Ellenőr, 1871. október (3. évfolyam, 364-389. szám)

1871-10-14 / 375. szám

Előfizetési árak Egész évre . . 20 frt. — kr. I Évnegyedre 1.5 firt.— kr* Félévre ... 10 „ — „­­ Egy hónapra . 1 „ 80 . Egyes szám ára 10 krajczár. • Szerkesztési iroda: resten, nádor-utcza 6. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 375. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclamátiók Lég­rády testvérek irodájába­­ná dor-utolsa 0. a) Intézendő!*. Szombat, October 14. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri I A nyilt­ tér egy petit sora 80 »_ beigtatásáért . .­­ . 10 kr.­­ Bélyegdij minden beigtatásért 80 „ Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten« nádor-utcza 6. szám. (Légrády testvérek irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, két­ sas utca 14. u. álp­intésen dőlt. HL évfolyam. Az „Ellenőr“ ára egy évre .... 20 forint — kr. félévre....................10 „ — „ évnegyedre .... 5 „ ~ „ egy hóra .... 1 „ 80 „ Az előfizetést — postai utón vagy személyesen — nyugtázza Az Ellenőr kiadó hivatala (Pesten, két­ sas utcza 14. sz.) S­e­rt k­it­ü­­­k a könyvÁrusi után történő meg­rendelése­k után az „Ellenőr“ részéről nem adittik. Az előfizetést legczélszerű­bben — mert gyorsan, biztosan és olcsón — eszközölhetni postai utalványozás által. A negyedévi előfizetések megtorlódása sok munkát adván a posta- és kiadó-hiva­taloknak, kérjük a közönséget, méltóztassék megrendeléseit s illetőleg ezeknek megújí­tását minél korábban tenni meg, nehogy a lap vételében fenakadást vagy ké­sedelmet tapasztaljon. Pest, oct. 13. Már egy ízben, mintegy öt nap előtt megjegyeztük, hogy a pénzügyi bizottság munkálkodásával semmiképen sem vagyunk megelégedve. Minisztereink költségvetéseit, melyek hibás, hanyag s inkorrekt összeállításáról mindenki meggyőződhetik, ki azokat figye­lemmel végig­lapozta, sokkal szigorúbb és behatóbb bírálat alá kellene venni, mint azt a pénzügyi bizottság többsége teszi. Egyrészről a túlságos engedékenység és erélytelenség, másrészről a roppat­t felüle­tesség, mely a költségvetés tárgyalásánál úgy a pénzügyi bizottságban, mint az or­szággyűlésen észrevehető, eredményezik azt, hogy minisztereink minden komolyság és lelkiismeretes megfontolás nélkül állítják össze költségvetéseiket, és hogy a költség­­vetés tárgyalása alatt hozott országgyűlési határozatokra csekély, vagy épen semmi súlyt sem fektetnek. Nem megdöbbentő jele-e az egy par­lament tekintélye hanyatlásának, midőn a képviselőház határozatainak hosszú sorát látjuk, melyek a miniszterek által nem tel­jesítettek, sőt a miniszterek által méltók­nak sem tekintettek arra, hogy nemteljesí­­tésüket indokolják a ház előtt? Az országgyűlés meghozza a határoza­tokat, utasítja a minisztereket bizonyos ügyeknek, bizonyos idő alatt való eszközlé­sére ,­s a határidő első, szépen le is jár anélkül, hogy a miniszterek megfeleltek volna utasításaiknak vagy legalább okát adták volna a mulasztásoknak. Ez nem parlamentáris kormányzat, ez roszabb az absolutizmusnál. Mert még az nyíltan,­­ ami kormányunk titkon, az al­kotmányosság köpenyébe burkolózva gyako­rolja az önkényt. A mondottak bebizonyítására elegendő a pénzügyi bizottság által az imént letár­gyalt belügyminiszteri költségvetésre utal­nunk. A képviselőház a már többször, de kü­lönösen a múlt költségvetés tárgyalásánál határozatilag utasította a minisztériumot, hogy a közegészségügynek országszerte leendő rendezéséről a jövő évi költségvetés tárgyalá­sáig törvényjavaslatot nyújtson be. A köze­gészségi ügy sanyarú állapota hazánkban a legnehezebb vád a minisztérium eb­beli köny­­nyelmű mulasztása ellen. Lelenczek költségeire, miután lelencz­­házzal nem bírunk, Bécsnek évenkint 30— 40 ezer forinttal adózunk. Az 1871-iki bud­get tárgyalásánál utasíttatott a minisztéri­um a ház határozata által, hogy a szülész­es lelenc­házaknak felállítására szükséges költséget már a jöy® évi költségvetésbe föl­vegye. A minisztérium mintha e határozat nem is léteznék, a költségvetés idevonatkozó részén egy cseppet sem változtatott. Ahe­lyett, hogy a javasolt­­intézet felállításáról gondoskodott volna, miáltal meg lenne aka­dályozva, hogy az ország pénze ezen a ré­ren is a külföldre szivárogjon, ismét 31 ezer forintot vett föl költségvetésébe a kül­­tartományok lelenceházaiban ápolt magyar származású gyermekek költségeire. Határozatilag utasíttatott a belügymi­nisztérium még arra is, hogy tekintve a budai tébolyda berendezésének tökéletlensé­gét, jelentést tegyen a háznak­ a fenálló rendszerek közöl, melyiket tartja czélszerű­­nek nálunk alkalmazni. Akkor, midőn e ha­tározat hozatott, értésünkre adta a minisz­térium, hogy a gyarmat-rendszer tanulmá­nyozására egy egyén Belgiumba már ki is küldetett, de az illető egyén úgy látszik Noé hollójának sorsára jutott, mert a régen megígért jelentésről eddig még senki sem­mit sem tud. Lehet, a minisztérium nem tartja mind­ezeket oly nagy fontosságú és égető kérdé­seknek, melyek elintézésével sietni kellene, de azoknak tartja az országgyűlés és ha az országgyűlés meghozta e határozatokat, tiszteletlenség a törvényhozási tekintély iránt szó nélkül hallgatagon mellőzni azokat, s nem volna szabad egy pillanatig sem bün­tetlenül hagyni az országgyűlési határoza­toknak ily hetybe fitymálását a kormány részéről. A belügyminisztérium költségvetése lé­vén kezeinkben, nem tehetjük azt le még egy megjegyzés nélkül. Az erdélyi királyi biztosság a jövő év­re is fentartatik. Hogy tulajdonképen m­i­­é­r­t tartatik ez a királyi biztosság Erdély­ben, azt ahány kormányember van, annyiké­­pen indokolja. Egyik fél, hogy zavargások támad­hatnak, s azért tartja szükségesnek a kis biztosság föntartását. Ez hasonlít ahoz a bolondhoz, a­ki tartván tőle, hogy idő­vel még beteg is lehet, már előre szedi az orvosságot. Egyik jellemző tulajdona a mi kormányunknak, hogy folytonosan bajt keres ott, a­hol nincs , a­hol pedig van, ott képtelen a gyors és erélyes orvoslás eszköz­lésére. Az év elején azzal védte a kormány a királyi biztosságot, miszerint az európai vi­szonyok olyanok, hogy rendkívüli dolgoktól lehet tartani. Azóta az európai viszonyok megváltoztak, a porosz-franczia háború el­múlt s a királyi biztosság még máig is fönnáll, sőt mikép a költségvetésből látjuk, fen fog állani ezután is. Ezt mi valóságos veszedelemnek tart­juk hazánkra nézve. A királyi biztosság a reaktio fészke s mindaddig, míg a királyi biztosság meg nem szüntettetik, a reactio, folytonosan táplálhatja reményeit néprontó unióellenes politikájának fölülkerekedéséhez. A királyi biztosság szálka az unió testében, vagyis hogy Tisza Kálmán kifeje­zésével éljünk — egy oly ék, melyre lehet, egy másik hatalom rá fog ütni, hogy szét­­repeszsze az uniót. Azért a királyi biztosság eltörlését a legnagyobb nyomatékkal kell követelnünk, követelnünk kell egész határo­zottsággal, hogy az egyesülés végre valahára tökéletes lehessen s egy alkot­mány egy kormányzat forraszsza össze a magyar haza két felét. Csávoi­szky Lajos. — A pénzügyi bizottság ma a honvé­delmi minisztérium költségvetését vette tárgyalás alá. A honvédelmi minisztérium rendes szükség­lete 1872 re 6.690,652 frt, 1871-re csak 5.550,720 frt volt, s így az idei 1.139,932 forinttal nagyobb mint az 1871 évi. Központi igaz­ga­tás. Szükségletei 297,743 frt, 1871 ben csak 266,439 volt; e több­letet egy uj osztály fölállítása okozza. A bi­zottság tekintve a honvédségi intézmény folytonos fejlő­dését, a teendők nagymérvű szaporodását s ez uj osztály fölállításának szükségéről a minisztertől nyert fölvilágositás által meggyőződve, — a köz­ponti igazgatóságnál javaslatba hozott személyzet­­szaporitást nem ellenzi, h­ogy e ch­m szükséglete némely apró törléssel, — mint az igazgató s al­igazgató lakbérének az 1871-ben megállapított összegre leszállítása, a szolgák számának három­mal kevesbitését, az irodai szükségletek 49,000 frt helyett 43,000 forintban megállapítását sat, ki­véve — megszavazta. Megszavaztattak: a hadbíróságok költségei 4000 forint, — a központi ruharaktár költségei 25,540 frt, a fegyverzeti bizottság költségei az előirányzott 22,941 frt helyett 21,845 frt, — had­tudományi intézetek költségei 11,600 frt, — ujon­­czozási költségek 20,000 frt, — s végre a honvé­delmi főparancsnokság költségei 42,432 frttal. Holnap folytatólagos tárgyalás. Pest, oct. 13. A bécsi válság az előttünk fekvő hírek szerint kétségbevonhatlan tény. Ha­­bieu­nek és Schäffle miniszterek be­­küldötték lemondásukat az Ischlben tartóz­kodó uralkodónak, és eszerint a kérdés nem lehet más: Beust gróf menjen-e, avagy az említett két miniszter, illetőleg az egész Hohenwart-kormány ? A dolgok tehát rendkívül élére vannak állítva Lajthántól, és ha valaha, úgy ez egyszer csakugyan nem sejthetjük biztos­sággal, mit hoz majd a legközelebbi nap. A chaos oly mérveket öltött, hogy a legéle­sebb politikai előrelátás nem képes ítéletet alkotni magának az iránt, mi fog előbuk­kanni azon üstből, melyben annyira forr és kavarog a legellentétesebb elemek halmaza. Mint minden kiválóbb horderejű válság al­kalmával, úgy jelenleg is meglepőbbnél meglepőbb hírek keringenek a levegőben, melyek mindenre inkább alkalmasak, csak a közönség megnyugtatására nem. A­mi tegnap sejtelem volt még csak, az ma minden oldalról igazoltatik, hogy J. J. Habieu­nek és Schäffle miniszterek a bécsi egyetemen lefolyt jelenetek folytán nyújtot­ták be lemondásukat. A bécsi egyetem ifjú­sága eszerint akaratlanul vitte odáig a dol­gokat, hogy Beust gróf és a Hohenwart-mi­­nisztérium között nyílt törésre kerüljön az ügy. Hogy e törésnek végre-valahára be kellett következnie, az senki előtt nem lehetett titok. A német alkotmányhű­ párttal demonstratív kaczérkodó birodalmi kanczellár — ki nem oly régen még hazaárulást vethetett Rieger szemére — nem maradhat többé támlás­székében azon nagyjelentőségű átalakulások­kal szemben, melyek Lajthántól egészen új államjogi viszonyokat készülnek inaugurál­­ni. Oly államjogi viszonyokat, melyeket az alkotmányhű párttal karöltve haladó Beust gróf titokban a leghevesebben ellenez, és nyíltan legalább is kárhozatosaknak tart. A kanczellár jobbadára magának tu­lajdoníthatja, hogy belefutott ama kényes helyzetbe, melyben minisztersége fölött a dam­oklesi kard függ. Beavatkozási viszke­­tege kezdettől fogva nagyobb volt, semhogy semleges szemlélője tudott volna lenni az osztrák belzavaroknak. Makacsul ragaszkod­va külügyminiszteri támlásszékéhez, nem tar­totta ildomtalannak a német párt kegyét keresni, hogy tovább föntarthassa magát a nyeregben. Mi természetesebb, hogy Hohen­wart és a csehek csak pártembert látnak Beust grófban, ki akadályul szolgál terveik kivitelének ? A bécsi egyetemen történt tüntetések, hol Beust gróf a fiatal­ság részéről ovatiókban részesült a Hohen­wart-kormány rovására, csak a legközelebbi ürügyül szolgáltak e kormány két tagjának benyújtani lemondásukat és így fölállítani az alternatívát: a t­t Beust, auf Hohen­wart. A­ki távozni fog, az előr­eláthatólag Beust gróf lesz. Magában a bécsi sajtóban oly kevés remények köttetnek a birodalmi kanczellár megmaradásához, hogy utódjának nevét nyíltan kezdi már találgatni a köz­vélemény. Vannak ugyan körök, melyek a Hohenwart-kormány lemondását sem tart­ják valószínűtlennek, sőt Auersperg Carlos hy nevét hangoztatják, mint a leendő miniszterelnökét — ámde ezen emberek a német optimisták azon fajához látszanak tar­tozni, mely nem tanul és nem feled semmit sem. A Hohenwart-kormány állása egyelőre biztosítva van. Biztosítva azért, mivel a lajthántali miniszterelnök a „legmagasabb körökben“ ez idő szerint sokkal inkább gra­ta persona mint a kanczellár, de biz­tosítva még inkább azért, mivel egyelőre nem dönthető halomra ama kormány, mely a korona beleegyezése és jóváhagyása mel­lett lépett a csehekkel az alkudozások te­rére. Nem képzelhető legalább, hogy a Ho­henwart-kormány most nyerje elbocsáttatá­­sát, midőn missiójának úgyszólva küszöbén áll csak. Megengedni a cseheknek, hogy for­­mulázzák óhajaikat, biztosítani őket, hogy államjogukat a korona elismeri, — és az­tán, midőn ezen óhajok formulázva vannak, megint visszatérni a merev alkotmányhű álláspontra és egy újabb kiadású Giskra-ka­­binetet kinevezni — ez oly absurdum és oly veszélyes játék volna, minőt még azon Ausztriában sem merünk képzelni, hol kü­lönben a lehetetlenségek köztudomásúlag mindennapiakká kezdenek válni. Beust gróf bukása föltartóztathatlan, és speciális magyar szempontból — mert előttünk egyedül és mindenkor ez kizárólag irányadó — nincs lényeges okunk szomor­­kodni e bukás bekövetkezése miatt. Hinni akarjuk azonban, hogy a birodalmi kancel­lár lemondása nem lesz egyértelmű azon politika bukásával, mely a gasteini és salz­burgi megállapodásokat hozta létre. Ipar­kodjék Hohenwart gróf az osztrák-németek érdekeinek épentartása mellett eleget tenni a csehek, a lengyelek és többi nemzetisé­gek követeléseinek — ez Magyarország ré­széről teljes szabadságában áll. Ha netalán­­tán azonban Beust gróf beavatkozási visz­­ketegébe esve, följogosítottnak hinné magát a külügyek vezetésében is kontárkodni, ha úgy volna meggyőződve, hogy a cseh javas­latok értelmében újjá alakítandó Ausztria nem élhet benső viszonyban a német biro­dalommal — akkor az a különös eshetőség állhatna be, hogy egy tekintetben legalább sajnálnunk kellene még valamikor azon Beust távoztát, a­kinek bukását most kö­­zönyösen fogjuk végig nézni. A közös külügyminiszteri állást a ma­gyar ellenzék elvetendőnek tartja a 67-diki kiegyezéssel együtt. De a­míg e gyászos és Magyarország állami önállását szégyenítőn letörpítő alku főn áll, addig Lajthán innen is van közünk hozzá, hogy a monarchia közös külügyminisztere ne nemzetiségi te­kintetek által engedtesse vezéreltetni külpo­litikáját. Beust gróf utóda — bárki legyen is az —csak Ausztria-Magyarország érdekei ál­tal vezéreltetheti a birodalom külpolitikáját és nem a lajthántuli Hohenwart-politika czéljai által. Hozzák rendbe a lajthántul egymással ügyöket a csehek és németek — e válságnak nem szabad befolyást gyako­rolni az új külügyminiszter politikájára. A Németországhoz való jó viszonyt Magyaror­szág nem akarja alteráltatni engedni sem a Hohenwart-kormány, sem bármily más lajthántúli minisztérium belpolitikai kísér­letei által. Borostyáni Nándor: — A határőrvidéki zavargásokra vonatkozó újabb tudósítások a következőkben von­hatók ö­sze: A za­vargás hétfőn este azzal ütött ki, hogy a rakoviczai század területén egy szénaraktár felgyújtatott és a század raktárában levő fegyve­rek erővel elvétettek. 250 fegyveres határőr tisztjei ellen fellázadt s mindenütt kereste őket. Ezen alkalommal Uksenics hadapródot agyon­lőtték . Popovics százados megmenekült, így Ra­­sic őrnagy is ; de mint írják az őrnagy később ismét fogságba esett. A lázadók jelszava : „Ajdmo na Madjare !“ Pénzben nincsen hiány; beszélik, hogy 15.000 frt felett rendelkeznek. Mollinary zágrábi főhadparancsnok elrendelte a lázadás fegyveres erővel való elfojtását. Két sorgyalogzászlóalj indult az illető helységekbe. Másrészről a szidai határőrezred fogja körül a lázadókat. Az egész zágrábi helyőrség az eshetőségekkel szemben indulásra készen áll. Károlyváros erődbe egy magyar zászlóaljat tettek erősítésül. A régi „Pr.“ Kvaternik zágrábi ügyvédet és az ismeretes dr. Starcsevicset mondja a lázadás vezetőinek ; a „Wand.“ a határőrvidéki erdők eladását hozza fel a lázadás indokául. A „P. L.“ még a következő sürgönyöket vette: Zágráb, oct. 12. Az ogulini határezredben a lázadás a belföldi határőrvidéki csapatok által elnyomatott. A lázadók élén a Szarcsevics-párt néhány ultrái, közöttük Kvaternik, elesett, mások elfogadtak. Ma éjjel lázító iratok terjesztettek; a lakosság mindezzel szemközt nyugodtan viseli magát. Zágráb okt. 12. Ide megnyugtató hírek érkez­tek, melyek mindazonáltal még hivatalosan megerősí­tésre várnak. A szluini zászlóalj lövés nélkül elfog­lalta Rakoviczát és Praveniczát. A lázadók a he­gyekbe menekültek. Zágráb, oct. 12. A ma Plaski-, Szluin- és Prossisenikamból érkezett tudósítások jelentik, s a később Otocanon át érkezett hírek megerősítik, hogy a rakoviczai század lázadói az otocani ezred két zászlóalja által Sehostak ezredes vezetése mel­lett Ljubiczánál szétverettek, vezéreik (Rakics, Kvaternik és Bach) elestek és el is temettettek. Egyes sebesültek és egy vezér Cuki, egy degradált őrmester, a hegyekbe menekültek. Zágráb, oct. 13. A felkelés már tel­jesen elnyomatott. A határőrezredek mozgó­sítása bámulatraméltó gyorsasággal és pontosság­gal ment végbe. A mai „Agramer Zeitung“ bő­vebb tudósítást hoz az egész esetről. A közjegyzői kényszer kérdéséhez. II. A világ­forgalomból s a külföldi tör­vényhozások példáiból merített érvekkel a közjegyzői kényszernek nálunk leendő beho­zatalát támogatni alig lehet. A szőnyegen forgó kérdés tekintetében világforgalom alatt főleg a kereskedelmi forgalmat lehet érteni, melynek éltető eleme az ingatlan vagyon­nal semmi összeköttetésben nem levő sze­mélyes hitel. Ha a mostani állapotban is anyagi összeköttetésbe léptünk a világ mű­veit államaival, ha anyagi tekintetben ezen előre­haladott államok szövetségeseivé vál­tunk, akkor hogy ezen összeköttetést és szövetkezést fentarthassuk, igyekezzünk hiteltörvényeinket a kor kívá­nalmainak színvonalára emel­ni; igyekezzünk oda hatni, hogy a monarchia másik felének székvárosában Bécsben ne ho­zassanak oly határozatok, me­lyekben a vétkes gondatlanság­ból származott bukásbani bű­nösségnél sulyo­sító körülményül tekintik azt, hogy a bécsi­ keres­­kedő magyarországi kereske­dőknek hitelezett, s akkor bizonyára az egyéni jogérzetünkkel alig összeegyeztet­hető közjegyzői kényszer nélkül is czért fo­gunk érni, akkor a világforgalom érdeké­ből nem lesz szükséges nekünk a jegyzői kényszert csak azért életbe léptetni, mert a porosz jogtudósok a bajor közjegyzői tör­vényt már tanulmányozzák, s mert a ki­sebbség azon hitben van, hogy a közjegy­zői kényszert tartalmazó bajor jegyzői tör­vény legközelebb egész Németországba be fog hozatni. Ne keressük oly messze és a jövőben az érveket, tekintsünk a velünk szorosabb forgalmi összeköttetésben levő lajthántúli országok alkotmányos törvény­­hozására, és látni fogjuk, hogy bár ott a közjegyzői intézmény már évek hoszszú sora óta fennt áll, s a népnek ezen üd­vös intézménynyel megbarátkozni elég al­kalma volt, mégis a legközelebbi alkotmá­nyos törvényhozás nem adta szentesítését azon törvényjavaslatnak, mely sokkal keve­sebbet akart mint a kisebbség javaslata, mert csupán a tulajdonjog bekebelezési jogerőt akar­ta nem is jegyzői okmány, hanem csak jegyzői hitelesítés kényszerétől függővé tenni; pedig azt csak senki sem akarja vitatni, hogy a lajthántúli tartományok magukat a világ­forgalomtól elszigetelni akarnák. Figyelembe veendőnek vélem itten, hogy bár mostan a tulajdonjog magán­okirat alapján telek­könyvi bejegyzéssel szereztetik, mégis a külföldi hitelintézetek szívesen hiteleznek a magyar földbirtokra,­­ és ha a közjegyzői törvény életbe léptetése után valamely kül­földi pénzintézetnek tetszeni fog szabályai­ban megállapítani, hogy csak oly ingatlanra hitelez honunkban, melynek tulajdonjoga közjegyzői okmány alapján kebeleztetett be , akkor a­ki ezen előny igénybevételére számít, kényszer nélkül is felkeresi, a köz­jegyzőt ; — de azon néhány ezer egyén ked­véért a kik az ilyen hitel igénybe vételére számítva magukon úgy is segíthetnek, a két három holdas ingatlant szerzőknek százezreit közjegyzői kényszerrel sújtani valóban igaz­ságtalanság lenne ; igazságtalan annál in­kább, mert nem elméletileg, hanem gyakor­lati szempontból fogva fel a kérdést, a köz­jegyzői kényszer a­helyett, hogy „az in­gatlanokat mozgósítaná“ azok forgalmára felette zsibbasztólag fogna hat­ni,­­ nehezítené a szabad rendelkezési jo­got épen a magánjogok legkiválóbbikánál, a tulajdonjognál. Viszonyítva az ingatlan tulajdonjog szerzési ügylethez, nagyon másodrendű kér­désnek tekinthető az, hogy a kisebbségi ja­vaslat a házastársak közötti szerződések s a vakok és siket­némák szerződési érvé­nyességéhez is a közjegyzői kényszert alkal­mazandónak véli. Azonban e tekintetben sem találhatom döntőnek azon érveket, me­lyek a kisebbség részéről felhozatnak. A házas­társak közötti bizalmas viszony a közjegyző kikerülhetlen beavatkozásával alig egyeztet­hető össze, é­s mert a kisebbségi előadás is beismeri, hogy a közjegyzői kényszer az átruházásokat megakadályozni nem fogná, valóban megfoghatlan, miért kelljen a házas­társaknak minden szerződéseit a közjegy­zői kényszer súlya alá helyezni ; miért kell­ Jon­et Viásznaf­áraale­lsőcötta gyöngéd VISZOnyt ilyen idegen beavatkozásnak kitenni. A ta­pasztalás azt mutatja, hogy házastársak között a vagyon­kérdés ritkán válik per tárgyává, sőt a válóperek legnagyobb ré­szében sem kerül a sor oda, hogy vagyon­­kérdés bírói eldöntésnek képezze tárgyát. Épen ezért a házastársaknak gyakran igen jelentéktelen jogügyleteit jegyzői kényszer­től függővé tenni nem czélszerű , és az állam eleget tesz, ha jól szervezett közjegyzői in­tézményt felállítva, a házastársaknak épen úgy mint más állampolgároknak módot ad, hogy ha tetszik, létesítsék jogügyleteiket a közjegyző előtt, s szerezzék meg ezáltal azon előnyt, melyet a közjegyzői okmány nyújt. Nem látom indokolhatónak azt sem, hogy a vakok és siketnémák szerződéseinek ér­vényességéhez jegyzői okmány kivántassék , mert ezen testi fogyatkozásban szenvedők vagy bírnak elég képességgel a saját ügyeiket ellátni s akaratjokat nyilvánítani vagy nem. Utóbbi esetben a jegyzői kényszer nem elég­séges oltalom, hanem az állami tevékeny­ségnek oda kell irányulni, hogy az ily testi fogyatkozásban szenvedők gondnokság alá helyeztessenek; előbbi esetben pedig a jegy­zői kényszer felesleges, s annál inkább mel­lőzhető, mert épen azon módon a­mint az akarat­nyilvánítás a közjegyző előtt consta­­tk­oztatik, a netalán felmerülendő peres kér­désben a bíró előtt is bebizonyítható lesz az akaratnyilvánítást tartalmazó tény, a szerződési beleegyezés. Csak kuriózum gyanánt vagyok bátor kiemelni, hogy ha a kisebb­ség nézete emelkedik érvényre, akkor egy kel­lő vagyonnal rendelkező nagykorú, kellően képzett, irnitudó vak ember egy pár czizmát sem rendelhetne czipészénél közjegyzői ok­mány felvétele nélkül, s épen így a házas­társak is a legcsekélyebb pénzkérdés elinté­zésénél a közjegyző közbenjárását lennének kénytelenek igénybe venni. A jegyzői kényszer kivihetésének indo­kolására kisebbségi előadó úr ismételten is hivatkozik arra, hogy kiterjedt kényszer mellett a legképesebb jogászok fognak a közjegyzőségre vállalkozni, s azt keresetmó­dul választani. Ezen indokolásra, mely egy­szerű végelemezésben oda vezet, hogy a jegyzői kényszer nem is az állampolgárok közérdekében, hanem a kinevezendő köz­jegyzők érdekében szükséges igen sokat le­hetne válaszolni, de én elégségesnek tartom csak pár megjegyzésre szorítkozni. — Né­pességünkhöz arányítva egyetlen pálya sincs nálunk annyira megrohanva, mint a jogi, é­s a jelenben igazán a mindennapi tapasz­talás mutatja, hogy e téren az új pálya mindig elegendő pályázóra talál, de bár én a kellően képzett jegyzőkre nagy súlyt fektetek, még­sem kívánom,hogy a tanári, bírói és ügyvé­di pálya rovására a legképesebb jogászok épen csak a közjegyzői intézményben keressenek

Next