Ellenőr, 1874. június (6. évfolyam, 149-176. szám)

1874-06-10 / 158. szám

siumok iránt a minisztériumhoz intézett feliratának pártolása végett. A hazafias hangon írt felirat egy­hangú éljenzés között felolvastatván, az e tárgy­ban felszólaló bizottsági tagok: Bossányi László, Dalmady Győző, Halász Boldizsár és Rakovszky István egy részről kiemelvén, hogy a felső megyet tótajku lakossága a legjobb hazafiakból áll és csakis egyes izgatók igyekeznek a mételyt terjeszteni; más­részt hazafiai fájdalommal constatálják a kormány­nak a nagy-réczei, turócz-szent-mártoni és znyói pánszláv szellemi­ gymnásiumok megvizsgálása kö­rül tanúsított engedékenységét és erélytelenségét. Ez okból Zólyom megye közönségének felirata nem csak hasonló felterjesztés által pártoltatni határoz­­tatik, hanem hazafm­i aggodalommal figyelmezteti a megye közönsége a minisztériumot a jelzett eljá­rásból eredhető káros következményekre. Ezenkí­vül Zólyom megye közönsége átiratilag ü­dvözöltetni határoztatik a kezdeményezésért. Olvastatott ezután Brassó város és vidéke ta­nácsának átirata a törvényhatóságok területi sza­bályozása tárgyában a képviselőházhoz intézett feliratának pártolása végett. Miután a megye e tárgyban már önmaga is intézett feliratot a kép­­viselőházhoz, de különben a jelen feliratban a szász nemzetiségi érdekek nagyon előtérbe lévén tolva, egyszerűen tudomásul vétetik. Tárgyalt­atott a hús­vágási szabályrendelet, mely biztosítja a közönségnek, hogy minden időben és jó húst kaphassanak; jóváhagyatott,továbbá a koldulás megszüntetését tárgyazó szabályrendelet, mely különösen a vásárok és búcsúk alkalmával előforduló nagymérvű koldulás megakadályozását kötelességévé teszi az elöljáróságok és csendbizto­soknak. Végül a Czegléd városa által létesített köz­vágóhíd alapszabályai és ugyanezen város azon határozata, mellyel a tanítókat a községi pótadó fizetése alól felmenti, jóváhagyatván, az ülés d. u. 2 órakor eloszlott. KÜLFÖLD. (Június 9.) Franczia köztársaság. A jobbközép manifestu­­máról, melyet a tegnapi lapunkan közöltünk, azt írja a „Journal des Debats“ a balközép legmérsé­keltebb közlönye, hogy pártja kebelében méltán idegenkedést kelthetett az a sajátságos szőrű ok­mány. „Nyilatkozatot vártunk — úgymond — se helyett csak egy kísérlet volt a programmban ta­lálható, kísérlet a jobbközép párt kebelében fenn­forgó egyenetlenségek elsimítására. Azt hisszük azon­ban, hogy a balközép tagjaira azzal az átalános benyomással volt e kísérlet, hogy tartózkodó állást kell foglalniok, s bevárni, hogy az említett mani­festum nem nyújt-e alkalmas alapot a jobbközép mérsékelt tagjainak, eszmecserébe , s még­pedig ezúttal nem kétértelmű eszmecserébe, bocsátkozni a balközéppel. „A többi republicanus lap s élükön a „Temps“, mely szintén igen mérsékelt, de egy­szersmind igen szilárd republikánus közlöny, még sokkal kedvezőtlenebbül nyilatkozik a semmit , de mégis sokat mondó jobbközépi manifestumról; s egyenesen kimondják, hogy az abban foglalt Pro­gramm, az ő ideiglenes s minden izében pseudo­­monarchikus köztársaságával, sohasem nyerheti meg azon párt támogatását, melyben Dufaure a legbefo­lyásosabb tagok közé tartozik. Tehát a legmérsékel­tebb balközép árnyalat is visszautasítja a jobbközép czéljait. — Tal­áló visz­onzásul szolgál a jobbkö­zép program­jára egy jegyzőkönyvi határozat, melyet a balközép egyhangúlag fogadott el legutóbbi párt­értekezletén. E jegyzőkönyvi határozat következő­leg szól: „A balközép, tekintve a helyzet komoly­ságát és a megoldás sürgős voltát, czélszerűnek tartja, hogy tagjainak változatlan érzelmét jegyző­könyvileg kifejezze. A párt mindig azon nézetben ben volt, hogy a legközelebbi jövő bizonytalansága és határozott kormány hiánya képezi az ország nyomorának és bajainak főokát. 1872. decz. 7-én a balközép 110 képviselő által aláirott indítványban a köztársaság szervezését sürgette, 1873. május 20-án támogatota az e czélra előterjesztett törvényjavas­latokat. Az ezután beállott személy változások da­czára czéljához híven elfogadta a néhány tagjától tett indítványt, mely szerint Mac Mahon tábornagy hatalmának meghosszabbítása a kormány nagyon is sokáig elhalasztott szervezésének kiindulópontjává tétessék. Nov. 20-án nem rajta múlt, hogy a végre­hajtó hatalom, mely jól fölismerte, mily szorosan összenőtt tétele az alkotmányozó szabványok meg­alkotásával, olyan támadások ellen nem biztosít­a­­tott, melyek csak gyöngíthették. Nincs nagyobb ve­szély valamely országra, mintha magát az elvet, melyen a kormány nyugszik, a pártok támadásai­nak zsákmányával minden versenygés czélpontjává teszik. A balközép semmit sem fog elmulasztani, a­mi a veszélyt távol tarthatná; most is azon véle­ményben van, hogy az 1873. május 19-én előter­jesztett törvények I. czikkelye (a végleges köz­társaság kikiáltása) tartós állapotok biztos záloga lenne, mert Mac-Mahont nem a hét éves köztársa­ság elnökévé, hanem hét évre a köztársaság elnö­kévé tenné. Jövője iránt megnyugtatva az ország, akkor souverain jogainak fentartását a revisió jo­gában találná, mely minden köztársasági alkot­mányban ki van fejezve, s melynek gyakorlását az alkotmányzó törvények szabályozzák. A balközép csak sajnálattal látná, ha a mostani nemzetgyűlés feloszlatása elkerülhetetlen és elhalaszthatatlan kö­vetkezménye lenne a szervezés iránt való vonako­dásnak, vagy képtelenségnek, de ettől a szüksé­gességtől sem riadna vissza. Különben nem titkol­hatja el, hogy a nemzetgyűlésnek, még hogyha szervezkedett is, hosszasabb halasztás nélkül el kell oszolnia, csakhogy ez esetben nemcsak min­den vétség nélkül, hanem általános előnynyel mondhatna le mandátumáról, mert útjait egyen­gette a megnyugtatásnak és az egyetértésnek.“ Ez is programm, s pedig oly határozott, minden félre­magyarázást kizáró programm, hogy a jobbközép­párt a legcsekélyebb illúziót sem táplálhatja az iránt, hogy a balközépet elvi álláspontjáról cselfo­gásokkal netalán leterelhetné.­­ E program­ sú­lyát növelte azóta számos balközépi képviselő hozzájárulása, kik nem lévén jelen az érte­kezleten, most utólagosan sietnek aláírásokkal dokumentálni a programaihoz való csatlakozá­sát. Ilyenformán már 110 aláírás vallja magá­énak a párt nyilatkozatát.­­ Aláírás végett egy másik nevezetes irat is forog a képviselők között; egy indítvány ez a nemzetgyűlés feloszlatása iránt. Hírszerint már harmadfél százan írták alá, s el van tökélve, hogy ha 320-ra szaporodik az aláírók száma, az indítványt a nemzetgyűlés elé terjesztik. A bonapartisták azalatt minden követ megmozgatnak a vidéken. Az assambléeben tehetetlenek, de kint a nép kö­zött napról-napra szilárdabb állást foglalnak el ; a hatóság nem bánja üzelmeiket. A császárság li­­thografice és nyomtatásban ezernyi példányok út­ján glorificáltatik, s legújabban ismét a „csá­szári herczeg“ photographiái is tömegesen jönnek ingyenes forgalomba az imperialisticus érzelmek felszítására, illetőleg ébrentartására. Maguk a bo­­napartista képviselők árasztják el illető megyéiket e fényképezett nefelejtsek ezreivel, s a becses küldemény mellé rendesen serkentő szál­lító­ levete­ket is csatolnak. Így tett az ismeretes Haentjens is, aki különösen nagy mennyiségű „fejedelmi arcz­­c­al“ örvendeztette meg megyéjét (Sarth) a követ­kező sorokat csatolván a szállítmányhoz: „Uram! Ha elismerjük is a szolgálatot, melyet Mac-Mahon tábornagy a hazának tesz, mégis úgy vélekedik mindenki, hogy végleges kormányul egyedül a császárság menthet meg bennünket. Itt küldök ön­nek néhány példányt annak képomásából, aki egy­kor IV. Napóleon lesz. Ossza ki nevemben barát­­jai között, s ha még több kell, hozzám fordulhat.“ — De a bonapartista propaganda furfangja nemcsak eddig terjed. Apró zászlókat ,,Vive l’empereur“ fel­irattal osztogatnak szét vásárokon és sokadalma­kon a gyermekek számára. A hatóság nem törődik vele, s különben is a vidéki hatóságok, nagy részt bonapartisták, s lehetőnek látván az imperium visszatérését, még a nem bonapartista hivatalnokok sem igen akarják jövőjüket holmi rendszabályok által koc­káztatni. Csak Somme megyében tör­tént meg, hogy egy „L’appel au peuple“ czi­­mű verseményt elkoboztak, midőn nyilvánosan kezdték osztogatni. Legtüzesebben megy a do­log azon megyékben, hol pótválasztások lesz­nek. Az agitáczió már mostantól indulóban van, s paduai herczeg pláne le is utazott megyé­jébe (Seine-et-Oise) hogy személyesen üsse a va­sat követjelöltsége érdekében. A nemzetgyűlés a municzipális törvényjavaslat részletes tárgyalására ment át, s mint egy mai távirat jelenti, az első czikkelyt, mely szerint a municzipális választók lajstromát egy a­maire-ből s az adminisztratió és a municzipális tanács egy-egy küldöttségéből álló bizottsága fogja szerkeszteni. M­a­c-Ma­h­o­n a pá­pai nuntiussal érzeleg és ömledezik. Tegnap fogadta és mély meghatottságát fej­ezé ki előtte a pápa érzületei és annak Francziaország boldogsága és jólétéért mondott óhajai fölött és felkéré a nun­­tiust, hogy az ő hálájának és tiszteletének kifeje­zést adjon a pápánál. Olaszország: A pápa egészségi állapota tete­mesen javult, csak egy kis szédülésben szenved meg, s már fogadhat tisztelgőket Hanem utólago­san kiderül, hogy betegsége sokkal aggasztóbb természetű volt, mint a szépítgető hírekből sejteni lehetett. A „Daily News“ erre vonatkozólag e hó 5-iki kelettel következő táviratot vett Rómából: „Tegnap este késő éjjelig nagy nyugtalanság ural­gott a Vatikánban azon hirtelen lázroham folytán, mely a pápát elfogta. Másnap reggelre jobban lett s nagy vágyat tanúsított a Gandolfo kastélyba menni, kijelentvén, hogy légváltoztatás nélkül nem hiszi, hogy állapota javuljon. De tanácsosai ellene szegültek, mert a Gandolfo kastélyt az ott nagy számmal elhelyezett kitelepített apáczák miatt, nem lehet oly gyorsan előkészíteni. A szegény 82 éves aggastyánt tanácsosai csupa politikából megfoszt­ják a szabad levegő élvezésétől. Nem bánják, ha bele­hal is, de „római börtönét“ nem engedik el­hagynia, mert akkor hova lenne a péterfillérek alapja, melyek most „rabsegélyző pénz" czimen igényeltetnek a hivő közönségtől. Németország. Ijjesztő a hírek szárnyaltak egy nagyobb balesetről, mely állítólag szombaton érte TARCZA. HOLT FELIX A RADICALIS. írta GEORGES ELIOT. Angolból fordította DOMINKOVICS MÁRIA. II-ik kötet. (Folytatás.) TIZEDIK FEJEZET. Egy héttel a Trebyben történt zendülés után ismét Transome-Courtban volt Transouse Harold. Egy rövid londoni látogatásból tért vissza, hogy a karácsonyt e bájos falusi birtokát, természetesen nem a legjobb karácsonyi szeszélyben ünnepelje. Megbukott a választásnál, de ha ez lett volna egyetlen boszúsága, még elég kedélye­s egészséges esze lett volna arra, hogy elviselje azt, mint a leg­több ember szokta, s a nyolcz-kilenczezer fontot, melybe azon bizonyossága került, hogy nem lesz a jövő parlament tagja, zúgolódás nélkül­­ kifizesse. De az élet csalódásai ép úgy, mint kellemetessé­gei nem ítélhetők meg egyenként, s a legegészsége­sebb s a legjobb természettel megáldott ember ki van téve különböző boszuságok olyan összetalál­kozásának, melyekből mindekik a másik hatását fokozza. Egy ily összetalálkozás gyakran könnyen beteges s boszos emberek akaratlan s mások ál­tal ki nem számítható rész szeszélyéhez hasonló állapotot hoz elő. Harold nem igen bánkódott volna egy kis zendülés miatt, ha némi költséget okozott volna is ez a grófságnak ; de a fordulat, melyet a fölke­lés tényleg vett a buzgó Tamásnak több oknál fogva bő­s Haroldra nézve keserű táplálékot nyúj­tott. Akárhogyan támadtak és fokozódtak a zavar­gások — amiről tökéletes igazságot mondani való­színűleg senki sem tudott volna — mindazonát a legsúlyosabb szemmel látható események mind a radikális pártra, azaz Transomera­s ügynökeire vetettek rész fényt, s eddigelé a választás ered­ményei Haroldra nézve csak szégyent jövedelmez­­meztek a grófságban, tehát épen az ellenkezőjét annak, mit elérni becsvágya ösztönző. S mi több, Harold lelkiismerete eléggé éber volt arra, hogy Holt Felix sorsa nagyon kellemetlenül hasson rá. Mindig jó emlékezőtehetsége Holt Felix panaszát a sproxtoni munkások felizgatása miatt megtartó, valamint az ezt követő jelenetek Jermyn irodájá­ban, hol a furfangos Johnson megmagyarázta le­hetetlenségét annak, hogy egy már megkezdett vá­lasztási terv visszavonassék s a hegyről lefelé gördülő kocsi megállittassék. Megemlékezvén Holt Felix megbotránkozó szavairól amiatt, hogy részeg emberek lármázásra s rendetlenségre ösztönöztet­ek , nem odázható el magától Harold azon benyo­mást, hogy a bűntettek, melyekkel Felixet vádol­ják, végzetteljes véletlenségek, és nem a zendülőkkel való önkénytes összeműködésből, hanem­ inkább, nagyon valószínűleg, az erőszakosságaik ellen mű­ködő, nem helyesen kiszámított törekvésekből kelet­keztek. S ezen benyomás, mely lassanként meggyő­ződéssé fokozódott, egy pbázisában azon kényelmet­len tudat alakját ölte fel, hogy Haroldnak bizonyí­tékok vannak kezeiben, melyek alkalmasak lenné­nek Felixet azonnal kitisztázni, de egyszersmind önmagát s ügynökeit legkevésbé sem előnyös fény­be helyezni. Nagyon lehető volt, hogy még mások is hasonló módon Felix javára fognak nyilatkozni, például a csacska kis dissenter-prédikátor , de akárhogy lesz, a sproxtoni munkások esetét az el­lenpárt lehetőleg ki fogja zsákmányolni. Oly ember, ki görbe után hagyá magát meglepetni, nagyon kevés vigaszt talál a tényben, hogy vetélytársai is olyanok, kik e görbe utat valami nagyon emberi dolognak s épenséggel nem idegennek tartják. Mert a nagy különbség közte s köztük épen ab­ban áll, hogy őtet rajtaérték, s hogy a nap vilá­gossága egészen az ő balfogásaira ömlik. Harold áldozatnak tekinté magát ez ügyben. Megakadályozhatta-e ügynökei cselszövéseit? Épen ez esetben próbálta meg, és hiába próbálta. Már kezdettől fogva nem szerette a két szóban levő ügynököt, s az események mostani fokán kevesebb, mint valaha lehetett szemére vetni, hogy egyebet mint őszinte ellenszenvet érezzen irántuk. Jobban el volt keseredve ellenük, mint akár akkor, ha az erény után való törekvés lett volna egyedüli uralkodó szenvedélye. Jermyn Johnson Johnjával együtt rég gyűjtött vétkeinek hosszú sorát még e tredyi választás csúnya, piszkos történetével is megtoldta, s e miatt Harold el volt határozva, a legvégsőig ostorozni őt. Oly falragaszok jutottak szeme elé, melyekben tudtul volt adva, hogy a Transomeok Jermennek gyalázatos módon le van­nak kötelezve. Ha az ilyféle tudatások egyeben mint választási pletykán alapultak, egy sürgős okkal több volt példát mutatni a világnak Jermyn szigorú megbüntetésében, amiért visszaélt hatalmá­­­­val s roszul sáfárkodott a család vagyonával. S a példát bizonyára oly gyorsan kell felmu­tatni, a­mint csak lehet. A hideg — confidens — öntelt frátert utolsó csöpp vérig le kell csapolni kárpótlásul, s vele minden összeköttetést tökéle­tesen megszüntetni. A választásnak vége lévén Harold egészen magán­ügyeinek akart élni, a­lig csak minden teljes rendben nem lesz, s egészen az felügyelete alatt. E reggel szokás szerint dolgozó­szobájában ült, mely újonnan s elegánsan rendeztetett be szá­mára. Még csak a harmadik reggel volt ez az első karácsony után, melyet tizenöt év után angol otthonában töltött, s ezen otthon nagyon kívána­tosnak, kellemesnek mutatkozott. Künt dér bolttá a gyepet, az örökzöld lomb sokféle alakú leveleit s a távolabb álló óriási fákat , de Harold szobá­jában a tölgyfa-hasábok lobogtak a kandallóban, a szőnyeg meleg méh gyanánt terült el lábai alatt. Szokása szerint épen jól megreggelizett volt, s a délelőtti órákban egy nagy földbirtokos kellemes napi munkája várt rá. Most az egész házban sző­nyegek s finom gyékények teszik nesztelenné a lépteket, az előcsarnokok s folyosók fűtve, min­den házi teendő elvégzéséről számos cselédség ál­tal gondoskodva. Az ügyes Domokos mindig kész ura parancsait teljesíteni, s szeretetreméltó jelen­léte az egész házat megélénkítő mint egy vidám mosoly, s a nehézkes angol kedélyekre is át­ra­gadt róla a kedv és hit, hogy az élet könnyű, a tényleges fennhatósága oly szelíd s könnyűnek látszott, mint egy pehely takaró. Az öreg Transome is mintegy újra éledni látszott, mióta a két Harry s Domokos a házhoz jöttek, s mióta Harold napon­ként megkocsikáztatta. Maga Transome asszonyság drága új kelmékben volt látható, pompásan kárpitozott szobáiban. S ha mindamellett mégsem látszott boldognak, azt Harold vagy nem vette észre, vagy pedig udvariasan ignorálta, mint ki­­kerülhetlen gyöngeségét oly éltes nőknek, kiknek élete nagyon gazdag volt bus órákban s nélkülö­zésekben. A lélek, gondolá Harold, mint a test sajátságokat , attitűde-öket vesz fel, miket a kor megmerevít. Szegény anyám, meg kell valla­nom, nem szeretnék vén asszony lenni. Hogy az ember ezt eltűrje, kell hozzá valami a dörömbölő macska természetéből, vagy a szerető nagymamák­nak kell gyöngédeknek lenni. Szeretném, ha jobban megbarátkoznék a kis Harryval. Azt gya­nítom, hogy valami elfogultsága van e fiú anyja iránt, s valószínűleg ép oly puritán az effélékben, mint tory érzületében. Azonban minden lehetőt meg­teszek kedvére, s nehéz volna valami hiányt tal­­álni a kényelem fényűzés dolgában. S valóban Transome-Court most oly otthont nyújtott, melyet nem egy nő irigylésre méltónak tarthatott. De Haroldnak mindezen elegáns com­fort közepette szüksége volt, hogy az ellenszenv kielégítésének reménye táplálja elégedettségét. Észrevehetőig kevesebbé volt vidám és jókedvű mint rendesen, s anyja, ki figyelmesebben vizs­gálta anélkül, hogy kérdéseket merészelt volna tenni, némely jelből következtetve bizonyosságra jutott afelől, hogy Harold és Jermyn közt vihar van kitörőben. Ha nem mert kérdezősködni, még­sem állhatott ellent a kisértésnek, keserű nyilat­kozatokat tenni Harold radicális jelöltségének nem sikerülte felett, s ezzel még inkább kizárta leh­i­hetőségét, hogy Harold valamiben tanácsát kérje. Ily módon játszák el a szegény nők az egyetlen rendelkezésük alatt álló hatalmat, a befolyást, s nem érnek el semmit, minthogy a férfiak előlük, mint egy lehangolt hangszer elől elfutnak. Ezen reggel Harold szokása ellenére paran­csot adott, hogy minden neki szóló levelet a reg­geliző-szobába vigyenek. Anyja észrevett köztük néhány londoni üzleti levelet, melyeknek tartalmára kiváncsi volt s kifürkészte, hogy bizonyos levél, me­lyet az előző napon egy írnok hozott, Harold s Jermyn közt ma délelőtti tizenegy órára találkozást tűz ki. Figyelemmel kisérte, mily szokatlanul gyor­san esett túl Harold a reggelizésen. Mrs. Transo­­me nem evett semmit, azon kevés b­en is mintha felizgatta volna; arcza lángolt, s kezei hidegek vol­tak. Rettegéseiben még most is fiatal volt s he­ves ; a múltak szenvedélye élt félelmében. Midőn Harold felállt, Mrs. Transome a sa­­lonba ment, hol benső nyugtalanságának le­­s fel­­járkálás által remélt könnyebbülést szerezni, s hová Jermyn belépését Harold szobájába, mely szomszé­dos volt a teremmel, meghallható. Itt járkált fel s le, rózsaszín selyem - damaszt fügönyök és székek közt; kedélyében a világ nagy története saját lételének kis történetévé szorult össze,a tompa sö­tétség mindenütt, kivéve, hol az éles világosság a keskeny, csak egy női szív aggályainak eléggé tágas nyomára esett. Végre meghalta a csengetyű rettegve várt hangját, a lépteket, az ajtónyitást és bezárást. Képtelen lévén még tovább is le­­s fel­járni, egy székre omlott gyámoltalanul s nem volt ereje imádkozni. Nem gondolt az isten haragjára vagy kegyelmére, hanem csak fiaira. Arra gondolt, a­mit nem a halál, hanem az élet hozand rá. (Folyt, köv.) a német trónörököst. A hír alaptalan annyiban, mert a balesetnek csak veszélye forgott fenn, de nem következett be. Az esetet következőleg adják elő. A trónörökös szombaton este 6 órakor vissza­tért egy sétakocsizásból; egy kocsi gyermekeivel elől ment. Ez utóbbi akadály nélkül haladt át a Wildpark-állomáson. Mikor a koronaherczeg kocsija oda ért, a sodronynyal mozgatható sorompó az érkezési vonat miatt bezáratott, úgy hogy a koro­naherczeg kocsija a pályán és a bezárt sorompó előtt állott. A sorompó felnyitása azonban még a vonat megérkezése előtt sikerült, a nélkül, hogy a koronaherczeg elhagyta volna a kocsit, vagy a lovak a sorompót szétzúzták volna. A szász király tegnap utazott el Emsből Drez­dába. A Politikai hirt egyetlen­egyet se ter­melt az utóbbi két nap, hacsak azt nem számítjuk ide, hogy Pius pápa trónra lépésének évfordulóját, nagy demonstrátióra akarják felhasználni a német ultramontánok. Törökországnak az új kölcsön megkötésével van még mindig legnagyobb baja. Azt hiszik, hogy a kormány a ladyk pasa által kötött kölcsön szer­ződés megváltoztatását követeli, melyet a szerződők nem fognak megengedni; a változtatások a bizott­­mányi díj és az előlegezési kamatláb alábbszállítá­­sára vonatkoznának. A hadi jog tárgyában július 27-ikére (a naptár szerint 15.) Brü­sselbe összehívott nemzetközi con­­gressus, mint a „Vossische Zeitung“ katonai kö­rökből értesül, a robbanó lövegek használa­táról is fog tanácskozni. Már 1868-ban indítványozta volt az orosz czár, hogy bizonyos robbanó golyókat nemzetközi határozattal a használatból kitiltanak. Az bírta rá ez indítvány megtételére az orosz czárt, hogy a pétervári hadügyérségnél két iszo­nyatos hatású ilynemű löveget mutattak be; az egyik egy méreggel és robbanó­anyaggal töltött puskagolyó volt, mely ha testbe fúródik, ott szét pattan s oly mérges anyagokat terjeszt szét, hogy gyógyulásra gondolni se lehet, — a másik szin­tén fegyver-golyó, mely azonban csak kemény testekre van számítva. Midőn az orosz czárnak e találmányokat bemutatták, felszólíította az európai hatalmakat, hogy e romboló szerek népjogi eltil­tására segédkezet nyújtsanak. A porosz kormány rögtön hozzájárult a czár véleményéhez, de meg­­említi egyszersmind, hogy a katonai találmányok roppant nagy száma mellett időszerű volna, a vizs­gálattal nem csupán egy pontra szorítkozni, hanem egy nemzetközi bizottságot kellene összehívni Pé­tervárra, mely bizottságnak feladata volna, a had­viselést illetőleg a lövegeket általán véve tanács­kozása tárgyává tenni. Ez indítványt akkor elfo­gadták , de úgy látszik, hogy a nevezett bizottság tanácskozásainak nem nagy eredménye lett; a pétervá­ri egyezményben csak bizonyos robbanó lövegek vettettek tilalom alá, melyeket különben is nagyon ritkán szoktak használni. Még máig is használatban vannak igen sok, mondhatni, min­den hadseregben az úgynevezett robbanó és gyújtó fegyvertöltések, melyek közül az első faj a lőtá­­volban eső ellenséges lőporos szekerek felrobbantá­sára, az utóbbi faj pedig épületek felgyújtására használtatik. ________ Ausztria. Báró Prato, ama déltiroli pap és reichsrathi képviselő, kit püspöke (a trienti püs­pök) a reichsrath képviselőházában a hitfelekezeti törvényekre adott szavazat visszavonására kény­­szerített, képviselői állásáról lemondott, s ezt a reichsrath képviselőháza elnöke, dr. Rechbauerhez intézett következő levelében tudatta: „Elnök úr! A hitfelekezeti törvényekre adott ismert szavazatom folytán egyházi elöljáróim megfosztottak az enge­délytől, hogy papi functiókat végezzek. Erre vo­natkozólag adott nyilatkozatomra, hogy szavaza­tommal éppen nem szándékoztam az egyház sza­badságát megsérteni, a herczegpüspöki ordinariátus azon ismételt felszólítással válaszolt, hogy vagy szavazatomat vonjam vissza, vagy magamat az a divinis felfüggesztettnek tekintsem. — Minthogy papi jellegem mindenekfelett szivemen fekszik, nem maradt számomra más hátra, minthogy az ismételt felszólításnak engedelmeskedjem, a­mit meg is tettem. Ezen körülmény azonban világosan meg­értető velem, hogy a kath. pap, mint kép­viselő nem járhat el teljes szabad­sággal, miért is ezennel lemondok képv. man­dátumomról, s kérem elnök urat, szíveskedjék erről, az uj választás eszközlése czéljából a cs. kir. kormányt értesíteni. Trauenkirchen, junius 1. 1874. Prato G. (Prato hasonló levelet irt a trienti podestának is.) — Palaczky német nyelven kiadott „em­léklapjai“ után egy zárszót irt, melynek tartalmát a Bohémia a következőben ismerteti: Ha Palackynak az volt czélja, hogy a néme­teknek saját nyelvükön adja tudtul, mennyire el van telve e szenvedélyes gyűlölettel a németség iránt, úgy ez teljesen sikerült neki. A németet rabló népnek tünteti föl, melynél a szomszédok tulajdonának erőszakkal elverése s elsajátítása nemcsak arra szolgál, hogy hősi hírnévre vergőd­jék. Minden, mi a szlávokat századok óta csapás­kép érte, a németektől jött. Azon erőszakos rend immim. Adalékok Magyarország nevelés- és oktatásügyi törté­netéhez. Irta Kiss Áron. Szerző sajátja. Ára 1 frt 20 kr. Budapest 1874. Az utóbbi nehány esztendő alatt a magyar peedagogiai irodalom örvendetes gyarapodásnak in­dult. Számos fiatal tehetség lépett fel e téren, kik épannyi odaadással, mint szorgalommal működnek, épannyi hivatással mint buzgalommal törekszenek; hódolva ama mély és mindenütt hangoztatott igaz­ságnak, hogy az ország ereje a népnek miveltsé­­gében gyökerezik, a minek terjesztése és általáno­sítása a nevelésnek és oktatásnak feladata. Neve­lés és oktatásügyünk fejlesztése főleg a paedagogiai irodalom haladásától kaphat erős­ lendületet. Igaz, szürke minden elmélet s lehet bármily termésre ké­pes fa, ha a gyakorlat meg nem honosítja és nem miveli, ha nem élteti és tökéletesíti, jó gyümölcsöt nem hozand; viszont az is igaz, hogy a gyakorlat utoljára szellem nélkül való, tartalmatlan gépies­ségbe hanyatlik, ha az elmélet nem gondozza, szel­lemével nem istápolja, nem újítja időről időre meg. Szükséges, hogy ama tanelvek, tanirányok, melye­ket a műveltebb és előrehaladottabb nemzetek pae­­dagogiája elméletileg kifejtett, gyakorlatilag sike­­resített, megfigyeltessenek, hazai nevelésünk és ok­tatásunk mezejére átültettessenek, mert a gyakorlati tökéletesedés csak így biztosíttathatik teljes igazá­ban. De szükséges ezenkívül, hogy hazai közoktatás­­ügyünk múltja is vizsgálódás és tanulmányozás tárgya legyen; mert a nemzeti jellemvonásokat, miket az fel­tüntet, könnyelműség és vizeszűség figyelmen kívül hagyni. A radikalizmus üdvös és sokszor igen kívána­tos, azonban nem alkalmazható minden időben és min­den téren. Az intézményeket semmibe venni, a hajlamokat kinevetni, a szellemet kicsinyleni — sokszor főbenjáró tévedés, mi veszedelembe sodor­hat. Az intézmények illő méltatása, a hajlamok csöndes átidomítása, a szellem lassú, de követke­zetes változtatása — sokszor mélyebb és állandóbb javulást szülhet, mint a merész radikalizmus, mely­nek nagy refomija épúgy lehet ideiglenes, hol­napig tartó, a­mint lehet maradandó, megingat­hattam Kiss Áron, az utóbbi néhány esztendő alatt föllépett paedagogiai írók egyik szorgalmas és te­hetséges tagja, a fentebbi munkájában adalékokat nyújt Magyarország nevelés- és oktatásügyi törté­netéhez. Igénytelenül, de biztossággal kifejti, hogy a XVIII-ik század emberei a mai emberöltőéhez hasonló meleg érdeklődést mutattak a tanügy iránt. Sőt érdekeltségüket tanúsítja az is, hogy nem elégedtek meg a tudományos térrel, s az iskolák teljesebb vagy hiányosabb szervezeteinek elkészí­tésével, hanem a jó nevelés szükségéről igyekeztek meggyőzni a népet is, a paedagogia valóban szent igáit törekedtek a társadalom alsóbb osztályaiban is forgalomba hozni. Ez a népszerűsítés akkor csak a szószékek által volt lehetséges. Ezt az eszközt tehát a papok ragadták meg, több helyen nevelési egyházi szónoklatok tartottak, s különösen a tanév kezdetén, közepén és végén mindenütt igyekeztek a népet gyermekei iskoláztatása s a tanügy körüli egyéb teendőire figyelmeztetni. Neveléstudományi irodalmunk nagy alkotáso­kat nem létesített, íróink jobbára arra szorítkoz­tak, hogy a külföld vívmányait s törekvéseit a hazában ismeretessé tegyék. E téren teljes önálló­sággal járnak el. Meglátszik ugyan műveiken az idegen befolyás, de a forrást, melyből merítenek, annyira öntudatosan használják fel s az eredetinek netalán túlzásait, vagy a magyar jellemmel nem egyező sajátságait oly ügyesen kerülik, hogy mun­káik és ez okból inkább átdolgozások, mint fordí­tások. S a paedagogia letűnt nagy századában nem merült föl Európa műveit nemzeteinél a nevelés­és oktatásügy terén oly fontosabb mozzanat, mely kezdő szakirodalmunkban tolmácsolóra nem talált volna. Francke törekvéseinek visszhangja akadt egy fordításban: Locke, habár elkésve, nálunk is képviselve lesz . Rousseau eszméinek terjesztésében Kazinczy Ferencz csak a politikai viszonyok által gátoltatott. A philantropok különösen Campe, Salz­mann ifjúsági iratai s tankönyvei által lettek isme­retesek. És midőn az emberbarátok eszméje, az is­meretek módszertani gyarapítása, a paedagogia vi­lágban egy uj mozgalom szülője lett, melynek fő indítója Felbieger vola, ezen uj mozgalom nálunk is élénk hatást gyakorolt. Felbieger „Allgemeine Schulordnung­“ ja, „Methi­denbuch“-ja nálunk a „Ra­­tiót“ hozta létre s vele a Szakonyi, Tóthpápai, Vályi műveit. Azonban igy is jóravaló kezdet ez. Ezen idő­beli neveléstudományi műveink általában mindazt felölelik, mi az átalános nevelés- és oktatástanra vo­natkozik, sőt Molnár módszertani próbalec­skéket is ad. Összes paedagogiai műveinket, bármily irányt kövessenek is azok, különösen jellemzi a szívhez szóló, igazi vallásosság, s más oldalról a nem­zet­i­s­é­g. Mindenik paedagogunknál kimutatható a törekvés: fölszabadítani az iskolát a holt latin nyelv uralma alól és saját nemzeti nedvünkön szóló közoktatást teremteni. E küzdelem kölcsönös hatásban politikai viszonyainkkal, a kornak végén eredményre is jutott; az iskolákhoz magyar nyelv­­tanítók neveztettek ki, s a paedagogia több he­lyen, mint Sárospatakon és Debreczenben magya­rul kezdett taníttatni, s a népiskolában már ekkor teljesen a nemzeti nyelv dívott. Mindez eredmények megállapítására, levezeté­sére, az adatok gyanánt szolgáló részletek felku­tatására és értékesítésére nem ártott volna több ismeret a magyar nemzeti irodalomban, mint a­mennyiről Kiss Áron kötete vallomást teszen, mert a tanulmányok medre mélyebb, a megvilágosítás sokoldalúbb, a színezés elevenebb lenne, így hogy egyebeket mellőzzünk, csak a franczia iskolának irodalmi köre nem egy tekintetben meglepő s ar rí­nál franczia származásra való bölcseleti tanelve­ket hirdetett. Egyiránt hasznos és kívánatos volna kimutatni, hogy melyik franczia író a forrás, me­lyiknek hatása volt uralkodó ? Hogy ez nemcsak a neveléstudományra, hanem az irodalomtörténetre is hasznot hajtana, — annál nagyobb elismerést ér­demelne. Bizonnyal igen. De joggal vethetik ellenünk, hogy ez túlzó követelés, mert Kiss Áron kimerítő, terjedelmes tárgyalást szükségelő problémákat megoldás végett nem tűzött ki maga eleibe: ő egész becsülésre méltó őszinteséggel és szerény­séggel kiírja könyvének homlokára, hogy ada­lékok­at nyújt Magyarország nevelés és oktatás­ügyi történetéhez. Tehát vegyük adalékok gya­nánt. Ez adalékok tetemes­ része a XVII-ik szá­zadra vonatkozik. Csak öt kisebb dolgozat „Pálfy József“ s a magyar időszaki paedegogiai sajtó 1868-ig Wimmer Gottlieb August,­ „Váradi Szabó János“ és „Bátky Károly“ ér el jelenünkig. Egytől-egyig, úgy a mult, mint a jelen századra vonatkozók, buzgó szorgalmat árulnak el. Az ada­tok összehordása gondos gyűjtésre, a kidolgozás lelkiismeretességre azok hűséges felhasználására mu­tat. S örömest bevalljuk, hogy számos adatot az­ irodalomtörténet is átalvehet, kiegészítésül elfogad­hat. Azonban e pár sorral aztán meg is adtuk Kiss Áron munkájának, a­mi illeti. Mert gördülé­keny stylusa igaz magyarsága oly elengedhetlen kívánalomnak tesz eleget, hogy érdemül nem ve­hetők Ha mégis, ám tessék! Kiss Áron munká­jának érdeme, hogy adatokat gyű­jte s azokat fel­használta, hogy oly időben és oly téren mozog,­ a­hol sokban önerejére utaltatott, így érdeme két­­ségbevonhatlanabb és jelentékenyebb, semhogy még a gördülékeny styl és igaz magyarsághoz is folyamodnunk kellene. A munkának hibája ki­vált az, hogy a felölelt paedagógokat a szerző plasztikai határozottsággal kidomborítani nem tudta. A hit életrajzot mindenikben megtaláljuk. Biztos jellemképet sehol sem kapunk. Máskor próbálja meg Kiss A. ezt is. A kötet legügyesebb czikke az, mely neve­léstudományi irodalmunkat vázolja a XVIII ik században. Z­á­v­o­d­s­z­k­y Károly: szabályok, melyeket II. Ferdinand léptetett Cseh­országban életbe, szintén — Bismarck nyelvén szólva — német jótétemények voltak ; a németek­kel velök szü­letett „keleti czivilizálás“ hely és idő­szerinti nyilatkozásai. Zárszava további folyamán visszatér sokat idézett 1848-ki­mondására, a­mely szerint, ha Ausz­tria nem léteznék, az emberiség érdeke parancsol­ná, hogy létrehozassék. E nyilatkozatát nagy poli­tikai hibának mondja, a legnagyobbnak, melyet va­laha elkövetett, mert oly tényezőkre számított, me­lyek azután nem bizonyultak olyanokul. Úgy találja, hogy Ausztria önmagától tespedésnek indul, hogy óriási hanyatlást tett, s hogy még huszonöt év előtt Európában övé volt a hegemónia, ma már kérdés tárgya: a nagy­hatalmak közé lehet-e számítani. Ezután a cseh pártviszonyok fejtegetésébe bocsát­kozik. A hivatalos lapból. Személyem körüli magyar minisz­terem előterjesztése folytán Biró Kálmán aradmegyei bir­tokosnak a közü­gyek előmozdítása körül szerzett érdemei elismeréséül a királyi tanácsosi czimet dijmentesen adomá­nyozom. Kelt Schönbrunnben, 1874. évi május hó 3- én Ferencz József, s. k­­r. Wenckheim Béla, s. k. Ő felsége Schönbrunnban 1874. évi június hó 4-én kelt legfelsőbb elhatározásával Ljuboevics Tivadar, a Ferencz Károly főherczeg nevét viselő 52-ik gyalogsorez­­redbeli másod­osztályú százados­ számvivőt másod­osztályú honvéd-alhadbiztossá nevezte ki. A vallás- és közoktatásügyi magyar királyi minisz­ter K­l­­­o­v­­­e­h Lajos beszterczebányai kath. főgymnasiumi helyettes tanárt ugyanazon tanitézetben rendes tanárrá nevezte ki Az igazságügyminiszter Finkelstein Zsigmond közös hadseregbeli cs. és királyi kezelő őrmestert a sop­­ronyi kir ügyész felügyelete alatt álló börtön-és fogházhoz fogházfelügyelőnek nevezte ki, Németh­y Elemér kassai törvényszéki harmad­osztályú segédtelekkönyvvezetőt hason minőségben az egri törvényszékhez helyezte át. Zsig­mond József marosvásárhelyi törvényszéki telekkönyvi írnokot ugyanazon törvényszékhez másod osztályú segéd­­telekkönyvezetővé nevezte ki, Schilling Kálmán ta­­polyai járásbírósági aljegyzőt a szabadkai törvényszékhez helyezte át, Stróbl József ügyvéd­segédet a felső-eőri királyi járásbíróság mellé bírósági végrehajtóvá, a pécsi királyi törvényszékhez írnokká Krigl Károly törvényszéki díjnokot nevezte ki, és D­­­a­y László fiumei törvén­y­széki jegyzőt hason minőségben a szegedi törvényszékhez helyez­te át.

Next