Élet és Irodalom, 2014. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-16 / 20. szám
Oblath Gábor: Az árfelzárkózás és a bérlemaradás illúziója „A piacgazdaság nem hagyja magát” - interjú Chikán Attila közgazdász professzorral (Emőd Pál) * Vásárhelyi Mária: Szerepek és tévesztések Gyáni Gábor: A történelem jelentése és politikai haszna * Bacsó Béla: A magát rejtő műalkotás * ÉS Irodalom: Egressy Zoltán, Mesterházy Fruzsina, Nádasdy Ádám, Nyerges András, Sántha József, Stiller Kriszta, Szörényi László IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP LVIII. ÉVFOLYAM, 20. SZÁM ÁRA: 495 FT 2014. MÁJUS 16. MEGYESI GUSZTÁV: Magyar ákác Nem igaz, hogy Magyarországon nem különülnek el markánsan a hatalmi ágak. Itt van mindjárt a végrehajtó hatalomból Fazekas agrárminiszter, aki most már hetente jelenti ki minden lehetséges fórumon, hogy mindenáron meg kell védeni a magyar fehér akácot Európától, mert az Unió ki akarja irtani ezt az értékes és a magyar jövőt garantáló fafajtát. Ezenközben viszont a törvényhozás legfőbb őre, Kövér házelnök szerint „az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétől idegen, rendkívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztulással fenyegeti őshonos erdeinket”. Erre a megnyilatkozásra az Index munkatársai leltek rá a Magyar Demokrata egyik 2002-es számában, s az akác elleni kirohanás apropóját az adta, hogy Medgyessy Péter szocialista kormányfő meghirdette az akácfamozgalmat. Jó, mindez tizenkét évvel ezelőtt történt, most viszont a Magyar Demokrata Kövér doktorral mindenben egyetértő főszerkesztője hirdetett ugyancsak akácfamozgalmat, legelőbb is a fa hungarikummá nyilvánítását követelve, ami több okból is indokolt. Az akác először is egyáltalán nem magyar ősnövény, és bár igen elterjedt, számos kárt okoz a környezetében, hogy csak az MTA Ökológiai Kutatóközpontjának legfrissebb szakvéleményét idézzük: „az akác terjedése és élőhely-átalakító hatása veszélyezteti a természetes életközösségek fennmaradását”, másrészt épp az Orbán-kormány mondta ki, hogy hungarikumok csak őshonos, illetve nemesített növények lehetnek. Írásunknak már ennél a pontjánál nyomatékosan jelezzük, hogy lapunk nem kíván sem méhészek és akácbarátok, sem pedig akácfób brüsszeliták fórumává válni, mi már abba a kérdésbe is belebonyolódtunk, hogy akácfa alatt lehet-e jókat hűsölni nyáron, tudniillik nem lehet, ugyanis a tűző napon az akác levelei pöndörödnek, és nem adnak rendes árnyékot, miáltal a juhász ideges lesz, ami átterjed a nyájra is, és mi ezt nem akarjuk. Sőt, mi a tudomány érveléseinek se hiszünk. A világ összes lexikona azt állítja, például, hogy a fehér akác (amely valójában csak pszeudoakác, nem tévesztendő össze a trópusokon élő valódi akácfajokkal), az amerikai kontinensről érkezett Európába, Magyarországon pedig Mária Terézia alatt telepítették be az alföldi homok megkötésére, ám a napokban Fazekas miniszter bejelentette, hogy „nem osztjuk azt a véleményt, ami a balliberális oldalon megfogalmazódik, hogy Észak-Amerikából behozott özönnövény lenne az akác”. Fazekas miniszter okos ember, legutóbb az Akadémián a világ tizenkét legkiválóbb diktátora közé sorolt Nazarbajev kazah elnök önéletrajzi kötetét méltatta, külön megemlítve, hogy „a kazah-magyar barátság és rokonság már 1500 éves múltra tekint vissza”, amihez legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy a legelső akácfacsemetét Kr. u. 500 körül nyilvánvalóan a kazahok adták ajándékba a magyaroknak, akik aztán a fajtát máig megőrizték. A helyzet mindazonáltal feszült. A világhálón kifejezetten háborús a hangulat: Megvédjük a magyar akácot, El a kezekkel a magyar akáctól, Európa!, A brüsszeli bürokraták kiveszik a mézet a magyar emberek szájából! címmel olvashatjuk a vészjósló híreket az apokaliptikus jövőről, a magyar méhészek tömeges haláláról, s mindez az Unió miatt, amely invazívnak nevezi a magyar akácot. (Invazív a qrva anyád, írta egy akácbarát kommentelő az Uniónak, és igaza volt.) Mármost magától adódik a kérdés: hogyan lehetséges mindez? Már legelőbb is, hogy ekkora, soha nem látott egység mellett, mint ami ma Magyarországon van, az agrárminiszter és a házelnök nyilatkozata ennyire ellentmondjon egymásnak. Az már igaz, hogy evolúciós szempontból a növény- és állatvilágot illetően általában nem tízévente észlelhető radikális változás, ám a magyar akácnál előfordulhat, hogy 2002-ben még nemzetidegen volt, és káros, elszívta a tápanyagot más növények elől, ma már viszont oly hasznos élőlénye a magyar flórának és barátja az embernek, mint a tehén vagy a sóska, ergo Kövér doktor és az agrárminiszter állítása között semmiféle ellentmondás nem feszül. Mi több, a NER legértékesebb tulajdonsága, hogy rugalmas vezetői és a mögöttük álló széles néptömegek akár fél órán belül is képesek addigi nézeteiket revideálni, s épp az ellenkezőjét állítani a korábbiaknak; még az is előfordulhat, hogy mire e sorok megjelennek, épp Fazekas miniszter vágja ki az első káros invazív akácot, s vettet ki különadót a méhészekre. Hanem a háború esélyei. Hogy mekkora sanszunk van megnyerni egy olyan háborút, ami ki se akar törni? Itt most nem közismert erkölcsi és anyagi erőfölényünkre gondolunk, hanem két hadászati tényre. Az egyik mindjárt az - és ezt dokumentumok igazolják -, hogy senki se akarja a magyar akácot kiirtani, nincs rajta semmilyen uniós listán, minthogy még lista sincs, azt majd csak a tagországok kormányainak és szakértőinek a véleménye alapján alakítják ki. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Szijjártó Péter sajtóközlése szerint május elején Berlinben Barroso elnök és Orbán Viktor találkozóján, „a magyar miniszterelnök kegyelmet kért a magyar akácoknak, s José Manuel Barroso ezt meg is adta”, látható, hogy minden adva van a szabadságharc folytatásához. Az a tény, hogy az Unió hidegfejű bürokratái még csak ki se akarják nyírni a magyar akácot, már önmagában vitathatatlan casus belli, de az, hogy az Unió legfőbb vezetője már előre meg is kegyelmez neki, minimum azonnali csapatösszevonásokért kiált a magyar határ mentén. Háború tehát lesz, a kérdés csak az, hogy a magyar nép milyenjeiből fogja észrevenni, hogy megnyertük azt a háborút, ami ki se robbant. Ez azért kulcskérdés, mert a rezsi-, a pálinka- és az akácháború után újabb harcokra van kilátás: az ismételt uniós képviselőségre készülő Pelczné a héten jelentette be, hogy hungarikummá kívánja előléptetni a magyar védőnőket. Részben azért, mert a magyar védőnők kiválóan dolgoznak, másrészt azt szeretné, hogy Budapest legyen az európai védőnők központja. Mármost ha ez a központ mégse Pesten, hanem mondjuk Rómában vagy Brüsszelben lesz, hiszen az olasz és a belga védőnők is kiválóan dolgoznak, igaz, ők se nem italikumok, se nem belgikumok, akkor az igen jó ok a további szabadságharcra; baj csak akkor van, ha mégis Budapestre esik a választás. Akkor a miniszterelnök kénytelen lesz a magyar védőnőknek is kegyelmet kérni. Lapunk megjelentetéséhez különösen értékes támogatást kaptunk azoktól, akik tavalyi jövedelemadójuk egy százalékával segítették az Élet és Irodalmat. Kérésünk idén is ugyanaz: rendelkezzenek a mi javunkra! Élet és Irodalom Alapítvány Adószám: 18001776-1-42 Bortnyik Sándor, 1926 1 1 4020