Ellenfény, 2003 (8. évfolyam, 1-8. szám)

2003 / 2. szám

yorsszövedékek A magyar dráma örökségéből csak alig néhány mű vált a szín­házak állandó repertoárdarabjává, s még kevesebb az irodalmi kánon részévé. A 19. századból a Csongor és Tünde és Az em­ber tragédiája mellett csak a Bánk bán említhető, amely mind­kettőbe beletartozik. Ezeket az iskolai kötelező olvasmányo­kat (nagyrészt a középiskolás közönségre számítva) folyama­tosan műsorukon tartják a magyar társulatok, de izgalmas, eleven előadások, amely kortárs színházi értékeket teremte­nének, csak ritkán születnek belőlük. Most mégis ez történt Vidnyánszky Attila Bánk bán-rendezésében. A Bánk bán-rejtély A Bánk bánt egyetlen dolog mindenképpen megkülönbözteti a másik kétig. századi klasszikustól: míg a Csongort egy költő, a Tragédiát egy filozófus írta, addig a Bánk bánt egy színházi em­ber, aki belülről ismerte a teátrum működését (legalábbis az alatt a 4-5 év alatt, amíg Katonának kapcsolata volt az 1810-es évek első felében Pesten működő társulattal). A végeredmény mégis ugyanaz: a színházi közvélekedés ma egyik darabot sem tartja igazán színházszerűnek. Mi ennek az ellentmondásnak az oka? A valódi színpadismerettel megírt Bánk bán miért tűnik hasonlóképp nehezen színre állíthatónak, mint a lírai vallomást dramatizáló Csongor vagy a történelemfilozófiai rendszert dia­lógusokban megfogalmazó Tragédia. A Bánk bán „hibájává” az vált, ami akár előnyére is szolgál­hatna. Hogy színházi ember írta, aki egyértelműen a színházi ha­tást tekintette elsődlegesnek, így Katona darabja azt a színhá­zeszményt rögzítette, amely a 19. század első évtizedeiben hatá­rozta meg a magyar színjátszást. Ennek a rég elavult ízlésnek a kövülete mindaz, ami ma színházszerűtlennek hat a műben. A Bánk bánból az derül ki, hogy a Katona korabeli magyar színjátszás elsősorban hatásos pillanatokban gondolkodott, s ezekből csak ritkán próbált meg folyamatokat felépíteni. Vá­ratlan replikák, hatásos szóképek, erős kifejezések, szállóige­­szerű megfogalmazások tolakszanak szüntelenül előtérbe a szövegben, rendre akadályozva a dialógusok pontos felépíté­sét, a szituációk árnyalt kibontását, a szándékok plasztikussá tételét. Mintha a szereplők nem is beszélgetnének, inkább csak kifejeznék magukat: túlzottan is retorikus formában utalnak belső állapotukra, illetve törekvéseikre. Folyton sűrítenek, erős kifejezéseket keresnek, frappírozva szólnak. Mintha belső mo­nológjaikat folytatnák, amikor a másikhoz intézik szavaikat, így Katona József: Bánk bán - Nemzeti Színház valójában nem egymás szavaira reagálnak, a másik szavait fűzik tovább, amikor beszélnek. Ezért alakulnak ki oly gyakran párhuzamos monológok a darabban. Mindettől a Bán bán pár­beszédei igencsak töredékes jellegűnek hatnak. Egyébként is egyértelműen a verbalitás uralja a darabot - a retorizált megszólalások -, rendre elterelve a figyelmet a helyzetek pontos kidolgozásáról. Úgy tűnik, a 19. század eleji színjátszás épp fordítva fogta fel a szó és szituáció viszonyát, mint amit ma természetesnek tartunk: a szavak itt nem szituá­ciókat teremtenek, viszonyokat tesznek plasztikussá, a helyze­tek ehelyett elsősorban arra szolgálnak, hogy az erős verbális közlések lehetőségét teremtsék meg - sokszor a motivációk is- Sándor L. István László Zsolt( Fotó: Schiller Kata

Next