Élet és Irodalom, 2014. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-03 / 1. szám
SIMONOVITS ANDRÁS: Kész a (nyugdíj)leltár Lassan lezárul Orbán Viktor második kormányzati időszaka. Ideje elkészíteni a leltárt, esetemben a nyugdíjleltárt. A jobb érthetőség kedvéért nem törekszem teljes szabatosságra és pontosságra. A nyugdíjfronton látszólag minden rendben van, hiszen az elmúlt négy évben az (átlag) nyugdíjak megtartották reálértéküket, sőt 2013-ban a kormányzat - a rezsiharc eredményeként - háromszázalékos reálnövekedést is elkönyvelhetett. A valóság azonban ennél jóval bonyolultabb, és sok esetben jóval kedvezőtlenebb. A nyugdíjrendszer megítélésekor nem szabad megfeledkezni az egész gazdaságról, a társadalomról és a politikai rendszerről. Nem akarom megismételni szavahihető közgazdászok értékelését a szocialista-liberális koalíció nyolcéves időszakáról, csak jelzem: nem véletlen, hogy 2008 őszén (Izland után) Magyarország volt a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság első „áldozata”. Felelőtlen bel- és külgazdasági politika jellemezte, amelyre a Fidesz populista ellenzékisége még rá is erősített. Azóta persze kiderült, hogy az EU peremországai hasonló, esetenként még felelőtlenebb gazdaságpolitikát folytattak, tehát Magyarország nem egyedül van bajban. De minden hibája ellenére a balközép koalíciónak eszébe sem jutottak olyan antidemokratikus, piac- és szegényellenes gazdasági és politikai intézkedések, amelyekre a Fidesz naponta vetemedik. A kilábalást szolgáló 2009-es feltételes IMF-EU-Világbank-kölcsön egyik feltétele a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatóságának megteremtése volt. Azonnali intézkedésként a Bajnai-kormány megszüntette a már pár hónappal korábban is csak korlátozottan igénybe vehető 13. havi nyugdíjat, a 2000-ben bevezetett ár-bér-indexálás helyett árindexálást léptettek életbe, és törvénybe iktatták, hogy az általános nyugdíjkorhatár 2014 és 2022 között 62-ről 65 évre emelkedjen. Ezek az intézkedések kedvező gazdasági környezetben (megfelelő foglalkoztatás, gazdasági és reálbér-növekedés mellett) a korábbi hosszú távú nyugdíjígéreteket mintegy 30 százalékkal csökkentették volna. Mielőtt rátérek az elmúlt négy év nyugdíjintézkedéseinek leltározására, röviden áttekintem ezek elvi hibáit. A populista gazdaságpolitika elvei értelmében a nyugdíjemelés is csak akarat kérdése. A hatalom túlzott (háborús időket idéző) központosítása elkerülhető hibákkal járt. Jöjjenek a részletek. Az öregségi (és hozzátartozói) átlagnyugdíjak reálértéke az elmúlt három évben változatlan maradt, 2013-ban pedig három százalékkal nőtt. De az öregségi nyugdíjasoknak csak kis része kap átlagnyugdíjat: sokan az átlagnál jóval kisebb, kevesen az átlagnál jóval több nyugdíjat kapnak. Joggal feltételezhető, hogy az elmúlt években a kisnyugdíjasok árindexe sokkal magasabb volt, mint az átlagos. Valóban, mostanában az alapvető élelmiszerek ára a megszokotthoz képest jelentősen nőtt; a fával és szénnel fűtők eddig még nem részesültek a rezsicsökkentés „áldásaiból”. A nagy nyugdíjasok viszont sokkal jobban jártak: tágas lakásuk gázszámlája tavaly tényleg 20 százalékkal csökkent, az általuk vásárolt tartós fogyasztási javak ára évek óta alig emelkedik. Ellentmondásosan alakult az általános nyugdíjkorhatár elérése előtt nyugdíjba vonulók helyzete. Egyrészt a kormány teljesítette buta választási ígéretét, és a 40 éves jogviszonnyal rendelkező nők 2011-től kezdve életkoruktól függetlenül teljes nyugdíjjal vonulhatnak nyugdíjba. (Hasonlítsuk össze egy 58 éves korban 40 évi jogviszonyú és egy 61 éves korban 39 évi jogviszonyú nő helyzetét: az előbbi négy évig ingyen élvezi a 62 évesen nyugdíjba menők nyugdíját, az utóbbi pedig a hiányzó egy évért kénytelen maradni.) Ugyanakkor nagyon megnehezült a korhatár alattiak nyugdíjba menetele, gyakorlatilag megszűnt a minimális és az általános nyugdíjkorhatár közti különbség. Ez mindenképpen hiba, az előrehozott nyugdíjazást nem tilalmakkal, hanem megfelelő nyugdíjcsökkentéssel kell korlátozni. Az átlagos nyugdíjazási kor emelésének másik eszköze világszerte a korhatár fölöttiek foglalkoztatása. A nyugdíj nélküli tovább dolgozást még a közszférában sem szabad tiltani, legfeljebb a teljesítményt kell jobban ellenőrizni. Igazából a nyugdíj melletti tovább dolgozást sem célszerű tiltani, de fokozott adóztatása támogatható. A 62 éves általános korhatár feletti bírák kényszernyugdíjazása és a 70 éves maximális korhatár feletti alkotmánybírák továbbengedése nem gazdasági, hanem politikai kérdés volt. A korhatárt betöltő közalkalmazottak általános (bár nem teljes) foglalkoztatási tilalma azonban súlyos gazdasági kérdés. Jellemző a jelenlegi hatalom értelmetlen koncentráltságára, hogy a világon először a magyar miniszterelnök az, aki magának tartotta fönn a jogot, hogy személyre szólóan eldöntse: melyik nyugdíjas orvos vagy tanár maradhat állásban. Itt említem meg a fegyveres erők és a veszélyes munkakörben dolgozók nyugdíjkedvezményeinek hirtelen megvonását is. Nyomatékkal tiltakozom az ellen, hogy az átnevezéstől függetlenül a jelenlegi kormányzat indokolatlanul keményen lépett fel a korhatár alatti rokkantsági nyugdíjasokkal szemben is. S még kedvezőtlenebb a minimális díjon, illetve a szociális segélyen tevők helyzete: már az előző kormányzat is befagyasztotta nyugdíjuk nominális értékét 28 500, illetve 22 800 forinton, és a jelenlegi kormányzat büszkén követi elődje politikáját. Egyetlenegy pozitív intézkedést tudok megemlíteni: az 1997-es nyugdíjtörvény 2013-ban bruttósította volna a nyugdíjat, és ennek örvén például a 2012-ig érvényes 40 éves szolgálati idő után járó 80 százalékos helyettesítést (a kezdőnyugdíjnak a nettó keresethez viszonyított arányát) hirtelen 66 százalékra csökkentette volna. Ezt a hirtelen csökkentést a jelenlegi kormány az utolsó pillanatban, 2012 nyarán megsemmisítette. De még ekkor is elmulasztotta a történelmi okokból zegzugos szolgálati idő-helyettesítési arány függvény kiegyenesítését. (Az első 10 szolgálati év mindegyike 3,3 százalékot ér, de aztán lecsökken kettőre, sőt egyre, majd újra kettő lesz.) Eddig a nyugdíjjáradékokat leltároztam, most rátérek a járulékokra. 2010- ben a dolgozók körülbelül 75 százaléka tagja volt a (kötelező) magánnyugdíj-pénztárnak, és oda fizette be bruttó keresete nyolc százalékát. A munkavállalói járulék maradékát (a bruttó bér 1,5 százalékát) és a bruttó bér 24 százalékát munkáltatója fizette a tb-be, ez utóbbi azonban a bruttó bér fölötti összeg. Az 1997-es törvény szerint nyugdíjazáskor mind a tb nyugdíj, mind a magánnyugdíj életjáradékot adott volna. (A tiszta tb-rendszer tagjai értelemszerűen a teljes 33,5 százalék után kaptak volna nyugdíjat.) Ebben a cikkben nem foglalkozom a vegyes nyugdíjrendszer előnyeivel és hátrányaival. A leltár szempontjából elegendő megjegyezni, hogy Orbán Viktor 2010 októberében puccsszerűen megszüntette a vegyes rendszert, és e rendszer tagjainak 97 százalékát „furfangos” módszerekkel visszakényszerítette a tiszta tbrendszerbe. (2010-ben a magánpénztárban maradóknak el kellett fogadniuk, hogy 2012-től a továbbra is kötelezően fizetendő 24 százalékos munkáltatói nyugdíjjárulék semmivel sem emeli tb-nyugdíjukat. 2011 végén egy teljesen más törvény megtiltotta a maradóknak, hogy folytassák magánbefizetésüket, viszont 2011- től teljes állami nyugdíjba részesülnek. Ha 2010-ben e második törvény lett volna érvényben, akkor feltehetően sokkal többen maradtak volna a vegyes rendszerben.) A kötelező magánnyugdíjrendszer államosítása miatt a költségvetésnek hosszú évekig nem kell a vegyes rendszerre való átállással járó költségeket (2009-ben a GDP 1,3 százaléka) átutalnia a nyugdíjkasszának, másrészt lehetővé vált volna a kimutatott államadósság radikális, 10 százalékpontos csökkentése. (Más kérdés, hogy évtizedek múlva majd az államnak kellene kiizzadnia a magánpénztáraknál felhalmozott, de államosított nyugdíjak fedezetét. Nem valószínű, hogy képes lesz rá.) Az Orbán-kormány azonban az államadósság/GDP hányados csökkentéséről csak beszélt, miközben különböző kalandorintézkedésekkel elherdálta e vagyon nagyobb részét: a jelenlegi államadósság/GDP aránya lényegében nem tér el az államosítás előtti szinttől. (Némi egyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésére fordította a pénztári vagyont, a veszteség a mindenkori nemzeti jövedelem két százaléka volt.) Ha úgy vesszük, hogy egy nyugdíjas átlagosan 20 évig élvezi a nyugdíját, és az éves nyugdíjkiadás a GDP 10 százaléka, akkor a pénztárak államosítása elvesztegette a jövőbeli nyugdíjak (az éves GDP 200 százalékának) körülbelül öt százalékát. Kevésbé látványosak, de nem elhanyagolhatók a további nyugdíjintézkedések. 2012-ben az egykulcsos szja bevezetése miatt rosszul járó kiskeresetű dolgozók részleges kárpótlására a kormány megengedte a vállalatoknak, hogy a nyugdíjjárulék terhére emeljék e dolgozók nominális bruttó bérét. (Kár, hogy e dolgozók, mint mindenki más, a nettó reálbérből élnek, ez viszont még a kényszeremelés ellenére is jelentősen csökkent.) Ennek az intézkedésnek állítólagos költsége: évi 100 milliárd forint. A 18 százalékos minimálbér-emelés azonban ráfizetésessé tette a minimálbéren dolgozók foglalkoztatását. Ezt elismerve a kormány 2013-ban ún. munkahelyvédelmi akciót indított útjára. Ennek keretében megengedte a vállalatoknak, hogy alacsony bruttó keresetű fiatal és időskorú dolgozóik nyugdíjjárulékából segítsék elő az illetők foglalkoztatását. Ennek állítólagos költsége: évi 100 milliárd forint. Látszólag kitérő, hogy a 2011-ben bevezetett családi adókedvezmény a három és több kiskorú gyermeket nevelő családoknak havonta és gyermekenként a bruttó keresettel arányosan, de maximálisan 33 ezer forint levonását tette lehetővé. 16 százalékos szja-kulcs mellett három gyermek esetében is 618 ezer forintos bruttó családi kereset kellett a maximum kihasználásához. Nem meglepő, hogy az érintettek e maximumnak átlagosan csak harmadát tudták igénybe venni. A választási évhez közeledve hirtelen sürgőssé vált a szóban forgó aránytalanság csökkentése. A családi adókedvezményből eddig keveset kihasználó kis keresetű sokgyermekes dolgozók 2014-től az szja-juk mellett a munkavállalói nyugdíj- és egészségügyi járulékukból is levonhatják adókedvezményüket. Ennek állítólagos költsége: évi 50 milliárd forint. Figyelem: az előbb és most nem azt kifogásolom, hogy a kormány tompítja szegényellenes intézkedéseit, hanem azt, hogy az szja helyett a nyugdíjakkal babrál. Szólnunk kell még egy általában elhanyagolt, de fontos és kártékony intézkedésről. A világon talán elsőként, 2013-ban hazánkban megszűnt a nyugdíjjárulék-alap plafonja, röviden plafon. Az 1992 és 2012 között mindenkor érvényes plafon fölött kereső dolgozó munkavállalói járulékának és majdani nyugdíjának kiszámításakor csak a plafon alatti részt vették figyelembe, de a sokkal jelentősebb munkáltatói járulékot plafon nélkül kellett fizetni. (2012-ben a plafon az átlagkereset több mint háromszorosa, havi 660 ezer forint volt, ezért a dolgozók csupán három százalékát érintette.) A plafon egyrészt rejtett szja-t jelentett, másrészt korlátozta a nyugdíjakat. (2009-ben e rejtett szja körülbelül 150 milliárd forintra rúgott, a 62 évesen nyugdíjba menők nyugdíja pedig gyakorlatilag havi 300 ezer forint alatt maradt.) A plafon megszüntetése rövid távon 50 milliárd forinttal gazdagította az államháztartást, de eltüntette a rejtett szja-t, és hosszú távon hatalmas nyugdíjakhoz vezetne. (Azért írok feltételes módban, mert ugyanolyan elképzelhetetlennek tartom fenntartását, mint az egyszámjegyű szja éppen most felmelegített bevezetését.) Újabban egyre több szó esik a kivándorlásról. Itt többféle hatással kell számolnunk: a dolgozók kivándorlása enyhítheti a munkanélküliséget, visszatérésük javíthatja a munkaerő képzettségét. A jól képzett kutatók, de különösen az orvosok távozása azonnal érezteti a hiányát. A külföldön dolgozó magyarok száma bizonytalan; ha nem is félmillió, de több százezerre rúg. Nem itthon, hanem külföldön fizetik a nyugdíjjárulékot. Mivel jelenleg teljesen felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk van, a külföldi munkavállalás miatt kieső járulékok már most hiányoznak a nyugdíjjárulék-alapból. Igaz, amikor ezek a fiatalok majd nyugdíjba mennek, akkor a magyar államnak nem kell nyugdíjat fizetnie nekik az ott ledolgozott évek után, de az sokára lesz. Végül szólok a nyugdíjrendszer demográfiai alapjairól. Való igaz, hogy a népességöregedés világszerte komoly kihívást jelent az egészségügy és a nyugdíjrendszer számára. A „nemzeti együttműködés kormánya” - legalábbis szóban - nagyon nagy súlyt fektet az „érdemesek” termékenységének fokozására. Névlegesen ezt a célt szolgálta a mértéktelen családi adókedvezmény már említett bevezetése. Nagyon sok magyar és külföldi „családbarát” szakértő érvel amellett, hogy hosszabb távon be kell vezetni a termékenységgel (gyermekszámmal) jelentősen növekvő nyugdíjat. (A szülési szabadságon, gyeden és gyesen levők távolléte már régóta szolgálati időnek számít, ezzel nincs semmi gond.) Az elgondolás alapja logikus: egy felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a keresetarányos nyugdíj keresethez viszonyított értéke arányos az egy dolgozóra átlagosan jutó gyermekszámmal. Csak a folytatás veszélyes: ha az egyéni nyugdíjak az egyéni (képzett) gyermekszámmal növekednek, akkor a kormány jó esetben előmozdítja az érdemesek gyermekszámnövelését, rossz esetben legalább kifizeti nekik, ami jár. Egyes szakértők 20 év múlva három érettségizett gyermek esetén a gyermektelenek nyugdíjának a dupláját fizetnék! Ilyen őrült rendszert természetesen a világon még sehol sem alkalmaztak, de hát tudjuk, hogy a magyarok milyen találékonyak- Komolyra fordítva a szót: jellemzőnek tartom, hogy fontosabb nyugdíjkérdések elemzése helyett szinte a kormány kottájából olvasva a nyugdíjszakértők jelentős része ilyen légvárakat épít. A leltár elkészítése után néhány konstruktív javaslatot teszek saját nevemben, a jövő évi parlamenti választások utánra. 1) A nyugdíjak háromszázalékos többletemelését nemzeti közmegegyezés keretében 2015- ben vissza kellene vonni, és az így megtakarított összeget (évente körülbelül 100 milliárd forintot) a legrosszabb nyugdíjak emelésére, például a korábban említett minimális nyugdíjak értékpótlására kellene fordítani. (Aztán ha visszaáll a rendes rezsiszint, akkor lehet újra emelni a nyugdíjakat.) 2) Vissza kellene térni a rugalmas nyugdíjkorhatárhoz, a minimális korhatár legyen 2-3 évvel alacsonyabb az általánosnál, és a korábbi, illetve későbbi nyugdíjazással járó büntetés és jutalom legyen évi 3-4 százalék. 3) A 40 évi jogviszony után nőknek járó teljes nyugdíjat - azonnal, de nem visszamenőlegesen - meg kell szüntetni. A korhatár fölötti közalkalmazottak kényszernyugdíjazását el kell törölni, de a tényleges munkavégzést fokozottan ellenőrizni, és a munka melletti nyugdíjat erősen adóztatni kell. 4) Fenn kell tartani a 2010 előtt bevezetett szigorított rokkantsági szabályokat, de meg kell szüntetni a tényleges rokkantak zaklatását. 5) Újra szét kell választani az szja-t és a tbjárulékokat, és többkulcsossá kell tenni az előbbit, egykulcsossá az utóbbit. Például a mértéktelen családi adókedvezmények megszüntetésével okafogyottá válhat a nyugdíjkassza megcsapolása. 6) Rendezni kell a kötelező magánnyugdíjrendszer megmaradt részét. 7) Vissza kell térni a nyugdíjplafonhoz, sőt a bruttó keresetekhez viszonyított értékét 3-ról 2-re kellene csökkenteni. 8) Végül, de nem utolsósorban: átlátható és mértéktartó nyugdíjpolitikára lenne szükség. Emil Nolde: Fiatal pár, 1931/35 2014. JANUÁR 3. ÉLET ÉS# IRODALOM