Élet és Irodalom, 2015. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)

2015-07-03 / 27. szám

(Tardos Károly, Várhegyi Éva) * LIX. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ARA: 495 FT 2015. JÚLIUS 3. Frank Tibor: Népvándorlás Ara-Kovács Attila: Kik menekülnek, és miért? Tódor János riportja: Vadászjelenetek Alsó-Magyarországból Losoncz Miklós: Görögország: befelé a zsákutcába? Tolnai Ottó 75 (Darvasi László) Ketten egy új könyvről - Thomas Piketty: A tőke a 21. században ÉS Irodalom: Balázs Attila, Imre Flóra, Nagy Márta Júlia, Oravecz Imre, Szilágyi Zsófia ÉLET IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP * * * * Sinkó István munkája MEGYESI GUSZTÁV:" Idegenek az éjszakában Állok a mosonmagyaróvári benzinkútnál, és nem tudom, mi a teen­dő. Az imént szálltunk le a Prágából érkező autóbuszról, mindenki ideges kissé, mert útközben kigyulladt alattunk a jármű, erős késés­ben vagyunk, elmúlt már éjfél. Amint beálltunk a bisztró elé, már ott vártak a menekültek, három­négy fekete hajú férfi. Nem nyújtották egyből a markukat, hanem el­indultak a dohányosokkal az épület oldalába, s csak ott kezdték egyen­ként megszólítani az embereket; volt, aki eurót adott nekik, akadt, aki csak szál cigarettát; apró fejbólintásokkal köszönték meg a csoport végtelen jóságát. Most előttem áll az egyik, apró termetű, bajuszos férfi, és kér. A problémám az, hogy már évek óta nem dohányzom, ezért a kijelölt helytől kissé távolabb álltam meg levegőzni, így új dimenzióban szem­lélhettem a történteket. Amint a menekültek megkapták kolduspén­züket, a töltőállomás felé indultak, ahol egy szalmakalapos ember vár­ta őket. A sofőrünk és egy szöghajú férfi a buszunkról, aki munkájá­­­ból kifolyólag hetente teszi meg a Prága-Budapest utat, tehát ismeri az itteni viszonyokat, tárgyszerűen mondja, hogy a szalmakalapos fér­fi koszovói menekült, ő gyűjti be a pénzt az embereitől, akik csönd­ben és udvariasan dolgoznak. Figyeljem meg, teszik még hozzá, hogy amikor a szalmakalapos mindenkitől átvette a pénzt, beül majd a kocsijába, és elviharzik Bécs felé. Mindig ezt teszi, másnap aztán visszatér, néha gyereket is hoz. Ám ez kicsit még odébb van, előbb két fehér ruhás nőalak tűnik fel a mélykék égbolt alatt, a kamionparkoló felé haladnak. Fél perc se telik el, s három kamionos viszi a két nőt; a szalmakalapos rezzenéstelen arccal figyeli őket a kutak mellől. Ha én most pénzt adok ennek az apró, bajuszos embernek, a szal­makalaposnak adom. De hiszen ő is menekült, fut át rajtam, csak ő már előrébb tart, nyilván előbb is kezdte, neki már emberei vannak, vajon hányuknak adatik meg ekkora karrier? Már hazafelé a buszban azt mondja a sofőr, hogy az a férfi, aki tőlem is motyogva kunyerált, nem is menekült, hanem magyar, csak a koszovói a szárnyai alá vette a szerencsétlent, aki ezzel nagyon is megfogta az isten lábát. Már az­zal is, hogy soha nem fenyíti meg a gazdája, ha üres kézzel tér vissza, a koszovóiak a kicsit is megbecsülik, és nem vágnak pofákat, ha csak egy szál cigarettát kapnak; volna mit eltanulnunk tőlük. Mindezt fapofával hallgatom végig, nyilván az éjszaka és a fáradt­ság teszi. Meglepve egyáltalán nem vagyok, nyilvánvaló, hogy a ripor­tokból ismert kisgyermekes családok nem juthatnak fel a déli határtól Mosonmagyaróvárig, a városnak amúgy sincs repülőtere, márpedig Kósa Lajostól tudjuk: az igazi és hiteles menekült arról ismerszik meg,­ hogy kizárólag repülőgéppel érkezik Magyarországra, aki viszont gya­log jön, a zöldhatáron át, az mind megélhetési bevándorló, potenciá­lis terrorista, aki a magyar kormányt akarja megdönteni. Az jut eszembe, hogy ha megírom mindezt, a szalmakalapost s hogy kiket futtat, s hogyan veszi el tőlük a pénzüket, az állami hírcsatorna fél­óránként idézne híreiben, a CÖF pedig mint legfőbb állami civilszerve­zet tiszteletbeli magyarjává fogadna, hogy volt merszem bemutatni a me­nekültek igazi arcát. Hogy kunyerálnak, hogy a magyarokat csicskáztat­­ják, hogy elveszik a magyaroktól még a tisztességes kéregetés és nőfutta­tás lehetőségét is, s ha még azt is elárulnám, hogy büdösek, a nők pedig vérbajosak, tán kormánykitüntetést is kapnék a haza szolgálatáért. Úgy öt perc után, amikor a szalmakalapos a negyedik emberétől is elveszi a pénzt, régen tapasztalt vágyat érzek arra, hogy odalépjek hoz­zá, és felelősségre vonjam. Mégis, hogyan képzeled ezt, köcsög, s hogy azonnal takarodjál elfele, amire, persze, a szalmakalapos nyilván vis­­­szaszólna. Ekkora provokációra viszont kénytelen volnék szólítani a társaimat, csupa keménytökű, magyar gyereket a buszról, és innét már nem volna megállás: ez a mi hazánk, a magyarok hazája, a magyarok pedig mi mindent adtak, ugye, a világnak, míg a te néped, köcsög, semmit, már csak ezért is húzzál haza, ahonnét jöttél. De nem. A csoda tudja, miért, tán, mert a szalmakalapos két fejjel ma­gasabb nálam, s már a pillantásával is akár az egész buszt felborítja, tür­tőztetem magam, és mégse állok elé. Másrészt milyen alapon finnyás­­kodom, hiszen évtizedek óta hazai uzsorások, stricik, csicskáztatók fel­ügyelik a magyar nyomort hatósági szemhunyás mellett. Az ország sa­ját maga menekültje és futtatója, nap nap után önmagát alázza meg és rabolja ki, aki ide próbál menekülni, az ne számítson semmi jóra, em­berségre, aki pedig marad, még kevésbé. A fáradtságtól fázom is, és bár­hogyan forgatom, az az igazság, hogy gyűlölöm a szalmakalapost, gyű­lölöm a menekültjeit az apró bajuszos emberkével, ezt az egész helyze­tet, de főként magamat, hogy megint levettek ötszáz forinttal. Ha ezt aztán így leírom, semmit se hozzátéve és elvéve belőle, nyil­vánvaló, hogy kit szolgálok vele, kinek a szekerét tolom. Legalább a főnök ne volna koszovói, hanem valami fideszes csókos, aki sápot húz a menekültekből, amit neki természetesen elnéznek, ez illene az ellen­zéki képbe. De már az ellenzéki képeket is unom, a cikkeket, a Klub­rádiót, az ATV-t, a gépies eszmefuttatásokat, s hogy mindig minden másképpen alakul, mint ahogy azt olyan szépen kispekuláltuk. Itt most az intézményesített gyűlölet hónapjai következnek, komp­lett állami apparátus hívja felszínre a legalantasabb emberi ösztönö­ket. Szerencsétleneket hoznak olyan helyzetbe, hogy kihozzák maguk­ból az állatot, hogy gyújtogassanak, autókat borogassanak, s lehető­leg majd öljenek is, mindezzel a kormány lépéseit igazolva. Mindez benne van a levegőben, ott lebeg a mosonmagyaróvári benzinkút fö­lött is; elég pár napos prágai útról hazatérni ahhoz, hogy az ember rá­döbbenjen: undorodik a saját országától, és nincs hová mennie. Aztán, persze, visszaszállunk a buszra, az ablakon át látjuk a két fe­hér ruhás nőt, amint a szalmakalapos kocsija felé igyekeznek. Ajtócsa­­pódás, majd meglepetésünkre nem Audi vagy Mercedes, csak egy szimpla Honda hasít el mellettünk a határ irányába; igaz is, még csak az út elején tartanak, és messzi még a vége. FIZESSEN ELŐ AZ ÉLET ÉS IRODALOMRA, s lapunkat minden pénteken házhoz viszi Önnek a Magyar Posta munkatársa! Kedvezményes kiadói előfizetés egy évre 18 000 Ft Megrendelhető a szerkesztőségben. Telefon: 210-5149,210-5159 Fax: 303-9241, e-mail: lapterjesztes@es.hu

Next