Élet és Irodalom, 2014. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)

2014-05-30 / 22. szám

Az alábbiakban olyan alkotásokról lesz szó, ame­lyek a „biografikus irodalomba” sorolhatók: két önéletrajzról, egy naplóról és egy levelezéskötet­ről. Az ilyen művek mindig hangsúlyozottan egyediek, de annál sürgetőbb feladatként merül fel a köztük lévő kapcsolatok keresése. Girolamo Cardano: Életem Az életrajzi adatokból látható, hogy Cardano három nappal a hetvenötödik születésnapja előtt halt meg, így nem nagyon értjük a következő mondatot: „Hetvenötödik életévem óta pusz­tán haszonlesésből soha nem voltam hajlandó részt venni semmilyen testületben.” (89.) Min­denesetre az biztosnak tűnik, hogy a könyv a szerző életének utolsó hónapjaiban, vagyis 1576-ban született. Girolamo Cardano az egyik legjelentősebb reneszánsz­ humanista, akiről már Goethe is megemlékezett: „Cardano azok közé az emberek közé tartozik, akik az utókor szá­mára mindig is kihívást fognak jelenteni, róla nem lesz könnyű egységes ítéletet alkotni. A nagy vele született képességek ellenére mégsem tudott fölemelkedni egy egyenletes műveltség­hez.” (Zur Farbenlehre, 2. kötet, Stuttgart, 1810. 398.) Azt tudjuk, hogy Cardano matematikus­ként, orvosként és filozófusként egyaránt jelen­tőset alkotott (most a technikai újításaitól elte­kintünk). Valószínűleg a legjelentősebbek ma­tematikai eredményei voltak: a harmadfokú egyenlet megoldóképletének fölfedezése és a negyedfokú egyenlet megoldásának a harmad­fokúra való visszavezetése. (És ehhez kapcso­lódva - nagy valószínűséggel - ő volt az első, aki komplex számokkal számolt.) De ez a könyv valami egészen másról szól: az életről, egy vis­­­szatekintő perspektívában. Az előszóban a szer­ző ezt írja: „A közvélekedés szerint legbölcsebb és legkiválóbb filozófus, [Marcus Aurelius] pél­dáját követve [...] vágok [neki] önéletrajzom megírásának.” (13.) Marcus Aure­l­ius Elmélkedé­sei a késő sztoikus tanítást képviselik. „Minden, ami történik, igazságosan történik. Ha ponto­san megfigyeled, rájössz. Nemcsak azt mon­dom, hogy bizonyos rend szerint, hanem, hogy igazságosan, sőt mintha valaki érdem szerint rendelkezne.” (Európa, 1983.41.) Mintha min­den életrajznak ezt a követelményt kellene ki­elégítenie. De közelebbről tekintve Cardano könyve inkább ennek cáfolataként olvasható. Nagyon sok olyan eseményről és körülményről számol be, amelyeket nem lehet elhelyezni egy Marcus Aurelius-féle életrajzban: fizikai adott­ságokról, egészségi állapotról, külső életkörül­ményekről stb. És szerinte az emberi életet olyan csapások is érik, amiket nehéz lenne valamilyen igazságosztásra visszavezetni. Cardano életé­ben ilyen volt a nagyobbik fia kivégzése, amit ő maga sem tudott megakadályozni. „Ez volt a legszörnyűbb és legnagyobb szerencsétlenség egész életemben, amely miatt sem állásom be­csülettel meg nem tarthattam, sem elbocsátani - ok nélkül - nem tudtak, sem hazámban nyug­ton élni, sem azt tisztességgel elhagyni nem vol­tam többé képes.” (94.) Cardanótól így egyre messzebb sodródik a sztoikus tanítás: „[Mar­cus Aurelius] egyértelműen [...] szerencsés em­ber volt, és az általános meggyőződés szerint boldog is, mégis mi maradt belőle? Sem leszár­mazottai, sem emlékművei nem léteznek már, mindene elenyészett, legfeljebb pár csont ma­radt utána.” (118-119.) Ha a könyvben valami­lyen etikai tanítást keresünk, akkor számos el­lentmondáson kell átharapnunk magunkat. De talán a következő megállapításból indulhatunk ki: „a boldogságnak alapvetően semmi köze az én lényemhez”. (117.) így tehát nem boldog­gá, hanem inkább erényessé kell válnunk. Az „erény” persze bonyolult filozófiai fogalom, amelyről szerzőnk - az Arisztotelész­ tanulmá­­nyai révén - sokat tudhatott. De a könyv az eré­nyekre mégis egy sajátos, negativisztikus meg­határozást ad: „az erény az, ha kerülöd a bűnt”. (69.) A könyv elején a szerző beszámol a hibá­iról és bűneiről, egy halk gyónás hangján. „Ami tehát engem illet, mindig tisztában voltam a ter­mészetemmel: ingerlékeny, primitív, kéjsóvár ember vagyok. Ezekből a tulajdonságaimból, mint afféle alapadottságokból eredt aztán vad­ságom, agresszív makacsságom, durvaságom, meggondolatlanságom, az, hogy könnyen el­vesztem a fejem, hogy - erőmet meghaladó mó­don- bosszúszomjas vagyok [...].” (60-61.) Car­dano a könyvben többször hivatkozik Senecá­­ra, így talán itt is őrá gondolhat: „az erényesség vágya már önmagában nagy részét képezi az erénynek”. (A kétségeim titkos küzdelme, Lázi Bt., 1999. 21.) Ez a mi összefüggésünkben azt je­lenti, hogy az erényekhez a bűnök elleni küz­delmen keresztül juthatunk el. (Fordította Magyar László András. Gondolat Kiadó, Budapest 2013. 279 oldal, 2950 Ft) Csáth Géza: Méla akkord: hínok lábat mosni Brenner József csak 1906 óta használta a Csáth Géza nevet, így a korai naplók esetén indokolt megtartani az eredeti nevét. Egy tízéves kisfiú naplót kezd el vezetni, még sokat beszél az idő­járásról, az iskolai történésekről, az étkezések­ről, általában rövid tőmondatokban. A naplót úgy értelmezhetjük, hogy az életrajzban rejlő utólagos konstrukciót próbálja kiküszöbölni, így egy útkereső „fejlődés” leírását láthatjuk ma­gunk előtt. Tulajdonképpen három területen le­hetünk szemtanúi a kisfiú képességei rohamos kibontakozásának: beszámolókat olvashatunk az iskolai versenydolgozatokról (volt, hogy Kosz­tolányi után végzett a második helyen); sokat ír arról, hogy szenvedélyesen rajzol és fest, és szót ejt a zenei tanulmányairól is. Rendszere­sen beszámol a bizonyítványairól: nem mond­hatnánk, hogy kiemelkedően jó tanuló volt, de az iskolát fontosnak tartotta, és szeretett volna sikeres lenni. (Magyarból és irodalomból rend­szerint jeles, matematikából elégséges osztály­zatai voltak.) A felnőtté válás folyamatában 1902-ben került sor nagy előrelépésre: ebben az évben tölti be a tizenötödik életévét (a születés­napja február 13-án volt). Február 2-án írja: „Nem vagyok tisztában magammal. Vasárnap kezdtem egy képet, sehogy sem sikerült, rossz, semmi. Most egyáltalán nem tudok semmit csi­nálni. Képes leszek-e valamikor, nem tudom.” (334.) Az iskolán keresztül, de az iskola mellé szép lassan felépül egy másik szféra, amely szá­mára elismerést nyújthat. Az ifjú Brenner életé­nek egyik legnagyobb sikerét minden bizon­­nyal a május 8-i gimnáziumi koncerten aratta, ahol Sarasate-műveket hegedült. A helyi újság két nappal később ezt írta: „Első helyen Bren­­ner József VI. osztályú tanulót [kell említenünk], aki Sarasaié »Cigányének«-ét játszotta el ko­moly tudással, tisztán, kitűnő technikával és cso­dálatosan meleg érzéssel. Bármely előkelő hang­verseny keretében megállja a helyét a fiatal mű­vész [...].” (347.) Majd Brenner maga így ös­­­szegez: „Teljes elismerést arattam.” (348.) Az is­kolai életből most már nemcsak dolgozatírás­ról, felelésekről és hasonlókról számol be, ha­nem például arról is, hogy június végén egy diák egy pisztollyal előbb a tanárát akarta megölni, majd a pisztolyt önmaga ellen fordította. Bren­ner nemcsak jóban volt a fiúval, hanem neki kel­lett volna kihívnia a tanárt a tanári szobából (amit persze nem tett meg). A festészetben to­vábbra sincsenek sikerei: 1902-ben fest egy ké­pet, A genovai tenger Sertriné­ címmel. „Eddig [...] - bár többen dicsérték - nem akadt vevő rá, pe­dig csak harminc korona az ára.” (380.) írás­készsége rohamosan fejlődik, nézzük az egyik augusztus közepi bejegyzését: „Az ősz lehelete érzik már, gyönyörű reggelek, híresek és napo­sok, hideg, csillagos esték, a levelek sárgulni kez­denek, figyelmeztet bennünket, itt az ősz meg a tél újra. Az ősz, a tél nem fáj, de újra, ez ros­­­szul esik az emberi kedélynek. Megint elölről, azaz dehogy elölről, tovább, tovább [...].” (372.) (Naplófeljegyzések 1897-1904. Szerkesztette Mol­nár Eszter Edina és Száj­hely Mihály. Magvető Könyv­­kiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2013.563 oldal, 3990 Ft) Kosztolányi Dezső Levelezése I. 1901-1907. A levelezés előnye, hogy pluralizálja a napló egy szempontból kiinduló látásmódját. Kosztolányi levelezése és Brenner naplója számos átfedést mutat (ami nem is csoda, hiszen elsőfokú uno­katestvérek voltak, és egymás közvetlen környe­zetében éltek). Ezek közül most kettőt szeretnék kiemelni. (1.) 1901. február 14-én a szabadkai színházban Bródy Sándor Hófehérke című darab­ját játszották. Ebben a papkisasszony szerepét Csendes Alice alakította. Brenner József látta az előadást, Kosztolányi azonban valószínűleg nem. Mindenesetre az előadás után a tizenhat éves Kosztolányi hosszú verses levelet írt unokatest­vérének, mely így végződik: „Pajkosan játszik a hajnali szél a sárga kalásszal / Zengnek az erdők, zúgnak a tengerek, ámde ezekbe / Angyali ar­cod leng körülem, oh, bájos Alicemi" (254.) Ezt az üzenetet Brenner így kommentálta: „Ebből következik, hogy Dide is szerelmes Csendesbe, ezt már különben rég tudom. Együtt lelkesülünk érte, együtt rendezzük a tapsokat. Együtt beszél­getünk róla.” (Uo.) De ennél sokkal fontosabb az utána következő sor: „Gyönyörű vers! A dak­­tilusok csak úgy pengenek. Hajh de boldog a költő.” (Uo.) Egyértelmű, hogy Brenner költő­nek és példaképének tekinti a két évvel idősebb Kosztolányit. (2.) Tudjuk, hogy Kosztolányit 1902 őszén kirúgták abból a gimnáziumból, amelynek az édesapja volt az igazgatója. Erről a legrészletesebb beszámolót Brenner József nap­lójában olvashatjuk. A fegyelmi eljárást egy ön­­képzőköri botrány váltotta ki: Kosztolányi előbb egy diáktársával, majd egy tanárával is összeve­szett, és a konfliktusnak antiszemita felhangjai is voltak. Az ezt követő napon Brenner József ezt jegyzi föl: „Ma Révfy (minthogy Didével ba­rátkozom és együttműködtünk a múlt ülésen a zsidó párt ellen) kihívott magyarból, de kényte­len volt jelest adni.” (380.) Kosztolányiné majd arról fog beszámolni, hogy Kosztolányit a sze­gedi gimnáziumba íratták át. De a két szegedi gimnázium egyikének névsorában sem szerepel, viszont továbbra is szerepel a szabadkai gimná­zium rendes tanulói között (csak egy kis kör ala­kú jel utal a magántanulói státusára). Azt sejt­hetjük, hogy Kosztolányi apja egy különös, Fé­­lig-meddig „titkos” megoldást találhatott ki. Min­denesetre a fiatalkori levelezés legizgalmasabb korszaka az egyetem utáni évekre tehető. Kosz­tolányi 1905 óta a Budapesti Napló belső munka­társa, s ezt május 31-én írja meg Babitsnak, aki e lap szellemiségét vállalhatatlannak tartja, és ezért - ideiglenesen - meg is szakítja a kapcsola­tot korábbi jó barátjával. Nagyjából ebben az időben Kosztolányi ezt írja Juhász Gyulának: „Babits - sajnos - végleg megharagudott reám. Két hosszú levélben ostromoltam a szívét - hiá­ba. Unalmasnak, nagyzónak talál; egyszóval utál, és nem kér belőlem. Ez életem egyik legnagyobb és legkeserűbb csalódása.” (665.) Aztán 1907. május 19-én megjelenik Kosztolányi első verses­kötete,­­ négy fal között. De Babits nem és nem ír; Kosztolányinak viszont mintha eszébe se jutna, hogy lehet, hogy neki kellett volna elküldenie a verseskötetét. De aztán mégiscsak ő ragad tol­lat: „Éjjelente a kávéház asztalánál, mikor az em­ber torkát fojtogatja az undor s a bort is megis­­­sza, hogy elkábuljon és belebutuljon a csömör egyhangúságába, gyakran írtam önnek levelet, hosszút, becsületeset, affekció nélkülit, azután átolvastam és összetéptem. Szégyelltem volna, ha olyan gyöngének lát, amilyen igazán vagyok.” (649.) (Szerkesztette Buda Attila. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2013. 958 oldal, 3900 Ft) Giacomo Casanova: Korai és kései szerelmek Végül térjünk vissza újra az önéletrajzhoz. Ca­sanova csak egy bő évtizeddel a halála előtt fo­gott bele önéletrajzának megírásába, „amikor könyvtárosi állást vállalt [Duxban], Waldstein gróf kastélyában”. (294.) Állítólag orvosai aján­lották neki az írást, látva az egyre erősödő de­presszióját. De ez a javaslat biztosan találko­zott azzal a régi vágyával, hogy megörökítse sa­ját „kalandos” életét. így jött létre az Histoire de ma vie című, több ezer oldalas emlékirat, amely az életet a szerelmi történetek sorozataként be­széli el. (Cardano egy ilyen megközelítést még értelmetlennek tartott volna: több helyen is azt sugallja ugyanis, hogy a szerelem és a szexua­litás jelentőségét tudatosan korlátozni kell.) Ca­sanova művének legjobb helyein a szerelmi ka­landok ábrázolása a fikció felé sodródik. Néz­zünk csak egyetlen példát: „Mindannyian el­indultunk sétálni a kertbe, és ez a két ember közrefogja Rosalie-t, szóval tartják sok-sok il­lendő témáról, sokféle módon kedveskednek neki, ő meg jókedvűen válaszolgat, hízelegnek neki a bókok, egy félórás séta után jönnek je­lenteni, hogy tálalva van, mire bemegyünk az ebédlőbe, ahol hat teríték vár minket az aszta­lon. Ekkor mindenre rájöttem, de már késő volt.” (109.) Mi készülődik itt? És mi fog tör­ténni? Micsoda helyzetbe került itt az én-elbe­szélő! Casanova rövid életrajzából tudjuk, hogy többször párbajozott, de ezúttal még csak erre sem kerül sor. (Lásd Casanova Velencéje, Atlantisz, 2010. 16-18.) A mű stílusával kapcsolatban rengeteg probléma vethető fel: ezek közül ki­emelkedik a hanyagság és a köznapi beszéd­módhoz való közelség. De azt mégis a javára kell írni, hogy a szerelmi történetek leírásában mindig van egy bizonyos finomság. A Casano­­va-féle önéletrajz alapproblémáját a következő­képpen lehetne megfogalmazni: az arisztokrá­cia társadalmi életkörülményei egyszerre pro­vokálják, és egyszerre akadályozzák a szerelmi élmények létrejöttét. Casanova olyan életrajzot ír, amely a látszatok között mozog, miközben e látszatvilág diagnózisát adja. Érdekes, hogy Casanovát már a kortársak közül is többen a „látszat lovagjának” tartották. Chiari abbé ezt írta róla: „A fösvényeknek az alkimistát adja, a szép hölgyeknek a költőt játssza, a hatalmasok­nak a politikust - bárkinek bármit. De a józa­nul ítélők szemében nem ér el mást, minthogy nevetségessé teszi magát. Mivel ő maga épp oly könnyű, mint az agyát kitöltő üres lég, egy szem­­pillantás alatt örök barátod vagy engesztelhe­tetlen ellenséged lehet.” (I. m. 15.) Én azt hi­szem, hogy ennél azért sokkal súlyosabb kér­désekről van szó. Át lehet-e törni a látszatot a látszat eszközeivel? És a leginkább: milyen esé­lyei vannak az önéletrajznak a látszat világá­ban? És még talán azt a tézist is megkockáztat­hatjuk, hogy a biografikus műfajok iránti szük­ségletet a látszatvilág hozza létre. (Válogatta, fordította és az utószót írta Kovács Ilona. Qadmon Kiadó, Budapest, 2013.301 oldal, 3270 Ft) EX LIBRIS WEISS JÁNOS Olajos György munkája 2014. MÁJUS 30. A Fókusz Könyváruház (Bp., vil., Rákóczi út 14.) sikerlistája 1. Jodi Picoult: Sorsfordítók 2. Závada Pál: Természetes fény (Athenaeum) (Magvető) 3. Jennifer Probst: Elhibázott házasság (Libri) 4. Grecsó Krisztián: Megyek utánad (Magvető) 5. Leslie L. Lawrence: Haragos vizeken I—II. (Tóthágas) 6. Kiera Cass: Az igazi (Gabo) 7. Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. (Európa) 8. Rebecca Donovan: Visszafojtott lélegzet (Maxim) 9. Robert Galbraith: Kakukkszó (Gabo) 10. Háyjános: Napra jutni (Európa) 19 ÉLET És IlT IRODALOM

Next