Ellenfény, 2003 (8. évfolyam, 1-8. szám)

2003 / 2. szám

BÁNK BÁN Az előadás lényegét tekintve üres térben játszódik (amely­ben csak néhány mozgatható díszletelem kap funkciót). A szín­pad fekete alapszőnyegére középen (a tér nagyobbik részét el­foglalva) egy fehér négyzet van helyezve. Ez a megoldás egyér­telműen központi és perifériális térre választja szét a színpadot. Ugyanakkor a szereplők bevezetésekor mindig nagy figyelmet fordít a rendező arra, hogy megteremtse a fehér szőnyegre való belépés pillanatát. Ezzel nemcsak a kint és a bent funkcióit rendeli a fekete és a fehér színpadhoz, hanem a hangsúlytalan jelenlét, „ott tartózkodás” és a hangsúlyos cselekvés funkcióit is, így az előbbit profán, az utóbbit szakrális térré minősíti át. Ez a térbeli kettősség segít Vidnyánszkynak abban, hogy olyan összefüggéseket is megépítsen, amelyek kidolgozatlanok a da­rabban (vagy zavarosan jelennek meg benne). Itt például a fe­hér négyzet előtti keskeny sávban halad Bánk bán (László Zsolt), a szakrális téren kívül, miközben előtte alig egy méterre Ottó (Trill Zsolt) és Melinda (Nagy-Kálózy Eszter) első felvonás­beli jelenete zajlik. A férj nem léphet közbe, mert nem ugyan­abban a térben tartózkodik, de mindent tudhat, amit az udvar­ban egyébként is pletykálnak. Itt ugyanis képpé formálódik az, ami gyanúként benne él. (Petur Bánk ezen elbizonytalanodá­sára alapozza a „jelszó: Melinda” csapdát.) Az előadás így ér­zéki megoldást kínál az első felvonás legnagyobb rejtélyére, hogy Bánk miért tántorodik vissza, amikor meglátja a feleségét és a herceget együtt, miközben amit mond - „Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?” - épp az ellenkező magatartást tenné indokolttá. Vidnyánszkynál az udvarlási jelenet egésze alatt (alig egy méteres távolságban) jelen lévő Bánk azért nem hallja meg Melinda elutasító válaszát, mert épp akkor lép mellé Tiborc (Szarvas József), s ez egy pillanatra elvonja a figyelmét. Ugyancsak a tér megosztása teszi lehetővé például azt is, hogy Certrudis (Rubik Anna) a fehér téren kívül végighallgassa Petu­­rék összeesküvését. Nincs jelen, de nonszensz lenne, ha egy ilyen erős hatalmi technikákkal irányító királyné nem is sejtené a készülő zendülést. De úgy érzi, nem kell tőle tartania. Ezt bi­zonyítja az is, hogy amikor a bálon Petur a magyar szabadságot élteti, épp a királynő lesz az első, aki egy vállvonítás után rá­vágja: „éljen soká!”, s ezzel le is szereli a provokáció élét. Nyil­vánvalóan nem tulajdonít neki jelentőséget, csak súlytalan hőzöngésnek tartja. Ebben a rituális térben rituális mozdulatok vezetik be az előadást: három moira jár varázsmozdulatokkal tagolt körtáncot a fehér négyzet közepén. Később is meg-megjelennek a történet hangsúlyos pillanataiban, máskor a háttérben álló szövőszékek­nél foglalnak helyet. Nyilvánvalóan ők szövik a történet fonalát, ők irányítják a figurák sorsát. Már az első jelzésekből biztos: a vég­zet elkerülhetetlen. Aztán Certrudis holttestét fogják körbe, majd a színpad előterébe fektetik. Később „megérkezik” Melinda is, holttestét a királynő mellé helyezik. A mnok­ák munkájának vége: elkészültek sors-szövedékükkel. Mindez pillanatokon belül látha­tóvá is válik. Az előadás záró képében magasba emelkednek az itt-ott már szakadozott, patinás kárpitok (melyek folytatásaként még ott lógnak a szövetlen szálak is a három szövőszéken). Az egyik barna gobelinen egy oroszlánfejű asszony (nyilván Gertru­dist allegorizálja), a másikon egy lehajtott fejű páva (nyilván Me­lindára utal), a középsőn pedig a magyar korona kissé stilizált képe. Ennek a jelképnek a másik két allegorikus kárpit ad aktuális értelmet, meg az, ahogyan Vidnyánszky továbbszövi a záró ké­pet. A halottak mellé a családtagjaik fekszenek, Certrudis mellé Endre (Sinkó László), Melinda mellé Bánk. Mellette Tiborc, de ott fekszenek a sorban Melinda bátyjai, Mikhál (Varga József) és Si­mon (Tóth László) is. Nyilván a történtek után valamennyiük élete folytathatatlanná vált. E halotti szemlét az élet nehezen induló, meg-megálló, de mégis csak nekilóduló körtánca ellenpontozza: a három szövőszéket a magasban lógó kárpitok alatt megforgat­ják a névtelen szereplők, így a szabadon lógó fonalakat egymásba fonják, majd az így kialakult faimitáció alatt összekapaszkodva, szétválva táncolni kezdenek. (A kép a Zarándoklat a cédrushoz című Csontváry-festményt idézi.) Vidnyánszky Attila mitologizált olvasatában a Bánk bán az élet és halál határmezsgyéjén játszó­dik, egy feltartóztathatatlanul a pusztulásba hanyatló, majd a ro­mokon újraéledő világ határán.­­Az élet továbbörökítése mindvé­gig fontos kérdése az előadásnak. Már a mnok­ák bevonják első körtáncukba a gyerekeket. A jelenet folytatásában a gyerekek tablója előtt áll szembe egymással, feszül egymásnak a két fősze­replő, Certrudis és Bánk - még a fehér játéktér előtti keskeny sáv- Trill Zsolt, Nagy-Kálózy Eszter • Fotók: Schiller Kata

Next