Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-12-20 / 51-52. szám - Vörös István: A nászhálóing (38. oldal) - Nádler István: Rajz (38. oldal) - Kőrössi P. József: Nyomornegyedóra (38. oldal)

VÖRÖS ISTVÁN:­ pámnak nem volt külön szobá­ja, sőt, mióta elköltözött a fővá­rosba, ágyat se tartottak fönn neki, ezért kint éjszakázott a már hasz­nálaton kívül levő kovácsműhelyben. Azonban nem jött az álom. Jött vi­szont valaki egészen más. A fújtató, melyen a bőr már megkeményedett és berepedezett, magától működésbe lépett, alatta a tűz, bár senki nem gyúj­totta meg, fölizzott, és egy vasdarab, akár valami öngyilkos, beledőlt a lángba, fehéren felizzott, és begörbült a fájdalomtól. Apám fölült a vackon, amit ócska ka­bátokból és takarókból rögtönzött magának, és a sötétségbe meredt, melyet most olyan vadul sebzett meg ez a fehér fény. De nem látott semmit se a sötétben, se a világosban. Te vagy az, apa?, kérdezte, noha nem sok esély volt erre. Már 23 éves volt, de az apja eddig alig-alig vett tudomást a létéről. Nem, dehogy, felelte egy hang, a sötét kilobbant, és a láng is. Te angyal vagy? Isten? Erre röhögés hallatszott. Te kis hülye, csak nem hiszel Isten­ben? Dehogy, csak az anyám. Ezzel a megaláztatással apám el is vesztette a játszmát, bár még azt se tudta, hogy kivel szemben, és hogy mi a tét. Anyámra gondolt, akivel pár hét múlva terveztek összeházasodni. A baj sosem ott szokott kezdődni, ahol hisszük. A baj sosem akkor szo­kott kezdődni, amikor hisszük. Egy héttel korábban? Lehet. Akkor mindenesetre történt valami olyasmi, amit intő jelnek kellett volna tekinteni. De az ember persze nagyon ostoba lény. Okossága miatt ostoba. Egy kutya ren­geteg mindent megérez előre. Az ember nemhogy a jövőt nem képes meglátni, ami a legvédtelenebbé teszi a földi lé­nyek közül, de még a jósló jeleket se is­meri föl. Nem ért a figyelmeztetésből. Édesanyám a fővárosban a nagy­­nénjééknél lakott akkoriban. Bár a tervek szerint már nem sokáig, mert úgy volt, hogy az esküvőkor kap­nak egy Mártírok útjai garzont, és a nagynéni megszabadul tőle, ő meg a nagynéniék veszekedéseitől. Mindannyian örültek a közelgő változásoknak. A változásoknak az ember mindig örül, ebből is látszik, hogy tökéletesen jósképtelen. Min­den változás csak rosszabb helyzetet hoz a korábbinál. Nincs kivétel. A legjobb is. A nagynéni elhatározta, hogy ünne­pi ajándékkal áldoz a szerencse istené­nek, aki megszabadítja őt kedves uno­kahúgától. Gyönyörű nászajándékot vesz. Csináltat. A Váci utcai Rotschild szabászatban, így tehát egy novembe­ri délután elindultak a Margit híd bu­dai hídfőjétől a Belvárosba. Azaz hát nem is onnan, mert ő egy körúti édességboltban dolgozott, Judit pedig a Váci úton volt adminisztrátor egy fölösleges tárgyakat előállító nagy cégnél. Ju­dit tehát kicsit előbb elkéredzkedik a munkából, bevillamosozik a körútig, és az édességboltból együtt mennek tovább. Jó kis tervnek látszott, nem hiányzott belőle semmi. Juliska néni azon­nal a raktárba rohant, amint meglátta belépő unokahúgát, elko­­szosodófélben levő fehér köpenyét az irodában fölakasztotta egy szögre, majd holnap hazaviszi és kimossa, gondolta, a tükörhöz lépett, fésülni kezdte vörösre festett haját. Jaj, a vörösre festett haj fésülése egy irodai csap fölött!­ó, hulló, vastag hajszálak, mint mikor piros hó esik. A lehetetlen szelleme már ott lebegett körülöttük, de ők a szellemet nem vették észre, azt se hallották, amit mond, így aztán nem is csoda, ha nem értették meg. A vö­rös lidérc az édességbolt raktárában üres göngyölegek közé hú­zódott, hullámpapír közé bújt. Közben édesanyám a pult előtt állt, nem akart bemenni a raktárba, sietett a jövő felé, mint vak a szakadékba. Persze nem a baj várta ott őt, vannak más bajok is, mint a baj. Ót­a nem várta. Nem. Nem, nem. Kért az ismerős elárusítónőtől egy rumosmeggyet, aki gyor­san kezébe nyomta az arany papírba csomagolt nyalánkságot, és intett, hogy nem kell kifizetni. Anyám gyorsan kicsomagol­ta a madárszar formájú csemegét, és bekapta, a leve, ez a ka­parós csokis alkohol a torkára futott, köhögni kezdett. Juliska néni kiszólt. Már megint a rumosmeggy? Aztán mentek is. És ott voltak a Váci utcában. Az is ünnep, ha az ember, aki a Váci úton dolgozik, bejut egyszer a Váci utcába. Jaj, mennyi mindenki nyüzsgött arrafelé akkor, de ők azt se tudták, hogy itt Kondor Béla megy el mellettük, az ott Jancsó Miklós. A híres rendezőt ők még nem ismerték. A hí­resek és okosak viszont tudták, hogy kiket látnak. Utánafor­dultak anyámnak, mert tetszett nekik. Az idős Füst Milán Ju­liska néni seggére rá is ütött egyet, csak hogy a tenyerével meg­érezze a már nem teljesen feszes hús hódító érintését. Hát kö­rülbelül így álltak meg a szabászat kirakata előtt. Anyám a próbabábura mosolygott. Nagynénje az üvegbe nézve melltartóját igazgatta a blúza alatt. Aztán kész, már me­hettek is. Maguk mögött hagyták az utca mondén nyüzsgé­sét, a hatvanas éveket. Itt történelmi levegő volt, valami szem­telen szokatlanság a kivétel kivételezettségének illata. Nászajándékot szeretnék csináltatni a húgomnak, mondta a pulthoz lépve Juliska néni, valami különlegességet. Ősz hajú nagyasszony pislogott vissza rá. A fején a haj egy lámpa fé­nyében úgy világított, mint valami foszforeszkáló korona. Tessék? Kinek?, kérdezte megrökönyödést mímelve. Maga? Biztos ebben? Már nem is kellett mímelnie a megrökönyödést, mert valóban meg volt rökönyödve, és úgy tett, mint aki fel is háborodik. Aztán már ez a felháborodása is hiteles volt, amit azonban rögtön igyekezett elfojtani. Úgy vélte, most jött el az ideje, hogy véget vessen a prolik, vidékiek, parasztok bejövete­lének. Most és innen fordítja vissza a proletárok előrenyomulá­sát, a diktatúrájukat megfékezi, mielőtt minden finomságot ki­­szalonnáznak a világból, és éppen anyámmal meg a nagynénjé­­vel kezdte a rendszerváltást, pedig nem volt igaza, legalábbis, ami anyámékat illeti, mert ők is deklasszáltak voltak, elmesélhet­ném ezt, de kitalált ember nem regélhet valóságos családokról, mert akkor fejére áll a világ rendje, márpedig a rend az rend, és a talpának a földön, a fejének fönt a levegőben kell lennie. Mért? Nem értem. Mi a baj?, csodálkozott Juliska néni. Anyám már majdnem értette. Fülig pirult. Látta magukat kívülről. A ruha! Milyen ez a ruha rajtam? És a nénin! Mint­ha a Kádár-korban járnánk. Ezt nem ajánlanám, mondta a koronás nő. Mit? Nem értem. Maguknak azt a helyet. De miért? Nézze csak ott szemben azt a boltot!, mutatott a nő a pult mögül az utca túlsó felén a kirakatra, a neoncégérre. Ott. Az a maguknak való hely. Édesanyám már kint állt az utcán, és egy könnyet törölt le az arcáról. A nagynénje utánajött, nem dühöngött, nem szo­­morkodott. Elindultak valami konfekció hálóinget venni az utca túlsó felére. A nászhálóína Nádler István munkákra (1. Nagyanyám) Anyám anyja 92 vagy 94 évet élt, nem emlék­szem. A végére megzavarodott. Kilencven volt, amikor a földes, tapasztott, szoba-konyhás - budi az udvaron, fáskamrás­­, ud­vari lakásból emeletes panelbe költöztették. A Török Ignácz ut­cát és környékét lebontották, nem értette, mi történik vele. Az­tán, amikor egyszer csak megértette, világos pillanatában, ki akart ugrani az erkélyről, vagy inkább kimászni, megszökni a harma­dik emeletről, eltűnni rendesen. Az egyik szomszéd visszahúz­ta, a másik - az is legalább nyolcvan - a szomszéd lakás ablaká­ból a partvis nyelével terelgette. Járás közben annyira meghajolt, hogy szinte már vízszinte­sen gyűjtötte a fát, a rozsét az utcán. Egy őszi napon rég le­hullott a platán lombja is, amikor „rajtacsíptem” a Török Ig­nácz utcában (Nagyváradon), és megkérdeztem, miért. Rám nézett lentről, görbén, fejét megdöntve oldalt, és azt mond­ta: „fának mindig kell lenni”. Pedig tudta, mi az a központi fűtés, hogy csőben jön a meleg víz meg a meleg. Hozzánk meg a másik lányához hetente egyszer eljött fürödni. Apám­nak, aki kedd délben a Szabó család kortárs meséjét hallgatta a Kossuthon, egyik alkalommal, hogy bosszantsa, azt mondta: „Nálad ezt még csak most adják? Nálam már egy órája le­ment.” Soha nem ült „gépjárműre”, öregkorában villamosra se, pedig ismerhették egymást, mert az már gyerekkorában is közlekedett a városban. Azt mondta, mocskos. És az is maradt. Az utastér közepén, a vasszerkezet félköríves keresztpántjába öntve én még felnőttkoromban is olvashattam: Köpködni tilos! És mégis. (2 Zdahi) A nagyváradi futballcsapatot a hatvanas évek elején Crișana Oradeának hívták, de a szurkolók valami miatt tovább­ra is évekkel azelőtti nevén ICO-ként (Intreprnderea Comunala Ora­dea, Ikó) emlegették. Abban az évben, 1962-ben vagy ’63-ban esett ki az első osztályból. Az ezt eldöntő mérkőzését otthon ját­szotta a csapat. Apám nagy futballdrukker volt, akkor még nem horgászott, gyakran „vidékre”, idegenbeli meccsekre is elkísérte a csapatot. Egyszer Aradra anyám is vele tartott, fénykép is van róluk, de hazafelé jövet, a nyitott platójú teherautón, az esőben úgy meg­fázott, hogy onnantól kezdve csak méreggel a nyelvén beszélt a futball meg apám kapcsolatáról. Erre az utolsó, kiesést jelentő mérkőzésre én is elkísérhettem apámat, és természetesen kikaptunk. Az volt a szokás, hogy a meccs végeztével a szurkolók egy része, amit ma keménymag­nak mondanak, a bejárat előtt megvárta a csapatot, kezeltek, ölel­gették a játékosokat, szidták, vagy éppen ellenkezőleg, dicsérték az edzőt. Ezen a kora estén nem volt kit dicsérni, a kisebb cso­portokat képező drukkerek mindenkit szidtak, aki eszükbe ju­tott: a várost, a vezetőséget és a vezetést, a játékosokat, és persze legelsősorban Zilahit, az edzőt. Apám az egyik leghevesebb lehetett a kisebb tömegben, és amikor Zilahi a stadion kapuján kilépve a szidalmak között meg­hallotta a saját nevét, teszem fel, az édesanyja valamelyik alsó testrészével kapcsolatosan kórusban emlegetve, természetes, hogy őt szúrta ki. Nekirontott. Dulakodtak, tologatta egyik a másikat, majd verekedni kezdtek. Püfölték egymást, de azt hiszem, in­kább birkóztak, és a földre kerültek. Hogy apám kalapja az ösz­­szetűzésnek melyik stádiumában került a porba, nem tudom. Én kaptam fel, vagy nekem adták a kezembe, vagy apám nem fo­gadta el, amikor szétválasztásuk után a kezébe akarták nyomni, nem tudom, csak abban vagyok egészen biztos, hogy én vittem hazáig a kalapot. Kilenc-tíz éves lehettem, és nem tudtam eldönteni: meg­verték az apámat, vagy ő vert meg valakit. Otthon apám b­­­orolta a kalapot, felrakta a szekrény tetejére, és soha töb­et nem tette a fejére. Azon az estén nem vonultunk a töb­bi szurkolóval végig a városon, a főutcán keresztül a Szedosz vendéglőig, ahogy minden más alkalommal, amikor a csa­pat otthon játszott. A szurkolók fanatikusabbja minden második vasárnap késő es­tébe nyúlóan itt várta meg az országos eredményeket, amiket, amint megszülettek, az étterem ablakába kihelyezett hirdetőtáblán tettek közé kézzel megírt papírszalagokon. A Bémer tér háromszögében kisebb csoportokban elemezték a mérkőzéseket, találgatták a bun­dagyanús eredményeket, szidták az edzőket, a játékosokat, vagy éppen istenítették őket. Televízió még alig volt, helyszíni közvetí­tés dettó, pláne élő adás. A Sokol rádiót pedig csak jóval később kezdik becsempészni az országba „a magyarok”. Zilahival valami módon kibékültek később. Miután az edzőt kirúgták, ugyanannak a kocsmának voltak törzsvendégei, amíg apám a futballmeccsek látogatásáról végképp le nem mondott. Zilahit azonban anyámmal együtt még sokáig emlegették. Apám azt mondogatta, annyira tiszteltük egymást, hogy egyszer még össze is verekedtünk. (3. Amikor nem fogtunk ked­élytársat) Nagyváradon, az Aluminei utca földszinti panellakás „kisszobájában” az íróasztalnak nem nevezhető „dolgozóasztalom” a bal kézre eső ablak mellett volt. Többnyire éjszaka dolgoztam, olvastam. Amikor Romániában kávét - sem őröltet, sem szemeset, sem nyerset - nem lehetett már kapni, és otthon a „magyar”, az utcai árusoktól vásárolt el­fogyott, ha dolgozni akartam, a gyógyszertárból vásárolt fiolás koffein tartott ébren. Egyik hajnali órában arra lettem figyelmes, hogy a külső ab­lakpárkányon galamb sétál, jön-megy egyik végtől a másikig. Időnként megáll, aztán megint elindul. Ablakot nem nyitottam, de figyelni kezdtem. Neki is látnia kellett engem. Nem zavartat­ta magát. A következő napokban a galamb látogatása egyre gyak­rabban ismétlődött délelőtt is, és egyre hosszabb ideig tartott délután. Gyanakodni kezdtem. Hallani lehetett akkoriban arról, hogy a lehallgatáshoz nem kell a lakást bemikrofonozni, maga az ablaküveg he­lyettesíti a membránt. Arra is gondoltunk, hogy tudatosan terjesztik ezt. Én pedig nemcsak az írógépemet kopogtat­tam az ablak mellett, hanem a telefont is annak közelében használtam. Talán mégsem ez az ablaküveg-membrános mendemonda, és nem is a rendszeres galamblátogatás, hanem az az alak győ­zött meg arról, hogy innen - onnan­­ menni kell, aki egy téli éjszakán szembenézett velem az ablakon át. Miután a megle­petéstől, hogy visszanézek, felocsúdott, a tujabokor mögé ug­rott, oda vetette be magát. Nem galamb volt, az nem bujkált, nem menekült. Rányitottam az ablakot, és belekiabáltam az éjszakába: „Azonnal távozzon, gecielvtárs!” Nem mozdult, de sötét alak­ját láttam. Fekete bőrkabátba volt gombolkozva. A zajra apám felébredt. Arra kért, ne mozduljak, tartsam szemmel gecielv­társat, amíg ő megkerüli a tömbházat. Az ablakban marad­tam. Apám feltűnt egy seprűnyéllel, átlépett az alacsony ke­rítésen, megkerülte a tuját. Nincs itt senki, fiam - mondta rosszkedvűen. KŐRÖSSI R JÓZSEF: Nyomornegyedóra ÉLET És­# IRODALOM 2013. DECEMBER 20.

Next