Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-12-20 / 51-52. szám - Garaczi László: Színe és fonákja (35. oldal) - Gaál József: Rajz (35. oldal) - Marno János: Fogócska; Gyerekhörgés; Tőlem távoli • Versek (35. oldal)

GARACZI LÁSZLÓ: Éjfél után megjönnek a kurvák, fáradtak és boldogok fiatalságuk, sebezhetetlenségük és ártatlanságuk tudatától, ujja hegyével ad tü­zet nekik a próféta, senki se tudja meg, kik vagytok, mondja, teremt­setek ködöt magatok körül, azzal óriási füstfelhőt fúj ki a száján, taxiból intett ki délután, hogy üljek be mellé, és mondta a sofőrnek egy bérház előtt, hogy megyünk tovább, csak felugrunk egy percre, öregasszony rikácsolt az ajtó mögül, ide be nem teszed a lábad, mire ő, Árpád anyu, ez egy titkos vallomás, elkotródsz innét, míg jó dol­god van, kiáltotta bentről a hang, ó, istennő, karácsony előtti, hisz te szülted Jézust, hívom a rendőrséget, ha nem takarodsz, szelíd té­boly, kacsints le rám a mennyből, hordd el magad, szégyentelen, megjelent a taxis a földszinten, a padlásfeljáróban vártuk ki, míg feladja, gyalog jöttünk a Városkapuig, ahol az a szabály, hogy ren­deléskor fizetni kell, viszont éjfélig van túrós csusza, undorral to­logatja tányérja szélére a pörcöket, imádkozom azokért, akik a pör­­cök miatt megölték szegény disznót, és hogyan ölték meg, külö­nös kegyetlenséggel, többször a levegőbe kiáltja, különös kegyet­lenséggel, különös kegyetlenséggel, és azokat a pörcöket ő csak akkor eszi meg, ha a pincér vigyázz­állásban elénekli Dávid király disznóhúsért könyörgő zsoltárát, mire a pincér, zömök, pirospozsgás férfi nagy, szőrös kezekkel, mondja, hogy ő zsidó, járt rabbiképzőbe, és Dávid királynak nincs sertéshúsért könyörgő zsoltára, mert csak pászkát és humuszt evett, ránézni sem volt hajlandó disznóra, ez megy végig, botrányra botrány, és én fizetek, neki nincs pénze, soha nincs pénze, mégis van, a más pénze is az övé, minden pénz az övé, az enyém is, nem csak ismerősök, idegenek is fizetnek neki, a láthatatlanságról, tibeti mágusokról mesél, akik el tudják tüntet­ni és vissza tudják varázsolni a dolgokat, majd azzal a lendülettel kér ötszáz forintot. Buddhának kell, mondja, odamegy egy tanácsi dolgozó kinézetű pasashoz a hatos busz meg­állójában, az már nyúl is a zsebébe, tudja, mi a dolga, és ez nem tar­hálás, hanem a jogos juttatás behajtása, az adományozó örül, hogy adhat, hozzájárul a mindennapi költségekhez, az emberek megoszt­ják vele javaikat, kivéve az öregasszonyt az ajtó mögött, talán az any­ja, ő ellenállt, ám ez a kudarc egyáltalán nem rendítette meg, sőt, Andy Warholnál tart, nem szólok közbe, minden fölösleges locso­gás, ismétlés, közhely, rossz vicc megvetésként hull vissza rám, meg kell lepni a másikat, meg kell ajándékozni spontánul zseniá­lis önmagaddal, versben kell beszélni, versben és filozófiában kell létezni, egy végtelen, mindig megújuló és veszedelmes filozófiai költeményben élünk, hagyni kell, hogy a pillanat verssé változtas­son, ez a tanítás, ha jól értem, nyalogatja a száját, nyújtózkodik, ásít, mint egy oroszlán, David Bowie-val van találkája a Nonstopban, menjünk, nehogy Bowie lerészegedjen, és ne tudjuk megkérdezni, mi van Iggyvel, Louval és Andyvel, elhagyjuk a Városkapu füstmelegét, bepárásodik a szemüvegem, az elkoszolódott Fabulon reklámból csak a körvo­nal látszik a Kálvin téri tűzfalon, jobbra fordulunk a Szabadság híd felé, rákiált egy taxira, ott viszik szegény kis Rákot, a világból nem sokat látott, a Duna felől sárga köd gomolyog, felhajtom a gallérom, ő vékony zakóban és veréblábnyommintás jampecingben készül áttelelni, nem fázol, kérdem, csak az orr, mondja, de a dolog soha nem az, aminek látszik, nem is valami véletlenszerűen más, hanem az el­lenkezője, a dolog mindig önmaga fordítottja, a csikorgó fagy po­koli tűz, a pokol tüze jeges űr, a fájdalom gyönyör, a rossz jó, a po­kol mennyország, a mennyország pokol, neki most például rettenetesen melege van, legszívesebben min­den ruháját ledobná, és valójában meg is tette, leszaggatta a ruhá­it, meztelenül áll előttem, csak én nem látom, mert vak vagyok az igazságra, felöltözött, jelmezbe bújt hamisságát látom a világnak, ezért fogok megbűnhődni, és ő is meg fog bűnhődni, ha nem tud­ja velem megértetni a helyes tanítást, megyünk a Nonstopba, decemberi éjjel egy európai nagyváros kö­zepén, a kásás latyakban árnyak bukdácsolnak, egyik odaszól, dobj meg egy bélással, testvérem az úrban, ha lenne bélásom, nem lenne képmásom, válaszolja, és látom, hogy a másik is ő, két pél­dányban áll a járdán, és nyerítve nevet a rémületemen, nagy dolog prófétáim, mondja. Homérosz pontosabban látta a trójai háborút bárkinél, magyarul a neve Homályos, Homáros, Hínáros, egy ismerős lány jön szembe, fekete sísapka, zöld légiós kabát, észrevesz, mosolyogva indul felénk, ő elnémul, ferdén fél­rehúzott, vigyorgó szájjal, fölemelt szemöldökkel figyel, jellegze­tes, kétkedő, ironikus mosollyal várja, hogy a lány közel éljen, sem­mi nem utal arra, ami történni fog, a lány az arcához kap, sapkája leesik a földre, tekintetében iszony, tosztál, hogy így megváltoztál, ordítja a próféta, belerúg, tosztál, hogy így megváltoztál, a lány fölkapja a sapkát, véres arccal fut a Kálvin tér felé, zen pofon volt, mondja a próféta, mert a lány az ártatlanság bűnébe esett, és illett volna megköszönnie az ajándé­kot, és hogy szavát ne feledje, ez a bizonyos Homályos nevű és lá­tású próféta egyáltalán nem vett részt a trójai háborúban, de még a szereplők ruháit is pontosan leírta, forgatókönyvet írt, tökélete­sen vakon, egy látványfilmet, képtelen vagyok odafigyelni, valami leszámolás, szerelmi ügy le­hetett, vagy hallucináltam, hipnózis általi beavatás, példázat, a do­log önmaga ellentéte, közben már alig maradt pénzem, és az ösz­­szes cigimet elszívta, indultam volna Lizához a Muck Lajos utcá­ba, ahol a szél reggelre behordta a havat az ajtó alatt, keltünk ki az ágyból meztelen talppal a finom porhóba, erősködik, hogy igyunk még egyet a Nonstopban, a Nonstop a város első állandóan nyitva tartó helye, Tibetről mesél, fakvajjal kevert tea koponyakehelyben, mongolredők, csontfurulyák, man­­dalák, reinkarnáció, honnan tudod, sose jártál ott, dehogynem, hogy de nem, nemdehogy, minden éjjel utazom, a Blaháról Lhá­­szába vagy New Orleansba, attól függ, merről fúj a szél, hol ide, hol oda, bérletem van a világ­expresszre, benyitunk a Nonstopba, a pultig sem érünk el, három pincér fut felénk, kikeveredünk az utcára, nem állnak le, viszi őket a bosszúvágy motorikus dühe és öröme, kiabálnak, szitkozód­nak, a próféta tegnap fizetés nélkül távozott, és nem először és nem másodszor, a földön fekve, magzatpózba kuporodva védi a fejét, élő, kérdezz, halott, válaszolj, kiabálja, élő, kérdezz, ha­lott, válaszolj, segítettem neki fölállni, lihegett, grimaszokat vágott, némán gesz­tikulált, megfenyegette ujjával a kocsmába visszaszállingózó pin­céreket, de úgy, hogy ne lássák, a Húszéves még nyitva van, mond­ta, de oda már nem mentem vele, neki adtam a maradék pénzem, megkért, hogy dugjam a zsebébe, mert ő most egy ideig nem ér­het pénzhez, ez a büntetés, a penitencia, amit magára mért miat­tam, megnézte a kezemben a százast alulról, fölülről, ami a színe, az a fonákja, mondta, ami a fonákja, az a színe, sok évvel később a Nonstopban ültem a zöld kabátos lánnyal, rossz bort ittunk, éjfél után megjöttek a kurvák, fáradtak és boldogok voltak fiatalságuk, sebezhetetlenségük és ártatlanságuk tudatától, és egyszer csak mesélni kezdte, hogy a nyolcvanas években egyszer kirabolták itt, nem messze, a Nagycsarnok előtt, a cipőjét is elvet­ték, hogy ne tudjon utánuk futni, befordult egy taxi, de hiába in­tegetett, eltűnt a Szabadság híd felől gomolygó sárga ködben, a sapkáján állva toporgott az éjszaka közepén, és akkor az elha­gyott ünnepi bódék közül kizuhant a járdára a próféta, egyenesen egy szemüveges fiú lába elé, a fiú hátraugrott, majd gyorsan és szó nélkül kikerülte, a próféta feküdt egy ideig a földön, majd feltá­­pászkodott, észrevette őt, átbotorkált az úttesten, mire jó a sapka, segít, mint a Klapka, mondta, majd a lány hóna alá nyúlt, egyik kezével fölemelte, másikkal felvette a sapkát a földről, ráültette a hátára, és gyalog hazavitte, behívta egy teára, köszönöm, de szépen, hópehely a bérem, meg­várta, míg kinyitja a kaput, fent az ablakból már csak az üres utca látszott, a sáros betonon a távolodó, száraz lábnyomok, majd nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. (A szövegben felhasználtam közléseket Najmányi Lászlóhttp://dixiblogg.blogspot. hu oldaláról) Színe és fonákja Gaál József munkája 2013. DECEMBER 20. MARNO JÁNOS: Fogócska Ady és Kosztolányi emlékének Fogócskázunk az őszi szürkületben eg­­ pályázó asztal körül, lihegve, dulakodunk is nem is egyszer, de hamar ellankadunk, elernyedünk a heves szorításban, és szuszogunk, mint egyik bogár a másik hátán egy hegyi dalban a hegyoldalban, melyet talán meg sem másztunk, csak kapaszkodtunk ott is egymásba, mások pedig szaladtak fel rá, mint a pókok, összeszürkítve sziklát és a lombot, szikláról lezuhanva azonnal ízekre szakadtunk volna, hogy ízeinket elnyelvén a lombok velünk telve hulljanak a földre. Gyerekhörgés A veremmel néz farkasszemet vagy fél órája Nárcisz, a lábszárában nincs hej, az élet a térdénél kezdődik, és ott meg is szakad, mert a combja is halott, holott érzi benne a sajgást, de valamiért mégsem hat rá sehogy. A miértek kínozzák a legtöbbet Kárászt, ezért taszít el férfit és nőt egyaránt magától, ezért vágná ki tövestül a gyerekszájak nyelvét, hogy csak hörgésük jusson a fülébe a szomszédból, mintegy izgatottabb változata a disznóröfögésnek, mely lágy­abban hat rá és bágyasztólag. Tőlem távoli Tőlem távoli cselekedeteim közé jegyzi-e majd az értesülő, ha megöltem magam? Szobámat éppen most túlfűtöttem, mert undorral tölt el a kihűlés gondolata, disznót még nem öltem az életben soha, csak néztem a verandáról, ahogy kivonszolták az óljából a deres udvarra, nő­véreim közt toporogtam, kesztyűben, sapkában, és nem gondoltam jóra, sem rosszra, csak fülemet sértette a sertés üvöltése. Mégsem mozdultam semmit, elhallgattam, hogy a nővéreim sírnak, holott a sapkámnak volt még fülvédője. ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next