Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-11-08 / 45. szám - Váncsa István: Kiút (1. oldal) - Minyó Szert Károly: Rajzok • Bemutató szám (1-24. oldal)

Markó Béla: Nagy menetelés 2013 nov . 8. * Báron György: A bajai videó - Bevezetés a mozgóképelemzésbe * Tamás Pál: Az Erasmus-nemzedék * Morvay Péter: A múltat végképp­­ a cseh választásokról * Csillag István: A küldetés: vagyonosodni (Elitcsere családi alapon) * ÉS Irodalom: Lázár Júlia, Murányi Sándor Olivér, Nagy Koppány Zsolt, Pollágh Péter, Szabó Róbert Csaba, _____________Szilasi László, Tasnádi-Sáhy Péter |élet és |IRODALOM| IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP LVII. ÉVFOLYAM, 45. SZÁM ÁRA: 495 FT 2013. NOVEMBER 8. Minyó Szent Károly munkája Városi Könyvtár Vér­­fk ____________________________________________________________________VflU. .......... 1 3045 770424 884005 VÁNCSA ISTVÁN: Kiút Kiutat kínálunk, írja Mesterházy Attila, az olvasó pedig szétnéz me­rengve és okos fejével biccent, nem remél. Noha közben tudja, hogy kiút csakugyan létezik, rokonságában és ismeretségi körében már so­kan rátaláltak, főképp a fiatalabbak közül, húztak is el rögtön, mint a vadlibák. A többiek mennek utánuk folyamatosan, aki pedig marad, azért marad, mert számára a kiút ilyen vagy olyan oknál fogva nem járható. Ösztönei azt súgják, hogy meneküljön, valóságérzéke viszont rámutat, hogy nincs hova. Tehát hősiesen itthon marad. A magyar hős különös fajta, hangoztatta október 23-án a centrális erőtér (a további­akban center), és ebben igaza is volt, bár nem egészen úgy, ahogy ő hiszi. Valójában a hős az, aki szembenéz avval, hogy az emberfaj sár­­kányfog-vetemény, és avval is, hogy nincsen remény, nincsen remény. Javára szóljon Mesterházynak, hogy a szövegében, amely a honlap­ján és a Népszavában is olvasható, meg se próbál úgy tenni, mintha bár­milyen pozitív előjelű változásban bizakodna, stílusa a megfáradt ör­dögűzőé, aki gépesen lengeti a füstölőt, tudván, hogy az ördög leszar­ja őt, és ez most már örökre így is marad. Voltaképp Mesterházy is hős, persze a maga jellegzetesen turáni módján, ami abban áll, hogy megszámoljuk, hány feje van a sárkány­nak, majd megszámoljuk, hány fejünk van minekünk, aztán ebből le­vonjuk a megfelelő következtetéseket. Viszont ez a pragmatikus szem­lélet nem az ő személyiségéből fakad, vagy legalábbis nem csak abból. A Kiutat kínálunk című szöveg enervált semmitmondása a hetvenes­nyolcvanas években gyökerezik, amikor ideológiáról, politikai célok­ról, politikai stratégiáról és taktikáról senki normális ember nem töp­rengett, mert minek is tette volna, és nem is beszélt, hacsak az esedé­kes lózungok felsorolását politikai beszédnek nem tekintjük, de hát ne tekintsük annak. Persze az egyszerű állampolgár igenis foglalko­zott ideológiai kérdésekkel, amennyiben szidta a rendszert, kivált a kedvenc kocsmájában, a második-harmadik liter bor után, amikor az ismerős besúgók már mind jelen voltak, ám ezt a körülményt, bármily örvendetes is amúgy, a föntebb tárgyaltakkal nem helyes összemos­nunk. A lényeg az, hogy az állampárt, mint szervezet, politikával pe­pecselt a legkevésbé. Az a kérdés, hogy mi a teendő, soha fel se me­rült. Lenin ezt a problémát már 1902-ben végiggondolta, ahogy a töb­bit is. Mindent végiggondolt, úgyhogy az elvtársak ne okoskodjanak, hanem tegyék a dolgukat. Politikai stratégia? Nézzenek a térképre az elvtársak. Akik az állampárt égisze alatt tanulták ki a politizálás minden csín­­ját-bínját, anélkül váltak dörzsölt politikusokká, hogy értelmes politi­kai kijelentés akár csak egyetlenegyszer is elhagyta volna az alkukat. Manipulatívak voltak, ravaszak, a maguk módján néha bölcsek is, tud­ták működtetni a pártot, ismerték töviről hegyire, de hogy ennek az egésznek valami önmagán túlmutató célja volna, az a hatalom elvesz­téséig eszükbe se juthatott. Ami pedig a jelent illeti, elvannak maguk­ban, és valószínűleg egy, a külvilágtól teljességgel izolált szigeten is ugyanilyen jól elvolnának. Mint az örök fény Danténál (Paradicsom, harmincharmadik ének): „magadban ülve boldog! / Magadat érted csak, s magadtól értve / magadat értőn szereted s mosolygod.” Már a hatalom se cél, részint, mert visszaszerzésének semmi realitása, részint, mert a center és bandája a hatalom tárgyát képező, eleve romos álla­potú országot végérvényesen szétbarmolta. Legyen hát az övé a to­vábbiakban is, megérdemli, ahogy az ország is megérdemli őt. „Lélegzethez juttatjuk az országot, hogy kijuthassunk a mély társa­dalmi krízisből” - írja föntebb jelzett szövegében Mesterházy, a legerő­sebb, legszervezettebb, legmélyebb társadalmi beágyazottságnak örven­dő ellenzéki párt vezetője. Az egyetlen olyan erőé, amelyik egy magá­val ragadó, szuggesztív, hegyeket is megmozgató kampány eredménye­képp talán képes lehetne megakadályozni, hogy a center másodjára is kétharmadot szerezzen és az országot végérvényesen átformálja a saját örökös szemétdombjává, aminek a tetején úgy és annyit kukorékolhat, ahogy és amennyit csak akar. Persze valójában ez már mind megvaló­sult, a center kukorékolási hajlandóságát se isten, se ember nem korlá­tozhatja többé, de legalább a hangjában ércesen csillogó örömet lehet­ne valamelyest tompítani, hogy kissé lágyabb és fátyolosabb legyen. Ezt is csak akkor, ha Mesterházy olyat tudna mondani a választóknak, ami­től a tüdő kitágul, a szív nagyobbakat dobban, a kéz pedig ökölbe szo­rul. „Ez áll a szocialisták gazdaságpolitikájának középpontjában: mun­kahely, munkahely, munkahely” - írja ő, nem mellékesen egy olyan szö­veg vége felé, amelynek az első kétharmada a centerről és bandájáról szól, semmi másról. Persze a munkahely, munkahely, munkahely mind nagyon jó dolog, de hát a center egymillió új munkahelyet teremtett, ez meg csak három. Azt is benne van a szövegben, hogy „Át fogjuk szab­ni és ki fogjuk nyitni az uniós támogatások rendszerét”, ez a mondat ugyan számunkra se teljesen világos, annyi viszont kiderül belőle, hogy Mesterházy ért az emberek nyelvén. Annyira, amennyire. Mindeneset­re úgy tűnik, pártjának céljaihoz, ambícióihoz, jövőformáló lendületé­hez képest ez is több mint elég. Látnunk kell ugyanakkor, hogy a mostani ellenzék és annak vezető ereje mögött már egy új generáció szerveződik, keresi a nyilvánossá­got, nemzetközi kapcsolatokat épít, november ötödikén pedig mene­telt. Lehettek vagy százan, az is szép szám, pláne esőben és különös tekintettel arra, hogy ez amolyan internacionalista menetelés volt, az ifjúság rárontott a nemzetére, amiképpen New Yorkban és London­ban, azonképpen Budapesten is. Arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy látszatdemokrácia és látszatszabadság helyett valódi demokrá­ciára és valódi szabadságra van szükség, s ha jól értem, ők úgy gon­dolják, hogy ez a követelés Magyarországon éppoly releváns, mint mondjuk Dániában. Jómagam viszont hajlamos vagyok azt gondol­ni, hogy Magyarországon kezdetnek némi látszatdemokrácia és lát­szatszabadság is megtenné, mondjuk az a változat, amelyre vonatko­zólag Ausztrália, Izland vagy Liechtenstein ifjúsága most épp az elé­gedetlenségét hangoztatja. Nekünk mintha nem egészen olyan típu­sú problémáink volnának, mint nekik, ám az ifjúság az effajta részle­tek fölött elsiklani hajlamos. És ez még hagyján. „Felül kell emelked­ni a megosztottságunk különböző aspektusain (pl. politikai oldala­kon), és gyűlölködés helyett inkább meg kell beszélni a problémákat és közösen megoldásokat találni”, olvasom a menetelő ifjúság sajtó­anyagában, és be kell látnom, hogy hozzájuk képest Mesterházy még mindig egy Arisztotelész. Viszont ők a Holnap. El is képzelem a bol­dogabb jövőt képviselő ifjakat, amint épp felülemelkednek, megbe­szélik a problémákat a centerrel, majd a megoldásokat közösen meg­találják. Jövőre nyilván a békemenetben látjuk őket, hetven méterrel Bayer és Bencsik mögött.

Next