Ellenőr, 1874. március (6. évfolyam, 59-89. szám)
1874-03-20 / 78. szám
megakadályoztatott. Az elfogott turkománok és a felkelésben részt vett üzbégek megbüntetés végett a klnhoz küldettek, s a gyanús kipcsaki kormányzó (bek) mi, hogy ő közönnyel nézte a város lakosainak a turkománokhoz csatlakozásán, Ivanov kívánságára letétetett. A halottak, sebesültek és hadifoglyok száma ismeretlen de igen valószínű, hogy nem volt jelentékeny, különben a hivatalos jelentés el nem mulasztotta volna azt hangsúlylyal kiemelni. Austria: Az egyházi vagyonnak egyházi czélokra való megadóztatása már másodszor olvastatóit fel a képviselőházban, s ezzel a két első confessionális javaslat tárgyalása be van fejezve. A szőnyegen forgó tárgy lényege, már magában véve is oly másodrendű jelentőséggel bír, hogy elvi vitáról itt szó nem lehet. Az egyes paragrafusok tárgyalásakor a képviselőház igen jó indulatú volt a papság iránt minden határozatában, bizonyítják ezt a 4-ik és 10-dik §-on tett változtatások. Az első szerint, azon egyházi rend vagyona, mely betegápolással foglalkozik, nem esik adó alá. A javaslat a 100.000 frtnyi vagyonnal bíró egyházi communitást, a normatívumul szolgáló nagyobb adólábbal akarja megadóztatni. Endr Perger indítványára egészen elmaradt. Hosszabb vita keletkezett dr. Brestel, általunk már tegnap jelzett indítványa fölött. Brestel sehogysem tud megbarátkozni az egyházi vagyon megadóztatásával, ő csak a tiszta jövedelmet tartja erre jogosultnak. Indítványa tárgyalás alá vétetett s pártolásban részesült a kormány által is, mely a püspökök Bécsben léte óta nagy garral hirdetett liberalismusából enged — de azt a képviselőház elvetette. A javaslat tárgyalása alatt a kultusminiszter- dr. Glaer igazságügyét helyettesítette s az ülés végén viszszautasítá egy nemzetiségi képviselő azon insinuáczióját, hogy a kormány az igazságot kijátszsza s azon jogot, mely nem a saját malmára hajtja a vizet, nem respektálja. Támadás akart ez lenni ultramontán szempontból a kormány ellen. A többi paragrafus változatlanul jön elfogadva. Az igazoló választmány jelentése után a legközelebbi szombati ülés napirendje lett megállapítva s arra a jövő költségvetés tárgyalása tűzetett ki. Az osztrák felsőház 21-es bizottságé, az első confessionális törvényjavaslat feletti átalános vitát bevégezte. A bizottság többsége szorosan a házban előhozott argumentumokhoz ragaszkodik. A nyolc szavazattal bíró ultramontán kisebbség, valószínűleg kisebbségi indítványt fog benyújtani. Jól értesült körökben bízlik, hogy a főpapság teljes befolyásával odatörekedett, hogy a császári ház tagjait a felsőházbani megjelenésre birja. Hogy a reformjavaslatok elleni demonstráczió nem fog úgy sikerülni, mint 1868- ban történt — amikor a császári ház tagjai teljes számmal megjelentek — az már bizonyos. A morva képviselők abban állapodtak meg, hogy morva részről Kübek, Weeber, Beer és Gikra képviselőket fogják a delegácziókba megválasztotni Az osztrák és magyar Dunagőzhajótársaság közti eladási szerződés aláírása mára lett elhalasztva. Az osztrák társulat azonban a magyar társulat már f. hó 15-én lejárt váltóit is leszámíítota. _________ Egy programmezikk a „vörös“ Napóleon érdekében. A chislehursti ünnepnap derült egétől az ifjú családfő szeretetre méltó nagybátyja, Jerome herczeg ugyancsak nem kíméli a fellegeket. Nem elég, hogy meg nem jelent a családi ünnepen, fényesen documentálván ezzel azt a kutya macska barátságod mely a családban otthonos ; nem elég, hogy a legnagyobb kíméletlenséggel adta a világ tudára elmaradása okát; nem elég, hogy a demonstratio rendezőit, nem véve ki az özvegy császárnőt sem, mint rosz irányban tévelygőket, mint az ifjú trónörökös hamis tanácsadóit, s a császárság ügyének compromittálóit, derekasan elmártotta s befeketítette a „Pall Mall“ hasábjain , ráadásul még azt is megtette, hogy házi lapja „Patriote de la Corse“ által márcz. 16 ika aproposjára egy programmezik két nyomatott ki, mely elég érdekes, hogy főbb pontjait a következőkben átvegyük : „Az időt elérkezettnek véljük — úgymond e programmezikk — élesen szemügyre venni a helyzetet, mely földjeinket ez alkalommal foglalkoztatja. Valamint most, úgy jövőben is, soha sem lesz ennél több követelője a császári trónnak. De III. Napóleon törvényes örököse még egy angol taninézetben van; ifjúsága még nem engedi meg önálló politikát követnie; míg azoktól, kik helyetesítőiként szerepelnek, óva intünk minden hazafit. Nekünk nincsenek nagyravágyó törekvéseink Mi nem akarunk a septennatus tanácsában ülni, s azon b látással lenni támogatására, melynek a császárság is annyi hasznát vette, mi nem keresünk jó akaró mosolyt a versaillesi gjűlésterem folyosón. Lelkünk magasabbra tör, kívánságainknak messzebb határa van. Egyedül a haza érdekeit tartjuk szem előtt, s elviselhetünk vereséget vereségre a nélkül, hogy eszméink iránt a bizalmat s biztos diadalok iránt a hitet elvesztenék. Napóleon herczeg az egyedüli érett korú férfiú, aki komoly politikai tényt előkészíthet, s a Napóleon névvel felavathatja. Száműzetésben születve, a balsors iskolájában felnevedve, gyermekkorától tanulmányozta családja történetét és szelleme már akkor tanulságokat vont e történetből, mikor bizonyos emberek, kik most vezéreinkül tolakodtak fel, még a napóleoni emlékek ellen harczoltak. Húsz éven át foglalkozva minden nagy európai kérdéssel, tapasztaláson okulva, mint egy hatalmas uralkodó veje, s barátja, oly különféle előnyökkel bír, hogy nagy vakmerőség kell hozzá oktalanul szót emelni ellene, s a mellé még bonapartistának nevezni magát. És különben nem is eléggé mutatják-e a royalisták támadásai mily bölcs és hazafias az ő politikája. — Francziaország demokráczia. Aki tagadni merné: vagy vak, vagy balgatag ; a nép árja hatalmas hullámokban tör előre, és semmiféle gát nem akadályozza meg útjában. Ez a demokráczia a mi erőnk, de biránk is s Ítéletét el kell ismernünk. A jacobinusok azt kiáltják : „a köztársaság fölötte áll az általános szavazatjognak“. Mi ellenben azt kiáltjuk Napóleon herczeggel: „a népszavazás mindenek fölött való.“ A multjok hibáit könnyedén feledő, s a royalisták népellenes törekvéseihez gondtalanul csatlakozó férfiek reactionárius politikája, és Napoleon herczeg magasztos politikája között választásunk nem ingadozhatik. Igen, mi azon nemzeti párt katonái vagyunk, mehhez minden jó franczia szive vonzódik. Igen, mi hiszünk az egyenesen kimondott népsouveaieitás dogmájában Igyekezni fogunk tehát hiven követni a nagy császár unokaöcscsének tanácsait, mert a napóleoni hagyományokhoz hű politikája, szövetséget és barátságot jelent Olaszországgal; jelenti a demokratikus eszmék békés diadalát, benső szenvedélyeink lecsillapítását, mihelyt a nép kimondta ünnepélyes ítéletét, s jelenti végre az európai békét, ami a mostani pillanatban fő feltétele nemzeti létezésünknek. Magyar tudományos akadémia. (Márczius 19.) Az akadémia a gr. Teleky-féle pályázat eredményének kihirdetése végett összes ülést tartott Az ülésen Székács József elnökölt s Vadnai Károly olvassa fel a birói bizottság jelentését, mely csekély kihagyásokkal a következőleg hangzik. Tisztelt Akadémia! A gróf Teleki József-féle drámai jutalomra 1873-ban szomorujátékok pályáztak, s a bíráló bizottság, mely Székács József tiszteleti tag elnöklete alatt Szász Károly rendes s Vadnay Károly levelező tagokból, a nemzeti színház részéről pedig Bercsényi Béla és Molnár György szinész urakból állott, mindössze öt pályamunkát vett a főtitkári hivataltól. Csekélyebb számú verseny nem volt még e pályázaton. Ez azonban bizonyára jó jelnek volna tekinthető, ha azt jelentené, hogy ezúttal csupán hivatott erők kis száma lépett ki e drámairodalmi küldtérre, de — fájdalom! — a Teleki pályázat tavalyi eredménye minőség tekintetében is a legmeddőbbek közé tartozik azok közt, melyek valaha az akadémia színe előtt megfordultak. Nem annyira szomorújátékok, mint inkább szomorú munkák versenye volt ez, melyben az aránylag legjobb, vagy szabatosabban szólva: legkevésbbé gyönge mű sem tekinthető nyereségnek az irodalomra és színpadra nézve. Valamenynyien osztoznak ama közös hiányban, hogy nincs bennök sem tragikum, sem jellemrajz, sem drámai elevenségű cselekvény, sem pedig költői nyelv. Ha az akadémiai ügyrend 105-ik szakaszának e föltétele: csak valódi tragédiák fogadtatnak el, nem csupán a forma külső oldalára vagy a pályázók jó szándékára vonatkoznék, hanem azt jelentené, hogy tragédia nincs tragikum nélkül, akkor ezúttel mind az öt versenyművet egyszerűen ki kellett volna zárni a pályázatból s ez esetben jelentésünk csak e néhány szóból állana . Teleki-féle 1873 ik pályázatra egy „valódi“ tragédia sem érkezett, mivel azonban a tragédiák valódiságát eleve megrostáló külön bizottság nincs, másfelől pedig a pályázat nagy emlékű alapítójának rendelete értelmében a száz aranyat, — habár nem is mint jutalmat — minden évben ki kell szolgáltatni : a bíráló bizottság kénytelen jelentést tenni oly szomorujátéki pályázatról is, melyben a szó benső értelmében egy szomorujáték sincs. Felmerült e bizottság tanácskozásában, s nekem — ki a jelentés előadásával megbizattam — kötelességemmé is tétetett a mélyen tisztelt akadémia előtt megpendíteni a kérdést : vájjon nem állana-e úgy a drámairodalom, mint a tudományos akadémia érdekében az az ügyrendi módosítás, mely szerint a sajátképem bírálat eljárását előzné meg mindig annak megrostálása, hogy melyek az elfogadható valódi tragédiák, mert az teljességgel nem állhatott az alapító nemes szándékában, hogy szomorújátéki díjhoz jusson oly munka, mely teljességgel nem tragédia; valamint nem álhatott az sem, hogy a Teleki pályázat —hivatott erők viszszavonulása esetében — a kontárság jutalmazója vagy legalább is díjazója legyen. Igaz ugyan, hogy a bizottság így is kizárhatja, mint kizárja jelentésében most is a tragikum nélküli pályaműveket a szomorújátékok sorából, de azt a mai eljárás mellett nem teheti, hogy midőn dramaturgiai szempontból valamennyit kizárja, közülök egyet-mást ki ne emeljen arra a pályadíjra, melyre teljességgel nem érdemes. A kérdés fölvetésére a bíráló bizottság ép azon okból vélte magát följogosítottnak, mivel a jelenlegi pályázaton a tragédia mindenütt csak a czímlapokra van írva, de a tartalomban sehol sincs meg, s még a többség nézete szerint viszonylag legtöbbet érő munkára is az mondatott ki, hogy „hatása olyanforma, mintha Shakespeare római tragédiájának paródiája akarna lenni“, természetesen nem a szerző akaratából, hanem törekvése ellenére. Ennek előrebocsátása után bátor leszek az öt pályaművet ismertetni, először is a leggyöngébbeket, mert habár halvaszülötteknek nincs is biographiájuk, de a bizottság tartozik némi részletességgel indokolni szigorúan hangzó ítéletét. Leggyakóbb a „CarafFa“ ezlen öt felvonásos tragédia e jeligével: „a vétkes nagyravágyást sem ég, sem föl nem tűri bőszültlan“ Az eperjesi vérember nagyravágyása abból áll, hogy spanyol követ akar lenni. Azért kíván érdemeket szerezni, hóhérbárd alá vettetve egy csomó áldozatot, hogy követi fényben jelenhessen meg korában, ahonnan egykor száműzték neje megszöktetéséért. E célját azonban nem éri el, mert habár Leopold császár ki is nevezi követnek, de Széchenyi érsek és mások szavaira a császár bevallja ünnepélyesen „baklövését“, s visszaveszi a kinevezést, mire Caraffa az uralkodó előtt letépi melléről rendjeleit, s dühösen elrohan. E miatt kegyvesztessé lesz és száműzik. E politikai bukással, mely nincs drámailag indokolva, össze van szőve egy boszú története. Tábori Erzsébet, ki Caraffa kedvese volt s Eperjesen hamis tanúként szerepelt a magyarok ellen, megboszulja őt azért, mert akit e nőietlen nő szeretett, az ifjú Palásthyt, a Caraffa testőrei lekonczolták. Ez a Palásthy ugyanis, kinek atyját és Tábori Erzsébet hamis tanúságára kivégezték, megátkozza Caraffát, hogy lánya hervadjon el, ő maga pedig őrüljön meg, — az expozíczió végén leszúrják Erzsébetet Caraffa előtt, ki maga is biztatja, hogy jól „czélozzon.“ Amily különös, hogy a leszúrt nő később — az olvasó meglepetésére — föltámad, hogy végrehajtsa zord művét, és oly képtelenség tőle azt beszélni meg, a ki őt leszúrta. Különben ily képtelenségek szövedéke az egész darab. Egyetlen egy alakja sincs itten, mely a lélek törvényei szerint cselekednék s a helyzethez mérten beszélne. Caraffában a magyarban semmi méltóság. Apai gyöngédsége leánya iránt se nem valószínű, se nem érdekes. Átalában e darab szerkezet, helyzetek és nyelv dolgában egyaránt elszomorító jelenség. Hasonló színvonalon áll a IV-ik számú „Bondi Lőrincz, a havasok királya“, e jeligével „Excelsior.“ Ez is képtelen és nevetségesen szőtt történet. Bondi Lőrincz, a Róbert Károly elleni hősök egyik utolsó bajnoka, ki mert ügyök elveszett, fiára Pálra bízza családja becsületét, (noha mint később kiderül, jól tudta, hogy maga és a fia mennyire becstelen) s aztán bezárkózik hegyi várának tornyába, hol se lát, se hall. Nem tudja, hogy Pál gyalázatos rabló lett, ki többi közt egy leányt is rabolt magának, Dóczi Orbán unokáját, Cziczellet, de aki utála őt, s az expositióban fiába, a nemes hajlama Miklósba szeret. Az expositió azt sejteti, hogy az apa és fiú szerelmi vetélye fogja képezni a tragédiát, holott a történet egy vadregényes titok kiderül én fordul meg. E mű is tehetlen erőlködés és dagály terméke. Kompozícziója és alakjai egyaránt gyarlók, nyelve drámaiatlan egyenetlen versekkel. E két versenyműnél csak valami kevéssel áll fölebb az I. számú „György barát“ négy felvonásban e jeligével: „Nyugosznak ők, sirjok fölött zöld és bokor, virány“ — Martinuzzi életéből néhány történeti kép, de minden drámai alakítás, egyenlő jellemrajz, és korfestés nélkül. Benső indokolás hiányában a hős úgy tűnik föl, mint a hazaszeretet tehetlenje, ki hol a török, hol a német frigy felé kapkod; egy a szelek áramától ide oda esik igó szélkakas, melyet végül leütnek a tetőről. Nem látjuk benne sem a szív szenvedélyét, sem az elme hatalmát. Történik vele minden. Viszi az ára nékül, hogy egy perezre is uralkodnék hullámain. Még hite sincs a hazamegmentetésében, mert — a szerző drámai nyelvét eléggé jellemző e szavakat mondja : „Undok s büdös varjak mohón lesik halálodat, (a hazáét), hogy rongyolt tagjaid hívására töltsék rut bendőjüket.“ A történelem kínálkozó főbb pontjai: Ferdiánd követének üresen való elbocsátása, Budavár török kézre jutása, a nagyenyedi gyűlés, Izabella búcsúja, a bibornoki kalap, Lippa ostroma s Kastaldo orgyilkolása meglehetősen ki vannak szedve, a nélkül azonban, hogy drámai cselekvény fejlődnék belőlük. Egymás mellé tett vázlatok maradnak csupán oly dialógokban, melyekben az erőt durvaság vagy mesterkélt beszéd pótolja. Például Izabella királynő az őt lemondásra sürgető György barát „mocsárbúzü szennyes ajkait“ s „dögszivét“ szidja, mig ez hidegen hallgatja és várja, mig a bölcs megfontolás csövén jött vizsugár eloltja (a királynő) lángját.“ A szerző nyelve gyakran undorító is; például egy ízben Török Bálint fővezér azt mondja, hogy Ferdinánd úgy beszárnyalá Babicsot, „mint ronda kollós tetves magzatait.“ Szomorú kényszerűség ugyan ily idézeteket adni a tisztelt akadémia elé, de szükség van rá, hogy kellő világításba helyezzük a tavalyi pályázat amaz állapotát, mely a bizottságot az ügyrend módosításának kérdésére vezette. Íme lehet-e valódi tragédiának nevezi oly művet, mely bár történetünk igen tragikus alakjaival és eseményeivel foglalkozik, de azokból nem tud egyebet adni, mint egy csomó külső eseményt, a felvonások közé minden benső kapcsolat nélkül éveket vetve s az eseményeket is hol a száraz krónikás untató reczitálásával adva elő, hol pedig oly ízléstelen nyelven, mely teljességgel nem való drámai hősök ajkára. E műben el van törpítve mindegyik történelmi alak. Átalában a szerző, mintha csak minden erejét arra kívánta volna fordítani, hogy hősét lealacsonyítsa. Az a szerelem is, melyet saját sekélyes képzelméből toldott hozzá, csak a kisebbítés eszköze lett. Mennyire híjával van e mű szerzője a drámaírói hivatásnak, mutatja az, hogy keze alatt még a könnyen kizsákmányolható jelenetek is, mint a nagyenyedi országgyűlés, Izabella búcsúja stb. oly lanyhán, laposan, minden igazi hév nélkül folynak le, hogy akármely prózai krónikás is jóval több melegséget öntene beléjök. S mivel szenvedély nincs, a szereplők nem is cselekesznek dámailag. A bizottság tagjai abban egyhangúlag megegyeztek, hogy e három mű nem vehető semmi figyelembe, sőt abban is megegyeztek, hogy a másik kettő, melyekről alább szólani fogok, szintén csak annyiban méltányolható, mert mégsem annyira gyarlók, mint az eddigiek; viszonylagos jobb voltukat tehát csupán a többinek selejtessége képezi. Különben akár az egyik akár a másik nem épebb, mint — egy franczia szójárással élve — „a félszemü király a vakok közt.“ Hogy azonban a kettő közül, melyiknek nyújtsák az elsőséget, abban a vélemények megoszoltak. Kevesebb szavazatot nyert „Saul király“ öt fölvonásos tragédia, (II. sz.) e jeligével: „Amint szabad vágy lenni Izrael“ stb. Saul király seregének a közelgő philiszteusek ellen kelene indulni, de előbb áldozatot kíván, mert e nélkül nem hisz a győzelemben. Sámuel próféta azonban (mint kiderült, szándékosan) késik s így, nehogy a késedelem veszélyt idézzen elő, Saul lát a próféta dolgához: maga gyújtja fel az áldozatot és áldja meg a népet. A próféta ekkor megérkezik, összetűznek, s a próféta balvégzetű jóslatot mond, hogy támaszt majd ellene egy filut, ki ellopja tőle gyermekei szívét, kioltja vitézi hitét. E jóslatra Saul megdöbben, többé nem szenvedély hajtja, hanem a jóslat teljesedésétől való félelem, melynek valóságosan kapkodó betege lesz, maga idézi botorul magára a bajt, mert inkább hisz a próféta szavaiban, mint az ellene föltámasztott Dávid nemes tettében, a ki nem trónjára, hanem egyik leánya szerelmére vágyik, s őszintén és elég szépen mondja neki: „Én nyil válék, mit ellenséged lőtt szívednek és én lábadhoz esem.“ De Sul minden tény és a józan ész ellenére azonban, hogy beteljesítse magán Sámuel próféta jóslatát, s míg élete a bizalmatlanság, töprengés és botor dolgok elkövetése volt, halála is (indőn kardjába dől) csupán az ijedtség katasztrófája. Azt, mit a jó Dávid mond rá „derék hős volt“, a bírálók teljességgel nem visszhangozhatják, mert hősiségét nem látták, csak bogarait és rögeszméjét. A görögök fátuma inkább meg volna e műben, mint a keresztény dráma tragikuma, ha Saul király a megjósolt végzetet kerülni akarná, de annyira nem kerüli, hogy maga igyekszik annak elvakult végrehajtója lenni. Elhibázott e műnek már alapja is, mert az expozícióban Saul király mellé kell állni rokonszenvünkkel, mint ki nemzete érdekében áldozatot nyújt föl a cselszövő pap helyett, ki a zsákmány miatti haragjában késik s mond egy oly tényért átkot a királyra, melyet maga idézett elő csalán. Szerzőnek kár volt eltérni a bibliai előadástól; Sámuel ott feddi Sault és hivatja is, és csak azután, az Úr parancsára megy fölkeresni Dávidot, mig e dráma alattomos cselszövővé teszi, ki már előbb megy uj királyt keresni föl, hetekig megvonja a néptől az áldozatot s igy maga válik az illetéktelen áldozás okává. E szerint hibásabb, mint a király, kit megátkoz. Saul — a dráma természete szerint — nem érdemli meg a lakolást, ha csak nem azon bátorságáért, hogy hisz egy fondor jóslatban, s maga idézi föl a bajt, a mi megeshetnék jóslat nélkül még drámaiabban, s félénk kapkodások kisszerűségei nélkül. A műben legjobban van konczipiálva Saul két leányának szerelme Dávid iránt, de Dávid föllépése hatástalan; szerző itt eltér a bibliától, mely szerint a búskomor király fölvidítására hozták elő a lantos ifjút, s úgy lépteti föl, mint ki Góliáttal jó megvívni, de erről alig beszél, míg szerelméről, mit titkolnia kellene, hosszan áradoz. Amit beszél hárfa akkordok mellett, költői akar lenni, de bágyadt és hosszadalmas, egész jellemrajza fölületes, sőt lapos ; nincs benne sem báj, sem hév, sem szenvedély, vitézi dolgait a színfalak közt végzi s előttünk csak egy jámbor lélek, ki noha Saul majd odaadja neki leányát hitvesül, majd meg elveszi, őt magát elűzi, meg akarja öletni, tűr mindent és bár nagy oka volna és meg is esküszik a bosznia, ez csak fenyegetés marad, a tény pedig az, hogy Saul ellenségét futtatja meg. De ebben sincs erősen festve a gonosz, sötét befolyás Saulra, a többi még puhább alak. A szerző nem tud beléjük igazi szenvedélyt önteni a külső összeütközések mögé sem valódi belső harczot rejteni. Ahol van is szenvedély, a rajz nem sikerül. Egyes mozzanatok s néhol egy-egy apró vonás kétségkívül mutatnak írói hivatásra, de az egész mű az alakító erő hiányában szenved A küzdelemnek nincs igazi drámaisága s a történetek halmazának sincs erős folyása; szerző nagy csomó ótestamentumi krónikát használt föl, anélkül, hogy a tárgy átmelegítette volna képzelmét. Nyelve is csak ritka helyen drámai, legtöbbnyire gyönge, erőtlen, elmélődő; verselése pedig oly hibás, hogy egész művében alig találunk husz sornyi jól alkotott jámbust. Átalában a gondos és türelmes dolgozás nem látszik meg rajta. A többség véleménye némi, (e szót felolvasó „Névy“-nek olvasta nyelvbotlásból) habárcsak igen kis előnyt adott „A népé’t“ cimű ötfelvonásos pályaműnek (V. sz.) Annyit érő egy pár részlet nincs ugyan benne, mint „Saul királyiban, de a maga alanti színvonalán valamivel egyenletesebben van dolgozva s noha hőse époly kevéssé tragikus, mint amazé, mégsem oly bigvelejü alak. Egy korrajz akar lenni Róma azon idejéből, midőn Cajus Gracchus néptribunt önző patrícziusok megbuktatok. De sem a kort, sem az embereket nem birta szerző drámailag festeni s a történetnek még hüvelyét sem adta elég érdekesen. Caius Gracchus nem önhibáinak, hanem az általa védett nép romlott erkölcseinek esik áldozatai. A kajánság fegyvert kovácsol legjobb szándékaiból ellene, s e nemes polgárt, ki a nép jólétéről, a világ boldogitásánál ábrándozott, végül lázadásra készüi, melyben elesik, közkatonák karddöfése alatt, époly drámai érdekesség nélkül, mint a hogy élt. Volna bár benne szenvedély, mint egy polgár (bizonyára alaptanul) mondja róla az első felvonásban, érezne bár boszut testvére Tiberius Gradius megöletéséért, hozna bár bajt Rómára a Junónia gyarmat alapításával; szóval látnók bár szive vagy esze tévedését, megnyugodnánk katasztrófájában ; de csak egy hibátlan, szenvedélytelen, boszut nem sóvárgó, a fórumon történt megaláztatása után is a vértől iszonyodó polgárt látunk benne, ki ellen nem a Nemesis támad föl, hanem a harcz koczkája fordul. Cornelia (kiben egy csöpp vért sem látunk a Gradhusok anyjából, a nagy római matrónából) fia holtteste fölött egy hosszú szónoklatot tart, melyben az anyai fájdalom hangját száraz rhetorika pótolja. S itt következik a záradék néma jelenete: „Gradius ellenségei elfordulnak, a katonák meghatottan állanak, tűzfény mellett Cornelia átszellemülve néz a jövőbe.“ Ez a tableau az, melynek költői igazságszolgáltatásával akar a szerző bennünket megnyugtatni. A jobb jövőbe nézet. Hogy lehet e jobb jövőt a színpadon érzékíteni, azt nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy ilyféle képletek mindig csak igen gyarló pótlékot képezhetnek a lényegében elhibázott katasztrófák után. A mű, mint pártok küzdelme is, igen gyönge. A fölidézett harcz nagyon veszélyes. Oly emberek viszik, kik még e tehetlen Gracius mellett is nagyon silányak. S a polgárok és az állam küzdő hatalmai sem különbek. A harcz legnagyobb része alattomban foly Gradhus ellen, s nem lobban föl drámailag a fórumon, a kapitoliumban. A cselekmény menete lassú, a nyelv néhol dagályos, néhol prózai, csupán egyes gondosan írt lapjai, például mindjárt a legelső jelenetek, melyek a nép nyomorát festik, emelhetők ki. Íme az öt darab, melyek közül a bizottság egyhangú véleménye egyet sem talált jutalomra érdemesnek. Mivel azonban a Teleki pályázat feltételei (ügyrendünk 109. szakasza) szerint, a jutalom a viszonylag legjobb műnek mindig kiadandó, és pedig osztatlanul, a bizottság többsége — három szavazattal kettő ellen — „A népért“ czimtinek ítélte oda a tavalyi pályázat száz aranyát, úgy azonban, hogy alkalmaztatni kívánja az ügyrend 110 ik szakaszát, mely szerint „oly esetben, midőn a bírálók egy művet sem találnak jutalomra érdemesnek, a jutalom odaítéléséről szóló jelentés azon megjegyzéssel tétetik közzé, hogy ha az iró a rászóló ítélet daczára is föl akarja venni a díjat, félév alatt jelentse ebbeli szándékát a főtitkári hivatalnál. Ha az iró jelentkezik, a nevét rejtő jeligés levél fölbontatván, a jutalomdíj részére azonnal utalványoztatik. Ha ellenben a mondott félévi határidő alatt a pályanyertesre nem jelentkeznék, a nevét rejő jeligés levél elégettes a pályadíj a következő évi jutalomaijhoz csatoltatik.“ A felolvasás bevégeztével Gyulai Pál felkelt az ügyrenddel kezében, s a jelentés kezdetén óhajtott előleges vizsgálatra nézve oda nyilatkozol, hogy az a pályázati szabályok kijátszása volna. Székács József, mint a bíráló bizottság elnöke, kijelentette, hogy a bizottság azon szempontból indult ki, hogy a kontárság ne nyerjen díjat, mert ez nem lehetett az alapítvány azó szándéka, ki oly időben rendelkezett, midőn buzdítani kellett a drámaírásra. Arany János szőnyegen forgó kérdést ketté tagolta: a mostani alkalomra intézkedik az ügyrend 10-ik szakasza, a jövőre nézve az óhajtott módosítást később ajánlotta tárgalni. Szász Károly, mint egyik bíráló kijelentette, hogy ő véleményét írásban küldötte be s igy neki az óhajtott módosításról tudomása nem volt. Különben már ez ügyben régebben is folytak tanácskozások az akadémiában, akkor a Teleky család is megkérdezett, mely úgy felelt, hogy a meghalt végrendeletét változtatni nem lehet. A mi pedig az alapítási időt illeti, megjegyezte, hogy akkor a drámairodalom sokkal jobban állott, minek tanúságai az elző évi pályázatok sikeres eredményei. Ezek következtében a kérdés elejtetett. A jeligés levelek elégettek kivéve az V-ik számú darabot, melynek czíme „A népért.“ E munka, nekünk úgy tetszik, tavaly is pályázott „Cajus Gradius“ czím alatt akkor dicséretet aratott. De a dicséret is több babért adott szerzőjének, mint most a pályadíj elnyerése. Arany János főtitkár bejelentette, hogy Csacskó Imre, Qneteler Adolf, gr. Lázár Kálmán s Fabó András akadémiai tagok elhaltak. Labics Simonnak a segélyt az összes ülés is megajánlja. A második osztály ajánlatára Körösi Józsefnek „Az emberi élet tartama és halandósga“, a harmadik osztály előterjesztésére Farkas Gyula székesfehérvári reáliskolai tanárnak „A fénysugárzás törvényei“ czímű értekezés személyes felolvasása megengedtetett. Ezzel az ülés zárttá alakult. A hivatalos lapból. A pénzügyminisztérium vezetésével megbízott magyar királyi miniszterelnök a beszterczebányai jószágigazgatóság kerületébe Klein Ödön II. osztályú erdészt magyar királyi erdőrendezővé, Bielek István I. osztályú erdészt II. osztályú magyar királyi főerdészszé, végre Szabatovics Adolf és Pecz József faraktártiszteket III-ad osztályú magyar királyi erdészekké nevezte ki. A m. kir. pénzügyminisztériumnak f. évi 11,428. sz. a. kelt rendelete folytán Baranya megyébe kebelezett Kövesd és Jakabfalu községek , évi julius 1-től kezdve a mohácsi kir. adóhivatal kerületéből kiválasztatván, a siklósi kir. adóhivatal kerületéhez csatoltatnak. HÍREK. — Márczius 19. — — Fabó András meghalt. A magyar irodalom szerény, de fáradhatlan munkája volt , tagja tud. Akadémiánknak is. Született 1810-ben márczius 10-én, szegény szülőktől. Iskoláit itt kezdte, Pozsonyban végezte s mint nevelő Szontagh István családjában működött, nevezetesen Csanádi Szontagh Pál nevelője volt. Ezután Agárdon lelkésznek választották, s egész életén át itt maradt. Érdemei részint irodalmiak, részint egyháziak. Irodalmi téren legelőször a „Jelenkor“ és melléklapja a „Társalkodódnál dolgozott, még Helmeczy Mihály idejében. Itt a legszorgalmasabb levelező, kiváltkép tárczaíró és könyvismertető volt és pedig mindezt az akkori viszonyokhoz képest ingyen teljesítette, hacsak jutalomnak nem vehető az ingyen pédály. Alig merült fel azóta nevezetesebb lap, különösen tudományos időszaki irat, ahol ő néha saját neve, többnyire pedig Garády név alatt ne irt volna. A Garádi nevet — mint Tompa Kelemérből a Rém Eleket — helysége betűiből alkotta. Kedvencz tudománya a hazai történet, főleg a magyarországi két evang. egyház történelme. E szakban megtöztént munkái: „Monumenta evangelicorum in Hungaria historica.“ 3 kötet. „Codex evangelicorum utriusque confessionis in Hungaria et Transylvania diplomatici“ 1 kötet. „Vittyédy evelei akadémiai megbízásból. Utolsó nagyobb munkája: „Az 1662 iki országgyűlési monographiája. Szerény jövedelméhez képest mivel családja nem vala, sokat fordított könyvek gyűjtésére s alig van Magyarországon az ő állásához mérhető férfiúnak a történelmi ágban becsesebb könyvtára. Úgy vagyunk értesülve, hogy ez végrendeletileg a pesti evang. gymnasium birtokába meg át. Fő szenvedélye a történeti adatok gyűjtése és búvárása volt, de csak kis körre szorítkozhatott. Hivatala és vagyontalansága miatt nem igen utazhatott, így csak a pesti könyvtárakban és gyűjteményekben búvárkodhatott. Ki ebben segítséget nyújtott neki, a szívességet jutalom, illetőleg viszonzás nélkül nem hagyta, ha mással nem, legalább műve egy tiszteletpéldányával kedveskedett. Az egyházi irodalomban minden protestáns folyóiratnak dolgozó társa volt, s a „Protestáns egyházi és iskolai apának mindvégig; ez még a jelen évfolyamnak roárcziusi 8 ik számában is közölt tőle egy czik- Izet: „Kanizsai Pálfi János levele Péczeli Király Imréhez, Pápa szept. 3. 1628“ czim alatt. Hasonókép kitartó állandósággal dolgozott a Csengeri Antal „Budapesti Szemlé“-jének. Esperességi és területi jegyző, tanácsbiró, több bizottmány tagja és szorgalmas tollnoka volt. Egyházi téren Dr. Székács Józsefnek, kivel ifjúságától fogva a legbensőbb baráti viszonyban állott, superintendensi idejében jobb keze, indítványainak megtevője, ugyanis ha valamit dr. Székács kivinni óhajtott, de ő az elnöki székből nem javasolhatta, a javaslat megtételére Fabó Andrást kérte föl. Fabó baráti szeretetből, s az eszme helyessége iránt való meggyőződéséből, bár az indítvány miatt vitatkozás közben nem egyszer kereszttűzbe vétetett, mindig szívesen vállalkozott. Legutolsó egyházi munkája „A bányakerületi utasítások“ átdolgozása, melyet Székács Józseffel együtt végzett el. Alig jellemezheti valami nemesebben hazafiságára vonatkozólag, mint az, hogy 38 évig volt tót pap és magyar iró. Mint házigazda vendégszerető, mint barát hit, mint ember adakozó vala; neve valóban sehol sem hiányzott, hol adakozni kellett. Sajátságos szenvedélyének nevezhető a czigányokhoz való vonzalma. Ha valaki kedveskedni akart neki, egyegy czigány-adomát mondott el előtte, vagy irt le számára, miket szorgalmasan gyűjtött s mikben kifogyhatatlannak látszott maga is. Kilián György bizományában Vig Dezső álnév alatt egy kiadást is rendezett „Czigány adomák“ czímmel, mely már többször újra nyomatott megbővítve. Az akadémiának, melynek levelező tagja volt, 100 fri,s orvosának dr. Argenti Dömének szintén 100-at hagyományozott. Élte végéig szorgalmasan olvasott s itt, bár utoljára szemei meggyengültek, hogy csak a tiszta napokon dolgozhatott. Lapunknak is munkatársa volt, s több cikket közöltünk tőle. Agárdon hunyt el tegnapelőtt. — A tegnapi udvari ebédre a képviselők közül következők voltak hivatalosak: Gorove István, Somssich Pál, Molnár Aladár, Palkovics Károly, Tisza Kálmán, Ghyczy Kálmán, b. Simonyi Lajos, Várady Gábor és Ivánka Imre. ő felsége a király jobbján gr. Andrássy Gyula, balján Gorove István foglalt helyet. Ebéd után ő felsége jókedvüleg és szívélyesen beszélgetett a képviselőkkel, többi közt Ghyczyvel, Tisza Kálmánnal és K. Simonyi Lajossal. — Bittó képviselőházi elnök tegnapi estélyén számosan jelentek meg, s a házigazdának sok gratulcziót kellett hallani, mint leendő miniszterelnöknek. No de ez természetes is oly vendégszerető háziurral szemközt. Megjelent az estélyen b. Edeleheim-Gyulay országos katonai parancsnok is, ki úgy látszik, hogy a társaséletben nem lesz oly láthatatlanság, mint volt gr. Huyn; ott volt Haynald érsek, Mazuranits horvát bán, Tisza Kálmán, gr. Cziráky János és több képviselő a pártok különböző árnyalatából. A szegedi Dugonics - szobor bizottmánya e napokban értekezett Izsóval, kit a szobor elkészítésével akarnak megbízni. Izsó már előzőleg figyelmesen megvizsgálta a város tévéit , odanyilatkozott, hogy a szobornak alkalmas helyet, csupán egyet talált, ugyanazt, melyet e czélra a bizottmány már kijelölt, t. i. a reáliskolai épület hazatéri homlokzata előtti térséget, mely parkká lesz idomítandó. A szoborra nézve odanyilatkozott, hogy az, amint ő tervezi, mintegy tizenkétezer írtba kerülne. (A debreczeni Csokonai szobor, melyhez hasonló lenne, 17,000 frtba került). Ez egyébiránt még csak odavetőleges számlás; a szobornak szabatos tervezetét és pontos költségvetését csak ezután fogja elkészíteni és leküldeni. Hanem már ennyiből is tudunk annyit — mondja a „Sz. Híradó,“ — hogy a szobortőkének még fele sincs együtt, hogy tehát a bizottmánynak egész erélylyel hozzá kell fogni a gyűjtéshez, ha azt akarja, hogy a hiányzó tetemes összeg ne 14 év alatt gyűljön össze, mint a meglevő 4 ezer s néhány száz forint. — A főváros egészség ügyét megdöbbentő adatokkal mustrálják a statistikai adatok, melyeket közlünk hetenkint s újólag egybeállítva havonkint is. Oly nagy halandóság nincs egy városban sem, mint Budapesten. A múlt hétről (márcz. 8.—14.) szóló statistikai kimutatás szerint a halálozások száma ismét 50 esetben múlja fel a születéseket. Élve született ugyanis 255 gyermek, s meghalt 305 személy. Az élveszülöttek közt volt 186 törvényes, 69 törvénytelen; nemre nézve 135 fiú, 120 leány. Halva született 11 gyermek, köztük 6 törvényes, 5 törvénytelen. A halottak közt volt 163 férfi, 142 nő, egy éven aluli gyermek 75. Valódi járvány a fővárosban a tüdőbaj, melynek a múlt héten is 58 áldozata volt. Gyakoribb halálokok voltak még: veleszületett gyöngeség 16, rángások 20, himlő 20, bélhurut 14, agytüdös 10, tüdő- és mellhártyalob 36 esetben. — Jekelfalusy Vincze székesfehérvári püspök megint Rómába utazott. Nagyon szereti magára hagyni a felügyeletére bizott nyájat. — A képzőművészeti társulat, mely a legnagyobb pártolásra volna érdemes, legújabban kiadott felhívásával sem tudott oly viszhangot kelteni, minőre minden vérmes remény nélkül is számíthatott. Nálunk még kevésre becsülik a festményeket és szép képeket, és kevésnek jut eszébe, hogy ama évi 10 írttal, melyet tagsági dijképen fizet s melyért 4—5 pompás metszvényt kap a legkitűnőbb művészektől, mennyit lendíthetne a hazai képzőművészeten. Elolvassuk nagy gyönyörrel, hogy mily kitüntetésekben részesülnek Munkácsy, Zichy Mihály mennyi elismerést szereznek a magyar névnek Wagner, Litzenmayer és leg többen. Pláne külföldön tüntetik ki őket! Alig jut valakinek eszébe a kérdés: de hát nem élhetnének-e itthon. A képzőművészeti társulat felhívása eddig Szegeden keltett leginkább viszhangot, hol (mint az ottani lap írja) Szabados János vette be-