagy „a nihil tőlünk minden szem­pontból életidegen életérzése” jellegű szólamok alkalmatlanok szellemi aurát vonni egy Nemzeti Színház köré. Azt, hogy az utóbbi idézetek nem szó szerint Vidnyánszky Attilától származnak (csak nagyon hasonlóak az általa mondottak­hoz), hanem a Nemzeti Színház 1970- es évekbeli párttitkárától (részben egy Kádárnak írt feljelentő levélből), csu­pán egy ilyen mondat leplezi le: ,A ni­hil végül is nem a szocializmus talaján virágzik.” Nihilnek nevezni az igazságot és a re­mény színházának a hazugságot, bele­illik a jelenlegi kurzus országimázsába. Ma színházi pályázatban leírni egy olyan korírt mondatot, hogy „legnagyobb sorskérdésünk, hogy tulajdonunkban marad-e a magyar termőföld”, miköz­ben milliók élnek nyomorszinten, ka­rácsonykor hat órát kell sorban állni egy ingyenebédért a Blaha Lujza téren, száz­ezrek tántorognak ki az országból, és a fiatalok fele jövőkép híján külföldre vá­gyik: a konfliktusérzéketlenség drámai megjelenése egy magát színházi ember­nek tartó kliens gondolkodásában. Ha­zugságországnak hazugságszínház kell. Vidnyánszky ugyanúgy politikai felje­­lentőlevelet mond tollba obskúrus ideo­lógiai lakásainak Alföldi Nemzeti Szín­háza ellen, mint amilyeneket a kommu­nista párttitkár Vadász Ilona írogatott Székely és Zsámbéki dezavuálására. Annyi az előnye, hogy ő nyíltan teszi. Ahogy stílromantikus nacionalista szó­virágokkal telehintve Ablonczy László kritikus tette annak idején ugyancsak Székelyéket támadva. A rendszerváltás után meg is kapta érte a jutalmát Feke­te György akkori helyettes államtitkár­tól, a kirekesztő ideológiai terror mai Ku-Klux-Klan lovagjától, a Nemzeti Színház igazgatója lett. Most pedig Vid­nyánszky tanácsadója lesz ugyanott, így érnek össze a személyek, az intéz­mények és a bolsevik ideológiák. (A Vidnyánszky-pályázat egy kirekesztő kitétele szerint a televízió kulturális mű­sorának „a kultúra egészével kell foglal­koznia (...) az általunk képviselt szel­lemiség jegyében”.) Csak megjegyzem, hogy Alföldi soha egyetlen rossz szóval sem illette Vid­nyánszky színházát. Nem ez az egyet­len különbség kettejük között. Vidnyánszky, ahogy a kilencvenes évek közepén beregszászi­ színházával megjelent a kisvárdai fesztiválon, az al­ternatívok között is alternatívnak szá­mított. A Godot-ra várva, de különösen a Sólyompecsenye vagy valamivel később a Kár, hogy kurva a szegénylegények sze­gény színháza volt, szabad szájú és szel­lemű, antidogmatikus, antiklerikális, a kirekesztettek mellett lázadó. A magyar színházi hagyománytól eltérő hangon, szólalt meg, anekdotikus realizmus he­lyett képi montázsokban és szimbólu­mokban, amelyeken csakhamar kiüt­között ukrán-orosz színházi anyanyel­ve, a kijevi egyetemen magába olvasz­tott bensőséges intenzitás, lírizmus, pra­voszláv ikonográfia és szertartásosság. Jó lett volna, ha ez termékenyítően hat a színházunkra, de nem így történt, a magyar színházi nyelv túl csökött, a magyar színházi szakma túl zárt volt ahhoz, hogy megnyíljon előtte. Vid­nyánszky színháza megmaradt réteg­színháznak, sem a szakma, sem a kö­zönség nem fogadta be. Ő maga úgy érezte, kirekesztették a „jó társaságból”, és ebben volt valami, ha nem is direkt az ő személyének szólt, hanem min­denkinek, aki be akart lépni az „elit klubba”. Nem volt ez más, mint szel­lemi távolságtartás, valamiféle arisztok­ratizmus, legkevésbé a hatalomhoz volt köze, az állandó klubtagok leginkább a politikai hatalmat utálták, annál job­ban csak a mindenkori hivatalos kép­viselőit, ami nem úgy értendő, hogy megtagadták velük a közösködést (kü­lönben halálra ítélték volna magukat), elfogadták azt, de sohasem alattvalói­­hatalomleső, hanem ellenzéki-kritikus pozícióból, addig feszítve a húrt, amed­dig lehetett. Ez néha csak csodás elszi­getelődést („splendid isolation”) jelen­tett, nem többet, de legalább annyit­ írtam erről már jóval korábban, nem utólag találom ki. A legkevesebb, amit kapok érte, hogy „te aztán mindent megtettél Vidnyánszkyért, jól megkö­szönte, hát érdemes volt?”. Szerintem igen. Nagyon rossz lenne a lelkiisme­retem, ha akkor nem próbálom megér­teni őt, ha nem mondom el, hogy a vélt vagy valódi mellőzöttségre, a belőle fa­kadó, bevallott sértettségre nem lehet mennyre­ pokolra ható bosszúesküvel felelni, a múltbeli ént megtagadni, a nemtelenséggel és a tehetségtelenség­­gel szövetkezni, belőlük szemétdom­bot építeni, és a tetejére állva fölajánl­kozni a politikai hatalomnak a szakmai pozícióért. Illetve lehet, de aki ezt te­szi, nemcsak a tartását, az erkölcsisé­­gét, a gerincét veszíti el, hanem embe­ri hitelét és művész voltát is. Volt kitől tanulnia. Ez egy közismert politikai röppálya szó szerinti leképe­zése. Csakhogy egy politikus önmeg­semmisítését nem élem át személyes fáj­dalomként, még akkor sem, ha egy egész országot ránt magával a pokol­ba, aminek sokkal súlyosabbak a kö­vetkezményei, mint annak, ha egy szín­házi ember hullik hamuvá. Mert a mű­vész halála, ha testileg tovább él is, az én halálom, az ismert sorok parafrázi­sával élve, én leszek tőle kevesebb. Ezért szól a harang Vidnyánszky Attiláért. Fölvethető, hogy alig pár héttel ez­előtt azt írtam, Vidnyánszky alkalmas a Nemzeti Színház igazgatására. Most is megismétlem, mert csakugyan úgy lát­szott, önmagában, rendezői és színház­vezetői alkatát tekintve képes egyfajta Nemzetit csinálni. Ha elfelejtjük a ha­mis, még inkább üres szólamokat a „nem­zeti” kategóriáról, akkor egy hagyomány­idegen rétegszínház is lehet Nemzeti Szín­ház, miért ne lehetne? Miért ne lehetne vállalni egy keveseknek szóló és kevesek által befogadható színháztípus hosszú távú, évtizedek múlva eredményt hozó kockázatát? Miért ne lehetne a pravosz­láv Bánk bánt, amelyet Vidnyánszky 2003- ban rendezett a Nemzetiben, magyar nemzeti Bánk bánnak kinevezni? Minden „nemzeti” és minden „magyar” csak ki­nevezés kérdése. Az orosz kultúra iránt közismerten elkötelezett szélsőjobbnak nyilván magyar és nemzeti lesz az ukrán­orosz szertartásosságba öltöztetett szín­ház, parlamenti felszólalásban fogják ünnepelni a repertoárt uraló Rizsako­­vot, Vasziljevet, Mogucsijt, és rendezé­seiket ugyanúgy nem fogják megnézni, ahogy Alföldi előadásait sem látták. Ők nem is hiányoznának a nézőtérről, de a közönség igen. Vasziljevre Budapesten csak hosszú távon lehetne beédesgetni a nézőt, és csupán azért nem sorolok föl további világnagy neveket, mert meg­töltenék a cikket, de a nézőteret nem. Még a szuperzseni és máshol szuper­népszerű Purcarete is nagy kockázat, amit persze érdemes vállalni. Ahogy ér­demes volt Debrecenben Novak­nál, meg is írtam pártolóan, noha a második részben harmincan se ültek a nagyszín­ház nézőterén. Halkan kérdezem: be lesz ez kalkulálva? Vidéken legföljebb tizenöt előadást tartanak húsz helyett, de kibírják. És Budapesten? Minden el­ismerésem a debreceni művészszínházé - talán nem kell bizonygatnom ezen a helyen -, de hiába akarják elhitetni, hogy azon a maroknyi lelkes nézőn kívül, akik szerencsére mindenhol megteremnek, meghódította a közönséget. Magam lát­tam (és hallottam a ruhatárban) a Mesés férfiak szárnyakkal tapsrendje előtt fürtök­ben szökdösők dühös kifakadását, meg is tudtam volna ölni őket, amitől csak tovább csökkent volna a potenciális deb­receni közönség száma. (,A debreceni­ek inkább eljönnek egy harmadrangú budapesti előadásra, mint egy elsőran­gú lengyelre”, nyilatkozta Vidnyánszky. Kíváncsi lettem volna annak a nemzet­közi fesztiválnak a sikerére, amelynek támogatását a város 2009-ben beígérte, de nem lett belőle semmi, ahogy a La­­tinovits Színház legkésőbb 2010 novem­berére ígért megnyitásából sem­­ és most már nem is lesz. Vidnyánszky alapter­­vei Debrecenben megbuktak, még ha a politika buktatta is meg őket, amiből látható, mit ér a politikára építeni. Er­ről valahogy nem beszél senki.) Summázom az előző bekezdést: a „szakrális népi dramatikus hagyomá­nyokra” épülő rétegszínház nemzeti színházzá emelése fölöttébb kockáza­tos, de Vidnyánszky Attila - verbális megnyilvánulásainál összehasonlítha­tatlanul színvonalasabb - teátrális gya­korlatát tekintve járható út. Rögös, mert nem rendezhet mindent ő maga, sem Purcarete, Rizsakov vagy Vasziljev. Szimptomatikus, de érthető, hogy le­­leplezően túlméretezett egoról tanús­kodó, gigantikusan énközpontú pályá­zatában egyetlen magyar rendező neve sem fordul elő. A nemzetközi nagy­ágyúkat az ellenségeinek tartja (Mund­­ruczó Kornélia mint kamionplató-ren­­dezőre utal), a hazai „elit klub” ellen bosszút esküdött, a maradék pedig­­ a maradék. Velük nem lehet „unortodox” színházat csinálni. Egyfelől kirekesztő teoretikus szájhősködés, másfelől ki­kezdhetetlen gyakorlati értéktudat - ez az ellentmondás terheli tovább a virtu­ális Vidnyánszky­ Nemzetit, de az utób­bi győzhet. Gondoltam­­ amíg nem je­lent meg fő munkatársainak névsora. Eperjes Károly beemelése színész­ként és „a nemzeti színházi eszme kul­tuszának képviseletét” ellátó igazgató­­helyettesként a katasztrófa maga: Vid­nyánszky önfeladásának végállomása. Az egész színházi szakma tudja (csak hangosan nem mondja), hogy Eperjes színészként használhatatlan, Vidnyánsz­ky is régóta tisztában van vele. Az álszen­tek összeesküvésében (2002, Új Színház) folytatott kísérletének kudarcát maga kolportálta az előadás több szereplőjé­nek. Az pedig, hogy a „nemzeti színhá­zi eszmét” egy kereszténység köntösé­ben megjelenő bigott, intoleráns, dog­matikus, középkorian sötét ideológiát terjesztő álszent képviseli, egy igazi Tar­­tuffe, aki klerikális skrupulusai miatt a színházi vallásleleplezőt is csak házi pap­jának jelenlétében és lelki támogatásá­val volt hajlandó eljátszani, de aki min­den erkölcsi skrupulus nélkül föltelefo­nál egy fennhatósága alá tartozónak vélt vidéki színigazgatót, számon kérve raj­ta, hogy Alföldi Róbertet merészelte vendégrendezésre hívni - nos, egy ilyen személy jelenléte önmagában mérgező. A megvetett felvilágosodás, az utált li­­bertárius gondolkodás vagy a gyűlölt ’68-as szabadságeszmény­­ és minden népfelszabadító, öntudatra ébresztő, önálló gondolkodásra serkentő eszme­­ elé amúgy is kettős tűzfal épül a jövő Nemzeti Színházában. Eperjes mögött mint erkölcsi mérce ott áll a keresztény­ség pajzsa, a kommunikációs igazgató Pálffy István, rajta a „keresztényüldö­zés” nem hatolhat át, legföljebb a szel­lemi tolvajlás. Vidnyánszkyban „a léleknek egy erős szava, a nagyravágy” (Madách Imre) oly mértékben eluralkodott, hogy el­nyomott minden mást, öntudatot, ön­érzetet, önbecsülést. Egyfelől a Leg­főbb Hadúr sületlenségét szajkózni „az öröknek hitt nyugat-európai értékrend devalválódásáról”, másfelől rögtön föl­adni a minőségelvet a fentről rákény­­szerített ejtőernyős futballista beválla­­lásával: a művészi öngyilkosság maga, aminek beláthatatlanok (vagy nagyon is beláthatóak) a következményei. Már az induláskor egyértelmű, hogy a ha­talom akarása fontosabb az öntörvé­nyű programnál. A szűkített rendező­lista egy idő után kiegészül majd azok­nak a padból kiesve jelentkezőknek a nevével, akikről mindenki úgy beszél, „mintha művészi teljesítményről volna szó” (lásd Fodor Géza Petrovics Emil­hez írt leveleit és a veszprémi színház­­műsort), illetve azokkal a vidéki elő­adásokkal, amelyek jó néhánya - ha az ígért harminc százalékát fogják kitölte­ni a repertoárnak - valódi okot adhat a pirulásra. Nem lehet egyszerre fölpa­naszolni „a bonyolultabb gesztusok” halálát a magyar színházban­­ és azok­ra fanyalodni, akik tömeggyártják a színpadi primitivizmust. Vidnyánszky Attila eljátszotta a le­hetőséget, hogy saját tehetsége jogán, ne a kultúraromboló hatalom janicsár­jaként kerüljön a Nemzeti Színház élé­re. Személyiségét eltékozolta, művészi hitelét fölélte, barátait fölcserélte a kli­enseire. „Ha azt látom, hogy az elkö­vetkező változások nem a szakmaiság irányába mennek, nyomban kiszállok. Van egy szint, ami alá nem megyek. Ez elveket és morális követelményt jelent. Ha bevállalhatatlan dolgok jönnek, ak­kor nem folytatom.” Ezt 2009-ben mondta. Azóta a vezérképviselője lett a bevállalhatatlannak. A kirekesztett, vidéki fiúból a szakma korlátlan ura. Intoleráns kirekesztő, aki nem búja el­viselni a kritikát, szakmai vitán kirúgja maga alól a széket, stúdiószínházi ta­lálkozó feltételéül szabja még el sem készült rendezésének beválogatását, és csak utólag publikálja a pályázatát, amelyről nem mer nyilvános vitába bo­csátkozni ellenfelével. Holott nem ve­szíthet, mert előre győztesnek van nyil­vánítva. Két arckép van előttünk, mint a Ham­letban. Alföldi és Vidnyánszky. Egy fel­világosult, nyitott, barátságos, integrá­ló, demokrata européer, akinek nincs rossz szava a másikról, és egy sértett, öntelt, mogorva, megosztó, törzsi au­tokrata, aki megtiporja kizárólag a ha­talom fegyverével legyőzött ellenfelét. A hatalom a Soroksári útra küldi Bé­késcsabáról Fekete Pétert, a pénzügyi bűvészt, perzekutor komisszárnak és kilakoltatónak. A jelenetet ismerjük a Tartuffe-ből, amelyet ebben a sötétbe bo­ruló épületben egyhamar nem fognak eljátszani. Az amatőr előadás nem úgy végződik majd, mint a királyfüggő Mo­­liére-nél, ahol végül a megfelelő simlis pemahajdert paterolják ki. A Nemzeti Színház szellemének az év közepén ki kell költöznie a falak közül. De addig még van öt hónap. A társulat tartozik azzal a nemzetnek, hogy úgy játsszon, mint eddig, tartsa meg a tervezett be­mutatókat, a közönség és a meghunyász­kodó szakma pedig tartozik azzal, hogy ünnepeljen. Egyszerűen és méltóság­gal. Az új éra úgyis épp elég dagályos lesz. Mint az épület, amit elfoglal. Arnulf Rainer munkája­ ­ ! 3 ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next