Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-27 / 39. szám - Balajthy Ágnes: Tenger, aminek nincsen partja • Sándor Iván: Hajózás a fikció tengerén (20. oldal) - Váradi Róbert: A valóság restaurációja és tétje • Josef Seifert: Vissza a magánvaló dolgokhoz (20. oldal)
BALAJTHY ÁGNES: Tenger, aminek nincsen partja ■ Sándor Iván: Hajózás a fikció tengerén. Esszék a regényről. Műút Könyvek, Miskolc, 2013. 214 oldal, 2500 Ft Hajózás a fikló tengerén - Sándor Iván új esszégyűjteményének címe természetesen a fikció erdejét bebarangoló Umberto Eco kötetére hajaz, de a tenger-metafora egyúttal pontosan érzékelteti a könyv tárgyaként kijelölt műfaj, azaz a regény cseppfolyósságát, szigorú poétikai kötöttségektől mentes, állandóan alakulásban lévő jellegét is. Az első oldalak után pedig az is kiviláglik, hogy a Milan Kundera által jegyzett ús regény művészete, mely Cervantes Don Quijotéjét mint „a modern idők megalapítóját” ünnepli, szintén kitüntetett vonatkoztatási pontot jelent Sándor gondolatmenete számára. A szerző tehát, akárcsak a cseh és az olasz mester, hangsúlyozottan egy olyan életforma képviselőjeként szólal meg, melyben az írás és az olvasás, a fikcióteremtő tevékenység és az arról alkotott reflexió elválaszthatatlan egymástól. A műfajról való beszéd kiapadhatatlan vonzereje többek között minden bizonnyal abban áll, hogy számtalan témát, útvonalat, elkalandozási lehetőséget rejt magában. A kötet egyik, részben Poszler Györgytől kölcsönzött kulcsmondata az, hogy „[a] regény jelez” (66.). A regény éppen ezért nem pusztán nyelvi produktumként válik Sándor számára izgalmassá (habár a már-már a strukturalizmus diskurzusát megidéző textus mint építmény-hasonlat gyakran felbukkan a kötetben, s jócskán esik benne szó a regényszöveg legkülönfélébb szintjeiről is), hanem a saját kulturális-történelmi kontextusával való összeszövöttsége révén. A Hajózás a fikció tengerén így azt a bonyolult összefüggésrendszert veszi górcső alá, mely az európai irodalom nagy opusaiban felnyíló fiktív világok és az őket körbevevő életvalóságok között képződik meg: a „Kafka-Musil-Céline-Broch-Borges-Beckett vonulat” (119.) tanulmányozása nem pusztán egy irodalomtörténeti ív megrajzolására ad alkalmat, hanem hozzásegít annak felvázolásához, hogy milyen változások álltak be az ember önmegértésében a XX. század folyamán. A szerző gondolatmenetének nyomon követésében talán az okoz nehézséget, hogy a posztmodern fogalmának használati értéke - állapot-e a lyotard-i értelemben, avagy a terminus inkább jellegzetes szövegalakító eljárások együttesére utal - nem teljesen tisztázott, esszéről esszére változik. (Ennek oka lehet persze az is, hogy a kötet majd tizenöt év terméséből válogat.) Az biztos, hogy Sándor érdeklődésének fókuszába valamiféle posztmodern „utániság” kerül - arra tesz kísérletet, hogy feltérképezze az „utániság” új korának mentális mintázatait, s szembesítsen azzal a kérdéssel, hogy milyen lehet az a regény, mely immár az Én teljes szétroncsolódásának távlatából íródik, s az érték-központú, tradícióáthagyományozáson alapuló kultúra helyett az információátadásra specializálódó „hálózatban” kell hogy meglelje a maga helyét. Nemcsak a tragizáló modalitás hiánya figyelemreméltó ezeknél az eszmefuttatásoknál, hanem az a meglehetősen paradox helyzet is, hogy, habár a szerző igen pontosan mutatja be a szépirodalom térvesztését egy átalakult szerkezetű, digitalizálódó kultúrában, hivatkozásai kizárólag a magasművészetek területéről származnak a tömeges fogyasztásra szánt, avagy legalább a popkultúra jelentésképző mechanizmusaira rájátszó alkotások kívül esnek látókörén. Az európai (regény)kultúra öröksége tehát mintegy visszaíródik az eme örökség nagyobb körű hatóerejével egyébként józanul leszámoló esszékbe. A kötetben található szövegek jó része egyben műhelyesszé is, de A fidár vagy a követés keletkezéstörténeténél talán izgalmasabbak azok a passzusok, amelyekben Sándor Iván Ransmayrt, Bibót, esetleg Kemény Zsigmondot olvas, tehát befogadói-értelmezői tapasztalatait osztja meg velünk. Különösen elgondolkodató, sőt, tetszetős, amikor amellett érvel, hogy miért tekinthetjük Iszméné alakját a XX. századi „közöny” előképének, avagy mikor Az ember tragédiáját más emberiségkölteményekkel összevetve jut arra a megállapításra, hogy a magyar regény magára az autonóm személyiség megformálására is csak megkésve vállalkozott. Ahogy az egyik cím, A történelem (regény)beszédes némasága is jelzi, a szerzőt a műfajon belül elsősorban a történelmi regény sajátosságai foglalkoztatják, s ezen a ponton válik az különösen érzékelhetővé, hogy az eredetileg tíz-tizenöt éve megjelent írások problémafelvetéseinek egy része már vesztett frissességéből, megvilágító erejéből. Persze egyúttal kiemelhetjük azt is, hogy jelenünk felől valóban visszaigazolódni látszik a Dzsigerdilen-típusú elbeszélőpróza Sándor által jogosnak vélt kritikája, hiszen olyan, nemrég született alkotásokban, mint Tompa Andrea Trianon-regénye, a történelem már nemcsak játékosan újraírható „régi magyar” szövegek tárházaként mutatkozik meg. A történelem és fikció viszonyának kifürkészése a kötetben a kollektív emlékezet működését érintő kérdésekhez is elvezet. Gyáni Gábor, Jan Assmann, Hayden White, Koselleck - csak néhány név a hivatkozott szerzők listájából, s már ebből is kiviláglik, hogy Sándor a „nagy” történetek mögött felsejlő mikrotörténésekre, a múlt és jelen időrétegeinek szétválaszthatatlanságára, s az emlékezetpolitikai stratégiákra koncentráló megközelítésmódot érzi sajátjának. Habár a cél nem mindig az emlékezetelméleti tézisek továbbgondolása, hanem inkább azok helyeslő egybegyűjtése, vannak olyan szövegrészletek, melyeknek teljesítőképessége jócskán túlmutat a puszta affirmáción. „Budapest (Magyarország) az emlékművek városa (országa)” (158.), olvashatjuk abban az írásban, melyben az önmagát hangsúlyosan idős férfiként felléptető szerző számol be arról, hogy a Bem rakparton hogyan ütötte el egy biciklista. Az ütközés pillanatában hirtelen megnyílik előttünk egy másik Budapest, egy másik Bem rakpart - az, melyen a férfi gyermekkori önmaga menetel zsidó sorstársaival együtt, egy kerékpáros kíséretében. Az esszéista bátorság, a teória iránti érzékenység, s a szépírói világteremtő erő együttesen nyilvánul meg ebben a szövegmozzanatban: az ilyen pillanatok miatt érdemes időt szánnunk erre a kötetre. Az ország legigényesebb választékú könyvesboltja. Magyar, angol, német, francia nyelvű könyvek. # Diákoknak, tanároknak kedvezménnyel! •iail Könyvimport szolgálat, interneten is. ti re’ b14. 1061 Budapest, Király utca 2., Anker Ház , r . Tel.:(361)267 6258 fail: adbook@t-online.hu • www.atlantiszkiado.hu 2011] ÉLET ÉS* IRODALOM VÁRADI RÓBERT: A valóság restaurációja és tétje Josef Seifert: Vissza a magánvaló dolgokhoz. Fordította és szerkesztette Szalay Mátyás. Kairosz Kiadó, Budapest, 2013. 432 oldal, 4400 Ft A filozófia, ha az ember valóban komolyan akarja venni, és nem csak banális féligazságokat locsog, szellemtelenül szellemeskedve, ahogyan az (poszt-)posztmodern korunkban dívik, igazán komoly ügy. Mondhatnám, a legkomolyabb, és nem is túloznék nagyon. A filozófia lényegében mindig is a valóságot fürkészte, azt, ami és ahogyan önmagában van. A valóság kérdésétől függ ugyanis minden: a homo sapiens helyzete a világegyetemben, a tudás mibenléte, a tudományok hitele, és persze nem utolsósorban az értékek egész szférája, az etika megalapozása (vagy épp elvetése) is. A klasszikus filozófiai hagyomány metafizikai természetű: Platónnál az élén úgy tartotta, hogy az igazság nem pusztán a sajátos szabályokkal operáló tudatunk műve, hanem előítéletektől mentesen, objektív és reális módon adott, mintegy túlnyúlva elménken, ráadásul jogos hozzáférésünk lehet hozzá. E nemes tradícióhoz csatlakozott többek között Arisztotelész, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, majd később Hegel, a korai Husserl, Adolf Reinach, Max Scheler, Dietrich von Hildebrand és mások. Szerintük az igazság a valóságról állít valamit pozitív és univerzális módon, időtlenül, változhatatlanul, a tudatunktól függetlenül, abszolút szükségszerűséggel (apodiktikusan), és ez az igazság mindemellett megismerhető. Persze a valóságnak, az igazságnak ezen metafizikai értelmezése mindig is izzó támadások célkeresztjében állt: a szofistáktól kezdve hevesen bírálták szkeptikusok, nihilisták, empiristák, pozitivisták, logikai pozitivisták, materialisták, redukcionisták, az igazságot relativizáló pszichologisták, utilitaristák, analitikus nyelvfilozófusok, egészen a legutóbbi időkig, amikor a posztmodern és a dekonstrukció égisze alatt próbálták ízekre szedni a hagyományos igazságfogalmat - hogy a filozófiai korszellemet meghatározó neopragmatistákról már ne is beszéljünk. Különösen a modernitás hajnala óta nem comme illaut a - szó eredeti értelmében vett - valóságról filozófiailag elmélkedni. Van helyette a zajló, széttöredezett világ, amelyben a maga esetlegességeivel és szorongásaival ott áll a történelmileg determinált individuum. Ebben a világban aztán semmi nem függ össze semmivel, és egymást sokszor kizáró, szimpatikus, különbejáratú elméletek törnek ki elegánsan a valóság tétje elől. Nos, e jólfésült filozofémák langymeleg komfortzónájából való kitörési kísérleteként is tekinthető Josef Seifert akadémiai igénnyel megírt könyve, A vissza a magánvaló dolgokhoz a Zeitgeistra, adott markáns reakció. A legkevésbé sem korszerű, amennyiben a vélemény (doxa) és a valós, megalapozott ismeret (epistéme, noesis) közötti radikális különbséget hirdeti, illetőleg a korábban diszkreditált valóság visszahódításának lehetőségét és fontosságát hangsúlyozza. Az osztrák szerző célja „viszszatérni minden tapasztalat és gondolat gyökeréhez”, amit meggyőződése szerint nem a tudatunk kanti vagy husserli értelmezésében, hanem magukban a jelenségekben, a transzcendens létezőkben kell keresnünk. Seifert ehhez egy befogadó, felfedező megismerést ajánl, a jelenségek ontikus érvényének visszaállítását, ami elvezethet bennünket legbensőbb, tiszta lényegük megragadásához. A valóságot nem konstituáljuk, épp ellenkezőleg: hagynunk kell, hogy maguk a dolgok és azok lényege szóljon hozzánk. Seifert nem a valóság fundamentumát, szubsztanciáját keresi, mint a régi filozófusok: ambiciózus és optimista programjának célja a valóság mibenlétének a tisztázása, a jelenségek rangjának, a személy méltóságának - és ezzel együtt az értékszféráknak - a rehabilitálása. Ennek érdekében kénytelen alámerülni az ismeretelmélet ősrégi labirintusába, hogy minuciózus alapossággal kritizálja Hume, Kant, Husserl filozófiáját (ezen a ponton a filozófia iránt nem kellőképp elkötelezett olvasó könnyen feladhatja). Érthetetlen, hogy a kanti ismeretelméletet radikálisan és termékenyen újraértelmező Schopenhauer filozófiája itt miért nem érdemelt még minimális reflexiót sem. Jóllehet Seifert fenomenológiai realizmusában az objektív igazságokhoz, a valósághoz, az értékekhez, a lényegi szükségszerűségekhez kíván visszafordulni, ám ő sem mentes az előítéletektől, amikor kijelenti, hogy „minden a feladatához méltó filozófiának képesnek kell lennie arra, hogy bemutassa a bizalom és a hit racionális igazolását és értelmét, melyek nélkül nem létezik emberi közösség”. Hasonló elfogultság csendül ki a következő soraiból is: „Az igazi materiális létezők és élettelen szubsztanciák, növények, állatok, személyek, okozati viszonyok, szabadság, erény, ismeret és mindenekfelett Isten - mindezen létezők pontosan lényegüknél fogva megkövetelik, hogy »önmagában vett létezéssel« rendelkezzenek, mely nem vezethető vissza arra, hogy valamely alany tudati tárgyai.” Hit, bizalom, Isten ezek a legkevésbé sem adott és maguktól értetődő fogalmak. Pláne nem egyértelmű ezek racionális igazolásának szükségessége, márpedig Seifert gyakran érinti e fogalmakat, miközben szorosabb vizsgálatuktól eltekint. A szöveg nehézségére való tekintettel fontos megemlíteni, hogy a fordítás alapvetően jó, de bizonyos szóhasználati következetlenségek mellett sajnos zavaró helyesírási hibák, elírások és magyartalanságok is bőven előfordulnak. Matron Ákos munkája LEHETSÉGES Kis Jánosnak tanítványaitól BOGNÁR GERGELY, PETRA GOMPLOVÁ, GYŐRFI TAMÁS KOVÁCS KRISZTA, KRIZSÁN ANDREA, MESZERICS TAMÁS ALINA MICKOWSKA, MIKLÓS ANDRÁS, MIKLÓSI ZOLTÁN MINK ANDRÁS, ANDRÉS MOLES, MRÁZ ATTILA, SERGE PUKAS, RAUSCHENBERGER PÉTER, REICH ORSOLYA RUZHA SMILOVA, SZIGETI ANDRÁS, TANYI ATTILA, TÓTH GÁBOR ATTILA Kalligram Kiadó, 376 oldal, 2990 Ft A szuverén.hu támogatásával 2013. SZEPTEMBER 27.