Élet és Irodalom, 2014. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-03 / 1. szám

SIMONOVITS ANDRÁS: Kész a (nyugdíj)leltár Lassan lezárul Orbán Viktor máso­dik kormányzati időszaka. Ideje el­készíteni a leltárt, esetemben a nyug­díjleltárt. A jobb érthetőség kedvé­ért nem törekszem teljes szabatos­ságra és pontosságra. A nyugdíjfron­ton látszólag minden rendben van, hiszen az elmúlt négy évben az (át­lag) nyugdíjak megtartották reálér­téküket, sőt 2013-ban a kormány­zat - a rezsiharc eredményeként - háromszázalékos reálnövekedést is elkönyvelhetett. A valóság azonban ennél jóval bonyolultabb, és sok esetben jóval kedvezőtlenebb. A nyugdíjrendszer megítélésekor nem szabad megfeledkezni az egész gazdaságról, a társadalomról és a politikai rendszerről. Nem akarom megismételni szavahihető közgaz­dászok értékelését a szocialista-li­berális koalíció nyolcéves időszaká­ról, csak jelzem: nem véletlen, hogy 2008 őszén (Izland után) Magyar­­ország volt a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság első „áldozata”. Felelőtlen bel- és külgazdasági po­litika jellemezte, amelyre a Fidesz populista ellenzékisége még rá is erősített. Azóta persze kiderült, hogy az EU peremországai hasonló, ese­tenként még felelőtlenebb gazda­ságpolitikát folytattak, tehát Ma­gyarország nem egyedül van bajban. De minden hibája ellenére a balkö­zép koalíciónak eszébe sem jutottak olyan antidemokratikus, piac- és sze­gényellenes gazdasági és politikai intézkedések, amelyekre a Fidesz naponta vetemedik. A kilábalást szolgáló 2009-es fel­tételes IMF-EU-Világbank-kölcsön egyik feltétele a magyar nyugdíj­­rendszer fenntarthatóságának meg­teremtése volt. Azonnali intézkedés­ként a Bajnai-kormány megszüntet­te a már pár hónappal korábban is csak korlátozottan igénybe vehető 13. havi nyugdíjat, a 2000-ben be­vezetett ár-bér-indexálás helyett ár­indexálást léptettek életbe, és tör­vénybe iktatták, hogy az általános nyugdíjkorhatár 2014 és 2022 kö­zött 62-ről 65 évre emelkedjen. Ezek az intézkedések kedvező gazdasági környezetben (megfelelő foglalkoz­tatás, gazdasági és reálbér-növeke­dés mellett) a korábbi hosszú távú nyugdíjígéreteket mintegy 30 szá­zalékkal csökkentették volna. Mielőtt rátérek az elmúlt négy év nyugdíjintézkedéseinek leltározásá­ra, röviden áttekintem ezek elvi hi­báit. A populista gazdaságpolitika elvei értelmében a nyugdíjemelés is csak akarat kérdése. A hatalom túl­zott (háborús időket idéző) közpon­tosítása elkerülhető hibákkal járt. Jöjjenek a részletek. Az öregségi (és hozzátartozói) átlagnyugdíjak reálértéke az elmúlt három évben változatlan maradt, 2013-ban pedig három százalékkal nőtt. De az öreg­ségi nyugdíjasoknak csak kis része kap átlagnyugdíjat: sokan az átlag­nál jóval kisebb, kevesen az átlag­nál jóval több nyugdíjat kapnak. Joggal feltételezhető, hogy az elmúlt években a kisnyugdíjasok árindexe sokkal magasabb volt, mint az átla­gos. Valóban, mostanában az alap­vető élelmiszerek ára a megszokott­hoz képest jelentősen nőtt; a fával és szénnel fűtők eddig még nem ré­szesültek a rezsicsökkentés „áldása­iból”. A nagy nyugdíj­asok viszont sokkal jobban jártak: tágas lakásuk gázszámlája tavaly tényleg 20 szá­zalékkal csökkent, az általuk vásá­rolt tartós fogyasztási javak ára évek óta alig emelkedik. Ellentmondásosan alakult az ál­talános nyugdíjkorhatár elérése előtt nyug­díjba vonulók helyzete. Egyrészt a kormány teljesítette buta választási ígéretét, és a 40 éves jogviszonnyal rendelkező nők 2011-től kezdve élet­koruktól függetlenül teljes nyugdíj­jal vonulhatnak nyugdíjba. (Hason­lítsuk össze egy 58 éves korban 40 évi jogviszonyú és egy 61 éves kor­ban 39 évi jogviszonyú nő helyze­tét: az előbbi négy évig ingyen élve­zi a 62 évesen nyugdíjba menők nyugdíját, az utóbbi pedig a hiány­zó egy évért kénytelen maradni.) Ugyanakkor nagyon megnehezült a korhatár alattiak nyugdíjba mene­tele, gyakorlatilag megszűnt a mi­nimális és az általános nyugdíjkor­határ közti különbség. Ez minden­képpen hiba, az előrehozott nyug­díjazást nem tilalmakkal, hanem megfelelő nyugdíjcsökkentéssel kell korlátozni. Az átlagos nyugdíjazási kor eme­lésének másik eszköze világszerte a korhatár fölöttiek foglalkoztatása. A nyugdíj nélküli tovább dolgozást még a közszférában sem szabad til­tani, legfeljebb a teljesítményt kell jobban ellenőrizni. Igazából a nyug­díj melletti tovább dolgozást sem cél­szerű tiltani, de fokozott adóztatása támogatható. A 62 éves általános kor­határ feletti bírák kényszernyugdíja­­zása és a 70 éves maximális korhatár feletti alkotmánybírák továbbenge­dése nem gazdasági, hanem politi­kai kérdés volt. A korhatárt betöltő közalkalmazottak általános (bár nem teljes) foglalkoztatási tilalma azon­ban súlyos gazdasági kérdés. Jellem­ző a jelenlegi hatalom értelmetlen koncentráltságára, hogy a világon először a magyar miniszterelnök az, aki magának tartotta fönn a jogot, hogy személyre szólóan eldöntse: melyik nyugdíjas orvos vagy tanár maradhat állásban. Itt említem meg a fegyveres erők és a veszélyes munkakörben dolgo­zók nyugdíjkedvezményeinek hirte­len megvonását is. Nyomatékkal til­takozom az ellen, hogy az átneve­zéstől függetlenül a jelenlegi kor­mányzat indokolatlanul keményen lépett fel a korhatár alatti rokkant­sági nyugdíjasokkal szemben is. S még kedvezőtlenebb a minimális­­ díjon, illetve a szociális segélyen tev­­ők helyzete: már az előző kor­mányzat is befagyasztotta nyugdí­juk nominális értékét 28 500, illet­ve 22 800 forinton, és a jelenlegi kor­mányzat büszkén követi elődje po­litikáját. Egyetlenegy pozitív intézkedést tudok megemlíteni: az 1997-es nyug­díjtörvény 2013-ban bruttósította volna a nyugdíjat, és ennek örvén például a 2012-ig érvényes 40 éves szolgálati idő után járó 80 százalé­kos helyettesítést (a kezdőnyugdíj­nak a nettó keresethez viszonyított arányát) hirtelen 66 százalékra csök­kentette volna. Ezt a hirtelen csök­kentést a jelenlegi kormány az utol­só pillanatban, 2012 nyarán megsem­misítette. De még ekkor is elmulasz­totta a történelmi okokból zegzugos szolgálati idő-helyettesítési arány függvény kiegyenesítését. (Az első 10 szolgálati év mindegyike 3,3 szá­zalékot ér, de aztán lecsökken kettő­re, sőt egyre, majd újra kettő lesz.) Eddig a nyugdíjjáradékokat leltá­roztam, most rátérek a járulékokra. 2010- ben a dolgozók körülbelül 75 százaléka tagja volt a (kötelező) ma­gánnyugdíj-pénztárnak, és oda fi­zette be bruttó keresete nyolc szá­zalékát. A munkavállalói járulék ma­radékát (a bruttó bér 1,5 százalékát) és a bruttó bér 24 százalékát mun­káltatója fizette a tb-be, ez utóbbi azonban a bruttó bér fölötti összeg. Az 1997-es törvény szerint nyugdí­jazáskor mind a tb nyugdíj, mind a magánnyugdíj életjáradékot adott volna. (A tiszta tb-rendszer tagjai értelemszerűen a teljes 33,5 száza­lék után kaptak volna nyugdíjat.) Ebben a cikkben nem foglalko­zom a vegyes nyugdíjrendszer előnyeivel és hátrányaival. A leltár szempont­jából elegendő megjegyezni, hogy Orbán Viktor 2010 októberében puccsszerűen megszüntette a vegyes rendszert, és e rendszer tagjainak 97 százalékát „furfangos” módszerek­kel visszakényszerítette a tiszta tb­­rendszerbe. (2010-ben a magánpénz­­tárban maradóknak el kellett fogad­niuk, hogy 2012-től a továbbra is kötelezően fizetendő 24 százalékos munkáltatói nyugdíjjárulék semmi­vel sem emeli tb-nyugdíjukat. 2011 végén egy teljesen más törvény meg­tiltotta a maradóknak, hogy folytas­sák magánbefizetésüket, viszont 2011- től teljes állami nyugdíjba ré­szesülnek. Ha 2010-ben e második törvény lett volna érvényben, akkor feltehetően sokkal többen marad­tak volna a vegyes rendszerben.) A kötelező magánnyugdíjrend­szer államosítása miatt a költségve­tésnek hosszú évekig nem kell a ve­gyes rendszerre való átállással járó költségeket (2009-ben a GDP 1,3 százaléka) átutalnia a nyugdíjkas­­­szának, másrészt lehetővé vált vol­na a kimutatott államadósság radi­kális, 10 százalékpontos csökkenté­se. (Más kérdés, hogy évtizedek múl­va majd az államnak kellene kiiz­zadnia a magánpénztáraknál felhal­mozott, de államosított nyugdíjak fedezetét. Nem valószínű, hogy ké­pes lesz rá.) Az Orbán-kormány azonban az államadósság/GDP há­nyados csökkentéséről csak beszélt, miközben különböző kalandor­intézkedésekkel elherdálta e vagyon nagyobb részét: a jelenlegi állam­adósság/GDP aránya lényegében nem tér el az államosítás előtti szint­től. (Némi egyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésé­re fordította a pénztári vagyont, a veszteség a mindenkori nemzeti jö­vedelem két százaléka volt.) Ha úgy vesszük, hogy egy nyugdíjas átlago­san 20 évig élvezi a nyugdíját, és az éves nyugdíjkiadás a GDP 10 szá­zaléka, akkor a pénztárak államosí­tása elvesztegette a jövőbeli nyug­díjak (az éves GDP 200 százaléká­nak) körülbelül öt százalékát. Kevésbé látványosak, de nem el­hanyagolhatók a további nyugdíj­intézkedések. 2012-ben az egykul­csos szja bevezetése miatt rosszul járó kiskeresetű dolgozók részleges kárpótlására a kormány megengedte a vállalatoknak, hogy a nyugdíjjá­rulék terhére emeljék e dolgozók no­minális bruttó bérét. (Kár, hogy e dolgozók, mint mindenki más, a net­tó reálbérből élnek, ez viszont még a kényszeremelés ellenére is jelentő­sen csökkent.) Ennek az intézkedés­nek állítólagos költsége: évi 100 mil­liárd forint. A 18 százalékos mini­málbér-emelés azonban ráfizetéses­sé tette a minimálbéren dolgozók foglalkoztatását. Ezt elismerve a kor­mány 2013-ban ún. munkahelyvédelmi akciót indított útjára. Ennek kereté­ben megengedte a vállalatoknak, hogy alacsony bruttó keresetű fiatal és időskorú dolgozóik nyugdíjjáru­lékából segítsék elő az illetők fog­lalkoztatását. Ennek állítólagos költ­sége: évi 100 milliárd forint. Látszólag kitérő, hogy a 2011-ben bevezetett családi adókedvezmény a há­rom és több kiskorú gyermeket ne­velő családoknak havonta és gyerme­kenként a bruttó keresettel arányo­san, de maximálisan 33 ezer forint levonását tette lehetővé. 16 százalé­kos szja-kulcs mellett három gyer­mek esetében is 618 ezer forintos bruttó családi kereset kellett a maxi­mum kihasználásához. Nem megle­pő, hogy az érintettek e maximum­nak átlagosan csak harmadát tudták igénybe venni. A választási évhez kö­zeledve hirtelen sürgőssé vált a szó­ban forgó aránytalanság csökkenté­se. A családi adókedvezményből ed­dig keveset kihasználó kis keresetű sokgyermekes dolgozók 2014-től az szja-juk mellett a munkavállalói nyug­díj- és egészségügyi járulékukból is levonhatják adókedvezményüket. Ennek állítólagos költsége: évi 50 milliárd forint. Figyelem: az előbb és most nem azt kifogásolom, hogy a kormány tompítja szegényellenes intézkedéseit, hanem azt, hogy az szja helyett a nyugdíjakkal babrál. Szólnunk kell még egy általában elhanyagolt, de fontos és kártékony intézkedésről. A világon talán első­ként, 2013-ban hazánkban megszűnt a nyugdíjjárulék-alap plafonja, röviden plafon. Az 1992 és 2012 között min­denkor érvényes plafon fölött kere­ső dolgozó munkavállalói járuléká­nak és majdani nyugdíjának kiszá­mításakor csak a plafon alatti részt vették figyelembe, de a sokkal jelen­tősebb munkáltatói járulékot plafon nélkül kellett fizetni. (2012-ben a plafon az átlagkereset több mint há­romszorosa, havi 660 ezer forint volt, ezért a dolgozók csupán három szá­zalékát érintette.) A plafon egyrészt rejtett szja-t jelentett, másrészt kor­látozta a nyugdíjakat. (2009-ben e rejtett szja körülbelül 150 milliárd forintra rúgott, a 62 évesen nyugdíj­ba menők nyugdíja pedig gyakorla­tilag havi 300 ezer forint alatt ma­radt.) A plafon megszüntetése rö­vid távon 50 milliárd forinttal gaz­dagította az államháztartást, de el­tüntette a rejtett szja-t, és hosszú tá­von hatalmas nyugdíjakhoz vezet­ne. (Azért írok feltételes módban, mert ugyanolyan elképzelhetetlen­nek tartom fenntartását, mint az egy­számjegyű szja éppen most felme­legített bevezetését.) Újabban egyre több szó esik a ki­vándorlásról. Itt többféle hatással kell számolnunk: a dolgozók kivándor­lása enyhítheti a munkanélkülisé­get, visszatérésük javíthatja a mun­kaerő képzettségét. A jól képzett ku­tatók, de különösen az orvosok tá­vozása azonnal érezteti a hiányát. A külföldön dolgozó magyarok szá­ma bizonytalan; ha nem is félmillió, de több százezerre rúg. Nem itthon, hanem külföldön fizetik a nyugdíj­járulékot. Mivel jelenleg teljesen fel­­osztó-kirovó nyugdíjrendszerünk van, a külföldi munkavállalás miatt kieső járulékok már most hiányoz­nak a nyugdíjjárulék-alapból. Igaz, amikor ezek a fiatalok majd nyug­díjba mennek, akkor a magyar ál­lamnak nem kell nyugdíjat fizetnie nekik az ott ledolgozott évek után, de az sokára lesz. Végül szólok a nyugdíjrendszer demográfiai alapjairól. Való igaz, hogy a népességöregedés világszer­te komoly kihívást jelent az egész­ségügy és a nyugdíjrendszer számá­ra. A „nemzeti együttműködés kor­mánya” - legalábbis szóban - na­gyon nagy súlyt fektet az „érdeme­sek” termékenységének fokozására. Névlegesen ezt a célt szolgálta a mér­téktelen családi adókedvezmény már említett bevezetése. Nagyon sok ma­gyar és külföldi „családbarát” szak­értő érvel amellett, hogy hosszabb távon be kell vezetni a termékeny­séggel (gyermekszámmal) jelentő­sen növekvő nyugdíjat. (A szülési szabadságon, gyeden és gyesen le­vők távolléte már régóta szolgálati időnek számít, ezzel nincs semmi gond.) Az elgondolás alapja logi­kus: egy felosztó-kirovó nyugdíj­­rendszerben a keresetarányos nyug­díj keresethez viszonyított értéke arányos az egy dolgozóra átlagosan jutó gyermekszámmal. Csak a foly­tatás veszélyes: ha az egyéni nyugdí­jak az egyéni (képzett) gyermekszám­mal növekednek, akkor a kormány jó esetben előmozdítja az érdeme­sek gyermekszámnövelését, rossz esetben legalább kifizeti nekik, ami jár. Egyes szakértők 20 év múlva há­rom érettségizett gyermek esetén a gyermektelenek nyugdíjának a dup­láját fizetnék! Ilyen őrült rendszert természetesen a világon még sehol sem alkalmaztak, de hát tudjuk, hogy a magyarok milyen találékonyak- Komolyra fordítva a szót: jellemző­nek tartom, hogy fontosabb nyug­díjkérdések elemzése helyett szinte a kormány kottájából olvasva a nyug­díjszakértők jelentős része ilyen lég­várakat épít. A leltár elkészítése után néhány konstruktív javaslatot teszek­­ saját nevemben, a jövő évi parlamenti vá­lasztások utánra. 1) A nyugdíjak há­romszázalékos többletemelését nem­zeti közmegegyezés keretében 2015- ben vissza kellene vonni, és az így megtakarított összeget (évente kö­rülbelül 100 milliárd forintot) a leg­rosszabb nyugdíjak emelésére, például a korábban említett minimális nyug­díjak értékpótlására kellene fordíta­ni. (Aztán ha visszaáll a rendes re­zsiszint, akkor lehet újra emelni a nyugdíjakat.) 2) Vissza kellene tér­ni a rugalmas nyugdíjkorhatárhoz­, a mi­nimális korhatár legyen 2-3 évvel alacsonyabb az általánosnál, és a ko­rábbi, illetve későbbi nyugdíjazás­sal járó büntetés és jutalom legyen évi 3-4 százalék. 3) A 40 évi jogvi­szony után nőknek járó teljes nyug­díjat - azonnal, de nem visszamenő­­legesen - meg kell szüntetni. A kor­határ fölötti közalkalmazottak kény­szernyugdíjazását el kell törölni, de a tényleges munkavégzést fokozot­tan ellenőrizni, és a munka melletti nyugdíjat erősen adóztatni kell. 4) Fenn kell tartani a 2010 előtt beve­zetett szigorított rokkantsági szabá­lyokat, de meg kell szüntetni a tény­leges rokkantak zaklatását. 5) Újra szét kell választani az szja-t és a tb­­járulékokat, és többkulcsossá kell tenni az előbbit, egykulcsossá az utóbbit. Például a mértéktelen csa­ládi adókedvezmények megszünte­tésével okafogyottá válhat a nyug­díjkassza megcsapolása. 6) Rendez­ni kell a kötelező magánnyugdíj­rendszer megmaradt részét. 7) Vis­­­sza kell térni a nyugdíjplafonhoz, sőt a bruttó keresetekhez viszonyí­tott értékét 3-ról 2-re kellene csök­kenteni. 8) Végül, de nem utolsó­sorban: átlátható és mértéktartó nyugdíj­politikára lenne szükség. Emil Nolde: Fiatal pár, 1931/35 2014. JANUÁR 3. ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next