Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-09-27 / 39. szám - Balajthy Ágnes: Tenger, aminek nincsen partja • Sándor Iván: Hajózás a fikció tengerén (20. oldal) - Váradi Róbert: A valóság restaurációja és tétje • Josef Seifert: Vissza a magánvaló dolgokhoz (20. oldal)

BALAJTHY ÁGNES: Tenger, aminek nincsen partja ■ Sándor Iván: Hajózás a fikció tengerén. Esszék a regényről. Műút Könyvek, Miskolc, 2013. 214 oldal, 2500 Ft Hajózás a fikló tengerén - Sándor Iván új esszégyűjteményének címe termé­szetesen a fikció erdejét bebarangoló Umberto Eco kötetére hajaz, de a ten­ger-metafora egyúttal pontosan érzékelteti a könyv tárgyaként kijelölt mű­faj, azaz a regény cseppfolyósságát, szigorú poétikai kötöttségektől men­tes, állandóan alakulásban lévő jellegét is. Az első oldalak után pedig az is kiviláglik, hogy a Milan Kundera által jegyzett ús regény művészete, mely Cer­vantes Don Quijotéjét mint „a modern idők megalapítóját” ünnepli, szintén kitüntetett vonatkoztatási pontot jelent Sándor gondolatmenete számára. A szerző tehát, akárcsak a cseh és az olasz mester, hangsúlyozottan egy olyan életforma képviselőjeként szólal meg, melyben az írás és az olvasás, a fikcióteremtő tevékenység és az arról alkotott reflexió elválaszthatatlan egymástól. A műfajról való beszéd kiapadhatatlan vonzereje többek között minden bizonnyal abban áll, hogy számtalan témát, útvonalat, elkalandozási lehető­séget rejt magában. A kötet egyik, részben Poszler Györgytől kölcsönzött kulcsmondata az, hogy „[a] regény jelez” (66.). A regény éppen ezért nem pusztán nyelvi produktumként válik Sándor számára izgalmassá (habár a már-már a strukturalizmus diskurzusát megidéző textus mint építmény-ha­sonlat gyakran felbukkan a kötetben, s jócskán esik benne szó a regényszö­veg legkülönfélébb szintjeiről is), hanem a saját kulturális-történelmi kontex­tusával való összeszövöttsége révén. A Hajózás a fikció tengerén így azt a bonyo­lult összefüggésrendszert veszi górcső alá, mely az európai irodalom nagy opusaiban felnyíló fiktív világok és az őket körbevevő életvalóságok között képződik meg: a „Kafka-Musil-Céline-Broch-Borges-Beckett vonulat” (119.) tanulmányozása nem pusztán egy irodalomtörténeti ív megrajzolásá­ra ad alkalmat, hanem hozzásegít annak felvázolásához, hogy milyen válto­zások álltak be az ember önmegértésében a XX. század folyamán. A szerző gondolatmenetének nyomon követésében talán az okoz nehéz­séget, hogy a posztmodern fogalmának használati értéke - állapot-e a lyo­­tard-i értelemben, avagy a terminus inkább jellegzetes szövegalakító eljá­rások együttesére utal - nem teljesen tisztázott, esszéről esszére változik. (Ennek oka lehet persze az is, hogy a kötet majd tizenöt év terméséből vá­logat.) Az biztos, hogy Sándor érdeklődésének fókuszába valamiféle poszt­modern „utániság” kerül - arra tesz kísérletet, hogy feltérképezze az „utá­niság” új korának mentális mintázatait, s szembesítsen azzal a kérdéssel, hogy milyen lehet az a regény, mely immár az Én teljes szétroncsolódásá­­nak távlatából íródik, s az érték-központú, tradícióáthagyományozáson alapuló kultúra helyett az információátadásra specializálódó „hálózatban” kell hogy meglelje a maga helyét. Nemcsak a tragizáló modalitás hiánya fi­gyelemreméltó ezeknél az eszmefuttatásoknál, hanem az a meglehetősen paradox helyzet is, hogy, habár a szerző igen pontosan mutatja be a szép­­irodalom térvesztését egy átalakult szerkezetű, digitalizálódó kultúrában, hivatkozásai kizárólag a magasművészetek területéről származnak­­ a tö­meges fogyasztásra szánt, avagy legalább a popkultúra jelentésképző me­chanizmusaira rájátszó alkotások kívül esnek látókörén. Az európai (re­­gény)kultúra öröksége tehát mintegy visszaíródik az eme örökség nagyobb körű hatóerejével egyébként józanul leszámoló esszékbe. A kötetben található szövegek jó része egyben műhelyesszé is, de A fidár vagy a követés keletkezéstörténeténél talán izgalmasabbak azok a passzu­sok, amelyekben Sándor Iván Ransmayrt, Bibót, esetleg Kemény Zsigmon­­dot olvas, tehát befogadói-értelmezői tapasztalatait osztja meg velünk. Kü­lönösen elgondolkodató, sőt, tetszetős, amikor amellett érvel, hogy miért tekinthetjük Iszméné alakját a XX. századi „közöny” előképének, avagy mikor Az ember tragédiáját más emberiségkölteményekkel összevetve jut arra a megállapításra, hogy a magyar regény magára az autonóm személyiség megformálására is csak megkésve vállalkozott. Ahogy az egyik cím, A tör­ténelem (regény)beszédes némasága is jelzi, a szerzőt a műfajon belül elsősorban a történelmi regény sajátosságai foglalkoztatják, s ezen a ponton válik az különösen érzékelhetővé, hogy az eredetileg tíz-tizenöt éve megjelent írá­sok problémafelvetéseinek egy része már vesztett frissességéből, megvilá­gító erejéből. Persze egyúttal kiemelhetjük azt is, hogy jelenünk felől valóban vissza­igazolódni látszik a Dzsigerdilen-típusú elbeszélőpróza Sándor által jogos­nak vélt kritikája, hiszen olyan, nemrég született alkotásokban, mint Tom­pa Andrea Trianon-regénye, a történelem már nemcsak játékosan újraírha­tó „régi magyar” szövegek tárházaként mutatkozik meg. A történelem és fikció viszonyának kifürkészése a kötetben a kollektív emlékezet működé­sét érintő kérdésekhez is elvezet. Gyáni Gábor, Jan Assmann, Hayden White, Koselleck - csak néhány név a hivatkozott szerzők listájából, s már ebből is kiviláglik, hogy Sándor a „nagy” történetek mögött felsejlő mikrotörté­­nésekre, a múlt és jelen időrétegeinek szétválaszthatatlanságára, s az emlé­kezetpolitikai stratégiákra koncentráló megközelítésmódot érzi sajátjának. Habár a cél nem mindig az emlékezetelméleti tézisek továbbgondolása, hanem inkább azok helyeslő egybegyűjtése, vannak olyan szövegrészletek, melyeknek teljesítőképessége jócskán túlmutat a puszta affirmáción. „Bu­dapest (Magyarország) az emlékművek városa (országa)” (158.), olvashat­juk abban az írásban, melyben az önmagát hangsúlyosan idős férfiként fel­léptető szerző számol be arról, hogy a Bem rakparton hogyan ütötte el egy biciklista. Az ütközés pillanatában hirtelen megnyílik előttünk egy másik Budapest, egy másik Bem rakpart - az, melyen a férfi gyermekkori önma­ga menetel zsidó sorstársaival együtt, egy kerékpáros kíséretében. Az esszéista bátorság, a teória iránti érzékenység, s a szépírói világterem­tő erő együttesen nyilvánul meg ebben a szövegmozzanatban: az ilyen pil­lanatok miatt érdemes időt szánnunk erre a kötetre. Az ország legigényesebb választékú könyvesboltja. Magyar, angol, német, francia nyelvű könyvek. # Diákoknak, tanároknak kedvezménnyel! •i­ail Könyvimport szolgálat, interneten is. ti re’ b1­­4.­­ 1061 Budapest, Király utca 2., Anker Ház , r . Tel.:(36­1)267 6258 fail: ad­book@t-online.hu • www.atlantiszkiado.hu 20­11] ÉLET ÉS­*­ IRODALOM VÁRADI RÓBERT: A valóság restaurációja és tétje Josef Seifert: Vissza a magán­való dolgokhoz. Fordította és szer­kesztette Szalay Mátyás. Kairosz Kiadó, Budapest, 2013. 432 oldal, 4400 Ft A filozófia, ha az ember valóban ko­molyan akarja venni, és nem csak ba­nális féligazságokat locsog, sze­lle­m­­telenül szellemeskedve, ahogyan az (poszt-)posztmodern korunkban dí­vik, igazán komoly ügy. Mondhat­nám, a legkomolyabb, és nem is tú­loznék nagyon. A filozófia lényegé­ben mindig is a valóságot fürkészte, azt, ami és ahogyan önmagában van. A valóság kérdésétől függ ugyanis minden: a homo sapiens helyzete a vi­lágegyetemben, a tudás mibenléte, a tudományok hitele, és persze nem utolsósorban az értékek egész szférá­ja, az etika megalapozása (vagy épp elvetése) is. A klasszikus filozófiai hagyomány metafizikai természetű: Platónnál az élén úgy tartotta, hogy az igazság nem pusztán a sajátos szabályokkal ope­ráló tudatunk műve, hanem előítéle­tektől mentesen, objektív és reális mó­don adott, mintegy túlnyúlva elmén­ken, ráadásul jogos hozzáférésünk le­het hozzá. E nemes tradícióhoz csat­lakozott többek között Arisztotelész, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, majd később Hegel, a korai Husserl, Adolf Reinach, Max Scheler, Diet­­rich von Hildebrand és mások. Sze­rintük az igazság a valóságról állít va­lamit pozitív és univerzális módon, időtlenül, változhatatlanul, a tuda­tunktól függetlenül, abszolút szük­ségszerűséggel (apodiktikusan), és ez az igazság mindemellett megismer­hető. Persze a valóságnak, az igazság­nak ezen metafizikai értelmezése min­dig is izzó támadások célkeresztjében állt: a szofistáktól kezdve hevesen bí­rálták szkeptikusok, nihilisták, empi­risták, pozitivisták, logikai pozitivis­ták, materialisták, redukcionisták, az igazságot relativizáló pszichologisták, utilitaristák, analitikus nyelvfilozófu­sok, egészen a legutóbbi időkig, ami­kor a posztmodern és a dekonstruk­­ció égisze alatt próbálták ízekre szed­ni a hagyományos igazságfogalmat - hogy a filozófiai korszellemet megha­tározó neopragmatistákról már ne is beszéljünk. Különösen a modernitás hajnala óta nem comme illaut a - szó­ eredeti ér­telmében vett - valóságról filozófiai­­lag elmélkedni. Van helyette a zajló, széttöredezett világ, amelyben a maga esetlegességeivel és szorongásaival ott áll a történelmileg determinált indi­viduum. Ebben a világban aztán sem­mi nem függ össze semmivel, és egy­mást sokszor kizáró, szimpatikus, kü­­lönbejáratú elméletek törnek ki ele­gánsan a valóság tétje elől. Nos, e jólfésült filozofémák langy­­meleg komfortzónájából való kitörési kísérleteként is tekinthető Josef Seifert akadémiai igénnyel megírt könyve, A vissza a magánvaló dolgokhoz a Zeitgeistra, adott markáns reakció. A legkevésbé sem korszerű, amennyiben a vélemény (doxa) és a valós, megalapozott isme­ret (epistéme, noesis) közötti radikális különbséget hirdeti, illetőleg a koráb­ban diszkreditált valóság visszahódítá­sának lehetőségét és fontosságát hang­súlyozza. Az osztrák szerző célja „visz­­szatérni minden tapasztalat és gondo­lat gyökeréhez”, amit meggyőződése szerint nem a tudatunk kanti vagy hus­­serli értelmezésében, hanem maguk­ban a jelenségekben, a transzcendens létezőkben kell keresnünk. Seifert eh­hez egy befogadó, felfedező megisme­rést ajánl, a jelenségek ontikus érvényé­nek visszaállítását, ami elvezethet ben­nünket legbensőbb, tiszta lényegük megragadásához. A valóságot nem konstituáljuk, épp ellenkezőleg: hagy­nunk kell, hogy maguk a dolgok és azok lényege szóljon hozzánk. Seifert nem a valóság fundamentumát, szubsz­tanciáját keresi, mint a régi filozófusok: ambiciózus és optimista programjának célja a valóság mibenlétének a tisztá­zása, a jelenségek rangjának, a személy méltóságának - és ezzel együtt az ér­tékszféráknak - a rehabilitálása. Ennek érdekében kénytelen alámerülni az is­meretelmélet ősrégi labirintusába, hogy minuciózus alapossággal kritizálja Hume, Kant, Husserl filozófiáját (ezen a ponton a filozófia iránt nem kellő­képp elkötelezett olvasó könnyen fel­adhatja). Érthetetlen, hogy a kanti is­meretelméletet radikálisan és terméke­nyen újraértelmező Schopenhauer fi­lozófiája itt miért nem érdemelt még minimális reflexiót sem. Jóllehet Seifert fenomenológiai re­alizmusában az objektív igazságok­hoz, a valósághoz, az értékekhez, a lényegi szükségszerűségekhez kíván visszafordulni, ám ő sem mentes az előítéletektől, amikor kijelenti, hogy „minden a feladatához méltó filozó­fiának képesnek kell lennie arra, hogy bemutassa a bizalom és a hit racioná­lis igazolását és értelmét, melyek nél­kül nem létezik emberi közösség”. Hasonló elfogultság csendül ki a kö­vetkező soraiból is: „Az igazi materi­ális létezők és élettelen szubsztanci­ák, növények, állatok, személyek, oko­zati viszonyok, szabadság, erény, is­meret és mindenekfelett Isten - mind­ezen létezők pontosan lényegüknél fogva megkövetelik, hogy »önmagá­ban vett létezéssel« rendelkezzenek, mely nem vezethető vissza arra, hogy valamely alany tudati tárgyai.” Hit, bizalom, Isten­­ ezek a legkevésbé sem adott és maguktól értetődő fo­galmak. Pláne nem egyértelmű ezek racionális igazolásának szükségessé­ge, márpedig Seifert gyakran érinti e fogalmakat, miközben szorosabb vizs­gálatuktól eltekint. A szöveg nehézségére való tekintet­tel fontos megemlíteni, hogy a fordí­tás alapvetően jó, de bizonyos szó­­használati következetlenségek mellett sajnos zavaró helyesírási hibák, elírá­sok és magyartalanságok is bőven elő­fordulnak. Matron Ákos munkája LEHETSÉGES Kis Jánosnak tanítványaitól BOGNÁR GERGELY, PETRA GOMPLOVÁ, GYŐRFI TAMÁS KOVÁCS KRISZTA, KRIZSÁN ANDREA, MESZERICS TAMÁS ALINA MICKOWSKA, MIKLÓS ANDRÁS, MIKLÓSI ZOLTÁN MINK ANDRÁS, ANDRÉS MOLES, MRÁZ ATTILA, SERGE PUKAS, RAUSCHENBERGER PÉTER, REICH ORSOLYA RUZHA SMILOVA, SZIGETI ANDRÁS, TANYI ATTILA, TÓTH GÁBOR ATTILA Kalligram Kiadó, 376 oldal, 2990 Ft A szuverén.hu támogatásával 2013. SZEPTEMBER 27.

Next