Ellenfény, 2003 (8. évfolyam, 1-8. szám)
2003 / 2. szám
Kaszás Attila lúgossá tételének rovására is. Például Biberach köpönyegforgatásának igazi oka nem derül ki (milyen kapcsolat is fűzi Ottóhoz, mennyiben lekötelezettje neki, mit is akar elérni azzal, hogy felfedi Bánk előtt saját fondorlatát), de több erős mondatot, frappáns megfogalmazást is elmondhat ebben a tárgykörben. („Ott van a haza, hol a haszon”, „Más oldalra a palásttal, Biberach.” „És jó ez is. Csak eggyik nyerni fog!” stb.) Katona kétségtelen színházi érzéke mutatkozik meg abban, hogy erős, teátrális helyzeteket választ (bál az udvarban, éjszakai összeesküvés, a házasságtörés utáni számonkérés, kölcsönös felelősségre vonás a királynőnél, a királyi ítélkezés), de mégsem sző belőlük igazán sűrű helyzeteket. Az epizódok nem erősítik, inkább csökkentik a feszültséget, némileg szétzilálva ezzel az egyébként drámai szituációkat. Például az udvari bál fordulatait egyszerűen elfelejti megírni Katona (a társulat biztos rendelkezett néhány olyan klisével, amely könnyedén megteremtette ezt a közeget, így a szerző nem érezte szükségét annak, hogy ezzel pepecseljen), de ennek következtében a levegőben lógnak az első felvonás epizódjai: Certrudis mulatozásának, Ottó udvarlásának, Peturék békétlenkedésének, Bánk hazatérésének, Tiborc tolvajként való beosonásának jelenetei között dramaturgiailag nem teremtődnek összefüggések (ez csak a jelentés szintjén jön létre), így párhuzamaikból és kontrasztjaikból nem is jön létre feszültség. A második felvonás drámai kibontakozását a sok retorikus szónoklat akasztja meg. A harmadik felvonás elvileg a fokozást használja szervező elvként, de Bánk kétségbeesését nem építi tovább a Melinda számonkérését követő két jelenet: Izidora fenyegető célzásai túl direkten irányítják a bán dühét a királynő felé, Tiborc (önálló nagymonológként megírt) panasza kissé mesterkélten von párhuzamot a megcsalt férj és a nincstelen nép fájdalma között. A negyedik felvonásban viszont épp ezt a fokozást sikerült Katonának megteremtenie: azt látjuk, hogy a számonkérés hogy von egyre szűkebb, egyre fenyegetőbb köröket Certrudis köré. Az ötödik felvonás viszont ismét engedi szétfolyni a drámai feszültséget: az újabb és újabb hírek ugyan más és más színben tüntetik fel a történteket, de a fordulatok mindig a jelen idejű szituáción kívül történnek (leszámítva a király és Bánk között elnapolt párbajt), így drámai erejük is csorbul. (Katona az ötödik felvonásában láthatóan görög mintákat követ, egy dologról azonban megfeledkezik: az antik végzetdrámákban csupán az addig történtek feltartóztathatatlan következményeiről kapunk híreket, míg a Bán bánban a cselekmény új fordulatokat vesz. Solom megöli Peturt, akinek családját lófarokra kötve gyalázzák meg, így a békétlenek vezére megátkozza a királynő alattomos gyilkosát. Ottó emberei felgyújtják Bánk házát, megölik Melindát, ez végképp megtöri a bánt. Mindez nem szükségszerű következménye, csak tematikus továbbgondolása az addig történteknek. Gondoljunk csak bele: ha Peturnak nincs ideje átkozódni, illetve ha Bánk biztonságos helyre menekíti a feleségét, akkor nem következne be a címszereplő összeomlása? Mindez igencsak tompítja Bánk tragédiája beteljesülésének erejét.) A Bánk bán jelenetépítésére is az érvényes, amit a verbális rétegéről mondtunk: a pillanatnyi hatásra való törekvés erősebb benne, mint a folyamatok felépítésének szándéka. Épp ezért sűrű pillanatok inkább abból születnek, ahogy egyegy szereplő erős gesztusokkal, határozott pózokkal, teátrális hatáselemekkel él. Bánk odavágja hatalmi jelvényét a király elé, a haldokló Certrudis a trónszék felé nyúl, Bánk a pásztorsíp dallamáról rádöbben, hogy Melinda meghalt stb. A történet felépítése is epizódszerű, sok olyan mozzanattal, amelyek csak betoldott elbeszélésekben működnek, de drámai szituációkat semmiképp nem teremtenek. Ezek a „háttértörténetek” gyakran csak utalásszerűek, viszont fontos szerepük van a szereplők közötti viszonyok jelzésében. Például ab-