Élet és Irodalom, 2014. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-30 / 22. szám
Az alábbiakban olyan alkotásokról lesz szó, amelyek a „biografikus irodalomba” sorolhatók: két önéletrajzról, egy naplóról és egy levelezéskötetről. Az ilyen művek mindig hangsúlyozottan egyediek, de annál sürgetőbb feladatként merül fel a köztük lévő kapcsolatok keresése. Girolamo Cardano: Életem Az életrajzi adatokból látható, hogy Cardano három nappal a hetvenötödik születésnapja előtt halt meg, így nem nagyon értjük a következő mondatot: „Hetvenötödik életévem óta pusztán haszonlesésből soha nem voltam hajlandó részt venni semmilyen testületben.” (89.) Mindenesetre az biztosnak tűnik, hogy a könyv a szerző életének utolsó hónapjaiban, vagyis 1576-ban született. Girolamo Cardano az egyik legjelentősebb reneszánsz humanista, akiről már Goethe is megemlékezett: „Cardano azok közé az emberek közé tartozik, akik az utókor számára mindig is kihívást fognak jelenteni, róla nem lesz könnyű egységes ítéletet alkotni. A nagy vele született képességek ellenére mégsem tudott fölemelkedni egy egyenletes műveltséghez.” (Zur Farbenlehre, 2. kötet, Stuttgart, 1810. 398.) Azt tudjuk, hogy Cardano matematikusként, orvosként és filozófusként egyaránt jelentőset alkotott (most a technikai újításaitól eltekintünk). Valószínűleg a legjelentősebbek matematikai eredményei voltak: a harmadfokú egyenlet megoldóképletének fölfedezése és a negyedfokú egyenlet megoldásának a harmadfokúra való visszavezetése. (És ehhez kapcsolódva - nagy valószínűséggel - ő volt az első, aki komplex számokkal számolt.) De ez a könyv valami egészen másról szól: az életről, egy visszatekintő perspektívában. Az előszóban a szerző ezt írja: „A közvélekedés szerint legbölcsebb és legkiválóbb filozófus, [Marcus Aurelius] példáját követve [...] vágok [neki] önéletrajzom megírásának.” (13.) Marcus Aurelius Elmélkedései a késő sztoikus tanítást képviselik. „Minden, ami történik, igazságosan történik. Ha pontosan megfigyeled, rájössz. Nemcsak azt mondom, hogy bizonyos rend szerint, hanem, hogy igazságosan, sőt mintha valaki érdem szerint rendelkezne.” (Európa, 1983.41.) Mintha minden életrajznak ezt a követelményt kellene kielégítenie. De közelebbről tekintve Cardano könyve inkább ennek cáfolataként olvasható. Nagyon sok olyan eseményről és körülményről számol be, amelyeket nem lehet elhelyezni egy Marcus Aurelius-féle életrajzban: fizikai adottságokról, egészségi állapotról, külső életkörülményekről stb. És szerinte az emberi életet olyan csapások is érik, amiket nehéz lenne valamilyen igazságosztásra visszavezetni. Cardano életében ilyen volt a nagyobbik fia kivégzése, amit ő maga sem tudott megakadályozni. „Ez volt a legszörnyűbb és legnagyobb szerencsétlenség egész életemben, amely miatt sem állásom becsülettel meg nem tarthattam, sem elbocsátani - ok nélkül - nem tudtak, sem hazámban nyugton élni, sem azt tisztességgel elhagyni nem voltam többé képes.” (94.) Cardanótól így egyre messzebb sodródik a sztoikus tanítás: „[Marcus Aurelius] egyértelműen [...] szerencsés ember volt, és az általános meggyőződés szerint boldog is, mégis mi maradt belőle? Sem leszármazottai, sem emlékművei nem léteznek már, mindene elenyészett, legfeljebb pár csont maradt utána.” (118-119.) Ha a könyvben valamilyen etikai tanítást keresünk, akkor számos ellentmondáson kell átharapnunk magunkat. De talán a következő megállapításból indulhatunk ki: „a boldogságnak alapvetően semmi köze az én lényemhez”. (117.) így tehát nem boldoggá, hanem inkább erényessé kell válnunk. Az „erény” persze bonyolult filozófiai fogalom, amelyről szerzőnk - az Arisztotelész tanulmányai révén - sokat tudhatott. De a könyv az erényekre mégis egy sajátos, negativisztikus meghatározást ad: „az erény az, ha kerülöd a bűnt”. (69.) A könyv elején a szerző beszámol a hibáiról és bűneiről, egy halk gyónás hangján. „Ami tehát engem illet, mindig tisztában voltam a természetemmel: ingerlékeny, primitív, kéjsóvár ember vagyok. Ezekből a tulajdonságaimból, mint afféle alapadottságokból eredt aztán vadságom, agresszív makacsságom, durvaságom, meggondolatlanságom, az, hogy könnyen elvesztem a fejem, hogy - erőmet meghaladó módon- bosszúszomjas vagyok [...].” (60-61.) Cardano a könyvben többször hivatkozik Senecára, így talán itt is őrá gondolhat: „az erényesség vágya már önmagában nagy részét képezi az erénynek”. (A kétségeim titkos küzdelme, Lázi Bt., 1999. 21.) Ez a mi összefüggésünkben azt jelenti, hogy az erényekhez a bűnök elleni küzdelmen keresztül juthatunk el. (Fordította Magyar László András. Gondolat Kiadó, Budapest 2013. 279 oldal, 2950 Ft) Csáth Géza: Méla akkord: hínok lábat mosni Brenner József csak 1906 óta használta a Csáth Géza nevet, így a korai naplók esetén indokolt megtartani az eredeti nevét. Egy tízéves kisfiú naplót kezd el vezetni, még sokat beszél az időjárásról, az iskolai történésekről, az étkezésekről, általában rövid tőmondatokban. A naplót úgy értelmezhetjük, hogy az életrajzban rejlő utólagos konstrukciót próbálja kiküszöbölni, így egy útkereső „fejlődés” leírását láthatjuk magunk előtt. Tulajdonképpen három területen lehetünk szemtanúi a kisfiú képességei rohamos kibontakozásának: beszámolókat olvashatunk az iskolai versenydolgozatokról (volt, hogy Kosztolányi után végzett a második helyen); sokat ír arról, hogy szenvedélyesen rajzol és fest, és szót ejt a zenei tanulmányairól is. Rendszeresen beszámol a bizonyítványairól: nem mondhatnánk, hogy kiemelkedően jó tanuló volt, de az iskolát fontosnak tartotta, és szeretett volna sikeres lenni. (Magyarból és irodalomból rendszerint jeles, matematikából elégséges osztályzatai voltak.) A felnőtté válás folyamatában 1902-ben került sor nagy előrelépésre: ebben az évben tölti be a tizenötödik életévét (a születésnapja február 13-án volt). Február 2-án írja: „Nem vagyok tisztában magammal. Vasárnap kezdtem egy képet, sehogy sem sikerült, rossz, semmi. Most egyáltalán nem tudok semmit csinálni. Képes leszek-e valamikor, nem tudom.” (334.) Az iskolán keresztül, de az iskola mellé szép lassan felépül egy másik szféra, amely számára elismerést nyújthat. Az ifjú Brenner életének egyik legnagyobb sikerét minden bizonnyal a május 8-i gimnáziumi koncerten aratta, ahol Sarasate-műveket hegedült. A helyi újság két nappal később ezt írta: „Első helyen Brenner József VI. osztályú tanulót [kell említenünk], aki Sarasaié »Cigányének«-ét játszotta el komoly tudással, tisztán, kitűnő technikával és csodálatosan meleg érzéssel. Bármely előkelő hangverseny keretében megállja a helyét a fiatal művész [...].” (347.) Majd Brenner maga így összegez: „Teljes elismerést arattam.” (348.) Az iskolai életből most már nemcsak dolgozatírásról, felelésekről és hasonlókról számol be, hanem például arról is, hogy június végén egy diák egy pisztollyal előbb a tanárát akarta megölni, majd a pisztolyt önmaga ellen fordította. Brenner nemcsak jóban volt a fiúval, hanem neki kellett volna kihívnia a tanárt a tanári szobából (amit persze nem tett meg). A festészetben továbbra sincsenek sikerei: 1902-ben fest egy képet, A genovai tenger Sertriné címmel. „Eddig [...] - bár többen dicsérték - nem akadt vevő rá, pedig csak harminc korona az ára.” (380.) íráskészsége rohamosan fejlődik, nézzük az egyik augusztus közepi bejegyzését: „Az ősz lehelete érzik már, gyönyörű reggelek, híresek és naposok, hideg, csillagos esték, a levelek sárgulni kezdenek, figyelmeztet bennünket, itt az ősz meg a tél újra. Az ősz, a tél nem fáj, de újra, ez rosszul esik az emberi kedélynek. Megint elölről, azaz dehogy elölről, tovább, tovább [...].” (372.) (Naplófeljegyzések 1897-1904. Szerkesztette Molnár Eszter Edina és Szájhely Mihály. Magvető Könyvkiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2013.563 oldal, 3990 Ft) Kosztolányi Dezső Levelezése I. 1901-1907. A levelezés előnye, hogy pluralizálja a napló egy szempontból kiinduló látásmódját. Kosztolányi levelezése és Brenner naplója számos átfedést mutat (ami nem is csoda, hiszen elsőfokú unokatestvérek voltak, és egymás közvetlen környezetében éltek). Ezek közül most kettőt szeretnék kiemelni. (1.) 1901. február 14-én a szabadkai színházban Bródy Sándor Hófehérke című darabját játszották. Ebben a papkisasszony szerepét Csendes Alice alakította. Brenner József látta az előadást, Kosztolányi azonban valószínűleg nem. Mindenesetre az előadás után a tizenhat éves Kosztolányi hosszú verses levelet írt unokatestvérének, mely így végződik: „Pajkosan játszik a hajnali szél a sárga kalásszal / Zengnek az erdők, zúgnak a tengerek, ámde ezekbe / Angyali arcod leng körülem, oh, bájos Alicemi" (254.) Ezt az üzenetet Brenner így kommentálta: „Ebből következik, hogy Dide is szerelmes Csendesbe, ezt már különben rég tudom. Együtt lelkesülünk érte, együtt rendezzük a tapsokat. Együtt beszélgetünk róla.” (Uo.) De ennél sokkal fontosabb az utána következő sor: „Gyönyörű vers! A daktilusok csak úgy pengenek. Hajh de boldog a költő.” (Uo.) Egyértelmű, hogy Brenner költőnek és példaképének tekinti a két évvel idősebb Kosztolányit. (2.) Tudjuk, hogy Kosztolányit 1902 őszén kirúgták abból a gimnáziumból, amelynek az édesapja volt az igazgatója. Erről a legrészletesebb beszámolót Brenner József naplójában olvashatjuk. A fegyelmi eljárást egy önképzőköri botrány váltotta ki: Kosztolányi előbb egy diáktársával, majd egy tanárával is összeveszett, és a konfliktusnak antiszemita felhangjai is voltak. Az ezt követő napon Brenner József ezt jegyzi föl: „Ma Révfy (minthogy Didével barátkozom és együttműködtünk a múlt ülésen a zsidó párt ellen) kihívott magyarból, de kénytelen volt jelest adni.” (380.) Kosztolányiné majd arról fog beszámolni, hogy Kosztolányit a szegedi gimnáziumba íratták át. De a két szegedi gimnázium egyikének névsorában sem szerepel, viszont továbbra is szerepel a szabadkai gimnázium rendes tanulói között (csak egy kis kör alakú jel utal a magántanulói státusára). Azt sejthetjük, hogy Kosztolányi apja egy különös, Félig-meddig „titkos” megoldást találhatott ki. Mindenesetre a fiatalkori levelezés legizgalmasabb korszaka az egyetem utáni évekre tehető. Kosztolányi 1905 óta a Budapesti Napló belső munkatársa, s ezt május 31-én írja meg Babitsnak, aki e lap szellemiségét vállalhatatlannak tartja, és ezért - ideiglenesen - meg is szakítja a kapcsolatot korábbi jó barátjával. Nagyjából ebben az időben Kosztolányi ezt írja Juhász Gyulának: „Babits - sajnos - végleg megharagudott reám. Két hosszú levélben ostromoltam a szívét - hiába. Unalmasnak, nagyzónak talál; egyszóval utál, és nem kér belőlem. Ez életem egyik legnagyobb és legkeserűbb csalódása.” (665.) Aztán 1907. május 19-én megjelenik Kosztolányi első verseskötete, négy fal között. De Babits nem és nem ír; Kosztolányinak viszont mintha eszébe se jutna, hogy lehet, hogy neki kellett volna elküldenie a verseskötetét. De aztán mégiscsak ő ragad tollat: „Éjjelente a kávéház asztalánál, mikor az ember torkát fojtogatja az undor s a bort is megissza, hogy elkábuljon és belebutuljon a csömör egyhangúságába, gyakran írtam önnek levelet, hosszút, becsületeset, affekció nélkülit, azután átolvastam és összetéptem. Szégyelltem volna, ha olyan gyöngének lát, amilyen igazán vagyok.” (649.) (Szerkesztette Buda Attila. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2013. 958 oldal, 3900 Ft) Giacomo Casanova: Korai és kései szerelmek Végül térjünk vissza újra az önéletrajzhoz. Casanova csak egy bő évtizeddel a halála előtt fogott bele önéletrajzának megírásába, „amikor könyvtárosi állást vállalt [Duxban], Waldstein gróf kastélyában”. (294.) Állítólag orvosai ajánlották neki az írást, látva az egyre erősödő depresszióját. De ez a javaslat biztosan találkozott azzal a régi vágyával, hogy megörökítse saját „kalandos” életét. így jött létre az Histoire de ma vie című, több ezer oldalas emlékirat, amely az életet a szerelmi történetek sorozataként beszéli el. (Cardano egy ilyen megközelítést még értelmetlennek tartott volna: több helyen is azt sugallja ugyanis, hogy a szerelem és a szexualitás jelentőségét tudatosan korlátozni kell.) Casanova művének legjobb helyein a szerelmi kalandok ábrázolása a fikció felé sodródik. Nézzünk csak egyetlen példát: „Mindannyian elindultunk sétálni a kertbe, és ez a két ember közrefogja Rosalie-t, szóval tartják sok-sok illendő témáról, sokféle módon kedveskednek neki, ő meg jókedvűen válaszolgat, hízelegnek neki a bókok, egy félórás séta után jönnek jelenteni, hogy tálalva van, mire bemegyünk az ebédlőbe, ahol hat teríték vár minket az asztalon. Ekkor mindenre rájöttem, de már késő volt.” (109.) Mi készülődik itt? És mi fog történni? Micsoda helyzetbe került itt az én-elbeszélő! Casanova rövid életrajzából tudjuk, hogy többször párbajozott, de ezúttal még csak erre sem kerül sor. (Lásd Casanova Velencéje, Atlantisz, 2010. 16-18.) A mű stílusával kapcsolatban rengeteg probléma vethető fel: ezek közül kiemelkedik a hanyagság és a köznapi beszédmódhoz való közelség. De azt mégis a javára kell írni, hogy a szerelmi történetek leírásában mindig van egy bizonyos finomság. A Casanova-féle önéletrajz alapproblémáját a következőképpen lehetne megfogalmazni: az arisztokrácia társadalmi életkörülményei egyszerre provokálják, és egyszerre akadályozzák a szerelmi élmények létrejöttét. Casanova olyan életrajzot ír, amely a látszatok között mozog, miközben e látszatvilág diagnózisát adja. Érdekes, hogy Casanovát már a kortársak közül is többen a „látszat lovagjának” tartották. Chiari abbé ezt írta róla: „A fösvényeknek az alkimistát adja, a szép hölgyeknek a költőt játssza, a hatalmasoknak a politikust - bárkinek bármit. De a józanul ítélők szemében nem ér el mást, minthogy nevetségessé teszi magát. Mivel ő maga épp oly könnyű, mint az agyát kitöltő üres lég, egy szempillantás alatt örök barátod vagy engesztelhetetlen ellenséged lehet.” (I. m. 15.) Én azt hiszem, hogy ennél azért sokkal súlyosabb kérdésekről van szó. Át lehet-e törni a látszatot a látszat eszközeivel? És a leginkább: milyen esélyei vannak az önéletrajznak a látszat világában? És még talán azt a tézist is megkockáztathatjuk, hogy a biografikus műfajok iránti szükségletet a látszatvilág hozza létre. (Válogatta, fordította és az utószót írta Kovács Ilona. Qadmon Kiadó, Budapest, 2013.301 oldal, 3270 Ft) EX LIBRIS WEISS JÁNOS Olajos György munkája 2014. MÁJUS 30. A Fókusz Könyváruház (Bp., vil., Rákóczi út 14.) sikerlistája 1. Jodi Picoult: Sorsfordítók 2. Závada Pál: Természetes fény (Athenaeum) (Magvető) 3. Jennifer Probst: Elhibázott házasság (Libri) 4. Grecsó Krisztián: Megyek utánad (Magvető) 5. Leslie L. Lawrence: Haragos vizeken I—II. (Tóthágas) 6. Kiera Cass: Az igazi (Gabo) 7. Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. (Európa) 8. Rebecca Donovan: Visszafojtott lélegzet (Maxim) 9. Robert Galbraith: Kakukkszó (Gabo) 10. Háyjános: Napra jutni (Európa) 19 ÉLET És IlT IRODALOM