Ellenőr, 1874. augusztus (6. évfolyam, 239-268. szám)
1874-09-01 / 239. szám
hegyekkel, a háttérben pedig óriási hóval fedett hegyek. Itt megint nagy urakká lettünk , ugyanis egy küldöttség fogadott, mondván, hogy mától fogva a rajah vendégei vagyunk, s innét hajón lehetvén Svinagurba menni, egy hajó állott rendelkezésünkre, mely elől rövidebb volt mint hátul, s belül igen kényelmesen ülhettünk vagy fekhettünk ; a nap ellen igen jól voltunk védve, s minthogy 25 ember evezett, a hajó keskeny volta mellett, képzelhetni, milyen gyorsan haladtunk. Mint érti a rajah azt, hogy vendégei vagyunk, kitetszetük abból, hogy evezőinknek borravalót adtunk, este azonban a nagyvezír visszahozta a pénzt. Egy órával megérkeztünk után lisztet, vajat, tejet, czukrot, birkát, csirkét, egy szóval mindent kaptunk, ami csak a főzéshez szükséges. Svinagur a Thilum partjaira van építve, a házak nagyrészt fából pilótákon, melyek a vízből merednek ki. A város maga igen piszkos s házai dűlőtérben. A rajah egy csomó házat tart idegenek számára, s nekünk egy palota volt szánva, de nem kaphattuk meg, miután Mr. Shaw lakik benne. Azonban így is igen jól vagyunk elhelyezve, s nem keveset mulattatott a sok bocsánatkérés, melylyel a házba vezettek. Egész sereg szolga van rendelkezésünkre, mindenféle rangbeli, kik mindig kötelességüknek tartják sarkunkban lenni, mi sokszor nem a legkényelmesebb. Svinagurnak három fő industriája van : schawl-, ezüst- és papir-maché munka. Az elsőre nézve némileg csalatkoztam, mert bár a legelső boltosnál voltunk, kinek több százezer frt értékű holmija volt boltjában, s mutatott 5000 frt érkű shawlt is, mégsem találtam szépnek. Lehet, hogy nem értek hozzájuk, de többekkel beszélve, mind azt mondották: az ipar ez ága az országban a temérdek megrendelés folytán, s hogy csakis azok a szebb shawlok, melyek évenkint a királynő számára küldetnek, vagy a melyeket valaki egyenesen megrendel. Annál szebbek az ezüstneműek, ezeknek csaknem mindenegyike objet d’art, mind kézi munka tömérdek ciselure-rel, s fizettetnek minden forint után 4 annát azaz 25 krt a munkáért; itt bizony mindnyájan erősen vásároltunk. Ugyanazt a munkát, amit ezüstből, készítik rézből is, s ezek valóban potom árúak. A papír machóra nézve csak az érdekes, mit mindent készítenek belőle, mert ebből nagyon szépet nem igen lehet készíteni, de ízlésük igen jó. Holnap elhagyjuk Svinagurt, hogy Galmurgba menjünk, hova a meleg elől most az egész társaság vonult. Ott pár napig időzünk, s talán próbálunk medvét is lőni, aztán Cs. . . . tői, ki három hónapig marad itt, elbúcsúzva, Elemérrel lefelé vesszük utunkat. Elek: A Tiszaszabályozás kérdéséhez. A tisza-bodrogi vizszabályozási szerkezetben van egy átkozott hely, Karád közelében, az úgynevezett holt Tisza. Ezt a helyet elhagyta a Tisza akkor még, mikor semmi gond nem fordittatott reá s szabadon csapongott, hol balra, hol jobbra. Majd midőn ezen egyesült folyók szabályozása előbb a magyar királyi helytartótanács, azután a következett kormányok tervezése és vezetése alatt elrendeltetett, úgy találta a technika, hogy az állam által elvállalt átmetszések egyike, a 37-ik, épen ezen helyre terveztessék. A tervezet elfogadtatott, s kivitele az állam költségén megrendeltetett, több más átmetszésekkel együtt. Azonban míg sok többi átmetszések sikerültek, ez a 37-ik számú, holt-tiszai és borjaszöginek is nevezett átmetszés, amely pedig egyrészben Karád község megmentésére is terveztetett, mai napig sem sikerült. Karád községnek Zemplén megye közönsége által támogatott többszöri folyamodására már 1871-ik évi 9353. sz. a. azt írta le a m. közmunka- és közlekedési miniszter ur helyett gr. Szapáry államtitkár úr a megyei bizottmányhoz, hogy „a tiszai 37. számú úgynevezett borjaszegi átmetszésnek mielőbbi sikeresítésére megkívántató munkálatoknak még ez évben leendő végrehajtására nézve a szükséges intézkedéseket megtettem.“ Ezen határozott leiratból azt kell következtetni, hogy a szükséges költségvetés megtörtént, meg is szavaztatott. Azt meg tudom, hogy dolgoztatott az illető államszakosztály 1871-ik esztendőben, dolgoztatott azután is, sőt 1873-ik és 1874-ik években egy kotró gép is alkalmaztatott, mely által annyira kikotortatott ezen átmetszés, hogy a Tisza legkisebb vízállásán alul esett 1—2 lábbal. Azonban az átmetszésnek egészen kiapadása, s a Tiszának a legalsóig leszállása után tapasztaltatott most a folyó évben, hogy az ottani holt Tisza ingoványos glérája összecsúszott annyira, miszerint most 4—5 lábbal magasabb az átmetszés ezen részének medre, a Tisza legalacsonyabb állásához képest. Ezen körülmény a szakasz mérnökség része TÁRCZA FALLEN EDITH. Irta JEGOUVÉ JIRNŐ. Fordította A M I C A. V. (Folytatás.) Az ifjú leány gyöngédségének nagyon kedves küzdelme volt ez, Aloys sötét bizalmatlanságával és gyanakodó természetével szemben. „Szívesen — mondá Aloys. — Ezelőtt tíz hónappal, egy szombati napon, lássa kegyed, a napját is tudom, sőt a pillanatát is éjjel volt: az ablak mellett állottam, homlokomat a vasrostélyzathoz támasztottam, mert vasrostélyokkal voltam körülvéve ; a csillagok ragyogtak, az ég tiszta volt és világos, egy kert terült el előttem, és hosszas idő óta most éreztem először, mintha fejemnek nem lett volna forrósága; rögtön egy fris szellő fuvallat érinti az aretorant, s nem tudom minő varázs következtében, úgy éreztem, mintha szívem mélyében, a hajnal gyenge világossága, az öntudat első érzete ébredt volna fel; körülnéztem magamat, és éreztem, hogy nézek ; a fák ormait megezüstöző holdat látom, s értem, hogy az ott a hold; a holdat, csillagokat a pázsitot, fákat és virágokat a nevökön neveztem, és akkor .... — És akkor? — kérdé Edith könnyeit letörülve. — A szomszéd háznak egyik ablaka megnyílik, egy fehér ruhába öltözött nő hajlott ki, megnézte az eget és visszahúzódott, s aztán, néhány pillanat múlva, zenét és egy hangot, énekhangot hallottam, énekelt! Oberonnak Bezia-áriáját énekelte. Mit mondjak ? Hogy fessem le kegyed előtt, hogy ez az énekes bűvésznő mi volt reám nézve? Minden hang, mely a légbe felszállt, a fejemre tért vissza, véremben áradt szét, egész lényemet megtöltötte, és újjáteremtett. Éreztem, hogy e dallam csodás hatalma alatt gondolatom újjászületik, mint a haldokló növény az áldásos eső alatt. — Hogy ez az elragadtatás mennyi ideig tartott? azt nem tudom; egy erős fájdalom érzése hozott magamhoz, mert az ablakhoz támaszkodva, elaludtam, a földre estem és megsértettem magamat ; de mit gondoltam én most sebemmel, s a sebemből folyó vérrel ? Ismét ember voltam! éreztem, hogy az eszem helyén van. — Mily boldog az a nő! - mondá Edith suttogva. — Másnap korán keltem fel, az erkélyre futottam, honnét az egész vidéket beláthattam. Ah ! kisasszony, mily szép a világ! Szegény boldog! kegyed azt nem tudja, nem tudhatja, mert soha sem volt az életből száműzve; de miután egy egész hónapig bolyogtam abban a rettenetes pokolban, mit őrültségnek neveznek, s az életre visszatértem, oly szép és megható volt az embereket, a földet és a napot ismét látni! Ismeri kegyed a napot ? Mily kimondhatatlan élvezet volt a gondolatomat és öntudatomat birni! Hányszor borultam térdre, azt kiáltva: „Én istenem! mily jó vagy!“ Az embereket szerettem ; először életemben kivánjtam a gazdagságot, hogy a szegényeket meggazdagítsam. — Aloys úr, ön jószivű. — Nem, boldog voltam. E naptól kezdve gyógyulásom sebes léptekkel haladt. Ha szenvedtem, zenét rendeltek, igen, a zenét úgy rendelték, ahogy a betegeknek az erősítő orvosságot rendelik, s a zene hallására minden fájdalmam lecsilapult : engem a zene gyógyított meg. — És a zene tette beteggé, ugye ? — Igen, a zene tett beteggé, de megbocsátom a zenének, — kiáltó lelkesültséggel ; a zenét annyira szeretem, ahogy nem szerette senki ! A zene gyermekkorom jóstevője és sajnálatra méltó ifjúságom támasza, ma, midőn a gyógyulás első mámora elmúlt, s mély bánatom visszatért, mi tart fenn ? A zene. Elhiszi kegyed, néha még afelett is megvigasztalódom, hogy nem vagyok többé ember, s talán örökre tétlen és természetien életre vagyok kárhoztatva, hogy ez által egész életemet a művészetnek szentelhetem. Egy zongorám van . .... De mennyire elhagyom magam ragadtatni! Kisasszony, kegyed nem tudja, hogy e szóval zene milyen érzéseket ébresztett föl bennem. — Beszéljen ! beszéljen ! — Egy zongorám van, mely előttem több mint egy hangszer, legjobb barátomat és jobb napjaimat juttatja eszembe, s midőn magányos szobámba zárkózom, zongorám és Gluck mindent elfelejtet velem. — A zeneszerzésben nem találna ön hatalmasabb vigasztalást ? — Most már nem tudok zenét irni; hússzor is megkísértettem, de hasztalan. Mihelyt sikerül néhány eszmét összeállítanom, értelmen megzavarodik, agyvelőm elnehezül; a teremtésre nem elég erős a fejem, pedig volt egy olyan éjszakám, midőn.............De az ilyen vallomásokat csak az anyjának mondhatja el az ember. — Úgy beszéljen velem, mint az anyja leányával. — Volt egy olyan éjszakám, midőn 6 óra hosszat lángeszű zenész voltam. — Tudtam, — hiszem. — De ez még nem elég, — folytatá Edith szavától még jobban fellelkesülve; még egy sokkal különösebb emlékem is van, egy homályos emlékem, mintha álom lett volna, s mégis oly megfogható, mint a valóság: néha úgy tetszik, mintha egy helyen, melyet nem tudok leírni, egy olyan időben,melyen nem tudok meghatározni, olyan állapotban, melyre emlékezem ugyan, de mégis elmosódik előttem, olyan énekeket írtam, melyek méltók voltak arra, hogy megmaradjanak. — S ha ez igaz volna ? — kiálta a leány, a Bochmelnétől hallott beszéd emléke által elragadtatva. — Ha ez igaz volna, akkor megváltozna életem! De fájdalom! semmi nyoma sem maradt. Eleinte, ez a hit élt bennem, s e hit reménységgel töltött el, azt hittem, hogy őrült állapotomban zenét írtam. — S aztán? — Kértem anyámat, hogy írjon annak az orvosnak, aki ápolt, de semmit sem küldött ! — Csalódtam. Pedig — folytatá — még most is látom a papíromat, a pennát, látom a hangjegyeket, amint ujjaim alatt szaporodtak. Oh ! ez az emlék üldöz és emészt, mert érzem, hogy azok a dallamok nagyon szépek voltak, s ha megtalálhatnám , érzem, hogy a gondolatomra nehezülő fátyol szétszakadna, és ismét teremthetnék. Edith égett a vágytól ezt mondani : — Igaza van, a dallamok léteznek, a kerti lakban egy szekrényben vannak, — de mégígérte volt Bochmel asszonyságnak, hogy titkát nem árulja el, s hallgatott. Aloys mély csüggetegséggel folytatta : — De miért is írjak ? miért vegyek erőt magamon? mi haszna a tehetségnek? június 1-je itt van, egy hónap múlva július 1-je, s két hónap múlva augusztus 1-je, és augusztus elsején . . . . akkor én .... oh ! Anélkül, hogy mondatát befejezte volna, az ifjú kebléből egy fájdalmas kiáltás tört ki, felugrott és elszaladt, Edith Etchahonnal egyedül maradt. Nemsokára a többiek is megérkeztek, s folytatták útjukat. Edith gondolataiba merülve hátul maradt s egyedül ment ; egy idős asszonyság, ki nagyon gyöngéden szerette, hozzá csatlakozott s azt mondta: — Gyermekem, nem Aloys úrral volt ezen a sziklán? — Igen, vele voltam. — Bámulom bátorságát. — Bátorságomat! amiért e sziklára jöttem? Oh! én a hegyek közt nőttem, s biztos lábam van. — Nem a sziklákat értem, de a társától én részemről nagyon fértem volna. — Miért? — Miért? —folytatá az öreg asszonyság rejtélyes hangon; három nappal ezelőtt azt hallottam, hogy ez az ifjú őrült volt. — Tudtam. — Tudta! hát azt tudja, hogy a dühroham az ilyen szerencsétlenekre pillanat alatt ismét reá jöhet ? egy égetőbb napsugár elegendő arra, hogy elveszítse eszét, s őrültségében kegyedet a szikláról a mélységbe taszítsa? — Midőn az ember egy deliriumban levő beteg ágya mellett ül, tudja, hogy a beteg minden perezben reá rohanhat és megsértheti; s e félelem daczára ott marad és ápolja. — Egy beteg és egy őrült között véghetetlen nagy különbség és távolság van : az őrültség több a szenvedésnél, egy tébolydott látása épen olyan irtózattal tölti el szívünket, mint a meggyaláztatás látványa. — Igen, — mondá mély szomorúsággal Edith, — az emberek hosszú és veszélyes utazásokra vállalkoznak, hogy egy régi rom-maradványt, vagy egy összedőlt templomot megbámuljanak, s még e holt tárgyak is sajnálkozásunkat keltik fel; egy emberi lélek szétrombolása nem sokkal meghatóbb látvány-e? A kő nem tudja, hogy mi a szégyen, a kő nem érez, de az őrült egy érző rom. — Gyermekem, a szivének igaza van, de e szerencsétleneket megvetésünkre még az isten is kijelölte az által, hogy dúlt arczkifejezésekre, s téveteg tekintetü szemekre e szót irta : re p róbati o. Ez idő alatt Falson ur birtokára érkeztek, s a beszélgetés félbeszakadt. A hiúság minden emberi érzeményben megvan, de a szerelemben legnagyobb mértékben megtalálják, szeretjük a mi szép, nemes és értelmes; a szerencsétleneket is szeretjük, ha szerencsétlenségekben valami nagyszerűt, vagy feltűnőt találunk; még egy gonosztevőt is szerethet az ember, ha bűne valami különös vakmerőség vagy rendkívüliség bélyegét hordja magán; de lealacsonyítva és megvetve lenni ez rettenetes ! És e megvetés, amivel szegény Aloyst sújtották, volt az, mi az ifjú képét Edith szivébe véste; e leány szeretete épen abból képződött, mi a többi nőknél minden gyöngédebb hajlamot megölt volna; e szép léleknek rendeltetésében volt, hogy minden érzeményét a szánalomból nyerje. Ami Aloyst illeti, az ő szenvedélye egyúttal gyönyör és gyötrelem volt : nem mert szeretni. (Folyt, kőv.) ről a minisztériumhoz felterjesztetvén, minthogy a mostani rendkívüli apadás és szárazság idején az átmetszésbe összefutott és megkeményedett földet kézi munkával lehet kiemeltetni, ezt is elrendelte a minisztérium úgy, hogy vállalkozónak adta ki, s az köteles folyó évi szeptember l-ső napjától nap iyonkint 500 munkást kiállítani, és a munkát negyven nap alatt bevégezni. Ezzel egyszersmind a szűkölködők kenyérkeresketése is előmozdíttatik a vidéken, tehát kétszeres évekből várja a Tisza-Bodrogköz, különösen pedig a mostani Tisza által rongált Karád község a munka erélyes kivitelét. Azonban valamint a figyelmes vidékiek, úgy a szakértő mérnökök is azt tartják, hogy az a Tisza, mely ezelőtt önkényt elhagyta azon folyását, ahová most a tudomány vissza akarja vezetni, aligha fog bemenni bizonyos kényszerítés nélkül. Ez pedig egy sarkantyú lenne az átmetszés felső torkának átellenében, mely oda vetné a Tiszát épen, ahová kell vágnia, hogy a neki kiszabott új folyást elfogadja. E nélkül nem tartjuk sikeresnek ezen veszedelmes átmetszésre fordított, s még befektetendő költségeket. Ennek figyelembe vételére kérem az igen tisztelt miniszter urat. Ez a sarkantyú is most építtethetnék meg a legalacsonyabb vízállás idején, s minthogy a szakértők kiegészítőül ajánlják ezt, méltóztassék megrendelni. Van még itt Karádnál eféle sarkantyúzni valója a tisza bodrogi szabályozó társulatnak is, saját töltései érdekében, el is van az határozva, szállttattak is a helyek színeire czölöpök és rőzsék még tavaszkor, azóta ott száradnak, korhadnak, mert a víz leapadását kellett bevárni. Most a legalsóig szállt, tehát szintén hozzálátand a társulat is a munkához addig, mig megint késő nem lesz. Maga Karád községe azt kérte a kormányhoz és megyei bizottmányhoz beadott folyamodásaiban, hogy készíttesse el a hatóság a tervet, mely a templom, paplak és a falu megmentésére alkalmas, és a lakosokat kényszerítse a munkára ; mindennek nincs semmi következése. A egyszerű falusi nép maga nem tud a Tiszának parancsolni. Folyamodásai feltalálhatók a megyei bizottmány 1871-ik évi 466/3166. és 1873-iki évi uslgi0 számai alatt. Sáros Patak, 1874. augusztus 28. Szakácsi Dániel: A hitelsegélyegylet feloszlása alkalmából. Nemzetünk közgazdasági erőlködéseit alig lehet a szánalom és megindulás legmélyebb érzete nélkül tekinteni. Valóban fátuma az nemzetünknek, hogy habár jól tudja, miként a kiegyezés óta igenis megváltozott viszonyai s elvállalt közterhének óriás nagysága folytán egyre növekedő veszélyes helyzetéből közgazdasági önállósága utján szabadulhat csak s ennek tudatában el is követ mindent, hogy ez útra rájuthasson, mindennek daczára folyvást lenyűgözötten kénytelen az őt fogva tartó hibás körben mozogni. Már számtalanszor el volt mondva, hogy nemzetünk ezen fatális helyzete a lajthántúli s lajtháninneni közgazdasági érdekek egy kalap alá vonásából származik, azon körök elfogultságából folyólag, melyek a monarchia üdvét még mindig az egységesítésben s Magyarország közgazdasági leigázásában keresik, s melyek épen azért mai napig sem képesek átlátni, hogy az ilyetén modus procedendi az ellenkezőre vezet; hogy Magyarország elszegényítése maga után vonja Ausztria elszegényítését is , amit ugyan az élet már is eléggé igazol. Közgazdaságunk terén mindinkább mutatkozó veszélyes symptomák arról győznek meg bennünket, hogy ama szerencsétlen politikának szóvivői még magyar körökben is szaporodnak, épen azok személyében, kik Magyarország közgazdasági önállóságát, a birodalom két felének közös érdekei szempontjából, már a 60-as években égető szükségnek tüntették fel, és a közvagyonosodás volt jelszavuk. A kiegyezés óta e jelszó azonban mindinkább veszítvén jelentőségét, ma már azt látjuk, hogy sokan épen azok közül, kiket anyagi érdekeink erélyes védőinek hitt a közvélemény s tisztelettel említé neveket, s ezúttal ellenkező szerepre vállalkoztak, s irtóznak mindentől, a mi közgazdasági dolgokban magyar nemzeti alappal vagy színezettel bir. Mig mások az anyagi érdekekbe vágó modern tényezők köréből kizárva, vagy kizárkózva oly eszmemenetbe élik bele magukat, mely őket dickensi ecsetelésre méltóvá teszi ugyan, de amely a nemzet anyagi emelkedésének vajmi kevés lendületet ad. Valóban bámulatos, hogy anyagi érdekeink némely szóvivőjének közgazdasági politikája hogyan változhatott meg ennyire, s mi okozhatta e változást épen most, midőn nemzetünk zömét be kellene vonni a magasabb röptű ipar és kereskedés régióiba, midőn mindenki beláthatja, s maga az élet is mindinkább feltünteti, hogy közgazdasági önállóság nélkül Magyarország államéletének órái megszámlálják, szemben azon terhes kötelezettségekkel, miknek teljesítésével önmagának s Ausztriának tartozik. De eltekintve ezen nyomós indokoktól, már maga azon egyetlen körülmény, hogy a politikában is van morál, és a politikai morál egyik főtörvénye a következetesség — komoly figyelmeztetésül szolgál, hogy elvhűségünket megőrizzük, kivált mikor ezt a közérdek követeli. Épen azért még inkább ámulatba ejt Weninger úr közgazdasági politikája, mely ellenkezője amannak, melyet a 60-as években oly garral gyűrüztetett szét, és a melynek irányát bank- és hitelügyünk önállósítása képezé. Weninger úr azonban nem csupán a múlt évi deczemberben a „Pesti Napló“ hasábjain, hanem a hitelsegélyegylet közgyűlésén igyekezett leginkább feltüntetni helyes közgazdasági politikájának megváltoztatását , midőn egész grand-seigneuri rátartással „tessék a bankkérdést megoldani“-féle provokáló kifejezést használt az ott nyilvánuló hazafias törekvések ellenében, és a hitelsegélyegylet három havi fentartásával mintegy kegyelmet látszott osztogatni. Pedig meggondolhatná Weninger úr, hogy a folytonos bő termés s nagy kivitel esetére is évek kellenének, hogy a birodalom két felének közös érdekeit s czéljait egyre félreismerő bécsi pénzügyi körök által nagy részben okozott bajait Magyarország kiheverhesse. Aztán ne hallja-e az idei csapás folytán ebb vidéknek máris hangoztató segélykiáltásait? S várjon ez egyetlen körülmény is nem indokolja-e eléggé a hitelsegélyegylet fenntartásának szükségét ? Mennyire növelte volna Weninger úrnak a múltban szerzett hazafias érdemeit, ha azt mondja a közgyűlésen: ime uraim! a jelen év is inkább csapásaival, mint áldásaival tűnik élőnkbe s nem egy vidék van, mely a kormány gondoskodását az idén is igénybe venni kénytelen; következőleg nekünk is, már tudniillik a hitelsegély egyletnek szintén megvannak erkölcsi kötelmei s oda van utalva, hogy a csapások s folyton tartó pénzválság közepett üdvös irányú működését meg ne szüntesse ez idén. Hiába mai időben a közvagyonosodási jelszó ama tágító appendixe elveszítvén, akarva nem akarva az önvagyonosítás híveit gyűjti maga köré és e veszélyes symptomák főleg közgazdaságunk terén mutatkoznak nagy mértékben. Pedig a közgazdaság emelkedése vagy hanyatlása a magángazdaság emelkedésével vagy hanyatlásával áll arányban. Akik ez igazságot tagadják , azok a nemzetgazdasággal valóban humbugot űznek. Kunsch: A magyar királyi pénzügyőrség Budapesten. Hogy a közönségnek egyes hatóságok működésébe némi betekintést szerezzünk, röviden elősorolandjuk az okokat, melyeknél fogva a Budapesten létező pénzügyőrség napról napra mindinkább közeleg végleges feloszlásához. Az első az, hogy a pénzügyigazgatóságnál van egy titkár, ki a pénzügyőrségi osztályban mint előadó működik, de minthogy ez úriember a magyar nyelvet tökéletesen nem birja, ellensége minden magyarnak s mindenkép arra törekszik, hogy a Budapesten létező pénzügyőrségnél alkalmazásban álló magyaroknak szolgálatát ezen intézetnél megkeserítse, mi többnyire a következő módon történik . Ha t. i. valamelyik értelmes fővigyázó a szemlészi vizsga letételéne engedélyezésért folyamodik, úgy bizonyára évekig sem fog arra bocsáttatni, minek következtében az illető belátja, hogy legjobb akarata mellett és ismereteinek daczára sem mehet előre, mután még az sem engedtetik meg neki, hogy vizsga által bizonyítsa be, hogy ért valamit a dologhoz. Ennélfogva, mihelyt csak lehetséges, azon iparkodik, hogy menekülhessen azon testületből, hol a magasabb állomásokon oly egyének tüzetnek, kik a magyar nyelvet nem bírják és a magyar embert saját országában csak üldözik. Hogy állításaink nem légből kapottak, mindenki belátandja, ha ama fővigyázóknak még neveiket is elősoroljuk, kik már több két évnél a szemlészi vizsga letétele végett folyamodtak, de arra engedélyt még mai nap sem kaptak, és kiknek folyamodványaik egészen megsárgulva a pénzügyőrségi osztályban (új fővámhivatali épület, 1. emelet 18. sz. ajtó) az első szobában létező szekrényben hevernek. Ezeknek neveik: Gáti, Molnár, Szelepcsényi, Totterer stb. Egyébiránt még rész néven sem vehetni a pénzügyőrségi előadótól Pesten, hogy a magyar fővigyázókat szemlészi vizsgára nem bocsátja, miuttán a vizsga letétele magyar nyelven történik, s mind ő, mind a vizsgáló bizottság elnöke, mind pedig a vizsgáknak eddig együttműködő B. J. pénzügyőri biztos nélkülözik a magyar nyelv tökéletes ismeretét, s így azon esetben, ha a vizsgálandó jelölt valamely kérdésre hibásan válaszolna, egyikük sem lenne képes az előírt hivatalos nyelven kellő felvilágosítást adni. Ezen visszásságra bátrak vagyunk Madarassy Pál alállamtitkár úr figyelmét különösen fölhívni. A másik ok, miért közelg feloszlásához a pesti pénzügyőrség, a pesti pénzügyigazgatóságnak részrehajlása, mint azt következő esetből bebizonyítani lehet. Egy pénzügyőri biztos egy hivatalos tényleíráson, mely az ügydarabok közt 252/1874 sz. alatt található fel, egy aláírást hamisított, miről a pesti pénzügyigazgatóságnak ugyan tudomása van, de azért vizsgálat az illető biztos ellen elrendelve nincs, mivel kebelbarátja az igazgatóságnál létező pénzügyőrségi előadó. Főkép ezen körülmény miatt, hogy a pénzügyőri biztos ellen a hamis aláírásért vizsgálat nem indíttatott, tágult annyira a fegyelem a pesti pénzügyőrségnél, miután az összes legénységnek tudomása van az esetről és az illető azért még mindig mint biztos hivataloskodik; ha tehát valamely pénzügyőr bármi kihágásért feleletre vonatik, mindegyik a többször érintett biztosra hivatkozik, s mondja: „engem csekélység miatt vizsgálat alatt akarnak vonni és megbüntetni, miért nem büntetik meg .... biztost, hiszen ő bünfenyítés alá tartozó tényt követett el s talán még jutalmat kap érette!“ Továbbá a pénzügyőrök mindegyike igen jól tudja, hogy ha más biztos, szemlész vagy fővigyázó ily bűntényt követ el, az illető bizonyára vizsgálat alá vonatott és egyszersmind a bűnfenyítő törvényszéknek átszolgáltatott volna. A harmadik ok , amiért a budapesti pénzügyőrség úgyszólva egészen szétoszlik, a nyomorúságos elszállásolás. Állításunk igazságáról mindenki személyesen meggyőződhetik, ha az 2. és 3. sz. biztosság laktanyáit megtekinti Mindezen laktanyákban a legénység az egészséget veszélyeztetőleg van elszállásolva; az 1 és 3. biztosság laktanyáiban (az előbbi a Józsefvárosban, tömő-utcza 28. sz., az utóbbi Budán a Vízivárosban, az országút és horvát-utcza szögletén van elhelyezve) épen semmi ivóvíz sincs, s a legénység kénytelen csekély zsoldjából a vizet a negyedórányi távolságra fekvő Orczykertből, a 3-ik biztosságnál pedig a Dunából kész pénzen beszerezni. Az első biztosság legénysége többnyire nyirkos pinczelakásokban van elszállásolva, hol éjjen át a ruhák és lábbeliek megpenészednek, hasonlóan áll a dolog a 4-ik szakasznál a lőportorony-utcában. Hogy mily állapotban létezik a 3-ik számú bizottság laktanyája, arról magának fogalmat csak az szerezhet, ki azt saját szemeivel látja; elég legyen csak annyit fölemlíteni, hogy ha ezen laktanyában tűz ütne ki, — mitől mentsen isten! — az első emeleten elszállásolt legénység csak életveszélylyel menekülhetne, miután az udvarban levő erkély fából van építve. Továbbá ezen laktanya a fennálló szabályrendeletekkel ellenkezőleg a biztosság területének legszélső végén van, holott a laktanyáknak a kerület központjában kellene elhelyezve lenniök. Most tehát azon kérdés merül föl, hogy a budapesti pénzügyőrség számára a pesti pénzügyigazgatóság által miért vetettek föl oly nyomorúságos lakások? A válasz egészen rövid. Azon ház, melyben az első biztosság van elhelyezve, egy magy. kir. osztálytanácsosnak a sajátja; a másik, hol a 3-ik biztosság van elszállásolva, a pesti pénzügyőrségi előadó egyik jó barátjának a tulajdona. Ez okból tehát több mint 150 ember, — mintegy fele a budapest pénzügyőrségnek — kénytelen ily nyomorúságos szállásban kínlódni, pedig megjegyzendő, hogy ezen nyomorult laktanyákért roppant házbér fizettetik. Ezek azon fő okok, amelyeknél fogva a budapesti pénzügyőrségnél, kevés kivétellel, valamire való ember szolgálni nem akar, és ennek folytán a budapesti pénzügyőrség végleges feloszlásához gyors lépésekkel közeleg; e mellett hogy menekül meg a kincstár, mindenki elképzelheti Hogy az itt előadottak szóról-szóra igazak, biztosítjuk nem csak a közönséget, hanem a pénzügyminiszter urat is. XV. Borszék, aug. 25. A fürdőidény kezd a vége felé járni. A vendégek egy része már elment, a másik része készülőfélben van , egy harmadik része azonban szeptember közepéig, sőt még azon túl is itt szándékozik maradni. Nem is csoda! Borszék mindig Borszék, s hát még ha szállásai másképen volnának berendezve? ! Különösnek tetszhetik, de Borszékre vendégek még most is érkeznek, így volt orsz. képviselő és honvédőrnagy Kovács Lőrincz is — aki különben évek óta látogatja Borszéket — csak tegnapelőtt jött meg N.Bányáról, s mintegy 4 hétig szándékszik itt maradni, sőt Budapestről i is pár nappal előbb is kaptunk vendéget. Na de, mint mondom, mégis csak ősziünk s mindjárt, mindjárt elmondhatjuk, hogy : „Kedves fecském jó utat!“ s még pedig a legtöbb esetben ezen bitelünk igazán szivből jő. A kedélyes együttlét baráti viszonyává, sőt néha s néhol talán még többé is fejlődött; tehát nehéz a megválás. Mint már az „Ellenőrben el volt mondva, az idény kezdetén a borszéki társasélet egyáltalán nem volt irigylendő, a fennebbiek pedig épen ellenkezőről tesznek tanúságot. És itt újból is elismerésünket kell Mikó Mihály főispán úrnak és nejének nyilvánítanunk, mint akik legfőbb tényezőként folytak be abba, hogy a borszéki társasélet kedves és felvidító legyen. Egyébiránt ezért csaknem az összes fürdővendégek elismerést érdemelnek — kisebb-nagyobb mértékben. Az utolsó színi előadás jelen hó 21-én volt midőn „Alfonsur“-ban Prierre Cornélia — Raymond asszony szerepében — és leánya Szerdahelyi Antonia k. a. is — Adriene szerepében — fölléptek, és kitűnő játékuk által a szűnni nem akaró tapsokat, köszönik és virágbokréták özönét érdemelték ki. Antonia ka. valóban mindnyájunkat meglepett. Jeles művésznőnk is tegnap hagyta el Borszéket. Az utolsó formális és igen sikerült bál 20-án volt; ezen „szent istváni bál“ minden évben meg szokott tartatni. Szt. István ünnepéről annyit Bejegyezhetünk, hogy a korábbi években divatozott folytonos lődözés — igen helyesen — elmaradt, s csak néhány mozsár-durranás s estélyi kivilágítás jelezte az ünnepélyt külsőleg. Nézetünk szerint° ez is fölösleges. Egyébiránt azt is fölemlítem, hogy miután a világítás folyama alatt a zenebanda Kölcsey „Hymnus“-át és Vörösmarty „Szózatját elhúzta, a közönség fiatal része a gyönyörű csillagos égboltozat alatt, a világítás fényénél tánczna kezdett, s jóízűen tánczolt. Az így a sétatéren rögtönzött táncz egyébiránt az idény második felében igen gyakori volt. F. hó 22. délutánjára pedig egy kirándulás volt tervezve, de az idő a szabadban a fenyvesek közti összejövetelre nem nagyon kedvezvén, az öszszes fürdői közönség bekerült a bálterembe, s ott éjféli 11 óráig vígan mulatott és tánczolt: a sok szép nő és kedélyes együttlét minden gondot, but és bajt száműztek. Ez egyébiránt, úgy látszik, az utolsó nagyobb társas összejövetel volt a jelen idényre, hiszem azonban, hogy jövendőben sokszoros folytatása következik. Most pedig ismételve: „kedves fecském jó utat!“ _________ Cs. KÜLFÖLD. — Aug. 31. — Franczia köztársaság. A „Times“ párisi tudósítójának Mac Mahont jellemző czikkéből, melyről esti lapunkban szó volt, ide jegyezzünk a következő vonást: A „Times“ tudósítója szerint Mac-Mahon maga beszélte el 1868-ban egyik barátjának, hogy ő III. Napóleonnak is kijelentette, miszerint az ő ügyéhez csatlakozott, de nem mert bonapartista lett volna, hanem mert az ő ügyét a rendével azonosnak tartotta, amire pedig Francziaországnak elkerülhetlen szüksége van és volt. Napóleon egy ízben Algierban (Oranban) volt s ebéd után a császár, Mac-Mahon, Fleury és Castelneau tirkok a kioszkba mentek ki a kertbe. Hogyhogy nem a beszéd az államossngra kerüit. Mac- Mahon pedig kijelenté a császárnak, hogy azt soha sem helyeselte. „Tudom, igy szólt Mac-Mahon Napóleonhoz, hogy vannak esetek, midőn az állam biztonsága és érdeke elkerülhetlenné teszi a törvénysértést, melynek nem lehet mindig betűjéhez ragaszkodni, s miután a törvénysértés elkövettetett (miután más eszköz nem volt), rendesen a helyreállított rend szolgál e tett igazolásául; nem vagyok rigorista, de Francziaország helyzete nem tette szükségessé és elkerülhetlenné az ön által elkövetett államcsínyt, még mindig lehetett volna megállapodásra jutnia a nemzetgyűléssel. Mindazáltal tehát, hogy nem helyeseltem tettét és sokáig ingadoztam is, az ön zászlójához csatlakoztam, kivált midőn a plebiscitum alkalmával arról értesültem, hogy a demagógia a hadsereget „tem“-mel való szavazásra fogná birni; az ön zászlójához csatlakoztam azért, mert világos lett előttem, hogy az a rend záslója is. Szolgáltam aztán híven önt, habár nem vagyok bonapartista.“ Spanyolország. (A kormány elismeréséhez. Don Carlos és a pápa.) A „Tagespresse“ tudni akarja, hogy az orosz kormány második válaszjegyzéke, melyet az elismerés kérdésében a nagykövetekhez intézett, 22-ikén érkezett Bécsbe s lényeges pontjai szerint ez volna: Kiemeli, hogy Oroszország, mely sajnálatára, újabb megfontolás után sem képes magát olyan kormány elismerésére elhatározni, mely saját hazájában sincs elismerve, melyet még barátai is csak átmeneti dictaturának tekintenek. Oroszország a spanyol ügyekbe való minden beavatkozást perhorrescál s sem az egyik, sem a másik pártot nem támogatja. A pétervári kabinet minden spanyol kormánynyal hivatalos viszonyba fog lépni, mely az országban valamely jogi alapon nyugszik, legális tekintélylye