Élet és Irodalom, 2014. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)

2014-05-16 / 20. szám

Oblath Gábor: Az árfelzárkózás és a bérlemaradás illúziója „A piacgazdaság nem hagyja magát” - interjú Chikán Attila közgazdász professzorral (Em­őd Pál) * Vásárhelyi Mária: Szerepek és tévesztések Gyáni Gábor: A történelem jelentése és politikai haszna * Bacsó Béla: A magát rejtő műalkotás * ÉS Irodalom: Egressy Zoltán, Mesterházy Fruzsina, Nádasdy Ádám, Nyerges András, Sántha József, Stiller Kriszta, Szörényi László IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP LVIII. ÉVFOLYAM, 20. SZÁM ÁRA: 495 FT 2014. MÁJUS 16. MEGYESI GUSZTÁV: Magyar ákác Nem igaz, hogy Magyarországon nem különülnek el markánsan a ha­talmi ágak. Itt van mindjárt a végrehajtó hatalomból Fazekas agrár­miniszter, aki most már hetente jelen­ti ki minden lehetséges fórumon, hogy mindenáron meg kell védeni a magyar fehér akácot Európától, mert az Unió ki akarja irtani ezt az értékes és a magyar jövőt garantá­ló fafajtát. Ezenközben viszont a törvényhozás legfőbb őre, Kövér házelnök szerint „az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétől idegen, rend­kívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztu­lással fenyegeti őshonos erdeinket”. Erre a megnyilatkozásra az Index munkatársai leltek rá a Magyar Demokrata egyik 2002-es számában, s az akác elleni kirohanás apropóját az adta, hogy Medgyessy Péter szoci­alista kormányfő meghirdette az akácfamozgalmat. Jó, mindez tizen­két évvel ezelőtt történt, most viszont a Magyar Demokrata Kövér dok­torral mindenben egyetértő főszerkesztője hirdetett ugyancsak akácfa­mozgalmat, legelőbb is a fa hungarikummá nyilvánítását követelve, ami több okból is indokolt. Az akác először is egyáltalán nem magyar ősnövény, és bár igen elterjedt, számos kárt okoz a környezetében, hogy csak az MTA Ökológiai Kutatóközpontjának legfrissebb szak­­véleményét idézzük: „az akác terjedése és élőhely-átalakító hatása ve­szélyezteti a természetes életközösségek fennmaradását”, másrészt épp az Orbán-kormány mondta ki, hogy hungarikumok csak őshonos, il­letve nemesített növények lehetnek. Írásunknak már ennél a pontjánál nyomatékosan jelezzük, hogy la­punk nem kíván sem méhészek és akácbarátok, sem pedig akácfób brüsszeliták fórumává válni, mi már abba a kérdésbe is belebonyolód­tunk, hogy akácfa alatt lehet-e jókat hűsölni nyáron, tudniillik nem le­het, ugyanis a tűző napon az akác levelei pöndörödnek, és nem adnak rendes árnyékot, miáltal a juhász ideges lesz, ami átterjed a nyájra is, és mi ezt nem akarjuk. Sőt, mi a tudomány érveléseinek se hiszünk. A világ összes lexikona azt állítja, például, hogy a fehér akác (amely valójában csak pszeudo­­akác, nem tévesztendő össze a trópusokon élő valódi akácfajokkal), az amerikai kontinensről érkezett Európába, Magyarországon pedig Má­ria Terézia alatt telepítették be az alföldi homok megkötésére, ám a na­pokban Fazekas miniszter bejelentette, hogy „nem osztjuk azt a véle­ményt, ami a balliberális oldalon megfogalmazódik, hogy Észak-Ame­­rikából behozott özönnövény lenne az akác”. Fazekas miniszter okos ember, legutóbb az Akadémián a világ tizenkét legkiválóbb diktátora közé sorolt Nazarbajev kazah elnök önéletrajzi kötetét méltatta, külön megemlítve, hogy „a kazah-magyar barátság és rokonság már 1500 éves múltra tekint vissza”, amihez legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy a legelső akácfacsemetét Kr. u. 500 körül nyilvánvalóan a kazahok adták ajándékba a magyaroknak, akik aztán a fajtát máig megőrizték. A helyzet mindazonáltal feszült. A világhálón kifejezetten háborús a hangulat: Megvé­djük a magyar akácot, El a kezekkel a magyar akáctól, Európa!, A brüsszeli bürokraták kiveszik a mézet a magyar emberek szájából! címmel olvas­hatjuk a vészjósló híreket az apokaliptikus jövőről, a magyar méhé­szek tömeges haláláról, s mindez az Unió miatt, amely invazívnak ne­vezi a magyar akácot. (Invazív a qrva anyád, írta egy akácbarát kom­­mentelő az Uniónak, és igaza volt.) Mármost magától adódik a kérdés: hogyan lehetséges mindez? Már legelőbb is, hogy ekkora, soha nem látott egység mellett, mint ami ma Magyarországon van, az agrárminiszter és a házelnök nyilatkozata ennyire ellentmondjon egymásnak. Az már igaz, hogy evolúciós szem­pontból a növény- és állatvilágot illetően általában nem tízévente ész­lelhető radikális változás, ám a magyar akácnál előfordulhat, hogy 2002-ben még nemzetidegen volt, és káros, elszívta a tápanyagot más növények elől, ma már viszont oly hasznos élőlénye a magyar flórá­nak és barátja az embernek, mint a tehén vagy a sóska, ergo Kövér doktor és az agrárminiszter állítása között semmiféle ellentmondás nem feszül. Mi több, a NER legértékesebb tulajdonsága, hogy rugal­mas vezetői és a mögöttük álló széles néptömegek akár fél órán belül is képesek addigi nézeteiket revideálni, s épp az ellenkezőjét állítani a korábbiaknak; még az is előfordulhat, hogy mire e sorok megjelennek, épp Fazekas miniszter vágja ki az első káros invazív akácot, s vettet ki különadót a méhészekre. Hanem a háború esélyei. Hogy mekkora sanszunk van megnyerni egy olyan háborút, ami ki se akar törni? Itt most nem közismert erköl­csi és anyagi erőfölényünkre gondolunk, hanem két hadászati tényre. Az egyik mindjárt az - és ezt dokumentumok igazolják -, hogy senki se akarja a magyar akácot kiirtani, nincs rajta semmilyen uniós listán, mint­hogy még lista sincs, azt majd csak a tagországok kormányainak és szak­értőinek a véleménye alapján alakítják ki. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Szijjártó Péter sajtóközlése szerint május elején Berlinben Barroso el­nök és Orbán Viktor találkozóján, „a magyar miniszterelnök kegyelmet kért a magyar akácoknak, s José Manuel Barroso ezt meg is adta”, lát­ható, hogy minden adva van a szabadságharc folytatásához. Az a tény, hogy az Unió­ hidegfejű bürokratái még csak ki se akarják nyírni a ma­gyar akácot, már önmagában vitathatatlan casus belli, de az, hogy az Unió legfőbb vezetője már előre meg is kegyelmez neki, minimum azon­nali csapatösszevonásokért kiált a magyar határ mentén. Háború tehát lesz, a kérdés csak az, hogy a magyar nép milyenjei­ből fogja észrevenni, hogy megnyertük azt a háborút, ami ki se rob­bant. Ez azért kulcskérdés, mert a rezsi-, a pálinka- és az akácháború után újabb harcokra van kilátás: az ismételt uniós képviselőségre ké­szülő Pelczné a héten jelentette be, hogy hungarikummá kívánja elő­léptetni a magyar védőnőket. Részben azért, mert a magyar védőnők kiválóan dolgoznak, másrészt azt szeretné, hogy Budapest legyen az európai védőnők központja. Mármost ha ez a központ mégse Pesten, hanem mondjuk Rómában vagy Brüsszelben lesz, hiszen az olasz és a belga védőnők is kiválóan dolgoznak, igaz, ők se nem italikumok, se nem belgikumok, akkor az igen jó ok a további szabadságharcra; baj csak akkor van, ha mégis Budapestre esik a választás. Akkor a miniszterelnök kénytelen lesz a magyar védőnőknek is ke­gyelmet kérni. Lapunk megjelentetéséhez különösen értékes támogatást kaptunk azoktól, akik tavalyi jövedelemadójuk egy százalékával segítették az Élet és Irodalmat. Kérésünk idén is ugyanaz: rendelkezzenek a mi javunkra! Élet és Irodalom Alapítvány Adószám: 18001776-1-42 Bortnyik Sándor, 1926 1 1 4020

Next