Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-04 / 1. szám - Koltai Tamás: Nemzeti színjáték (3. oldal)
2013. JANUÁR 4. * * KOLTAI TAMÁS: Nemzeti színjáték Magasról nézvést groteszk euripidészi dráma zajlott a Nemzeti Színház körül. Törvény- és fátumszerűen eljött a sosem várt, a sors szerepében fellépő hatalom utat nyitott Vidnyánszky Attilának, amint azt tudni lehetett az igazgatói posztért indulása percétől. Meglepetés nem történt, a döntést előre meghozták, minden más csak cinikus színjáték volt. A konvencionális pályázati kiírás, a fontosabb szakmai posztokat korábban már felfaló, leendő igazgató kisgömböc álszent nyilatkozata, a mameluk zsűri udvaroncokhoz méltó igazodása, amely egyforma gyáva hallgatással övezte az Alföldi Róbert színháza elleni zsigeri gyűlöletet és a működése iránti farizeus elismerést. * Balog Zoltán miniszter gratulációja a vesztes Alföldi színházához akkor nem lett volna merő hipokrízis, ha átnyújt neki egy nemzetközi fesztivál megszervezésére szóló kinevezést, borítékolva mellé a Nemzeti Színházéval azonos költségvetési támogatást. Kísérő szövegként elég lett volna annyi, hogy mivel hasonló fesztivál minden európai országban több is van, végre nemcsak Európát gazdagítjuk külföldre üldözött rendezőinkkel, hanem a magyar közönséget is a világszínházi értékek befogadásával. Ehhez persze az kellene, hogy az EMMI NOÉMI legyen (Normális Értékek Minisztériuma). Balog miniszter mindenesetre szerét ejtette Törőcsik Mari megsértésének. Azt a Törőcsiket kényszerítette magyarázkodásra, aki egyformán jó barátja Alföldinek és Vidnyánszkynak, s aki a Nemzeti Színház társulatának képviselőjeként a becsület és tisztesség kivételes mintaképe volt a zsűriben. Ez gyalázat. Törőcsik Marinak azonban tudnia kell, hogy ahol ő áll, oda nem ér föl az alantasság. Egy eminens megmondó ember a nagy színésznő jogos védelmében azt találta mondani, hogy az egész történetben ez az incidens az egyetlen szörnyűség, mert,Alföldi felnőtt ember, túléli”. A nyegle mondat mélyen jellemző a hazai értelmiség viszonyára a színházhoz. Egyáltalán nem Alföldi Róbertről van szó. Miféle felelősség várható el a kultúrpolitikától, ha a kultúrarombolás minősített esete ezt a reakciót váltja ki az intellektuális elitből? Alföldit akkor sem lett volna szabad megfosztani a Nemzet Színház igazgatásától, ha a posztra történetesen Peter Brook jelentkezik be. A Nemzeti jó színház. A Nemzeti nemzeti színház. Ez a kettő külön-külön is ritkán esett meg a magyar színháztörténetben, együtt meg szinte soha. Ritka értéket megszüntetni érzéketlenség és felelőtlenség egyszerre. Kulturális érzékenységet politikai hivatalnokoktól nem várhatunk el, de felelősséget igen, azért vannak a választópolgárok akaratából oda ültetve, ahova. Értékvédelemre és kultúrpolitikai felelősségvállalásra még Aczél György is képes volt, amikor - épp harminc évvel ezelőtt - a Nemzeti Színház éléről leváltott Székely Gábornak és Zsámbéki Gábornak megnyitotta a Katona József Színházat. Ennyiben a Kádár-korszak politikailag is, morálisan is felette állt az Orbán-korszaknak. Hol van most Pozsgay Imre (ő maga vagy egy másik), aki ki akarna és ki tudna harcolni Alföldinek és társulatának egy másik színházat, ahol folytathatják az értékteremtést?! Ha már politikai okból-pontosan úgy, mint harminc éve - ki kell ebrudalni otthonából a nemzeti értéket. Alföldi Nemzeti Színháza azért nemzeti érték, mert magas esztétikai színvonalon beszél arról, hogy mi a magyar. Az Egyszer élünk, a Bánk bán -junior, az Én vagyok az az Angyalok Amerikában és több más hasonlóan kiváló előadás - közvetlenül vagy közvetve - nemzeti önismeretünket gyarapítja. Aki a kritikus önvizsgálatot ócska, nyálas szólamokkal, az élet szép és derűs oldalának hangsúlyozásával, „pozitív szemlélettel”, „az igenek kimondásával” kívánja helyettesíteni, elutasítva a valóság kendőzetlen ábrázolására törekvő nemzetközi - szellemi és esztétikai - trendeket, az a hazugságsínház híve. A kifogásolt „polgárpukkasztás”, a „nyugatról importált antihumanizmus”, a „hamis, emberellenes optika” vagy „a nihil tőlünk minden szempontból életidegen életérzése” jellegű szólamok alkalmatlanok szellemi aurát vonni egy Nemzeti Színház köré. Azt, hogy az utóbbi idézetek nem szó szerint Vidnyánszky Attilától származnak (csak nagyon hasonlóak az általa mondottakhoz), hanem a Nemzeti Színház 1970- es évekbeli párttitkárától (részben egy Kádárnak írt feljelentő levélből), csupán egy ilyen mondat leplezi le: ,A nihil végül is nem a szocializmus talaján virágzik.” Nihilnek nevezni az igazságot és a remény színházának a hazugságot, beleillik a jelenlegi kurzus országimázsába. Ma színházi pályázatban leírni egy olyan korírt mondatot, hogy „legnagyobb sorskérdésünk, hogy tulajdonunkban marad-e a magyar termőföld”, miközben milliók élnek nyomorszinten, karácsonykor hat órát kell sorban állni egy ingyenebédért a Blaha Lujza téren, százezrek tántorognak ki az országból, és a fiatalok fele jövőkép híján külföldre vágyik: a konfliktusérzéketlenség drámai megjelenése egy magát színházi embernek tartó kliens gondolkodásában. Hazugságországnak hazugságszínház kell. Vidnyánszky ugyanúgy politikai feljelentőlevelet mond tollba obskúrus ideológiai lakásainak Alföldi Nemzeti Színháza ellen, mint amilyeneket a kommunista párttitkár Vadász Ilona írogatott Székely és Zsámbéki dezavuálására. Annyi az előnye, hogy ő nyíltan teszi. Ahogy stílromantikus nacionalista szóvirágokkal telehintve Ablonczy László kritikus tette annak idején ugyancsak Székelyéket támadva. A rendszerváltás után meg is kapta érte a jutalmát Fekete György akkori helyettes államtitkártól, a kirekesztő ideológiai terror mai Ku-Klux-Klan lovagjától, a Nemzeti Színház igazgatója lett. Most pedig Vidnyánszky tanácsadója lesz ugyanott, így érnek össze a személyek, az intézmények és a bolsevik ideológiák. (A Vidnyánszky-pályázat egy kirekesztő kitétele szerint a televízió kulturális műsorának „a kultúra egészével kell foglalkoznia (...) az általunk képviselt szellemiség jegyében”.) Csak megjegyzem, hogy Alföldi soha egyetlen rossz szóval sem illette Vidnyánszky színházát. Nem ez az egyetlen különbség kettejük között. Vidnyánszky, ahogy a kilencvenes évek közepén beregszászi színházával megjelent a kisvárdai fesztiválon, az alternatívok között is alternatívnak számított. A Godot-ra várva, de különösen a Sólyompecsenye vagy valamivel később a Kár, hogy kurva a szegénylegények szegény színháza volt, szabad szájú és szellemű, antidogmatikus, antiklerikális, a kirekesztettek mellett lázadó. A magyar színházi hagyománytól eltérő hangon, szólalt meg, anekdotikus realizmus helyett képi montázsokban és szimbólumokban, amelyeken csakhamar kiütközött ukrán-orosz színházi anyanyelve, a kijevi egyetemen magába olvasztott bensőséges intenzitás, lírizmus, pravoszláv ikonográfia és szertartásosság. Jó lett volna, ha ez termékenyítően hat a színházunkra, de nem így történt, a magyar színházi nyelv túl csökött, a magyar színházi szakma túl zárt volt ahhoz, hogy megnyíljon előtte. Vidnyánszky színháza megmaradt rétegszínháznak, sem a szakma, sem a közönség nem fogadta be. Ő maga úgy érezte, kirekesztették a „jó társaságból”, és ebben volt valami, ha nem is direkt az ő személyének szólt, hanem mindenkinek, aki be akart lépni az „elit klubba”. Nem volt ez más, mint szellemi távolságtartás, valamiféle arisztokratizmus, legkevésbé a hatalomhoz volt köze, az állandó klubtagok leginkább a politikai hatalmat utálták, annál jobban csak a mindenkori hivatalos képviselőit, ami nem úgy értendő, hogy megtagadták velük a közösködést (különben halálra ítélték volna magukat), elfogadták azt, de sohasem alattvalóihatalomleső, hanem ellenzéki-kritikus pozícióból, addig feszítve a húrt, ameddig lehetett. Ez néha csak csodás elszigetelődést („splendid isolation”) jelentett, nem többet, de legalább annyit írtam erről már jóval korábban, nem utólag találom ki. A legkevesebb, amit kapok érte, hogy „te aztán mindent megtettél Vidnyánszkyért, jól megköszönte, hát érdemes volt?”. Szerintem igen. Nagyon rossz lenne a lelkiismeretem, ha akkor nem próbálom megérteni őt, ha nem mondom el, hogy a vélt vagy valódi mellőzöttségre, a belőle fakadó, bevallott sértettségre nem lehet mennyre pokolra ható bosszúesküvel felelni, a múltbeli ént megtagadni, a nemtelenséggel és a tehetségtelenséggel szövetkezni, belőlük szemétdombot építeni, és a tetejére állva fölajánlkozni a politikai hatalomnak a szakmai pozícióért. Illetve lehet, de aki ezt teszi, nemcsak a tartását, az erkölcsiségét, a gerincét veszíti el, hanem emberi hitelét és művész voltát is. Volt kitől tanulnia. Ez egy közismert politikai röppálya szó szerinti leképezése. Csakhogy egy politikus önmegsemmisítését nem élem át személyes fájdalomként, még akkor sem, ha egy egész országot ránt magával a pokolba, aminek sokkal súlyosabbak a következményei, mint annak, ha egy színházi ember hullik hamuvá. Mert a művész halála, ha testileg tovább él is, az én halálom, az ismert sorok parafrázisával élve, én leszek tőle kevesebb. Ezért szól a harang Vidnyánszky Attiláért. Fölvethető, hogy alig pár héttel ezelőtt azt írtam, Vidnyánszky alkalmas a Nemzeti Színház igazgatására. Most is megismétlem, mert csakugyan úgy látszott, önmagában, rendezői és színházvezetői alkatát tekintve képes egyfajta Nemzetit csinálni. Ha elfelejtjük a hamis, még inkább üres szólamokat a „nemzeti” kategóriáról, akkor egy hagyományidegen rétegszínház is lehet Nemzeti Színház, miért ne lehetne? Miért ne lehetne vállalni egy keveseknek szóló és kevesek által befogadható színháztípus hosszú távú, évtizedek múlva eredményt hozó kockázatát? Miért ne lehetne a pravoszláv Bánk bánt, amelyet Vidnyánszky 2003- ban rendezett a Nemzetiben, magyar nemzeti Bánk bánnak kinevezni? Minden „nemzeti” és minden „magyar” csak kinevezés kérdése. Az orosz kultúra iránt közismerten elkötelezett szélsőjobbnak nyilván magyar és nemzeti lesz az ukránorosz szertartásosságba öltöztetett színház, parlamenti felszólalásban fogják ünnepelni a repertoárt uraló Rizsakovot, Vasziljevet, Mogucsijt, és rendezéseiket ugyanúgy nem fogják megnézni, ahogy Alföldi előadásait sem látták. Ők nem is hiányoznának a nézőtérről, de a közönség igen. Vasziljevre Budapesten csak hosszú távon lehetne beédesgetni a nézőt, és csupán azért nem sorolok föl további világnagy neveket, mert megtöltenék a cikket, de a nézőteret nem. Még a szuperzseni és máshol szupernépszerű Purcarete is nagy kockázat, amit persze érdemes vállalni. Ahogy érdemes volt Debrecenben Novaknál, meg is írtam pártolóan, noha a második részben harmincan se ültek a nagyszínház nézőterén. Halkan kérdezem: be lesz ez kalkulálva? Vidéken legföljebb tizenöt előadást tartanak húsz helyett, de kibírják. És Budapesten? Minden elismerésem a debreceni művészszínházé - talán nem kell bizonygatnom ezen a helyen -, de hiába akarják elhitetni, hogy azon a maroknyi lelkes nézőn kívül, akik szerencsére mindenhol megteremnek, meghódította a közönséget. Magam láttam (és hallottam a ruhatárban) a Mesés férfiak szárnyakkal tapsrendje előtt fürtökben szökdösők dühös kifakadását, meg is tudtam volna ölni őket, amitől csak tovább csökkent volna a potenciális debreceni közönség száma. (,A debreceniek inkább eljönnek egy harmadrangú budapesti előadásra, mint egy elsőrangú lengyelre”, nyilatkozta Vidnyánszky. Kíváncsi lettem volna annak a nemzetközi fesztiválnak a sikerére, amelynek támogatását a város 2009-ben beígérte, de nem lett belőle semmi, ahogy a Latinovits Színház legkésőbb 2010 novemberére ígért megnyitásából sem és most már nem is lesz. Vidnyánszky alaptervei Debrecenben megbuktak, még ha a politika buktatta is meg őket, amiből látható, mit ér a politikára építeni. Erről valahogy nem beszél senki.) Summázom az előző bekezdést: a „szakrális népi dramatikus hagyományokra” épülő rétegszínház nemzeti színházzá emelése fölöttébb kockázatos, de Vidnyánszky Attila - verbális megnyilvánulásainál összehasonlíthatatlanul színvonalasabb - teátrális gyakorlatát tekintve járható út. Rögös, mert nem rendezhet mindent ő maga, sem Purcarete, Rizsakov vagy Vasziljev. Szimptomatikus, de érthető, hogy leleplezően túlméretezett egoról tanúskodó, gigantikusan énközpontú pályázatában egyetlen magyar rendező neve sem fordul elő. A nemzetközi nagyágyúkat az ellenségeinek tartja (Mundruczó Kornélia mint kamionplató-rendezőre utal), a hazai „elit klub” ellen bosszút esküdött, a maradék pedig a maradék. Velük nem lehet „unortodox” színházat csinálni. Egyfelől kirekesztő teoretikus szájhősködés, másfelől kikezdhetetlen gyakorlati értéktudat - ez az ellentmondás terheli tovább a virtuális Vidnyánszky Nemzetit, de az utóbbi győzhet. Gondoltam amíg nem jelent meg fő munkatársainak névsora. Eperjes Károly beemelése színészként és „a nemzeti színházi eszme kultuszának képviseletét” ellátó igazgatóhelyettesként a katasztrófa maga: Vidnyánszky önfeladásának végállomása. Az egész színházi szakma tudja (csak hangosan nem mondja), hogy Eperjes színészként használhatatlan, Vidnyánszky is régóta tisztában van vele. Az álszentek összeesküvésében (2002, Új Színház) folytatott kísérletének kudarcát maga kolportálta az előadás több szereplőjének. Az pedig, hogy a „nemzeti színházi eszmét” egy kereszténység köntösében megjelenő bigott, intoleráns, dogmatikus, középkorian sötét ideológiát terjesztő álszent képviseli, egy igazi Tartuffe, aki klerikális skrupulusai miatt a színházi vallásleleplezőt is csak házi papjának jelenlétében és lelki támogatásával volt hajlandó eljátszani, de aki minden erkölcsi skrupulus nélkül föltelefonál egy fennhatósága alá tartozónak vélt vidéki színigazgatót, számon kérve rajta, hogy Alföldi Róbertet merészelte vendégrendezésre hívni - nos, egy ilyen személy jelenléte önmagában mérgező. A megvetett felvilágosodás, az utált libertárius gondolkodás vagy a gyűlölt ’68-as szabadságeszmény és minden népfelszabadító, öntudatra ébresztő, önálló gondolkodásra serkentő eszme elé amúgy is kettős tűzfal épül a jövő Nemzeti Színházában. Eperjes mögött mint erkölcsi mérce ott áll a kereszténység pajzsa, a kommunikációs igazgató Pálffy István, rajta a „keresztényüldözés” nem hatolhat át, legföljebb a szellemi tolvajlás. Vidnyánszkyban „a léleknek egy erős szava, a nagyravágy” (Madách Imre) oly mértékben eluralkodott, hogy elnyomott minden mást, öntudatot, önérzetet, önbecsülést. Egyfelől a Legfőbb Hadúr sületlenségét szajkózni „az öröknek hitt nyugat-európai értékrend devalválódásáról”, másfelől rögtön föladni a minőségelvet a fentről rákényszerített ejtőernyős futballista bevállalásával: a művészi öngyilkosság maga, aminek beláthatatlanok (vagy nagyon is beláthatóak) a következményei. Már az induláskor egyértelmű, hogy a hatalom akarása fontosabb az öntörvényű programnál. A szűkített rendezőlista egy idő után kiegészül majd azoknak a padból kiesve jelentkezőknek a nevével, akikről mindenki úgy beszél, „mintha művészi teljesítményről volna szó” (lásd Fodor Géza Petrovics Emilhez írt leveleit és a veszprémi színházműsort), illetve azokkal a vidéki előadásokkal, amelyek jó néhánya - ha az ígért harminc százalékát fogják kitölteni a repertoárnak - valódi okot adhat a pirulásra. Nem lehet egyszerre fölpanaszolni „a bonyolultabb gesztusok” halálát a magyar színházban és azokra fanyalodni, akik tömeggyártják a színpadi primitivizmust. Vidnyánszky Attila eljátszotta a lehetőséget, hogy saját tehetsége jogán, ne a kultúraromboló hatalom janicsárjaként kerüljön a Nemzeti Színház élére. Személyiségét eltékozolta, művészi hitelét fölélte, barátait fölcserélte a klienseire. „Ha azt látom, hogy az elkövetkező változások nem a szakmaiság irányába mennek, nyomban kiszállok. Van egy szint, ami alá nem megyek. Ez elveket és morális követelményt jelent. Ha bevállalhatatlan dolgok jönnek, akkor nem folytatom.” Ezt 2009-ben mondta. Azóta a vezérképviselője lett a bevállalhatatlannak. A kirekesztett, vidéki fiúból a szakma korlátlan ura. Intoleráns kirekesztő, aki nem búja elviselni a kritikát, szakmai vitán kirúgja maga alól a széket, stúdiószínházi találkozó feltételéül szabja még el sem készült rendezésének beválogatását, és csak utólag publikálja a pályázatát, amelyről nem mer nyilvános vitába bocsátkozni ellenfelével. Holott nem veszíthet, mert előre győztesnek van nyilvánítva. Két arckép van előttünk, mint a Hamletban. Alföldi és Vidnyánszky. Egy felvilágosult, nyitott, barátságos, integráló, demokrata européer, akinek nincs rossz szava a másikról, és egy sértett, öntelt, mogorva, megosztó, törzsi autokrata, aki megtiporja kizárólag a hatalom fegyverével legyőzött ellenfelét. A hatalom a Soroksári útra küldi Békéscsabáról Fekete Pétert, a pénzügyi bűvészt, perzekutor komisszárnak és kilakoltatónak. A jelenetet ismerjük a Tartuffe-ből, amelyet ebben a sötétbe boruló épületben egyhamar nem fognak eljátszani. Az amatőr előadás nem úgy végződik majd, mint a királyfüggő Moliére-nél, ahol végül a megfelelő simlis pemahajdert paterolják ki. A Nemzeti Színház szellemének az év közepén ki kell költöznie a falak közül. De addig még van öt hónap. A társulat tartozik azzal a nemzetnek, hogy úgy játsszon, mint eddig, tartsa meg a tervezett bemutatókat, a közönség és a meghunyászkodó szakma pedig tartozik azzal, hogy ünnepeljen. Egyszerűen és méltósággal. Az új éra úgyis épp elég dagályos lesz. Mint az épület, amit elfoglal. Arnulf Rainer munkája ! 3 ÉLET ÉS# IRODALOM