Ellenőr, 1871. április (3. évfolyam, 198-226. szám)

1871-04-22 / 218. szám

„ Előfizetési árak: Egész évre . . 20 ft. — kr. Évnegyedre . .. 5 ft. — kr. Félévre ... 10 „ — „ Egy hónapra . 1 „ 80 „ Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, bálvány-uteza 4. szám, 1. emelet.■ fogadtatnak el. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclam­diteli Légr­ády testvérek Irodájába (2 sas-uteza 24. sz.) intéz emlést. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri A nyilt-tér egy petit sora 30 kr. 9 beigtatásaert . . . . 10 kr. Bélyegdij minden beigtatásért 30 „ ” Kiadóhivatal: Pesten, kétsas-utcza 14. szám. 218. szám. Szombat, április 22. 1871. III. évfolyam. Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr“ kiadó­ hivatalában kétsasutcza 14. sz. Légrády­­ testvérek nyomdája van Pest a sas utcza 24. sz. és Naschitz J. ügynöki Irodádban Pest, arany kéz utcza 5. szám.­­ Mély fájdalommal jelentjük, hogy NYÁRY PÁL ma, április 21-dikén reggeli 11 órakor véget vetett becsületes, hazafias, közhasznú életének, mely alatt örömeit a magyar nemzet örömei, szenvedéseit a magyar nemzet szenvedései okozták mindig Áldás emlékezetére! Pest, ápril 21. A mai napon nagy izgalomban volt a főváros a megrendítő katasztrófa által, mely Nyáry Pál ha­­lálával van összekötve, s melynek szomorú jelen­tősége megdöbbenést, aztán kétkedést, végre pe­dig a legmélyebb részvétet idézte elő. A dunaparti Stein féle palotában a borzalom hangja kiáltá : „Egy ember leugrott a negyedik emeletről és szörnyet halt.“ Nem sokára viszhang­­zott mindenütt s egy ismert, tisztelt név fűződött bele, melyet csak aggodalmasan, kétkedve mond­tak, míg nem a képviselőház elnöki székéről Somssich Pál monda: „Kénytelen vagyok a tanács­kozást egy szerencsétlen eset folytán, melynek áldozata tisztelt képviselőtársunk Nyáry Pál — elhalasztani.“ Ezalatt a Rókuskórházba egy ember össze­roncsolt holttestét vitték. Ott, ez közönséges do­log, alig tűnt fel s nem is tudták, hogy Nyáry Pál. Pártunk szerencsétlenül kimúlt tagja már hosszabb idő óta levert, izgatott és ingerlékeny volt. Csupán az utolsó napokban mutatkozott köz­lékenyebbnek s igy tegnap is részt vett azon la­komán, melyet a képviselőház elnöke Somssich rendezett s ott élénken társalgott; noha — mint közel ismerősei mondják — olykor hirtelen elko­morult és feltűnő, nála a tiszta főnél mindeneset­re feltűnő gondolkozásmenetet árult el. Most már tudjuk, hogy derültsége­­azokhoz a virágok­hoz hasonlított, melyek a kopár sírt fedik be. Talán sötét eszmék leple volt ez. Ma reggel még a képviselőház ülése előtti osztálytanácskozmányban is részt vett s átalában a 25-ös bizottság üléseiben mindig élénk érde­keltséget tanúsított. Tíz óra körül távozott el és nem tér többé soha "vissza oda, hol oly rendület­len erélylyel, és oly szilárdan védte a szabadelvű eszméket. Már egy óra múlva Csiky Sándor képviselő meghozta a házba a megrendítő eset hírét, mely oly izgalmat keltött, hogy a tanácskozást nem le­hetett folytatni. Hihetetlennek látszott a hír s töb­ben mentek el biztos értesülést szerezni a kata­sztrófa színhelyére, Nyáry lakására, s a végső helyre : a Rókus-kórházba. Otthon nem találták, a Stein-féle palotából elvittek egy holttestet, de a Rókus-kórházban csakugyan ott volt Nyáry Pál. Tíz óra körül lehetett, midőn Nyáry haza ment lakására, a Gyertyánffy házba, s ott még be­szélt a házmesterrel. Egy negyed óra múlva a Stein palota kapujához nyitott be egy előtte is­­meretlen férfi, ki fekete magyar ruhába volt öl­tözve , kérdezte merre van a főlépcsőzet. A házmester megmutatta s már kérdezni akarta, hogy kit keres, midőn a tudakoló gyorsan elhagy­ta s ment föl a lépcsőzeten. E ház egyike a legmagasabbaknak, négy emelete van s az udvar felől erkélyek futják körül. A házban lakók látták, hogy valaki fölment a harmadik emeletre s onnan lenézett a kövezett udvarra. De aztán ismét följebb ment a negyedik emeletre, hol aztán egy pillanatra megállva, le­tette botját s gyorsan átlépett a korláton. A másik pillanatban egy zuhanás hallatszott s a kövezeten egy összezúzott holttest terült ,el. Rögtön meghalt. Az esésben jobboldalára hullt s fejének jobb felét is összezúzta. A szörnyű roncsolás azonban lábait érte. A zsebében volt aprópénz szerte gurult s a zsebkéssel együtt körülte volt. A tömeg összefutott s a holtat azonnal a kórházba szállították. Mi idézte elő e katasztrófát, mik az indokok, melyek e megdöbbentő esetet előidézték ? oly kér­dések, melyekre határozottan felelni nem lehet Már maga a halál neme is olyan, mely a föltevé­seket sem engedi kiaknázni, s mely a lelki rejté­lyek megfejthetlensége marad. Zsebében egy levelet találtak Beöthy Lajos pestmegyei alispánnak czimezve. A levél (mely­nek ui-és névaláírása) zilált vagyoni helyzetről szól, azonban azzal a megnyugtatással végződik, hogy az adósságokat a vagyon fedezi. De e pillanatban nincs helyén semmi talál­gatás, s a részvét és fájdalom az, melyek e pil­lanatban az előtérbe lépnek s az elhunyt kopor­sóját körülveszik. Nyáry rokonai azon óhajtásnak adtak kife­jezést, hogy az elhunyt birtokán Nyáregyházán temettessék el. A megye tisztviselői szintén azt kívánják, hogy Pest megye ezen kidőlt oszlopa halála után is a megyéé maradjon. De ez nem fog akadályul szolgálni arra, hogy a képviselőház egy gyászszertartáson még itt a fővárosban ki ne mutathassa fájdalmát, me­lyet egyik kitűnő tagjának elhunyta ébresztett. Nyáry Pál 1806-ban született Pest megyében, Nyáregyházán, s bevégezve iskolai tanulmányait, azonnal arra a térre lépett, hol később oly nagy működési köre lett, s hol oly tekintélyes állást vívott ki, hogy megyei" közéletünk történetét ép úgy nem lehet megírni az ő neve nélkül, mint nem szabadságharczainkat Kossuth neve nélkül. Ifjú korában mint alügyész kezdte meg nyilvános szereplését Pestmegyében, 1840 ben már főjegyző volt. Ekkor jelent meg tőle egy füzet is „Javaslat Pestmegye közigazgatási rend­szere iránt“ czim alatt. Minden megyegyülésben részt vett s a sza­bad eszmék mellett szónokolt. 1847-ben a politikai egyenjogúsítás érdekében mondta a következő szavakat: „Régóta részt veszek már a megyegyű­­lésekben, s azóta mindig azt tapasztalom, hogy bármit tegyünk, bármit modjunk vagy határoz­zunk, annak végső értelme mindig csak oda megy ki, hogy mi tekintetes karok és rendek vagyunk. Én azt a folyvásti egyhangúságot már rettenete­sen meguntam ; bocsássunk tehát ide valahára be más embereket is, hadd halljunk már egyszer újat is.“ A ráczkevei kerület 1848 ban választotta képviselővé, s az­óta mindig ő képviselte az or­szággyűlésen. Említésremélt­ó, hogy midőn Kos­suth katonaságot kért a törvényhozástól, Nyáry volt az első, ki felállt s ég felé emelve kezét, igy kiáltott: „Megadjuk !" A szabadságharcz után Nyáryt a hadi tör­vényszék halálra ítélte, de az ítélet hosszú fog­ságra jön átváltoztatva. A nyilvánosság terén csak 1860 ban találko­zunk Nyáryval, mikor a közéletnek megengedték, hogy egyet mozduljon. A decz. 11-én megnyílt megyegyűlésen Nyáry volt az, ki a 48-iki törvé­nyes alapra való helyezés mellett szólalt föl, s aztán Pestmegye után ez alapra állt valamennyi megye. Hirtelen változva a viszonyok, Nyáry (ki alispán volt) és az egész tisztviselőség leköszönt. 1861-ben a törvényhozó teremben mint a határozati párt egyik tagja tűnt ki a felirati viták­nál. 1865-ben és 69-ben újólag képviselővé válasz­tatván, az ellenzék soraiban foglalt helyet s küz­dött annak elvei mellett, felszólalva minden lénye­­ges­ kérdésnél. Emlékezetes beszédei maradnak, melyeket a megyei rendezés, bírósági szervezés stb. tárgyalásainál mondott. A legutóbbi megyei választásoknál Pest megye ismét alispánnak választotta, de Nyáry ezúttal nem fogadta el e bizalmat, egészen törvényhozási teendőinek akarván élni. Azonban mindig legki­válóbb alakja maradt a megyegyűléseknek, me­lyeknek vezérszelleme volt. Kiváló szervező képességét is föl kell em­litenünk, melyet Pest megye élén oly annyira tu­dott érvényesíteni. Oly férfiú volt, hogy érdemes a haza hálá­jára. A temetés vasárnap d. u. 4 órakor lesz a hely hitv. egyház szertartása szerint. A tem­plomban Török Pál superintended fogja tartani az egyházi beszédet, utána pedig Szilády Áron képviselő és lelkész mond alkalmi szózatot. In­nen fényes menettel az üllői után kísérik végig a koporsót s a város végénél Jókai Mór fog szó­lani a képviselők nevében. A koporsó úti kocsira tétetvén, megyei haj­dúk kísérete mellett éjjel vitetik Nyáregyházára, s ott hétfőn délelőtt 11 órakor lesz a végtisztes­ségtétel, melyre a baloldali kör 12 tagú küldött­séget választott. E küldöttség valószínűleg a kép­viselőház és deák-kör nevében megjelenő küldött­ségeknek is kiegészítő része lesz. Ezen kívül a baloldali kör tagjai lehető nagy számmal fogják végső nyughelyére kísérni szeretett elvtársuknak koporsóját. A veszély Francziaországban. Annyiszor körvonalaztuk már azon ál­láspontot, melyet a jelenlegi franczia pol­gárháborúval szemben elfoglalunk, hogy fölösleges volna újra elősorolnunk mindazt, mit e tárgyra nézve egyszer-másszor elmon­dottunk már e helyen. Olvasóink tudják, hogy részrehajlatlan ítéletet iparkodtunk hozni azon gyászos események fölött, me­lyek márczius 18-dika óta Páris falain be­lül és kívül lefolytak. Távol a franczia pol­gárháború eseményeinek színhelyétől, nem egyik vagy másik párt iránti rokonszenv, hanem egyedül a Francziaország szabadsá­ga iránti érdek képezte ama fokmérőt, me­lyet mindig szem előtt tartottunk, vala­hányszor a polgárháború eseményeiről tá­jékoztató véleményt mondtunk. Nem tar­toztunk azok közé, kik elejétől kezdve csak magasztaló kifejezésekben szóltak a T­h­i­­ers-kormány s a nemzetgyűlés működésé­ről, és még kevésbbé oszthatjuk azon nagy­reményű ifjú „publicista“ véleményét, ki nem­rég az egész párisi felkelést „pár csa­vargó“ művének nevezte el. Nos, ez a „pár csavargó“ egy hó óta sakkban tartja a nemzeti kormány egész haderejét, és korlátlan uralmat gyakorol Francziaország fővárosa fölött. Pár nap előtt múlt egy hónapja, hogy a montmar­­tre-i lázadók kitűzték a felkelés zászlóját, és azóta sok makacs küzdelem daczára a Thiers-kormány még mindig Páris falain kívül áll, és még erkölcsi győzelmekről sem beszélhet szerénytelenség nélkül. Távol van tőlünk rokonszenvet érezni a commune férfiainak ügye iránt. A kik oly kirívó erőszakossá­gokkal fertőzték be szereplésüket, mint a forradalmi községtanács emberei, s a kik tehetetlenségük érzetében csak az által bír­ják föntartani magukat az uralom polczán, hogy az 1793-diki commune eltorzított co­­piáját hozzák színre — azok iránt még az esetben is megszűnnék rokonszenvünk, ha ügyük a legigazságosabb volna kerek e földön. Azonban, mint czikkünk elején mond­tuk, a rokonszenvnek részünkről nincs köze a franczia polgárháború eseményeivel. Itt csak azon kérdések merülhetnek föl: volt-e a párisi lakosságnak alapos oka meghason­­lani a nemzetgyűléssel, és méltányos, igaz­ságos, észszerű-e azon álláspont, melyet a kormány s a nemzetgyűlés a föllázadt Pá­­rissal szemben mai napig elfoglalnak? A­mi az első kérdést illeti, arra kü­­lönbözőleg hangozhatnak a feleletek. Ré­szünkről határozottan rászaljuk a fegyve­res felkelést már csak azért is, mivel a reactionarius nemzetgyűlés alkalmas ürü­gyet talált teljes kíméletlenséggel föllépni azon Páris ellen, mely lakosságának repub­­likanismusa miatt mindig tövis volt a mo­­narchista pártok szemében, és mely min­denkoron leghatalmasabb akadályát képezte a monarchikus restaurátióknak Francziaor­szágban. Másrészről a felkelés oly elemeket hozott uralomra a franczia fővárosban, me­lyek compromittálták magát Párist s azon ügyet, melynek érdekében a franczia fővá­ros képviselői oly gyakran fölszólaltak a nemzetgyűlésben. Hogy a párisi lakosság joggal sértve érezte magát még márczius hó első heteiben a nemzetgyűlés intézke­dései által — ki akarná ezt roszalni ? Hogy a nemzetgyűlés reactionárius törek­vései joggal keltötték föl a párisi republi­kánusok gyanúját és elkeseredését — ki bírná ezt tagadni ? Csak ama módot kell roszalnunk, mely által ez elkeseredés nyil­vánult. A mérsékeltebb republikánus elem öngyengesége miatt mindjárt eleinte elvesz­tette befolyását Párisban, s azok lettek a helyzet urai, kik fegyveres felkelés által hitték biztosíthatni Páris jogait s a köz­társaság fenállását. Elitélve ekkor a fegyveres fölkelést és visszatetszéssel fordulva el a commune erőszakosságaitól, azt kérdjük most, ki bíz mentő szavakat találni a nemzetgyűlés el­járásának jellemzésére ? Ismételjük, a fel­kelés kitörésére nagy részben a nemzetgyű­lés szolgáltatott legközelebbi okot. De tett-e a nemzetgyűlés csak egyetlen számbavehe­­tő kísérletet is a békés kiegyezkedésre s a fölháborodott kedélyek megnyugtatására ? Ellenkezőleg, elkapatottságában és megtor­lása dühében csak olajat öntött a tűzre és konokságra nézve bátran kezet foghat a párisi commune engesztelhetlen vezérférfiai­­val. Az által, hogy Páristól megtagadta a municipális önkormányzat jogát, hozzájárult a felkelés tüzének szitásához és bebizonyítá, hogy tényleg ellensége a republikánus Párisnak. Thiers, kitől annyit várt Fran­cziaország, csak a nyers erő alkalmazásától várja üdvét és oly feltételeket szabott a re­publikánus liga küldöttsége elé, melyek le­hetetlenné teszik az egyezkedést ez alapon. Ama franczia hazafiak, kik többre be­csülik hazájuk szabadságát és jólétét a me­rev és önző pártérdeknél, elborult kedélylyel kisérik a Páris falai alatt folyó testvér­­harczot, mely mindkét félre egyenlő sötét szégyenfoltot vet. Az ország minden részén fölszólal a hazafias, elfogulatlan sajtó intő szózata. Oly mérsékelt irányú lapok is, melyek elejétől fogva ellenségei voltak a párisi felkelésnek, most csak a rászalás sza­vaival szólnak a Thiers-kormányról, mely az önkényuralom eljárására emlékeztető kíméletlenséggel választja a vérontás útját, az engedékenység, a bocsánat, a kiegyez­kedés észszerű útjai helyett. A nemzetgyű­lés által választott úton kétségkívül előbb­­utóbb elérhetni a felkelés elnyomását, de Francziaország szabadságára s a köztársa­ság megszilárdítására ez it n­e­m visz. A bonapartisták titkon bizonyára há­lával emlegethetik Thierst s a nemzetgyű­lést. Versaillesben, mintha vakság verte volna meg a szemeket, oly csekély a kor­mányférfiak tapintata és előrelátása. Sere­gek alakulnak a császárság volt katonáiból és élükre azon tábornokokat állítja a re­publikánus kormány, kik mindig az ex-csá­­szár kedvenczei közé tartoztak. M­a­c-M­a­­hon, Ducrot, Ladmirault, Galliset és hasonló vezérek állnak most a franczia köztársaság seregeinek élén. A hírhedt csa­­tavesztők csillaga újra föltűnt a köztársa­ság kegyelméből. Nem a legnagyobb mérv­ben aggasztó-e a jelenség, hogy a Chan­­zyak, Fáid herb­e­k, A u r­e 11 e­s-ek — kik szeptember 4-dike után, ha szerencsé­vel nem is, de legalább becsülettel lobog­tatták a köztársaság zászlaját — most teljesen mellőztetnek a versaillesi kormány által? Minő érdemeket szerzett ugyan Du­crot az Francziaország körül, hogy a nemzeti kormány érdemesnek találta kine­vezni e szájhős kötéltánczost egy tekintélyes sereg parancsnokává ?!­­Ám nyugodjék meg az, ki még a kéz­zelfogható gyanús jelenségekkel szemben is közömbös bír maradni. Minket, kik őszinte barátjai vagyunk a franczia köztársaságnak élénken aggasztanak a napról-napra gyanú­­sabbakká váló bonapartista üzelmek és cselszövények. A hazafias franczia sajtó már­is nyíltan hirdeti, hogy a bukott császár­ság ügynökei rendkívüli szorgos tevékeny­séget fejtenek ki a Németországból hazatérő hadifoglyok körében s a bonapartista arany teli marokkal szóratik a katonaság között. Azt hihetik-e tán némelyek, hogy a bukott uralkodó csak úgy kedvtelésből, „privát passióból“ szórja összerablott aranyait? Ez aztán netovábbja volna a naiv fölfogásnak és teljesen méltó azon politikusokhoz, kik nem látnak túl orruk hegyén. Napóleon állítólag „egészségi te­kintetekből“ elutazott eddigi tartózkodási helyéről, Chislehurstból és ez ideig senki sem tudja, merre vette útját a sedani szo­morú hős. Lehet, hogy elutazása kapcsolat­ban áll egy bonapartista restauratió tervé­vel, lehet, hogy még korainak tartja a je­lenlegi pillanatot a nyílt föllépésre. Mi az utóbbi versiét tartjuk valószínűbbnek, mert nézetünk szerint még nem fejlődtek odáig a dolgok, hol a bonapartisták azokat látni szeretnék. Ha egyszer Páris le lesz verve és Mac-Mahon és Ducrot hadseregei korlát­lan urai lesznek a franczia fővárosnak, ak­kor nem lehetetlen, hogy a jelenlegi ex­­császári tábornokok között támadni fog egy franczia Monk,­ki dicsőségét a Bona­parték visszahelyezésébe fogja helyezni. Nagyobb csapást nem képzelhetnénk a szerencsétlen Francziaországra nézve, mintha újra azon rablóbanda jutna uralom­ra, mely húsz év alatt példátlan arczát­­lansággal lopta és csalta az országot, de­­moralisálta a nemzetet, lábbal tapodott minden jogot, és egyedüli okozója Fran­cziaország összes szerencsétlenségének és nyomorának. Soha a közmorál nem volna kénytelen eltűrni vakmerőbb és szégyení­­tőbb arcrülütést, mintha a jelenlegi pol­gárháború oda fejlődnék, hogy Francziaor­szág trónjára újra azon gonosztevő kerül­ne, ki az általa galáss és bűnös könnyelmű­séggel kezdeményezett háborúban félénk banyaként viselte magát, és ki Sedan után mint egy bűntetten rajtakapott iskolás gyer­mek pityergőn, csukladozó lábakkal állt a győző fejedelem előtt, gúnyjára övéinek s az ellenségnek. Reméljük, hogy annyi balszerencse, annyi sorscsapás után e végsőtől megkí­mélve marad a franczia nemzet. Thiers roskatag vállain rendkívüli felelősség terhe nyugszik. Tán még sikerülne a tizenkette­dik órában elejét venni a további véron­tásnak, ha a nemzetgyűlés, fölemelkedve a republikánus nagylelkűség magaslatára, nem akarná büntetni egész Párist egy túlzott fractió kihágásáért, és megadná e város­nak amaz önkormányzati jogokat, melye­ket minden párisi egyenlő hévvel követel, akár legyen a commune, akár a Thiers­­port részén. Elég volt a vérből. Franczia­ország szabadságának s a köztársaság fön­­állásának érdekei sürgetőleg megkövetelik a viszály békés kiegyenlítését — mert csak így semmisíthető meg a bonapartista res­tauráló terve. Borostyáni­a, Berlin, ápril 17. A birodalmi gyűlés az utóbbi napokban nem nagy jelentőségű, de élénk vitákat tartott a válasz­tások igazolása tárgyában. A német parlament élénkségére hasonlít a mienkhez, csak azt tapasztaltam, hogy az ellen­kező nézetek meghallgatásában türelmesebbek az emberek, mint nálunk. A parlamentnek kétségkívül egyik legjele­sebb tagja Bennigsen. Magánykörben úgy, mint az országgyűlésen kevés beszédű és komoly. Ha­sonlít Csengery Antalhoz. Ha Bismarck meghal, Bennigsenből államkanczellár lehet, de Bismarck nem lesz belőle sohasem. Jeles egyéniség az el­nök is: Simson. Ilyen alak a magyar országgyűlé­sen nincs, itt is egyedül áll. Hozzá hasonlókat már csak képeken lehet látni a régi német világ­ból. Magán a parlamenten különben nem látszik meg a német típus: legtöbb tagja bajuszos és szakállas és kevesen vannak a tubákolók. Bebel itt egy oly helyet foglal el és épen oly szerepet játszik, mint nálunk a derék öreg Táncsics. Ketteler püspök, az ultramontán párt szóvivője, bátor és eszes jezsuita. Az inquisitió korában nagy szerepet játszhatott volna. Itt 300 protestáns és ennyi felvilágosodott ember között hiában beszél. Mint már említem, feltűnő az a roppant be­nyomás, melyet Bismarck megjelenése mindenütt tesz. Mielőtt a parlament termébe lépne, két perc­­­c­el előbb rendesen a szolga egy bőrtáskát hoz be és asztalára teszi. Amint az ajtó nyílik s ezt a bőrtáskát megpillantják a szolga kezében, mintha villanysodronyok futnák be az egész házat, egy suttogás hallatszik minden ajkon : Bismarck. Pedig csak a táskája. Bismarck mellett egyik oldalon Friesen mi­niszter ül. Ez mindig alszik, szemei legalább mindig hunyvák. Másik oldalon Delbrück van az államkanc­ellári hivatal elnöke. . A képviselőknek nem kis gondot ad most, hogy hova építsék az új parlamentet. Világ­­nevezetességű épületet akarnak belőle csinálni. Különben nagyszerű épület az új múzeum és új városháza is. Szeretném mind a kettőt Pesten látni. Széppé teszik Berlint a fényes épületek és szobrok mellett a tágas utczák és különösen az a sok gyönyörű tágas tér, melyekkel itt mindun­talan találkozunk. Olyan tér, mint nálunk az Er­­zsébet-tér, itt számtalan van és senkinek eszébe sem jut, azokat fabódékkal vagy rongyos kávé­­mérő helyiségekkel tele építeni. Tegnap meglátogattam a katonanevelő in­tézeteket és az aquariumot. Amott azt kérdezte az egyik igazgató, hogy milyen karban áll a mi ka­tonanevelő intézetünk s hány növendéke van ? Sze­gény, azt gondolja, hogy a Ludoviceumban már javában folynak az előadások. Itt most igen nagy a katonáskodási kedv. Az intézetek tele vannak növendékekkel, az anyák pedig már otthon is katonaruhába bujtatják gyermekeiket. Az aquarium egyik legnevezetesebb „látni­valója“ Berlinnek. Ott van a tenger­i üveg kö­zött. A világítás úgy van készítve, hogy szemlél­hető minden, mi a tengerben van — felszínétől kezdve le egész a medréig. Itt a vizi állatok száz és száz különböző faja, odább mintha a leggyö­nyörűbb virágos rét terülne el előttünk — a ten­ger fenekén. A corallok, drágakövek, virágok és tengeri szam­ócza-­rózsák egymás mellett váltakoz­va oly szépek, hogy a képzelet szégyenletében bevallja : ilyet nem tudott teremteni. Egyik legszebb része Berlinnek a branden­burgi kapu környéke. Itt délutánon kint, de külö­nösen ünnep és vasárnap megfordul az egész város, a koldustól kezdve a királyig. Nem lesz érdektelen megemlíteni, hogy a ki­rályi család tagjai közül az itteni nép leginkább kedveli a koronaherczeget, Frigyest. Ennek az arczképét látni minden kirakatban, száz és száz alakban, aláírva: „Unser Fritz.“ Az utczán sok­kal szívélyesebben üdvözlik, mint az öreget. Ezt üdvözlik, mert király, azt üdvözölnék, ha korona­­herczeg nem volna is. Az udvar egyszerűségéhez hasonlítani sem lehet a bécsi udvar fényűzését. S épen azért itt oly átalános az egyszerűség és takarékosság, mert a legfelsőbb polczon álló körök mennek elől a jó példával. Nálunk például száz és száz fényesebb foga­tot látni, mint itt a királyé, mely igen egyszerű és közönséges. Itt nem látni, mert hát még­sem akarnak nagyobb pompával és fénynyel megjelenni mint maga a király. Minthogy pedig a fényűzés valóságos nyavalya, mely megrontja az erkölcsöket, czélszerű, hogy ennek megakadályozásában azok, kik befolyással bírnak a népre, jó példával menjenek elő. Ha már itt vagyok, gondolom, elmegyek Strousberghez is. Valóságos tündérpalotája van. Milyen jó kereset lehet az a vasútépítés. Azt mon­

Next