Élet és Irodalom, 2015. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)
2015-07-03 / 27. szám
(Tardos Károly, Várhegyi Éva) * LIX. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM ARA: 495 FT 2015. JÚLIUS 3. Frank Tibor: Népvándorlás Ara-Kovács Attila: Kik menekülnek, és miért? Tódor János riportja: Vadászjelenetek Alsó-Magyarországból Losoncz Miklós: Görögország: befelé a zsákutcába? Tolnai Ottó 75 (Darvasi László) Ketten egy új könyvről - Thomas Piketty: A tőke a 21. században ÉS Irodalom: Balázs Attila, Imre Flóra, Nagy Márta Júlia, Oravecz Imre, Szilágyi Zsófia ÉLET IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP * * * * Sinkó István munkája MEGYESI GUSZTÁV:" Idegenek az éjszakában Állok a mosonmagyaróvári benzinkútnál, és nem tudom, mi a teendő. Az imént szálltunk le a Prágából érkező autóbuszról, mindenki ideges kissé, mert útközben kigyulladt alattunk a jármű, erős késésben vagyunk, elmúlt már éjfél. Amint beálltunk a bisztró elé, már ott vártak a menekültek, háromnégy fekete hajú férfi. Nem nyújtották egyből a markukat, hanem elindultak a dohányosokkal az épület oldalába, s csak ott kezdték egyenként megszólítani az embereket; volt, aki eurót adott nekik, akadt, aki csak szál cigarettát; apró fejbólintásokkal köszönték meg a csoport végtelen jóságát. Most előttem áll az egyik, apró termetű, bajuszos férfi, és kér. A problémám az, hogy már évek óta nem dohányzom, ezért a kijelölt helytől kissé távolabb álltam meg levegőzni, így új dimenzióban szemlélhettem a történteket. Amint a menekültek megkapták kolduspénzüket, a töltőállomás felé indultak, ahol egy szalmakalapos ember várta őket. A sofőrünk és egy szöghajú férfi a buszunkról, aki munkájából kifolyólag hetente teszi meg a Prága-Budapest utat, tehát ismeri az itteni viszonyokat, tárgyszerűen mondja, hogy a szalmakalapos férfi koszovói menekült, ő gyűjti be a pénzt az embereitől, akik csöndben és udvariasan dolgoznak. Figyeljem meg, teszik még hozzá, hogy amikor a szalmakalapos mindenkitől átvette a pénzt, beül majd a kocsijába, és elviharzik Bécs felé. Mindig ezt teszi, másnap aztán visszatér, néha gyereket is hoz. Ám ez kicsit még odébb van, előbb két fehér ruhás nőalak tűnik fel a mélykék égbolt alatt, a kamionparkoló felé haladnak. Fél perc se telik el, s három kamionos viszi a két nőt; a szalmakalapos rezzenéstelen arccal figyeli őket a kutak mellől. Ha én most pénzt adok ennek az apró, bajuszos embernek, a szalmakalaposnak adom. De hiszen ő is menekült, fut át rajtam, csak ő már előrébb tart, nyilván előbb is kezdte, neki már emberei vannak, vajon hányuknak adatik meg ekkora karrier? Már hazafelé a buszban azt mondja a sofőr, hogy az a férfi, aki tőlem is motyogva kunyerált, nem is menekült, hanem magyar, csak a koszovói a szárnyai alá vette a szerencsétlent, aki ezzel nagyon is megfogta az isten lábát. Már azzal is, hogy soha nem fenyíti meg a gazdája, ha üres kézzel tér vissza, a koszovóiak a kicsit is megbecsülik, és nem vágnak pofákat, ha csak egy szál cigarettát kapnak; volna mit eltanulnunk tőlük. Mindezt fapofával hallgatom végig, nyilván az éjszaka és a fáradtság teszi. Meglepve egyáltalán nem vagyok, nyilvánvaló, hogy a riportokból ismert kisgyermekes családok nem juthatnak fel a déli határtól Mosonmagyaróvárig, a városnak amúgy sincs repülőtere, márpedig Kósa Lajostól tudjuk: az igazi és hiteles menekült arról ismerszik meg, hogy kizárólag repülőgéppel érkezik Magyarországra, aki viszont gyalog jön, a zöldhatáron át, az mind megélhetési bevándorló, potenciális terrorista, aki a magyar kormányt akarja megdönteni. Az jut eszembe, hogy ha megírom mindezt, a szalmakalapost s hogy kiket futtat, s hogyan veszi el tőlük a pénzüket, az állami hírcsatorna félóránként idézne híreiben, a CÖF pedig mint legfőbb állami civilszervezet tiszteletbeli magyarjává fogadna, hogy volt merszem bemutatni a menekültek igazi arcát. Hogy kunyerálnak, hogy a magyarokat csicskáztatják, hogy elveszik a magyaroktól még a tisztességes kéregetés és nőfuttatás lehetőségét is, s ha még azt is elárulnám, hogy büdösek, a nők pedig vérbajosak, tán kormánykitüntetést is kapnék a haza szolgálatáért. Úgy öt perc után, amikor a szalmakalapos a negyedik emberétől is elveszi a pénzt, régen tapasztalt vágyat érzek arra, hogy odalépjek hozzá, és felelősségre vonjam. Mégis, hogyan képzeled ezt, köcsög, s hogy azonnal takarodjál elfele, amire, persze, a szalmakalapos nyilván visszaszólna. Ekkora provokációra viszont kénytelen volnék szólítani a társaimat, csupa keménytökű, magyar gyereket a buszról, és innét már nem volna megállás: ez a mi hazánk, a magyarok hazája, a magyarok pedig mi mindent adtak, ugye, a világnak, míg a te néped, köcsög, semmit, már csak ezért is húzzál haza, ahonnét jöttél. De nem. A csoda tudja, miért, tán, mert a szalmakalapos két fejjel magasabb nálam, s már a pillantásával is akár az egész buszt felborítja, türtőztetem magam, és mégse állok elé. Másrészt milyen alapon finnyáskodom, hiszen évtizedek óta hazai uzsorások, stricik, csicskáztatók felügyelik a magyar nyomort hatósági szemhunyás mellett. Az ország saját maga menekültje és futtatója, nap nap után önmagát alázza meg és rabolja ki, aki ide próbál menekülni, az ne számítson semmi jóra, emberségre, aki pedig marad, még kevésbé. A fáradtságtól fázom is, és bárhogyan forgatom, az az igazság, hogy gyűlölöm a szalmakalapost, gyűlölöm a menekültjeit az apró bajuszos emberkével, ezt az egész helyzetet, de főként magamat, hogy megint levettek ötszáz forinttal. Ha ezt aztán így leírom, semmit se hozzátéve és elvéve belőle, nyilvánvaló, hogy kit szolgálok vele, kinek a szekerét tolom. Legalább a főnök ne volna koszovói, hanem valami fideszes csókos, aki sápot húz a menekültekből, amit neki természetesen elnéznek, ez illene az ellenzéki képbe. De már az ellenzéki képeket is unom, a cikkeket, a Klubrádiót, az ATV-t, a gépies eszmefuttatásokat, s hogy mindig minden másképpen alakul, mint ahogy azt olyan szépen kispekuláltuk. Itt most az intézményesített gyűlölet hónapjai következnek, komplett állami apparátus hívja felszínre a legalantasabb emberi ösztönöket. Szerencsétleneket hoznak olyan helyzetbe, hogy kihozzák magukból az állatot, hogy gyújtogassanak, autókat borogassanak, s lehetőleg majd öljenek is, mindezzel a kormány lépéseit igazolva. Mindez benne van a levegőben, ott lebeg a mosonmagyaróvári benzinkút fölött is; elég pár napos prágai útról hazatérni ahhoz, hogy az ember rádöbbenjen: undorodik a saját országától, és nincs hová mennie. Aztán, persze, visszaszállunk a buszra, az ablakon át látjuk a két fehér ruhás nőt, amint a szalmakalapos kocsija felé igyekeznek. Ajtócsapódás, majd meglepetésünkre nem Audi vagy Mercedes, csak egy szimpla Honda hasít el mellettünk a határ irányába; igaz is, még csak az út elején tartanak, és messzi még a vége. FIZESSEN ELŐ AZ ÉLET ÉS IRODALOMRA, s lapunkat minden pénteken házhoz viszi Önnek a Magyar Posta munkatársa! Kedvezményes kiadói előfizetés egy évre 18 000 Ft Megrendelhető a szerkesztőségben. Telefon: 210-5149,210-5159 Fax: 303-9241, e-mail: lapterjesztes@es.hu