Ellenőr, 1876. március (8. évfolyam, 60-89. szám)

1876-03-22 / 81. szám

lyik kar tanárt kér kineveztetni, s magán­tanárt megerősíttetni, mindig egy más kar­beli tag ad erről véleményt az egyetemi tanácsban, akár ért hozzá, akár nem. így történt nem egyszer, hogy philosophiai kér­déseket bábász, kórháziakat theologus, váltó­jogiakat sebész, hittaniakat szemész, törté­nelmieket physiologus, philologiaiakat crimi­­nális jogász, egyházjogit vegyész, közegész­ségi­ nyelvész stb. referált a tanácsülésben. 1867 óta egy-két tag figyelmeztette évenkint az egyetemi tanácsot, hogy ő a karok tudományos ügyeiben nem lehet ille­tékes biró. Ez némelykor használt, máskor nem, a mint t. i. a tanács többsége vagy szabadelvű, vagy minden áron suprematiát gyakorolni akaró egyéniségekből állt. Ha a többség elfogadja a kari felter­jesztést, ezt szóról-szóra szokta leírni és fel­­küldeni, s azonkívül a jegyzőkönyvbe is egész terjedelmében igtatni, s így a közok­tatási minisztérium abban az időrabló mu­latságban részesül, hogy ugyanegy felter­jesztést háromszor kell elolvasnia. Ha pedig a tanács többsége el nem fogadja a bari felterjesztést, képzelhetni, hogy milyen al­kalmatlanságot okoz ez a minisztériumnak. Némelykor a többség azt az elvet fo­gadta el, hogy a tanács, mellőzve a kari felterjesztések tudományos oldalát, egyedül arra szorítkozzék, váljon kövesse-e a kar a rendeletek által megszabott eljárási módot? De ez is fölösleges, mert a tanügyi törvé­nyek s rendeletek legfőbb őre maga a köz­oktatási minisztérium, melynek a felterjesz­tett ügyiratokból lehet s kell is megítélnie, váljon volt-e szabálytalanság a kar eljárá­sában, vagy nem, váljon nem okoz-e hasz­talan költséget, s váljon megfelel-e az igaz­ságosságnak? Hogy az egyetemi tanács ál­tal nem tudja meg mindig a költségek ha­szontalan voltát, az kitűnik a tudor­i szi­gorlatok és felavatás czim­ű 2-ik czikkemből („Ellenőr“ 1876-ki évf. 68. sz.) Az egyetemi tanácsnak a karok fölötti uralma tehát fölösleges és czéltalan. S ha az egyetemi tanács vagy ennek elnöke a kari ügyiratokat hónapokig visszatartja, a­mi már szintén megtörtént, s ha a karnak nem szabad közvetlenül a közoktatási mi­nisztériumhoz felírnia, könnyen belátható, hogy az egyetemi tanács lábbal tiporja a karok jogait. Mindezeknél fogva méltán követelhetik a karok, hogy ők, dékánjaik által közvet­lenül, nem pedig az egyetemi tanács útján, levelezzenek a közoktatási minisztériummal, s hogy az egyetemi tanácshoz csak az egész egyetemet érdeklő közös ügyek uta­­síttassanak. Télfy Iván, ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése márczius 21-én. Elnök: Ghyczy Kálmán. , A kormány részéről jelen vannak: Trefort Ágoston,S­i­m­ony­i Lajos dr., Percze­l Béla,Szen­de Béla, Péchy Tamás. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Napirenden van a népiskolai hatóságokról szó­ló törvényjavaslat. A 6-ik §. első pontja változatla­nul elfogadtatott, a második ponthoz pedig K­ál­­lay Béni a következő pótlást ajánlja: „A közigaz­gatási bizottság intézkedik az iránt is, hogy a községi és felekezeti iskolaszékek azon intézkedé­seinek, melyek saját hatáskörüket túl nem lépik, a törvényhatósági tisztviselők érvényt szerezzenek.“ Molnár Aladár a beadott módosítványt nem tartja összeegyezthetőnek e törvény többi intéz­kedéseivel, míg Zichy Nándor épp ellenkezőleg a m­ódosítvány szükségességét hangsúlyozza. A ház az eredeti szerkezetet fogadja el, s ezután Baross Gábor a 2-ik és 3-ik pont közé a következő új pont felvételét javasolja: „A köz­­igazgatási bizottság intézkedik az iránt, hogy a községi elöljáróságok a tanköteles gyermekeket minden tanévet megelőzőleg két hónappal összeír­­ják és ezen összeírás egy példányát az iskolai ha­tóságoknak pontosan bekü­ldjék.“ A ház elfogadja ez uj pontot, továbbá a sza­kasz többi pontjait is változatlanul. A 7-ik § H­e­g­y­e­s­s­i Márton és Baross Gábor módosítványaival fogadtatik el; Hérics és Remete módosításai elvettettek; a 8-ik § változat­lanul elfogadtatik. A 9-ik §-nál Kállay Béni szólal fel, mely szakaszban az mondatik, hogy a községi végrehaj­tási intézetek a polgári község, a felekezeti nép­oktatási intézetek pedig a hitközség alatt állanak. Szóló ez utóbbi kifejezést, hogy t. i. a hitközség alatt állanak, sem egészen correctnek, sem pedig kielégítőnek nem találja, s azért módosítványt nyújt be, mely szerint „hitközség“ szó helyett „il­letékes hatóságai“ kifejezés teendő a szövegbe. 1155 Szivák Imre a törvényjavaslat jelen §-át kivá­­lólag figyelemre méltónak tartja, és pedig 1-szer azért, mert abban van a felekezeti iskolaszék megalakí­tása kötelezőleg kimondva, és 2-szer, mert ennek szövegezésénél e javaslat először használ oly kife­jezést, mely mint jogi fogalom, hazánk közjoga szerint minden irányban kellőleg kifejtve és tüze­tesen megállapítva nincs. Érti a hitközség vagy fe­lekezet fogalmát. Éppen ezért módosítványt nyújt be, mely így szól: Azon hitközségek, illetőleg fele­kezetekre nézve, melyek képviseleti szervezettel nem bírnak, az ezt tényleg pótló közegek tekintetében a fenálló gyakorlat fentartatik. Azon hitközségek, illetőleg felekezetek pedig, melyeknél az iskolaszék teendőinek ellátására az eddigi gyakorlat szerint szervezett közegek vannak , ezeket mint felekezeti iskolaszékeket működésükben jövőre is meghagy­hatják. Irányi Dániel módosítványt nyújt be , hogy ott, a­hol 10-nél több tanító van, már két képvi­selőt választhasson a tanító­ testület az iskolaszékbe, a­hol pedig 30-nál is több tanító létezik, hármat választhasson. Z­s­e­d­é­n­y­i Ede és Trefort Ágoston elfo­gadják Szivák indítványát, míg Hegedűs László az eredeti szöveget pártolja, melyhez csatlakozik Madarász József is, miután Szivák indítványa határozott visszalépés. Trefort Ágoston kifejti, hogy Szivák módo­­sítványában nem fekszik az, hogy valaki megfosz­­tassék jogától, hanem csak a status quonak fenn­tartása, s azért a m­ódosítvány elfogadását ajánlja. Taczolay János felszólal azon irány ellen, mely itt némi titkos, rejtélyes módon érvényesíteni akarja magát, hogy t. i. az állam és egyház közti viszony lassanként törvényesen átalakíttassák. Molnár Aladár elfogadja Irányi módosítvá­­nyát, de Szivák indítványát nem tartja megfelelő­nek azon intenc­ióval, melyből tette azt. Cuprove István indítványozza a szakasznak a központi bizottsághoz visszautasítását. A ház ez indítványt el is fogadja. Ezután rövid vita után határozatba megy, hogy a tárgyalás a többi szakasz felett folytathatni fog s a 10. és 11-ik §. észrevétel nélkül elfo­gadtatott, a 12-ik § pedig majd csak a 13-ik után tárgyaltatik. A 13-ik §. első pontjánál Pl­achy Bertalan módositványt nyújt be a tanítók pontos fizetése ér­dekében. Módositványokat nyújtanak még be: Irá­nyi Dániel, Hegyessi Márton, Berzeviczy Egyed és Molnár Aladár. A ház a szakasz első pontját Plachy és Molnár módosítványával, a második pontot Kállay Béni módosítványával, a harmadik pon­tot pedig észrevétel nélkül elfogadja. A 14-ik §-nál Szluha Ágost a következő módosítványt nyújtja be: „Azon városokban, hol a népoktatás költségei a kormány engedélyezése következtében a közköltség előirányzatában nyer­nek fedezetet, a városi képviselőtestület akként in­tézkedhetik, hogy a népoktatás anyagi ellátása a közpénztárból történhessék.“ A javaslat elfogadtatik, továbbá a 15-ik § is. A 16. § 5-ik bekezdése után Sch­war­cz Gyula a következő módosítványt ajánlja: „A bizottság szervezését a fővárosi törvény­­hatóság szabályrendelettel akkér állapítja meg, hogy abban a fővárosi községi tanácsok és taní­tók képviselve legyenek, üléseiben a kellő felvilá­gosítások megadása végett a fővárosi kerületi tan­­felügyelő, vagy annak helyettesse részt vehessen.“ A m­ódosítvány elfogadtatik. M­o­l­n­á­r Ala­dár ezután egy uj szakasznak elfogadását ajánlja, mely szakasz a központi bizottsághoz utasittatott, a 17. és 18-ik § elfogadtatott. Következik az interpellátiókra a felelet. Simonyi Lajos b. földmivelés, ipar és ke­reskedelmi miniszter : (Halljuk !) Markkot János t. képviselő úr egy interpellátiót intézett a kormány­hoz, melyben azt kérdezi, van-e tudomása a kor­mánynak azon erdőpusztításokról, melyek hazánk­ban történnek, és szándékozik-e ezen országos baj meggátlása végett a háznak törvényjavaslatot be­nyújtani ? Ezen interpellációra van szerencsém válaszolni, hogy igenis a kormánynak van tudomása, s hoz­záteszem, sajnos tudomása azon nagymérvű erdő­pusztításokról, melyek az utolsó évtizedekben ha­zánkban elkövettettek és szándékozik ezen pusztí­tások meggátlása czéljából mielőbb az országgyű­lésnek törvényjavaslatot előterjeszteni. A kereskedelmi minisztérium keblében történ­tek is e tekintetben előmunkálatok, de ezen mun­kálatok még nem haladtak annyira, hogy azokat most az országgyűlésnek beterjeszthessem. De ha egészen kész volna is a javaslat, még akkor sem volnék képes azt beterjeszteni, mert mindenesetre figyelembe kellene venni a közigazgatási törvényt és ahhoz kellene alkalmazni e törvényjavaslatot. Erre nézve bátor vagyok megjegyezni még azt, hogy miután az egyes részletek iránt is kellő tájékozást kívántam magamnak szerezni, felkértem az orszá­gos erdészeti egyletet, hogy erre vonatkozólag vé­leményét adja elő; hasonló czélból az országos gazdasági egyesületet is fel fogom szólítani. Min­den­esetre azonban biztosan merem ígérni azt, hogy az Országgyűlés szünetelése alatt a törvény­­javaslat el fog készülni, még­pedig úgy, hogy az­által, a tulajdon szentségének lehetőleg megóvása mellett, az eddig elkövetett erdőpusztítások továbbra nézve meggátoltassanak, és remény­em, hogy e tör­vényjavaslat a jövő országgyűlési ülésszak alatt lesz tárgyalható. (Helyeslés.) Starkhof János meg van elégedve a vá­­laszszal s a ház is tudomásul veszi azt. Si­­onyi Lajos dr. kereskedelmi miniszter felel Ráth Károlynak az 1872. 8. törvényczikk tár­gyában beadott interpellácziójára s örömmel vette ki a képviselő beszédéből, hogy nem az iparsza­badságon akar változtatni. Azt hiszi azonban szóló, hogy a ház egyet fog érteni vele abban, hogy az iparosok jelenlegi nem kedvező helyzete nem egye­dül e törvény hiányaiban keresendő, hanem ennek főleg azon általános pangás az oka, amely Európa többi államaiban, és sajnos, hazánkban is uralkodik. Valamint hitelviszonyainknak rendezése is szükséges és ez is egyik fő tényező arra, hogy iparosaink­nak jelenlegi szomorú helyzete javíttassék. Elismeri azonban, hogy a törvényeknek nagy befolyása van az ipar fejlesztésére s kijelenti, hogy egy szakértőkből álló bizottságot fog össze­hívni, s ennek véleménye szerint fog segíteni a törvény hiányain. Ráth Károly megnyugszik a miniszter vá­laszában, melyet a ház is tudomásul vesz. Tisza Kálmán bejelenti, hogy holnap fog felelni Szalaynak a marczali beszállásolásra vonat­kozó interpellácziójára. Ülés vége 2 órakor. TÁBOZA. Egyszerű khinai mondák. (Francziából.) „Minden holdfordulás első és tizenötödik nap­ján, mielőtt a tanítványok a tanterembe lépnének, üdvözöljék egymást, és az ajtó küszöbe előtt vár­ják meg utoljára érkező társaikat.“ A boncz egy helyeslő mozdulata által már harmadszor nyilvánította tetszését, mert minden a megírt rendelet szerint történt, miután ez a nap egyike volt az év huszonnégy zsi ei-­ i­ng-jének, következőleg egy azon 24 korszak közül, melyek a szertartások végzésére és a mesternek ajándék­hozásra szenteltettek. Végre a növendékek mindnyájan össze vol­tak gyűlve a tudományok templomának ajtajában, rendbe állva s párosával haladtak a terem közepe felé; midőn azon tábla ekibe érkeztek, melyen e három szó volt írva: „Khuni-feu-tseu (Con­fucius), háromszor meghajoltak azon tisztelt férfiú neve előtt, aki több mint 2000 esztendeje az írás­tudók atyja, az iskolák pártfogója és a tanulók istene. Miután Yang mester tanítványai a szent férfiú táblája előtt háromszor nyilvánítottak hódo­latokat, komolyan és hallgatva a mester asztala felé tartottak, hogy a tizenötödik nappal járó aján­dékokat letegyék. Csak akkor vették észre, hogy bölcs nevelő­jük helyét más foglalta el. A Yang mester tanári székét elfoglaló férfiú tisztes kora nem engedi, hogy csodálkozzanak , mert tudják, hogy ha idegen vendég látogatja meg iskolájukat, Yang mester rendesen a maga helyével kínálja meg a vendéget, ő pedig szerényen a tanulók padjára ül. A gyermekek tehát elkezdték ajándékaikat az öreg koldus elibe rakni; — mint fentebb mond­tuk, e napon az ország minden iskolájában hagyo­­mányos szokás volt a tanítónak ajándékot vinni. Egyik egy mérték riskását vagy pohánka-lisztet hozott, a másik néhány csipetnyi száraz teát, né­melyik czukrot, fűszert vagy gyümölcsöt; voltak kik egy-egy darab szövetet hoztak, vagy valamely a háztartáshoz való hasznos tárgyat. Mindenik ho­zott valamit, a szerint a mint családja körülményei, vagy nagylelkűsége engedte. Tanítványai után Yang mester zárta be a menetet, mint egy egyszerű tanuló, s az ő helyét elfoglaló idegen előtt ő is meghajtotta magát. Csak ő jött üres kézzel, ugyanezért a boncz gunyoros mosolylyal igy szólt: — Mester uram, maga a jószívűség köteles­sége ellen vét, mert a tanító asztala előtt senkinek sem kellene ajándék nélkül megjelenni, s a­mint látom, semmit sem hozott ez ajándékokhoz. — De igen, válaszolt az iskolamester, mert én szívem jó indulatát hoztam, ez pedig a leg­tisztább kegyadomány. — S a­mivel az ember legkevésbbé fösvény, mert semmibe sem kerül. — Meglehet — téve hozzá Yang, a tökéletes világosság —, hogy az én ajándékomat nem találja urambátyám olyan megvetendőnek, ha a tanítvá­nyaim által nekem szánt ajándékokat is mellé csatolom ? S kezével az egész osztály által hozott aján­dékokra mutatva, igy folytatá Yang: — Tisztelt urambátyám, ez itt mind az öné; a szent férfiú tanítványa nem fogadhatja azt el, a mi Buddha imádójának lábai elé tétetett. A Buddha követője csak ennyit válaszolt: — Elfogadom. — S jelt adott, hogy a tanítás kezdődjék. Az osztály sürgölődik. Mindenik növendék el­foglalja a maga helyét; a boncz folytonosan a ta­nító székében ül, míg Yang a legidősebb tanulóval ül egy helyen, hol ez rendesen egyedül szokott ülni. Kék vászon tarisznyájából mindenik kivette a könyvét, s a hónap folytán összegyűlt irás­ gya­­korlatait; e lapok szegletei selyemfonattal voltak egymáshoz fűzve. A növendékek mind el voltak foglalva, vagy olvastak, de csak magukban, vagy az íráspéldányról betűket rajzoltak átlátszó papi­rosra. Yang mester veres tintája s ecsetje a boncz előtt van. A kiosztandó leczkéket komolyan lapoz­gatja, egy ecsetvonással jelöli meg azon helyeket, melyekre a tanulók figyelmét kiválólag fel akarja hívni. Yang félszemmel a helyét elfoglaló idegent vizsgálja; ez utóbbinak tekintélyes fellépése, a tinta­­törésnél kifejtett könnyű modora, biztos ecsetvoná­sai, s a tantárgyak hirtelen átpillantása egy kissé zavarba hozták Yangot, a tökéletes világosságot. Ez nem lehet egy tudatlan barát, gondolá magá­ban. Ha a boncz a főhelyet foglalta el, azt azért tette, mert méltó reá. Azonban Yang nem meri meglepetését és gyanúját szomszédjával közleni, mert a tanulók munkájának haszontalan szavak ál­tal való megzavarását határozottan tiltja a hivata­los iskolai szabály. Elérkezett az idő, hogy a tegnap feladott lecs­­két felmondják. A koncz kiszólít egy osztályt; a fiúk oly tiszteletteljesen jelennek meg Buddha kö­vetője előtt, mintha Yang mesternek kellene felel­niük. Tíz tanítvány áll előtte, s a boncz összerán­­czolja szemöldökét. — Minő zavar és rendetlenség — kiáltá; ezek a gyermekek oly roszul vannak nevelve, hogy még azt a rendet sem tudják, melyet akkor kell követni, midőn tanítójuknak fel akarják mondani leczkéjüket. De még be sem végezte beszédét, midőn a legidősebbik tanítvány előhozott a terem szegleté­ből egy csomag bambusz nádvesszőt, melynek min­denike különböző hosszúságú volt. A tanuló a cso­mag vesszőt a boncznak nyújtja, ez átveszi, s a két kezében tartja; mindenik gyermek egy vesz­­szőcskét húz ki belőle, s a sors határozása szerint a leczke felmondásra úgy foglalnak helyet, hogy mindig az az első, a melyiknek hosszabb a vesz­­szője. A boncz helyeslőleg int fejével, s a tanít­ványok kikérdezéséhez kezd. — Oly szilárd a sza­va, s ha valamelyik megakad, vagy hibásan mond­ja a leczkét, oly ügyesen igazítja ki; a legkisebb hiba sem kerüli el figyelmét; megjegyzései mindig helyesek, a klassikus könyvekből való idézései oly pontosak, hogy Yang mester meglepetése minden pillanatban növekedik. Felváltva minden osztály a boncz­elibe megy, s ugyanazon rendet követve mondják fel leczké­­jöket; de midőn már szinte bevégezték, egy mellé­kes körülmény zavarta meg az órát: egy tanuló a­helyett, hogy a tanító asztalához közeledett volna, hirtelen eltávozott — pedig a felelésben éppen ő rajta volt a sor. A boncz ismét mérges tekintetet vet az isko­lamester felé. — Mióta van megengedve — kérdé, — hogy a tanítvány eltávozzék, midőn tanítója szólítja? Ha rest volt és tudatlan, a büntetést nem a futás által kerüli el. Yang, a tökéletes világosság, ki a gyermek távozásának okát megértette, egy cseppet sem in­dult meg a boncz haragján ; mint tanító nem szégyenli magát, s a fenyegetést tartalmazó szemrehányást ta­­níványára nézve is aggodalom nélkül hallgatja. Rögtön s már most másodszor veszi le a falról az iskolasza­bályzatot tartalmazó táblát, s a könyörtelen bírálónak megmutatja a 39-ik szakaszt, mely így szól: „Az írott betűk iránt tisztelettel viseltessél. — Ha a tanítvány betűkkel beírt papirost lát a földön, ve­gye fel rögtön és égesse el." És valóban, míg Yang ujjával e mondatra mutat, a boncz a gyermek mozdulatát kiséri, s látja, hogy az egy az ablakon keresztül a szél ál­tal az osztályba fújt papírdarabkát vett fel. E pa­pirost, mint haszontalan tárgyat, hihetőleg szándé­kosan lökték az utczára, csak néhány jelentéktelen szó volt ráírva, hogy rajta az ecset hajlékonyságát megpróbálják. De a kötelességei teljesítésére okta­tott tanuló előtt ez a minden belbecs nélkül való szó is elég volt arra, hogy azt a papirost megbe­csülje, mert meg vagyon mondva, hogy az embe­rek az írás felfedezésének köszönhetik a szertartá­sok feltalálását, az erkölcsi viszonyok megalapul­­hatását és a törvények állandóságát; következés­képen az írás szent. A gyermek azért távozott el tanítója elől, hogy kötelességét teljesítse ; a Confu­cius táblája eb­be sietett, hogy a folytonosan ott levő illatszereket égető serpenyőbe vesse, s el­égesse ; e vallásos cselekvényt bevégezve, vissza­ment az asztal elibe, hogy a hozzá intézett kérdé­sekre feleljen. A Koncz kikérdezte őket, írásaikat s minden dolgozataikat lelkiismeretetes pontossággal megvizs­gálta. Ekkor felállott, mély igazságérzettel, egy népszónokhoz illő komoly és virágos nyelven meg­ható szavakat intézett a tanulókhoz, kik olyan édes örömmel töltötték el szivét, mint az ivóedénybe töltött zamatos ital, s a­kik a khinaiak szép kifejezése szerint: a vétkes szemeiből a megbánás könnyeit fakasztják.Az érdemesek között diszecse­­tet osztogatott szét; a rest tanulókat az ajtó mellé térdeltette, és végre mindnyájokhoz intézve beszé­dét, e szavakkal végzé : — Legyetek kitartók és elhatározásotokhoz hívek, mert igy szól a bölcs : Egy jó gondolatnak tízezer esztendeig is élnie kell! Legyetek okosak a­­ magatok viseletében, mert azt mondja a bölcs: Ha­­ lábad nyomát el akarod takarni, ne járj a hó-­­ ban. Viszonyaitokban legyetek hallgatagok, mert meg vagyon írva. A barátunk fülébe mondott szót száz mértföldnyi távolságra is meghallják ellensé­geink. Szorgalmasan tanuljatok, mert azt mondták a régiek : Az ágaitól megfosztott fát betegnek ne­vezik , a tanulatlan embert pedig vaknak hívják. Ne szóljatok meg másokat, azaz óvakodjatok a rá­galmazástól, mert azt mondja a példabeszéd: Az emberek szájában olyan balta van, melylyel saját testöket pusztítják. Elvégre: Növekedjetek a böl­­cseség szeretetében, mert ez az egyedüli mód arra, hogy a halhatatlanok sorába jussatok, mert meg vagyon írva. A tízezer nép a császáré, de a tíz­ezer század a bölcs tulajdona. E tanítást bevégezve, a barát Yang, a töké­letes világosság felé fordult, s azt kérdezte: — No, jobban betöltötte volna a helyét, s jobban meg tudta volna nekik e dolgokat mondani ? Az iskolamester, kit az idegen parancsoló hangja sokkal kevésbbé zavart meg, mint beszédé­nek bölcsesége, és azon méltóság, melylyel az a tanitószéket elfoglalta — a barát előtt leborulva, igy szólt: — Tisztelt urambátyám, ön kitűnő tanító, s gyengeségem meghajol fensőbbsége előtt. — Gyengesége, — ismétlé a boncz, szigorú modorát ismét elővéve, — mindjárt meglátjuk. Ez ideig csak a tanítványokat kérdeztem ki, méltányos, hogy a tanító képességét is megvizsgáljam. Ekkor elővette az ecsetet és tizenkét selyem papiroslevelet, roppant sebességgel mindenik lapra négy szót irt. Az iskolamester s tanítványai, merev tekintettel, mély figyelemmel s csudálkozással kisér­ték a Buddha követője kezének könnyű s kecsteljes mozdulatát. Midőn bevégezte az írást, Yang, a tö­kéletes világosság így kiálltott fel: — Oh ! Mondtam ugy­e, hogy ön kitűnő ta­nító ! A sárkányok könnyűségével repülő ecsetje a drágakövek harmatját vetette el, mert a „tizenkét gyöngyszemből álló nyakláncz“ nevét írta le. — S meg tudná-e őket fejteni ? kérdé a tu­dós barát kételkedő mosolylyal. — Legalább megkísértem — válaszolá szeré­nyen Yang, a tökéletes világosság. A tizenkét mondát a tanulók rögtön a falra ragasztották, hogy az egész osztály láthassa. (3. f­lyt­atás következik.) Az ár­víz. Az idő a víz apadására nézve kellemetlen. Tegnap éjjel a vidéken több helyütt esett, majd havazott; Tata környékét reggelre egy lábnyi hó borította. A fővárosban is tegnap egész nap bo­rongott, az éjjel havazott; reggel felé az időjárás kissé megenyhült, s csöndes eső esett egész 6 óráig. Ma délelőtt hideg szél támadt s az még az esti órákban is folyvást tart. Ha melegebb lesz időnk, el lehetünk rá készülve, hogy a Duna pár hüvelyket ismét áradni fog. Az éjjel a főváros mellett a víz jelentékenyen apadt. 20 láb és 6 hüvelykről ma esti 8 óráig IS­ láb 11 hüvelykre szállott alá; a pár hüvelyk­­nyi várható emelkedés daczára is pár nap múlva a rakodó alsó sétálójáról levonul a Duna, s látni fogjuk pusztító nyomait, miket maga után fog hagyni. Bogyiszlói bajok. Bogyiszló, 1876. márcz. 16. Márczius 7. óta állapotunk nem hogy javult volna, de sulyosodott. A viz hüvelyenkint bár, de folytonosan áradt, s csakis ma észleltünk némi apadást. Naponkint jelentkeznek szerencsétlenek, kik roskadozó házaikat elhagyva, Tolnára költözni kény­telenek ; mert, itt már nincsen száraz hely, hol menedéket lelhetnének. A lakosok egy része jószágával együtt a Dusnok és Nádudvar között levő pusztákra vándo­rol, de sorsukat ott sem kerülhetik ki, mert a Ka­locsánál e napokban elszakadt töltésen a víz oda is elhatol. Sőt, ha nem apad, onnan is kiszorí­­tandja őket. Szomorú állapot. Községünkre nézve pedig kétszeresen szo­morú , mert nemcsak a jelen szerencsétlenség súlya nehezedik reánk; de a jövő, melynek a jó reménység magvát kellene a csüggedők közt elhin­teni , éppen az ejt kétségbe bennünket. Félelmünk alapja a község és határának fek­vésében rejlik. Mert tőlünk jobbra és balra a Duna partjain vonulnak le Tolna­ és Pest megyének vé­dőgátjai, melyeknek szigetünk egészen, központján fekszik. — Már most, ha a szomorú tapasztalatok után — mindkét megye a jelenleg alacsony és gyengének bizonyult védőgátakat csak egy méter magassággal is felemelteti, akkor községünk és határa évenként ki lesz téve hasonló vízáradás­­nak. Mert a Tolna és Baja között levő erős Duna­­hajlatokban meggyűlt és felszorított vizet a két parton levő felmagasított védőgát-vonal — egye­nesen községünk ellen zudítandja. És akkor hiába készítünk önvédelmünkre védő gátat, hiába feszítjük meg erőnket, hogy a szeren­csétlen évek által okozott károkat szorgalommal helyrepótoljuk,­­ mert phisikai erőnk kevés, mert egy 2200 lelket számláló község nem képes az önvédelemre szükséges 8000 ölnyi töltésvonalat akként elkészíteni, hogy az a két megye erejével és felügyelete alatt létrejött védőgátakkal a ver­senyt kiállhassa. Hasonló erővel szemben a gyen­gének omolni kell. Ily körülmények között Bogyiszlónak itt jö­vője nincsen. A szigetben fekvő 7000 hold legin­kább kaszáló és legelő föld csak arra lenne hi­vatva, hogy a benne hegyezett várakozást évenként hullámokkal takarja el kutató szemeink felől. Ha egy megfelelő védőgát felemeléséhez állam­segélyt nyerhetnénk , ez segítene helyzetünkön. Mert csakis akkor lehet értelme az önvédelemnek, ha egy gátat állíthatunk a rohanó árral szemben, mely úgy a víznyomást, mint annak legmagasabb emelkedését is diadalmasan kiállja. Szomorú statistikai adatul közlöm, hogy 1860-tól 1876-ig 8-szor volt részint jég-, részint pedig nyári árvizünk. Megemlítem még, hogy a károsultak élelme­zésére Miske­ közsé­g 50 darab házikenyeret küldött. Bízunk kormányunkban, hogy a­mint a pilla­nat szükségleteit gyors segélylyel eltávolítá, úgy elhárítandja azon veszélyt is, mely községünk jö­vőjét fenyegeti. D­é­c­s­y Gyula: KÜLFÖLD. Márczius 21. Franczia köztársaság. (Az ostrom­­állapot megszüntetése. Az oktatás ügye. Az amnestia) Múlt éjjeli Utolsó Pos­tánkban közöltük a cabinet egy tagjának nyilat­kozatát a politikai körökben előtérben lévő négy főkérdés felől. Három ezek közöl, melyekben a te­vékenység azonnal megindítható máris nagyban fog­lalkoztatja a kormányt, s illetőleg a törvényho­zást. A préfet-elmozdításokra nézve a hivatalos lap ma már valószínűleg közöl egy rendeletet. A második pontra, az ostro­mló 11 a p o­­­n­a­k Seine, Seine-et-Oise, Rhone és Bouches du-Rhône megyék­ben való megszüntetésére nézve néhány nap múlva határozatot fog hozni a képvise­lőház. Tudjuk, hogy 18-án Floquet indítványoz­ta az ostromállapot haladéktalan megszünteté­sét. A képviselőház ez indítványt sürgősnek nyilvánította s ma megválasztotta az indítvány tár­gyalására kiküldött bizottság. E bizottság az indít­ványt egyhangúlag helyesli, s a minisztérium is magáévá tette. A legnagyobb valószínűség szól te­hát mellette, hogy az ostromállapot e négy megyé­ben is már május 1-je előtt meg lesz szüntetve.­­ A harmadik nem kevésbbé nevezetes kérdésben, a felsőbb oktatás ügyében Waddington közoktatásügyér szombaton határozott nyilatkozatot tett a párisi facultások és lyceumok nála tisztelgő tanárai előtt, következőleg: „Meg kell önöknek mondanom programmomat, ministériumom programm­­ját, a közoktatás ügyére vonatkozólag. Akarom az oktatás szabadságát; ezt mindig szükségesnek tar­tottam s annak is tartom. De a­mi a fokozatok megadását illeti, szilárdul azt akarom, hogy ez visszavonhatatlanul az állam joga legyen. Ezen pontra nézve sohasem volt más nézetem. Kérem önöket, tanár urak, hogy ezen most tett nyilatko­zatomat minél szélesebb körben terjeszszék­. — Az a m n e s t i­a-inditvány beterjesztése mára volt ki­tűzve. Az indítványt csak 27 képviselő és 8 senator irta alá, a baloldal pedig inopportánusnak nyil­vánította. Spanyolország. (P a vi­a á 11 am c­s­ingj­e.)­­ Emlitettü­k a spanyol cortes felirati vitájának lefo­­­­lyását s befejezését. A vita végén, pénteken, Pavia­­ felhozta az 1874. jan. 3-diki államcsínyt is, okait­­ igy adván elő: Az államcsíny és a cortes feloszla­­­­tása nélkül oda jutott volna a dolog, hogy don­­ Carlos bevonul Madridba. Az ő tette nem a kor­mány, hanem a cortes ellen volt intézve, mely utóbbit meg akarta ijeszteni, különben az ágyuk­ban, melyeket kiszögeztetett, csak vak töltés volt. Ő azonban csak azért alkotta meg az ideig­­­­lenes kormányt, mert a pártvezérek vonakodtak az I ügyek vezetését átvenni. Castelar félreismerte az 5 I szándékait.­­ Erre C­a­s­t­e­l­a­r azt válaszolta, hogy­­ ha ő 1874. jan. 3-án ismerte volna Pavia szándé­­­­kait, elfogatta és agyonlövette volna. Az­­ akkori cortes pillanatilag tévedésben volt, de szán­dékai becsületesek voltak. — Canovas del Ca­stillo erre nézve a kormány nevében kijelente, hogy Pavia tábornok az ország hálájára tette ma­gát érdemessé, mert Castelar politikája elkerülhe­tetlenné tette az államcsínyt. Török­­ország. (A fölkelés.) Jelentettük már, hogy Montenegro végre ráadta magát, hogy tényleg közreműködik a pacificatio létesítésében, s e czélból Nikicza fejedelem ki is küldötte meg­bízottjait. Egy szláv forrás jelentése szerint ezen békítési kísérlet teljesen meghiúsult. Az insur­­gensek azt felelték, hogy csak akkor szűnnek meg a háborúval, ha a törökök megtagadják a koránt; a törökök fegyverszünetet is ajánlottak a felkelők­nek, de ezek azt nem fogadták el, s abban bíznak, hogy az élelemhiányban szenvedő Niksics erőd meg­adja magát. Montenegróban néhány önkénytest el­fogtak. Boszniából jelentik, hogy ismét egy fel­­kelő­ csapat alakul, mely Zarko pap vezérletére szá­mít, ki egy szerbiai faluban töltötte a telet. Ba­bics, Uzelacs és Bilbija is szerveztek egy bandát, mely működését azzal kezdette meg, hogy felgyújti Kulinovics bég lakházát. A bég aztán találkozót kért a nevezettektől s „kiegyezési“ feltételeket aján­lott nekik; ők azonban kijelenték, hogy azokat el nem fogadhatják, mig nem közlik társaikkal, a mi eddig nem történt meg. Pestmegye közgyűlése. — Márcz. 21-én. — Gróf S­z­a­p­á­r­y István főispán az ülést d. e. 10 órakor megnyitván, olvastatik az alispáni jelentés, melyből a következőket emeljük ki: Az 1875. évben a szülöttek száma 21,512, a halot­také pedig 17,909 volt és igy a megye népessége 3603 lélekkel szaporodott. Az adóhátralék 1874. év végén 1.406,168 frt 2 krt tett, a m. évi kive­tés összege 2.386,165 frt 38 kr, ebből befizettetett 2.374,605 frt 74 kr, maradt tehát hátralék 1.421,298 frt 94 kr. A jelentés leírását adja az a megye közsé­geiben még most is pusztító árvíznek, mit olva­sóink már a vész tartama alatt közölt tudósítá­sainkból ismernek. Ő felségének 9000 frtot tevő legkegyelmesebb adományán kívül, a megyei víz­­károsultak részére az alispánhoz 7000 frtot meg­haladó összeg és nagymennyiségű élelmi­szer és ruhanemű érkezett be. A jelentés felolvasása után Kovác­sy Gyula indítványozza, hogy a Csepel-szigetségi községek­nek az árvízveszély elleni biztosítására szükséges munkálatok haladéktalan foganatosítására szüksé­ges mérnöki személyzet kiküldése iránt a kor­mányhoz felirat intézhessék; egyszersmind a főispán és alispánnak a vész­tartama alatt tanúsított gyors és erélyes eljárásukért köszönetet szavaz. Indítvá­nya, Rakovszky István azon pótindítványával együtt, hogy a Csepel községig kiépíttetni tervezett védtöl­­tésnek Lőréig leendő kiépítése is keressék, elfo­gadtatott. Zemplén megye és Hód-Mező-Vásárhely város közönsége az önálló vámterület és magyar nemzeti jegybank tárgyában a képviselőházhoz intézett fel­iratát pártolás végett megküldi. B­o­s­s­á­n­y­i László bizottsági tag eme két kérdésben a jelenlegi álla­potot tarthatlannak jelzi, azonban a kormány iránt teljes bizalommal viseltetvén, meg van győződve, hogy mindkét kérdés a közóhajnak megfelelőleg és az ország javára fog megoldatni, miért is nem kíván a képviselőházhoz felírni, hanem az átirato­kat tudomásul vétetni kéri. Utánna felszólal a bizottságnak Czegléden leg­utóbbi időben megválasztott tagja S­i­monyi Ernő, ki helyteleníti, hogy a közgyűlés mintegy vak bi­zalommal legyen a kormány iránt és már eleve szentesítse annak bekövetkezendő elhatározásait. Szükségesnek látja, hogy a Lajtán túl a vám­kér­désben megindult agitatió ellensúlyozására, nálunk a közvélemény nyilvánuljon és a törvényhatóságok feliratai által a kormányt a megoldásban éppen tá­mogatni hiszi. Halász Bálint a felirat kérdését nem kí­vánja bizalmi kérdésnek tekinteni, ő is bizalommal viseltetik a kormány iránt és az alkudozásoknál nem akarja annak kezét, bármi feltételek által meg­kötni, de feliratilag hangsúlyoztatni kívánja, hogy a vámtételek megállapításánál folytatott­­alkudozá­sok alkalmával az ország érdekei megóvassanak. Ezután még Kovácsy Gyula, Rakovszky Ist­ván, Balla Andor Bossányi indítványa mellett, Sze­­less Mihály, Iloitsy Sándor pedig Halász indítványa mellett nyilatkozván, névszerinti szavazással ez utóbbi indítvány 3 szavazattöbbséget nyert. Liszt Ferencz hangversenye. )A városi vigadóban, márcz. 20-án az árvízkárosultak javára.) Liszt föllépése fontos eseményt képez művészi életünkben, olyat, melyet a külföld is méltán iri­gyelhet tőlünk; mi azon szerencsés helyzetben va­gyunk, hogy bár ritkán, de mégis gyakrabban hall­hatjuk őt, mint a külföld, hol az utóbbi évek­ben oly ritkán lépett föl. Hit, dicsőség és kincs

Next