Élet és Irodalom, 2014. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-31 / 5. szám
■ Márai Sándor: Egy polgár vallomásai (1934-1935/1940). Sajtó alá rendezte Kovács Attila Zoltán. Az utószót Fried István, a jegyzeteket Ötvös Anna és Mészáros Tibor írta. Helikon Kiadó, Budapest, 2013. 576 oldal, 3990 Ft Grosschmid és Stumpf, két kamasz fiú, összekerül. Az egyik polgári, a másik paraszti származású. Az egyik apai felmenői szászok, a másikéi svábok. Az egyik karcsú, finom alkatú, a másik kövér és izzadós. Az egyik lusta, a másik szorgalmas. Az egyik lázadozik, a másik szeretne beilleszkedni a társadalomba. Az egyikből idővel író lesz, és közread egy könyvet, amelynek az a címe, hogy Egy polgár vallomásai, és amelyben egyebek mellett elmeséli, mennyire kellemetlen volt számára a másik jelenléte, és hogy ezért ő milyen megátalkodottan gyötörte őt. A másikat, név szerint Stumpfot, időközben pappá szentelik. A több ezer példányban kinyomtatott könyv egyik példánya Stumpf kezébe kerül, aki gondolhatná úgy is, hogy nocsak, a Grosschmid, aki most Márai néven irkál, végre megértette, hogy csúnyán viselkedett velem, majd imádkozom a bűnös lelkéért, küldök neki egy levelet jókívánságokkal, szelíd intelmekkel - ehelyett jól beperli. A pert Grosschmid elveszti, mert könyvében az a kövér parasztgyerek a saját nevén, vagyis Stumpfként szemel. Az író és jogi képviselője hiába hngoztatja, hogy Márai elsősorban magával szemben könyörtelen, mikor megvallja, a Grosschmid gyerek annak idején csúnyán viselkedett, és lássuk be, ha a sértett fél szemszögéből nézzük az esetet, észrevehetjük, hogy a kamaszkori szemétségek kiteregetése nem begyógyítja, hanem feltépi a régi sebet, hiszen ami eddig kettejük titka volt, azt most már ezrek tudják - és a bíró így látta a kérdést. Az Egy polgár... első és második kötete 1934-ben és ’35-ben jelent meg, utána csak 1940-ben jött ki új kiadása. Ebből Márai elhagyta a Stumpfepizódot, és sok más változtatást is eszközölt. Kihúzott rövidebb-hosszabb részeket, egyes szereplők nevét eltüntette vagy kezdőbetűvel helyettesítette. Mivel e változtatásokat nem jelezte és nem is indokolta, csak találgatni lehet, hogy újabb perek és elmarasztalások megelőzése végett hajtotta-e végre őket, vagy az incidens után arra törekedett, hogy életének és könyvének további szereplőit már ne bántsa meg. Ezenkívül sok szót, kifejezést cserélt ki, elírásokat hozott helyre. Az Egy polgár... minden későbbi magyar nyelvű kiadása az 1940-es változatot követte. A Helikon által most kiadott szöveg egyszerre, egymás mellett mutatja be a két változatot, így viszont ez a kiadvány nem arra való, hogy az olvasó külön az eredeti vagy az átdolgozott művet olvassa. (Erre vagy egy megközelítőleg kétszer ennyi papírt felhasználó könyv lenne alkalmas, vagy egy digitális változat, amelynek felhasználója maga dönthetné el, hogy éppen melyik szöveget követi, és akarja-e látni, hogy mely helyeken vannak variációk.) Módosításról módosításra haladunk a könyvben, és mérlegeljük, használt-e vagy ártott a beavatkozás. Minden olvasó alkata, ízlése, erkölcsi beidegződései szerint ítél. Jelen recenzió szerzője úgy becsüli, igen kevés, tízből legfeljebb két változtatás vált hasznára a könyvnek - az összes többi kisebb-nagyobb mértékben rontott rajta. Mondhatnám, felháborodva, hogy akkor ezek szerint mind ez ideig meg voltam fosztva egy fontos könyv fontos részleteiről, de ettől nemcsak Márai jegyzete tart vissza, mely szerint az átdolgozott kiadást tekinti véglegesnek, hanem az is, hogy történetesen én éppen az eredetit olvastam először, és a későbbi újraolvasások során sem a húzásokon, sem a stiláris változtatásokon nem akadtam fenn - nagyjából azért az 1940-es szövegben is benne van „a lényeg”. Csak hát nem mindig helyes elválasztani egymástól a lényeges és a lényegtelen dolgokat. 2013-ban éppenséggel úgy tűnhet, a legérzékenyebb pontokon tompított a szövegen Márai. Ez a könyv nem csupán címében vallomás, és nem is vallomás formájában írott fikció - ha ezt komolyan vesszük, és szerintem komolyan kell vennünk, az a helyzet, hogy életének egyszer már megvallott tényeiből Márai egyet-mást visszaszívott. Hogy miket, azt az is kitalálhatja, aki még soha, semelyik változatban nem olvasta a könyvet, legtöbb esetben a homoszexualitással és a zsidósággal kapcsolatos élményeit, gondolatait szűrte meg. Lehetnek, akik emiatt ismét elítélik a szerzőt, én hajlamos vagyok az eredeti változat később eltávolított részeiben megnyilvánuló figyelemért csodálni őt. Míg a legtöbb író alaptörekvése az egyes szám első személyű vagy a többes szám első személyű önfényezés, ő általában a tárgyra magára figyel, és nem arra, hogy előnyös színben fesse le magát vagy azt a közösséget, amelybe tartozik sem a magyarokat, sem a szászokat, sem a polgárokat, sem a férfiakat. A szerző viszonya közönségéhez érzékelhetően megváltozik 1935 és 1940 között: sok helyütt egyszerűsít, kiiktatja az iróniát, mintha annak a cinikus profi művészmondásnak a jegyében dolgozna, hogy „a közönséget nem lehet eléggé lebecsülni”. Persze nem árt felidézni, hogy a két dátum között nemcsak a szerző és közönségének viszonylatában történtek elmozdulások. A Stumpf/Grosschmid-pert ürügyül használva a Márait támadó jobboldali publicisták legdurvábbika, úgy tartják, Oláh György volt, egy budai, krisztinavárosi illetőségű úr, akárcsak a szerző. Pedig az Egy polgár vallomásaiból tudható, hogy Márai nem véletlenszerűen telepedett le itt, nagy igyekezettel próbált idomulni a környezethez. Oláhval, gondolom, nem járt össze, de egy másik szomszéddal, Kosztolányival igen. Kosztolányi iránti csodálata a kolléga halála után talán még fokozódott is. Márai nem tudta és nem akarta kivonni magát a hatása alól. (Miközben más hatásokat igyekezett elnyomni, utólag eljelentékteleníteni - erre utal, hogy egy, a régi Kassa szellemi életét leíró mondatában, ahol a ’34-es szövegben Szomoryt és Babitsot említi, a ’40-esben már Kosztolányit és Babitsot. Szomory írásmódja, meglehet, közel áll Máraiéhoz, viszont e másik Dezső kifejezetten pesti író.) Azt, hogy a vallomások nyelvileg is át lettek dolgozva, hajlamos vagyok részben a Kosztolányi purizmusa előtti behódolásnak tulajdonítani. Egyéb, közéleti jellegű magyarázatok is kínálkoznak: 1) a szerző magáévá tette azt az aggályt, hogy minden idegen szó, minden „németes szerkezet” közelebb visz a nemzethalálhoz; 2) a szerző, aki köztudottan német származású volt, mindent megtett, hogy belesimuljon a magyarságba, nehogy nyelvileg kiütköző idegenszerűsége adjon alapot a támadásoknak. Néha jót tesz a javítás, például ebben az esetben: elokvencia helyett ékesszólás. Legtöbbször - én úgy látom - ártalmas a változtatás, mert semlegesíti, íztelenné teszi a szöveget. Olykor modorossá: 1940-ben szánalmas igyekezet társas kocsinak nevezni az autóbuszt. A kulissza helyett alkalmazott vendégfal már egyenesen értelmetlen is. A kérdésre, hogy a későbbiekben milyen változatban lenne jó megjelentetni az Egy polgár vallomásait, itt már nem maradt hely kitérni. Sokat beszélhetnénk, vitatkozhatnánk e tárgyban - mai írók, mai közönség. ZOLTÁN GÁBOR: Egy könyv között a különbség Bálind István rajza ÉLET És# IRODALOM CSONTOS ERIKA: De te ne hagyd ■ Erdős Virág: ezt is el. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2013. 71 oldal, 2290 Ft A gerillamarketing célja - mint az ma már jobb helyeken, így kritikusi berkekben is köztudott - a provokatív figyelemfelkeltés, ezt a célt pedig gyakran csak normaszegéssel sikerül elérni. Erdős Virág ezt is el című új verseskötetének átütő sikere nyilvánvalóan már jó előre le volt vajazva. Kezdve azzal, hogy a legtöbb felkapott versike eredetileg a Népszabiban jelent meg. Nem mond ez eleget? A nol-on olvasottakat pedig már csak egy ugrás a Facebookon megosztani. Oszd meg és uralkodj! Bár azért a cigány-kiirtós Bayer-kártya kijátszása a Magyar Nemzetben talán túlzás volt. Ráadásul a kötet fülszövegében a Facebook-kommentekhol szemezgettek, ilyesmiket, hogy „azta” meg „részemről tűrnek”, a lelkesek közé anyázósakat is el-elpöttyintve, nőjön csak az eladott példányszám. Nem beszélve arról, hogy komcsivörös borítót terveztettek Pintér Józseffel, melyen egy graffitiből lenyúlt festett ajtó látszik, egy előtte álló ember nélküli, mankóra támaszkodó kabáttal. Netán a ma című versben megrajzolt „vakvilágba nyíló ajtó” metaforáját testetleníti meg ez az alak? Vagy a hiányos s így befejezendő címmel eleve aktív befogadói szerepre kárhoztatott, lépre csalt, védtelen olvasó a kötet kinyitásával egyenesen ezt a nyílászáró szerkezetet tárná ki? Jómagam már a tíz éve megjelent Másmilyen mesékről írt kritikámban hangot adtam gyanakvásomnak, hogy a szerző alig leplezetten a va proletariátus költője”. (Hipp-hopp,ES, 2003/26., jún. 27.) „Erdős Virág radikális stílusváltásai felfoghatók egyfajta állandó előre menekülésnek is. Ha végigtekintünk eddigi kötetein, minden könyvében találunk egy-két olyan művet, amely már a következő felé mutat” - tapintottam rá a lényegre, igen helyesen. Egykori megállapításaim legújabb kötetére is stimmelnek, de csak most nyílt fel a szemem: a tudatos gerillamarketing része volt ez az előre megágyazós taktika is. Erdős már 2011-es A Trabantfejű Nő című kötetébe belecsempészett néhány olyan verset, amelyekkel az új kötet trendi trendjeinek (hajléktalan- és roma-tematika, közérzeti vészjóslások etc.) készítette elő a talajt. Ezekben tesztelte először a maga által is „állati primitív rímek”nek becézett, aabb cc rímképletű applikációit, például a hol című Illyés-/>arazitában: „a foghiányos / fogsorban / a bocsánatos offshore-ban /[...]/ a könyörtelen logikában / ifjabb Csorba Robikában”. Kommunikációs stratégiájának lényegét a népszerű a népszerű szlogenbe lehetne sűríteni. Nem csoda, hogy az új kötet versei megrögzötten egészségtelen étkezési és éhezési szokásainkon lovagolnak: „betevő/fornettis / zacsiját / marokra / fogva” (Magyar konyha). Amúgy Erdős gátlástalanul tendenciózus kötet- és karrierépítési stratégiáját már 15 évvel ezelőtt kidolgozta, amikor saját, jól felfogott érdekében Parti Nagy Lajos Szódalovaglását választotta szakdolgozata tárgyául. Ebben írja: ,Van azonban Parti Nagy költészetében két olyan elem, amely a maga primer, emocionális eszközeivel még a legakkurátusabb befogadót is lefegyverzi és magával ragadja, s ezáltal az intellektuális fenntartásokkal terhelt konzervatív közelítésmódot voltaképp ellehetetleníti. Ez a két elem a rím és a tágan értelmezett tónus". És naná, hogy Erdős verseinek is van valami lerázhatatlan, rapes, slames hangzása, s hol kínrím közeli akusztikus megoldásokkal rántja össze az enumerált ellentétpárokat: „ki feküdjön hol itt hol ott / mint a kilőtt állat / ki rándítson haladtában / szemlesütve / vállat” (na most akkor), hol igazi kínrímekkel kínoz meg minket, szántszándékkal szembesítve választási kényszereinkkel: „ha majd nem lesz elegáns a / másik felet / kitakarni / ha majd nem lesz nehéz ennyi / gyökér közül / kitakarni” (mikor). A költőnő-celebritást többször rajtakapjuk említett rögeszmés szokásán is, hogy műveivel olykor élősködőként tapad rá más szerzők műveire. A legszebb vers című opusának például (minimum) három rétege van: egy felszíni balatoni történet, egy közbülső, melyben rég elporladt kollégák ércnél maradandóbb sorainak (már-már körömollóval lenyiszált) törmelékeivel játszadozik, s habár fölül a gálya, a mélyáramban mindvégig ott lüktet egy gyanúsan fülbemászó, jambikus attak, a Rókatárgy alkonyatkor. A mikorban A XIX. század költőire utalgat ironikusan, a Közelítőben meg A közelítő táré, a niklai remete magánborzongását kollektívvé tupírozva, s szinte perverz kéjjel riogatva minket: „Róma ledűl, s én zöld lugasok közt járva/ fekvő villamosok rút fedezékéből nézem / rongált Budának tornyait, s Lollim felrepedt, / véres szemöldökét”. Annak idején „Lollim barna szemöldöke” alapján tanították meg korosztályomnak, mi az a pars pro toto-elv, amikor az Egészet egy apró részlettel láttatja a költő. Erdős mindvégig efféle hatásvadász cseppekből a-tengert-módszerrel dolgozik, miközben kifárasztásos-moralizálós cunami-technikával rohanja le a befogadót: „szóljatok légyszi a / bennetek lakozó szörnyeknek / elfojtott vágyaknak / eladogatott könyveknek / kizökkent időnek / szédítő tempóban illanó mának/szóljatok légyszi a/feltöltő-kártyás villanyórának/ szóljatok légyszi a szomorú / leltári gereblyéknek / lefoglalt kaszáknak / lehasznált / nemzeti / ereklyéknek” (szóljatok légyszi). Manipulatív, folyondárszerű felsorolással fokozza a feszültséget a magyar gyerek gyógyítja című mondókában is: „szikével és demóval / Fehér Terror / demóval / egészséges bulizással / vegetatív / buzizással / csak egy fűszál élével / török gyerek / vérével / mindenféle csízióval / felderengő vízióval / veszedelmes lombikkal / felélesztett / zombikkal”. Szintúgy szemérmetlen túlzásoktól hemzseg az ezt is elviszem magammal című verse. Már ez a „Duna-parton / levetetett cipőm” is túlmegy minden határon, nem beszélve arról a hiszterizáló állításról, hogy „aki ma büntet / az holnap jövet”. Hát micsoda kasszandrai kuvikolás ez? Nem elég, hogy Szilágyi Ákos notórius bagolyversei is ilyesmiről huhognak? A Béke, borzalom című Radnóti-vers 1938-ban keletkezett, néhány hónappal az első zsidótörvény életbe lépése előtt. Az eredetileg 2011 szeptemberében publikált Erdős-féle hajléktalan-sirám, a van egy ország egyenesen azt állítja, hogy „borzalom és béke van”. A szerző sugallata szerint a halandók sosem vonatkoztatják magukra a történelmi tapasztalatokat. Sőt, szerinte érlelődik,azaz már elkezdődött, vagyis már fokról fokra belecsúsztunk, azaz hogy réges-régen benne vagyunk. Ugyan! Bár az Országgyűlés 2013-ban törvényt hozott a földönfutók közterületről való eltüntetéséről, meg vannak bizarr jelmezes vonulások, perfomanszok, égetnek is olykor-olykor egyesek ezt-azt, például Radnóti-kötetet, de könyörgöm, mi köze e jelenségeknek egymáshoz? Erdős költői hangja: direkt didaktikus, demagóg. Akar! Pedig a szubtilis esztétikum magasabb szempontjai szerint egy mű ne akarjon. Legfeljebb lágyan Legyen. És az én vétkemben van képe még árnyalni is ezt a régi-új költőszerepet, a gyónást imitálva: „én viszont ott voltam / van róla papírom / fura de van ez a / heppem hogy megírom / ott álltam pénztárca / mobil a zsebbe’ / bedugtam tövig az ujjam a / sebbe / láthattam láttam is / mindent és mégis: / hagytam hogy hagyjátok / hadd hagyjam én is”. És végül jön ezzel a rosszemlékű, idejétmúlt, lomtárból való, különösen agitprop-ízű zárlattal, szekálja a befogadót, hogy „de te/ne hagyd”. Jó, hogy nem má : „változtasd meg élted”... Egy szó mint száz, ki van ez agyalva: miközben forma s tartalom róka fogta csukaként szorítja, nyomja, összefogja egymást, egyúttal megragadja az olvasót is. És az istennek se ereszti. 2014. JANUÁR 31. 21