Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-07-19 / 29. szám - Tábor Ádám: Mándy Stefánia válasza Bálint Endrének • Reag. Petőcz György V. 17-i ÉS cikkére (12. oldal)

ÉLET ÉS­• IRODALOM 12 é­s Mándy Stefánia válasza Bálint Endrének TÁBOR ÁDÁM Petőcz György alaposan és informa­­tívan foglalja össze az 1954-es ún. Vajda-vitát (Bálint Endre elveszettnek hitt válasza Mándy Stefániának, ES, 2013/20., máj. 17.), amelyet anyám, Mándy Stefánia indított el a Vajda Lajost a Szabó Lajos-Tábor Béla­­körhöz tartozó művészbarátai elé példának állító „zártkörű szamiz­­dat”-levelével. Ez a levél és Gedő Ilka rá reflektáló esszéje - Bíró Dá­niel és Mándy bevezetőivel - a Hol­mi 1990. decemberi számában ke­rült nyilvánosságra. Petőcz az eddig lappangó Bálint Endre-választ köz­li, írásában többször idéz Mándy Stefánia ugyancsak most előkerült viszonválaszából, amelyet kérésem­re azonnal megküldött. Ennek pub­likálásával lesz valóban maradékta­lanul igaz a cikknek az az állítása, hogy „ezek után minden mozaikdarab meg­van”. Ez a viszonválasz a Bálint ál­tal írottakat visszahelyezi az egész vita kontextusába, egyes pontokon félreértéseket tisztáz, másutt az ak­kori álláspontok különbségének lé­nyegét világítja meg. Szabó Lajos már Vajda 1943-as emlékkiállítására azonnal reflektáló gépiratában így fogalmaz: „Vajda La­jos élete és működése [...] forduló­pontot jelent a festészet történeté­ben. Szorosabban formulázva: a mo­dern festészet minden problémája, letisztulásra törekvése találkozót adott egymásnak kereső és építő élet­fázisainak belső metszővonalaiban.”­ Mándy Stefánia a Vajdáékon keresz­tül megismert Szabó Lajos dialekti­kus formulázása nyomán írja viszon­válaszában, hogy bár a XX. századi nagy avantgárd „negatív” vagy „vál­ságművészetben” „nincsenek meg egy új, stílusteremtő művészet nyelv­alkotó tendenciái”, de „megvannak benne ennek előfeltételei”. Itt árnyal­tabban fejezi ki ugyanazt, amit szel­lemi értelemben „provokatív” első le­velében, amely szerint e „negatív mű­vészet” alkotásai ugyan „mélyre ás­nak”, de „felfelé nem”, és „megszó­­líthatatlanok”, „mert nem keresik a második személyt” - ezért nem „nyelv­alkotók” és „nincs reális belső kon­taktusuk egymással”.2 Vajda művé­szetében - ennek a válságművészet­nek az asszimilálásán túl - antinihi­­lista ellenmozdulatot lát, amely „ki­mondja a maga nemjét a nihilre, és az igent, amely folytatást ígér”.3 Bá­lint Endrének írott viszonválaszában hangsúlyozza, hogy „a mai művészet alkotásairól [...] nem azt mondtam, hogy érthetetlenek, hogy nem feje­zik ki világosan a maguk mondani­valóját, vagy hogy idegen nyelven szólnak hozzám”. Ám Vajda transz­parens rajzaiban - ugyancsak Szabó nyomán - a dialogikus gondolkodó, Ferdinand Ebner által „én-magányos­ságnak” nevezett monologikus „mo­numentális individualista” szellemi­művészi attitűddel szemben személyes, megszólítható szellemi attitűdöt fedez fel. Erre a legjobb példa a két arcot egy­másba rajzoló Barátok című kép­­ és a két arc éppen Vajdáé és Bálinté! Ez a dialogikusság legtisztább és abszo­lút modern képi megjelenítése. „A mérték: az arc”­ - írja Szabó Lajos. Vajda tehát nem portrészerű, az ikon- és a modern művészetből egyszerre táp­lálkozó arcábrázolásával és „mérték­tar­tásával” „jelent fordulópontot”. (Az itt közölt levél Klee-t is lényegében így értékeli, az arcábrázolást illetően Picassót ugyancsak.) A közölt szöveg szellemi hátteré­hez tudni kell még, hogy Szabó La­jos­­ és Ady kivételes jelentőségére az ő figyelmét felhívó Tábor Béla­­ a nihilizmus adekvát kifejezése mel­lett Vajdáéhoz hasonló nem konzer­vatív antinihilizmust látott Ady lírá­jában és Dosztojevszkij regényeiben. Olyat, amelyik nem álmodja vissza magát valamiféle prenihilizmusba. A Mándy kezdeményezte Vajda­vita produktivitására a koronatanú Bálint maga: Életrajzi törmelékek című memoárja szerint „nem tarthatom semmiképpen véletlennek, hogy M. S. »provokációja« alaposan felrázha­tott minket, mert szinte egyidőben kezdett hatni a Rottenbiller u. 1. »mű­vészlakóira« Vajda szelleme, és nálam teljesen tudatosan, Szabó Lajos ösz­tönzésére, rajzi metodikára is.”5 „A megoldást az 1954-es esztendő hoz­ta a számomra, a már ismert sárospa­taki időszak”­ - idézi tőle egyik mo­­nográfusa, Román József is, aki sze­rint Szabónak a „vajdai transzparen­­ciáról” kifejtett gondolatai „gyökeret eresztettek Bálintban”.­ Ez a sárospa­taki rajzokban elkezdődött szemlélet­­váltás teljesedett ki 1957-62 közötti párizsi korszakában. Az alább olvasható viszonválasz - ha nem „indulatos” is, de­­ Bálinté­hoz hasonlóan - valóban éles. A po­lémia súlyából és Bálint levelének né­mely, metaforikusan személyeskedő kitételéből ez törvényszerűen követ­kezett. E szellemi közösség rendkívü­li kohézióját mutatja, hogy Mándy Stefánia és Bálint Endre még egy eny­­nyire éles vita után is végig szoros ba­ráti és munkakapcsolatban maradt. Anyám írta az 1966-ban a Desclée de Brouwer-nél franciául kiadott, 1966- os Bálint-könyv bevezetőjét, a művész hazatérése után sokáig szinte minden kiállítását ő nyitotta meg, katalógu­sokba és folyóiratokba számos előszót és tanulmányt írt művészetéről. De most még 1954 őszén vagyunk. Kedves Bandi, sajnálom, hogy leveledre csak ilyen későn tudok válaszolni. Ezt a kése­delmet könnyen indokolhatnám az állandó hajszával, időhiánnyal stb. - mert ez is mind igaz -, de azt hi­szem, helyesebb, ha most mindjárt megmondom a mélyebb okot is: ah­hoz, hogy válaszolhassak erre a le­vélre, erős belső ellenállásokat kel­lett legyőznöm. Mindazt, amit eb­ben a levélben mondsz és ahogy mondod, vérbeli zsurnalizmusnak érzem - márpedig ez a sík rendkí­vül idegen számomra. Kezdjük a végén, írásomat te pro­vokációnak fogtad fel. Az én inten­cióm az volt, hogy tiszta vizet önt­sek a pohárba - ami a reméltnél job­ban sikerült. A két fogalmazás nem feltétlenül üti egymást. A provokált­ság ténye örvendetes is lehet: min­den attól függ, hogy mi mit provo­kál ki az emberből. Sajnos, ebben az esetben úgy látom, hogy refle­xióim nálad nem szellemi, hanem szűkebb értelemben vett pszicholó­giai rétegeket érintettek. Ennek persze megvan a maga elő­nye is. Enélkül valószínűleg tovább­ra sem került volna sor arra, hogy ilyen világosan kiderüljön, milyen helyet foglalnak el az elvi szempontok a te világképedben. Nekem azonban az a véleményem, hogy aki az elvi szem­pontoknak ilyen ösztönös megveté­séből indul ki, annak csak csonka és torz képe lehet a valóságról. Elvi szem­pontok nélkül nincs „valóság tudomásulvéte­le”, nincs élmény, csak más elvi szempontokból táplálkozó idegen ámények utánérzése. Ez a két motívum - a pszichológi­ai provokáltság és az elvi szempon­tok iránti érzéketlenség - a magyará­zata nyilván annak is, hogy írásom­ból sok mindent nem vettél tudomá­sul, ami kifejezetten benne van, és másrészt sok olyasmit vetítettél bele, ami nincs benne. Ti, kissé félrehall­va szavaimat, olyasmit véltetek kiol­vasni írásomból, hogy mindarról, amit itt „negatív művészetnek” ne­vezek, egyúttal azt is állítom, hogy nem jelentős, nem igazi művészet. Én azonban ezt nem mondtam. Nem mondtam erről a művészetről töb­bet, mint hogy egyetlen közös alap­vonalát próbáltam meghúzni: nincse­nek meg benne egy új, stílusteremtő művészet nyelvalkotó tendencái. Ellenben mond­tam azt, hogy megvannak benne ennek elő­feltételei. Másrészt az egész nyugati művészetet jellegzetes válságművészet­nek érzem, amelyben monumentális in­dividualizmusok küzdenek önmaguk­kal, egymással, a korral, magával a krízissel - és ehhez az örvénylő küz­delemhez kapcsolódik a mai magyar művészet is. Valójában persze az itthoni hely­zetre reagáltam, s nem akartam belemen­ni egy olyan nagyszabású analízisbe, amely a nyugati piktúra helyzetét próbálná felmérni. Erre nézve az ere­deti fogalmazványban egy megjegy­zésem volt, amit aztán gépelés előtt kihúztam azért, hogy a súlypont a magyar­­művészetre essen. Ez a mondat Klee-t emelte ki, mint olyan festőt, aki óriá­si erőfeszítéseket tett, hogy kilépjen a kor örvényéből, s akinek az útja Bartók és Vajda felé vezet. Ami pedig ennek a művészetnek a megszólíthatóságát illeti: amikor a mai művészet alkotásairól azt mondtam, hogy megszólíthatatla­­nok, ezzel még nem azt mondtam, hogy érthetetlenek, hogy nem feje­zik ki világosan a maguk mondani­valóját, vagy hogy idegen nyelven szólnak hozzám. Megszólítható az, aki­hez személyes problémáimmal fordulhatok. Ez a szó, „probléma” pedig számom­ra azt jelenti, amit [Tabor] Béla egyik írásában így fogalmazott: problé­ma: személyes énem és a lét egészének viszo­nya, valamilyen konkrét ellenállás prizmá­ján megtörve. Minden más aszpektus a probléma patológiájának (vagy rö­viden és egyszerűen: a patológiá­nak) körébe tartozik, menekülés szemé­lyes énem, az egész és a probléma elől. ’’En­nek a kettős meghatározásnak az ér­telmében állítom, hogy ezek a mű­vek megszólíthatatlanok. Amit egyébként - kissé meglepő fordulattal - annak a közvetlen illuszt­rálására hozol fel, hogy „ezek a mű­vek téged másképp szólítanak meg, mint engem”, számomra annak az il­lusztrálásává válik, hogyan térsz ki a reflexióimban érintett problémák elől. Én ugyanis inkább azt nevezném szel­lemi bukfencnek, hogy az arcábrázo­lás jelenlétének igazolására egy olyan - Picassót kivéve - lényegileg lezárult nemzedék kiragadott képeire hivat­kozol, amelyet én nem is érintettem. Nem kevésbé jellemző a másik illuszt­rációd sem - ez azonban már a Vaj­da-kérdés körébe tartozik és ezért majd ott térek vissza rá. Tehát a Vajda-kérdés: 1. Mindnyájan, akik Vajdát bizo­nyos aggályokkal szemben olyan nagyra értékeljük, jól tudjuk, kikből táplálkozott Vajda, legfeljebb azt kell még tisztáznunk, hogy ezeken az úttörő művészeken és a különbö­ző nagy művészeti tradíciókon kí­vül kiből és miből, milyen szellemi forrásokból táplálkozott még. 2. Le kell szögeznem, hogy Vajdára vonatkozó megjegyzéseimet egész le­veled során kiragadod abból az összefüggés­ből, amelybe én azokat­­ az őket meg­előző reflexiókkal korrelációban­­ ál­lítottam. Amikor én „pirinyó mellék­­mondatban” azt állítom, hogy Vajda nem kerüli meg a szexust, akkor ez visz­­szautalás a kritikai részben említett aránytalan szexudicentrumúságra. Maga a kérdés - hogy vajon megkerüli-e Vajda a sze­xust vagy sem - kétségtelenül izgal­mas, s éles kirohanásod után nagy ér­deklődéssel vártam a folytatást, illetve állításom cáfolatát. A következő négy érvet találtam: 1/„De mennyire, hogy megkerüli, hacsak nem értem szexus alatt önmaga ellentétét.” 2/ „Nincs még egy olyan festőnk, aki úgy kerül­te volna ki, mint ő, szinte babonás fé­lelemmel.” 3/ „Hát valaminek csak jel­lemzőnek kell lennie egy alkotóra.” 4/ „Úgy tűnik nekem, hogy óriási vágy van benned, hogy egy festő úgy lássa a világot, ahogy és amilyen képet te a világról elképzelsz.” Nem fogsz csodálkozni azon, hogy e négy érv egyikében sem találtam megnyugtató választ erre az izgal­mas kérdésre. Ami egyébként a kérdés lényegét illeti, az én „pirinyó mellékmonda­tom” helyi összefüggésében így szól: „Középen van test és lélek között, nem kerüli meg az arcot és nem ke­rüli meg a szexust.” Ebben az ösz­­szefüggésben az arcot a lélek, a sze­xust a test sűrűsödési pontjaként ér­tettem. Emellett a szexus mint az Eros szellemi-lelki valóságának ve­­tülete válik a test sűrűsödési pont­jává. Ha tehát Vajda művészetében a szexus egyrészt formaszimboliká­ban, másrészt és főképpen szubli­mált erotikus energetika formájában nem volna meg, ez olyanfajta „asz­­kézist” jelentene, ami képeinek fe­kete geometriáját zörgő pergament­­konstrukciókká szárítaná. A fenti perspektíván belül persze a kérdés továbbra is válaszra váró kérdés marad, éspedig Vajda Lajos biografikus-esztétikai problémája, amit ugyan nem fejeztél ki, de ami­re, gondolom, utalhattál volna. 3. Nem tudod, vajon emlékezett-e Vajda a jövőre, sőt „úgy emlékszel, hogy nem”, s az ellentétes állítást ke­gyes hazugságnak nevezed. De azok számára, akik idővel, múlttal, jövő­vel, emlékezéssel valaha foglalkoztak, a te „kegyes hazugság” kifejezésed csak úgy értelmezhető, mint Vajda pozitív értékelésének kétségbevoná­sa. Ha valaki egy jelentős művész e­r­­jéhez akar hozzányúlni és ugyanak­kor az idő elemzését ilyen szavakkal helyettesíti, „de valószínű, hogy a jö­vőben hatni fog”, az pozitív értékelés helyett valóban kegyes, vállveregető közhelyekkel elégszik meg. 4. Az én írásom nem Vajdát akar­ja mérni kortársain, hanem kortár­sait Vajdán. Jellemzőnek, fontosnak és elemzendőnek tartom, hogy leve­ledben ezt ellenkezőjére fordítod, s kijelented, hogy „a nagy nemzedék epigonhajtásain természetesen Vajda eré­nyeit és arányait nagyszerűen lehet lemérni.” Hát nem! 5. Alapszimptómának tartom, hogy Vajdát kiemeled a magyar művészet áramköréből, sőt „végzetes hibának érzed Vajdát összehasonlítani magyar kortársai­­val”,­ így aztán persze Vajda, aki pá­ratlan erőfeszítéseket tett a közössé­gi nyelvalkotó mozzanatok megte­remtésére, klasszikussá dicsőül eb­ben a perspektívában. Bevonultatni Vajdát a múzeumba és megkerülni az ő kozmikus problmalátását azzal, hogy nem közülünk való géniusz: ez a Vaj­da-kérdés eleve való megfagyasztá­­sát és bebalzsamozását jelenti. Ha a mai magyar művészet leválasztja ma­gát Vajdáról, akkor leválasztja ma­gát arról a korról, arról a pillanatról, amelyben él. Véleményem szerint en­nek a mai magyar művészetnek alap­vető tehetetlensége éppen az, hogy nem veszi tudomásul legsajátabb fel­adatát, a Vajda-kérdés felmérését és hozzá való viszonyát. Válaszomban szándékosan nem tértem ki zsurnalizmusod legközvet­lenebb megnyilvánulásaira („elvi lu­­blik”, „élménysor” stb.), valamint olyan spontán­ stratégiai mozdulata­idra (a „közöttem és a képzőművé­szeti horizont között levő távolság”­­­osztulálása), amelyekről úgy látom, úgy nem tárgyalhatok pszichológi­ai gyökereik bolygatása nélkül. A viszontlátásig üdvözöl Stefka 954. okt. 26. 1 Mándy Stefánia, Vajda Lajos, Corvina Kiadó, 1983. 210. 2 Mártás Stefinál, Reflexiók, 1954. november, in Hol­mi, 1990. dec. 1340-41. (A most előkerült levélnek az aláírással megegyező tintájú kézírásos datálásából egyér­telmű, hogy ez a szöveg is októberi, amin 36 év távlatá­ból M. S. nyilván nem emlékezett pontosan.) 3 Uo. 1340. 4 Tény és titok. Szabó Lajos összegyűjtött írá­sai és előadásai, szerk. Kotányi Attila és Kunszt György, medium, 1999. 433. 5 Bálint Endre, Életrajzi törmelékek, Magvető Könyvkiadó, 1984. 309. 6 Román József, Bálint Endre, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1980. 66. 7 Uo. 65. Fürjesi Csaba munkája AGORA Ezt meg Ön Ezt is viszik: Államosított szemétbiznisz Botrányos köztéri szobrok Budapesten Balázs Zoltán Kis János téziseiről Lendvai Ildikó az MSZP rossz döntéseiről Elbaltázott útdíjrendszer Megbukott a Nabucco „Sose késő meghülyülni!" (Víg Mihály) Giuseppe Tornatore-interjú A harag pszichológiája Miért hasztalan az Antiszegregációs Kerekasztal? ... és még sok minden más a legfrissebb számban! vigye! 2013. JÚLIUS 19.

Next