Ellenőr, 1876. május (8. évfolyam, 119-149. szám)

1876-05-05 / 123. szám

.£'15 fizetési árak: Egész évre . . 21) frt — kr. Évnegyedre . . 5 írt — kr. Félévre . . . 1O „ — „ Egy hónapra , 1 „ 80 , ügyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: (Je zidecs)esten, nádor-írt czd­ 60. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Posta által csak bérmentes leveleket fogadunk el. POLITIKAI NAPILAP: hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-utcza 6. szám (Lógrády testvérek irodájában). Ide intézendő minden hirdetésre vonatkozó megrendelés vagy tudakozódás. Dijak árszabás szerint. Kiadó­hivatal,­­d­udajpesten, nádor-sztéra. 6. szám. Ide intézendők az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó minden felszólalás. Budapest, péntek, május 5. 1876. 123. szám. VIII. évfolyam. Táviratok. Bécs, máj. 4. A „Pol. C.“ értesül, hogy a delegatiók május 15-ére fognak Budapestre össze­hivatni. Bécs, máj. 4. Az Erzsébet-vasuttársulat köz­gyűlése az 1875-iki jelentést vita nélkül egyhan­gúlag jóváhagyta. Az összes kamatszükséglettel szemben mutatkozó 843,490 frt hiány fedezésére az igazgatótanács a tartalékalap felhasználását in­dítványozza, úgy hogy eszerint a júliusi szelvény 51/* írttal beváltassék. A linz-budweisi vasútnak 74,094 frt hiányának­ fedezésére az­ igazgatótanács­­ indítványozza, hogy a legközelebbi júliusi és januári szelvényből 75—75 kr levonassék és igy ezek csak 41/* írttal váltassanak be. Ez indítványok elfogadtat­nak, úgyszintén a részvényeseknek azon indítványa,­­ mely szerint a nyugati vasút igazgató­tan­ácsa minden rendelkezésére álló eszközzel a kormánynál oda hasson, hogy az állami kamatbiztosítás a jelenleg nem biztosított vonalakra is kiterjesztessék. A salz- ,­burg-tiroli vasút forgalmi hiányát illetőleg a kor­mány képviselője kijelente, hogy a kormány a for­galmi hiánynak a forgalmi számlába való felvéte­­­­lét kivételesen megengedi, minthogy szándéka a forgalmi hiány kérdését behatólag vizsgálni. München, máj. 4. A képviselőház a bizott-­­­ság indítványát a müncheni választások megsem-­­ misítése iránt elfogadta. Madrid, máj. 4. A cortes tegnapi ülésén­­ az alkotmányjavaslat tárgyalásánál Alvaresnek a­­ vallási türelmetlenség érdekében benyújtott módo-­­ sítási javaslata a miniszterelnök által megtámad- t hatott és 226 szavazattal 39 ellen elvettetett. London, máj. 4. Hírlik, hogy Lames (?)­­ az alsóházban ma jelenteni fogja, miszerint indít-­­­ványt terjesztett elő, hogy a kormány iránt a czimproclamatió fogalmazása miatt formálisan ro­­szalás fejeztessék ki. Hartington a miniszterelnököt fel fogja szólítani, hogy a tárgyalás napját ki­tűzze. UTOLSÓ POSTA. A „Times“ perui levelezője következőleg adja elő a Mukhtár pasa 7000 montenegróiról szóló jelentése után történteket. A távirat megérkezése után viharos tanácsülés volt, melynek végén Riza pasa hadügyminiszter elbocsáttatott, s helyébe Der­vis pasa volt tengerészeti miniszter létetett, s több tagok vézettek a tanácsba, kik által a háborús párt túlsúlyra jutott. Dervis pasa egy a szultán előtt tartott tanácsban azt mondta, hogy ha ura neki szabad kezet enged, ő 50,000 gyaurfejet tesz a padisah lábai elé. A szultán az ajánlattól megbor­zadt, de a Montenegró elleni actióra a tanács haj­landónak mutatkozott, s már el is akarta azt ha­tározni, midőn elnapolta magát. Ignatieff más­nap az angol nagykövettel s később a többi kül­földi képviselővel konferálván, felhatalmazást nyert, hogy mint a diplomatiai testület megbízottja men­jen el a magas portára, s mondja el a nagy­­vezirnek az egyhangú határozatot. Ignatieff szombaton reggel tanácsolta a nagyvezirnek, hogy figyelmeztesse a tanácsot az újabb megfontolásra: Montenegro nem tett provocatiót s a tervezett el­lenségeskedés olyan bonyodalmakat teremthetne, melyek a nagyon félt keleti kérdés erőszakos meg­oldását fognák előidézni. A nagyvezír kijelentette a maga békés szándékait, de azt mondta, hogy nem bir a tanács többségével. Ignatieff erre azt mondá, hogy menjen a szultánhoz s ajánlá, hogy ő maga is elmegy, ha a nagyvezír nem merne elég nyíltan szólni a szultán előtt. A vége az lett, hogy a szul­tán megmondta, hogy a Montenegro elleni ellensé­geskedésnél nem marad meg, s hogy csak hathatós rendszabályokról kell gondoskozni, hogy Montene­gro további beavatkozása megakadályoztassék, s a fölkelés minél előbb elfojtassék. A berlini conferentiák közelsége mindenütt újra ébresztvén a keleti kérdésbe már félig-meddig beleunt és elfásult érdekeltséget, a franczia lapok kezdik pengetni az eszmét, hogy tulajdonképen Décazes herczegnek ki kellene már adni egy sárga­ könyvet a keleti kérdésről. A külügyér azonban vonakodik ezen kívánságnak eleget tenni, mivel még függőben vannak oly alkudozások, me­lyektől Európa békéje függ. Rouchernek ajaccioi választóihoz intézett manifestuma, melyről a táviratok szólottak, komoly lépések megtételére ösztönözte a franczia kormányt. E manifestum, mint Párisból jelentik, megtámadja az alkotmányt és híveit, és védelmezi a császár­ságot s a „császári herczegnek galád támadások ellen biztosított jogait“. A miniszterek ajánlották Mac Mahon tábornagynak, hogy Roucer e miatt biróilag üldöztessék ; a köztársaság elnöke azonban még nem határozta el magát. Garibaldinak a republikánusok s külö­nösen Mazzini volt titkára, szemére hányták, hogy elpártolt a jó ügytől s eladta magát a monarchis­­táknak, mert elfogadta a parliament által megsza­vazott nemzeti ajándékot. Garibaldi erre a lapok­ban így felel: „Sohasem tartoztam a csupán szá­jakkal tevékeny republikánusokhoz, hanem mindig tényleg harczra keltem a köztársaságokért, nem lehet tehát elpártolásról szó. G. Garibaldi:“ hatná, mint az, a­melynek Tisza Kálmán, az elnöke. A­ki ellenkezőt hirdet, arról bát­ran felteheti a közvélemény, hogy vagy olyan fondorkodó, a­ki valamely ,,vacsorapárti“ kabinetet szeretne összetákolni, ha mindjárt a néhai „közérdek“ patronussainak bevezető czégje alatt is, vagy olyan fattyú-demagóg, a­ki magát valamely kerület képviselősé­gébe akarná beorditozni a vadszamarak meg­veszett hangjaira hallgató választók esetle­ges többségének butasági gráfiájából. Előttem, legalább, kinek több lenni, mint a mi vagyok, nincs és nem lesz ambitióm bárminő viszonyok közt és semmiféle mi­nisztérium alatt, a fennebb jelzett két igaz­ság kétségtelensége tisztán áll. És ezt azért nyilvánítom most, mert a legutóbbi tár­gyalások eredményével szemben az általam vezetett „Ellenőr“ álláspontját eléggé is­mertettem mint szerkesztő, s nem fo­gom elhallgatni sem nézetemet, sem szava­zatom indokát, a kellő helyen és időben mint országyűlési képviselő. De éppen a kettős bizonyosságnál fog­va, hogy a Jusio nélkül Magyarország érdekeire nézve az Ausztriával folytatott alku sokkal roszabb lett volna a mos­taninál, s hogy egy hitelvesztett, erkölcs­telen és zsebelő clique hatalomra vergődhe­­tésének útjában a Tisza-kabinet áll: igen érthetővé tette a tapasztalást, miszerint az előbbi két nagy párt szabadelvű egyesülése ellen, a­míg nem létesült, akadályokat gör­díteni, s midőn létesült, folytonosan áskálódni, a Pesti Napló vakondokaira nézve élet­­ezés és szerencsevadászat lett, és pedig azon ingerből (mert distinguálni kell ténye­zőit) mely, egyrészről, az Urváry-féle szol­­gálóság gazdáinak pusztán anyagi kapzsi­sága által keletkezett, s a melyet, másrész­ről, báró Kaas Ivor — egy fáradhatatlan cselszövő, de különben nem rosz ember, és kiváló tehetség — azon szerencsétlen má­niája tett nyughatatlanná, hogy a saját fontosságának nagyszerű érzete nem talál kellő elismerést a miniszterelnök részéről s hogy ő fogja felépíteni a Lónyay-cultus jeruzsálemi templomát, honnan elpusztulása előtt, már kikorbácsolta a vásárosokat a köz­­érzelem felháborodásának megváltó szava. És a szabadelvű párt megoszlására nem hiányzott ugyan részükről a fogások és ko­holmányok egyik fajtája sem, de mégis ar­ra volt fektetve mindig a főigyekezet, hogy a volt balközép és a volt deákpárt képvi­selői közt rész­vét keletkezzék, s hogy főleg Tisza Kálmán úgy mutattassék be, egy irányban, mint a kinek közjogi czélza­­tai gyanút keltenek mind „a döntő körök­ben“, mind az 1867-iki egyezmény vete­ránjainál, és úgy állíttassák, más irányban régi pártja elé, mint a kinek a közjogi kérdésekre vonatkozó kormányelnöki leyális nyilatkozatai is csak korábbi hitvallásának feladását bizonyítják. A „Reform-Pesti Napló“ ilyetén eljá­rását most már egy éve, hogy megvetéssel kommentálta minden párt sajtója, s­ ne­vetséges felsülésre kárhoztatta azon roha­ s­mos ügyetlenség, melylyel számításait el­­­­árulta, mihelyt a mostani kormány meg­­­­alakult. Egy szóval, elsiette dolgát egy egész évvel. Mert meglehet, hogy ha eddi­gelé úgy viselte volna magát, mint egy b­o­n­a fi­d­e kormánypárti közlöny, a konkolyhintést, ez idő szerint,több ered­­­­ménynyel kezdhetné el. Hanem hát ő sprengelni akarta a szabadelvű pártot­­ azonnal, mihelyt megszületett. És így­­ történik aztán, hogy az,amire akkor igen , korán, türelmetlen szélességgel vállalko­zott, most már el is késett. Mert arra mérget vehet a „Pesti Napló“ minden vakondoka, hogy részére a szabadelvű párt megbotolani nem fog. Lehet, sőt valószínű, hogy a kormány által előterjesztendő egyezményt nem fogadják el közülünk többen, s lehet, hogy ezek közül né­melyek kilépnek a pártkörből, s mások le­teszik tán a képviselőséget. De az nem le­hetséges, hogy az ilyen eljárás tisztességes emberei vakondok pártot alakítsanak, mikép a „Pesti Napló“ is hivatkozhassék „elvbarátaira“. — De ha mégis lesznek a­­­kik hozzá mennek nyíltan, igen fogunk örvendeni, hogy meglátjuk végre, kikből áll­­ az a szép kompánia. A­mi a pártbeli elemek viszonyos recri­­mi­natióját illeti, melyre a „Pesti Napló“ nagyon számított, az bizony árthatott volna a múlt évben, nem keveset, de elmaradt a volt Deákpárt és a volt balközép hazafias összetartása folytán. S el fog maradni ez­után is, és annyival könnyebben, mert mi, ellenzéki korunkban is, különbséget tet­tünk a Deákpárt java és annak roszsza közt. Ha ez a roszsza okot szolgáltat arra, hogy recriminatiók legyenek irányában, hát lesz kedve szerint. A „Pesti Napló“ t­a e t­i­c­á­j­a elszorul­ Budapest, május 4. A helyzethez. II. Nem lehet Magyarországon értelmes em­ber és becsületes politikus, a­ki ne volna kénytelen belátni és elismerni, hogy a sza­badelvű két nagy párt múlt évi egyesülése nélkül a legutóbbi tárgyalások eredménye sokkal roszabb lett volna hazánkra nézve a mostaninál. S nem lehet értelmes ember és becsületes politikus, a­ki ál­lítani merné, hogy ez idő szerint, a nemzet érdekeinek minden szempontból te­kintetbe veendő szolgálatát jobb, képesebb, erőteljesebb és önzetlenebb kormányra biz­tatta magát egyébiránt főleg abban, hogy az 1872-iki képviselőházat látta maga előtt még akkor is, midőn már egy uj képvi­selet foglalt helyet a törvényhozó terem­ben s a régi jelszavakra — kormány­­képességi feltétel, közösügyi noli­me tan­gere, s a Reform-Pesti Napló több ily szent­ségei — nem lelkesült többé senki. És ezen tévedéséből eredt azon további felte­vése is, hogy az előbbi pártállások visszahozhatók; már pedig arra csakugyan nem kellett volna a részéről csak egy kicsi józanság, hogy átlássa, mennyire nem tá­masztható fel többé sem a Deák-párt, sem a balközép — hála a magyarok istenének. A­mi még hátra van abból, mit a „Pesti Na­pló“ tegnapi és mai czikkeinek némely részére elmondani akarok, azt meg­írom holnap s aztán átmegyek a helyzetre vonatkozólag némely más tárgyakra. Csernátony. Az országgyűlési szabadelvű párt­kor folyó év május hó 6-án délután 6 órakor értekezletet tart. Simor János herczegprimást a jövő héten molóvári palot­ájába várják , hirszerint a püspökök értekezletet tartanak, s a herczegprímás ennek al­kalmából jő fel Budapestre. A főrendiház­­ hó 6-án, délelőtt 11 óra­­kor, ülést tart, úgy halljuk, hogy az utóbbi tárgyalásokra vonatkozó törvényjavaslatok csak őszszel fognak az országge­sü­lés elé adatni. Meg kell vallani, hogy ez nem kellemes kilátás a nyári szünidő élve­zésére, de az is bizonyos, hogy tanúságot tesz a kormány azon — már két előbbi alkalom­­már is tapasztalt — bátorságáról, mely szembe mer nézni a tartós agitatio eshetősé­geivel f­s nem került az ország véleményének nyil­vánulá­­sára az alkalomszolgáltatást.­­ Most a kor­mányerők csak a valószínű interpellációkra adan­dó válasz alakjában fogja elmondani, hogy mi tör­tént Bécsben s mit tartalmaz az egyezségi tervezet.­­A zárszámadási bizottság, néhány füg­gőben hagyott pont kivételével, befejezte az 1874-ik évi zárszámadások tárgyalását. A függőben maradt pontok elintézése végett a bizottság szombaton ülést tart, melyen az illető miniszterek megadják a szük­séges felvilágosításokat. Késő este értesülünk a szomorú hír­ről, hogy Tomcsányi József, a főispáni kar­nak és a főrendiháznak egyik kiváló tagja, ma Budapesten meghalt. Jó hazafi, derék magyar jel­lem volt; előbb Békés megyének, most pedig Csong­­rádnak állott élén. A szegedi országos kiállítás előké­születei újra megindultak s erősen folynak. Dara­big habozóban tartotta a jó szándékot és zsibbado­­zóban az akaratot az árvíz, mely a Duna és Tisza mentében, s többi folyamaink vidékein is féktelen kézzel rombolt, földmivest és iparost megrendítő tönkretevésel fenyegetve. Az alföldet sik tenger bo­rította, s maga Szeged, az alföld e legnagyobb ma­gyar városa, hol az országos kiállításnak lennie kell vala, pár hétig a legfenyegetőbb veszedelem, a vég­­pusztulás ellen kétség és reményrongásai közt vitta a nehéz tusát. Nem ért reá gondolni a terve­zett kiállításra, nem ért reá férfi és nő a saját dol­gára, kinek-kinek a város mentésében kellett se­­rénykedie, így elfordult az éber érdeklődés a kiál­lítástól, mind Szegeden, mind a vidéken, s már-m­ár azt hivék az országban szerte, hogy jobb időkre marad az. Szeged azonban a fenyegető csapást elkerülte, megvédte attól saját kitartó munkássága s folyton vigyázó gondoskodása. S most föllélegzett: a kiál­lítási bizottság ismét dolgához látott, s fellobbanó tevékenységgel indította meg az újabb mozgalmat. Felhívást intézett földmivelőinkhez, iparosainkhoz és állattenyésztőinkhez (mely lapunk közgazdasági rovatában olvasható), hogy tegyék a közjóra sar­kaló nemes ambitióból a kiállítást minél országo­sabbá. Ajánljuk e felhívó tájékoztatást minél mele­gebben, mert e hazának válik javára, szellemi és anyagi hasznára, ha a gazdasági, termény- és ipar­­czikkek minél nagyobb változatosságban hordatnak össze Szegeden, mert csak a gazdag kiállítás tárja fel egész valójában előttünk, hogy melyik iparág­ban magasodunk ki, melyikben állunk alant, vagy éppen a kezdetlegesség fokán; hol bírjuk a ma­gunk szükségleteit magunk is kielégíteni, hol va­gyunk kénytelenek a külföld tökéletesebb ter­mékeire szorulni, hogy emelkedhetünk ebben vagy abban az iparágban minél gyorsabban és minél biztosabban. Szerencsére a londoni, párisi és bécsi köztárlatok, s a közelebbi években tartott kisebb hazai kiállítások tapasztalatai irányt, valamint dú­­sabb ismeretet és fejlettebb ízlést adtak közönsé­günknek, s biztosan hihetjük, hogy a szegedi or­szágos kiállítás földműveseink és iparosaink köl­csönös buzgalmának és hazafias ambitiójának kö­vetkeztében teljesen sikerülni fog, megfelel minden várakozásnak. Reményeljük, hogy Budapest, az or­szág fővárosa, első lesz az országos versenyben; mint örömmel halljuk, már eddig is több mint 200 kereskedő és iparos jelentkezett, hogy részt vesz a kiállításban, s reményeljük, hogy a vidék nagy ipart űző és földmivelő városai szintén hozzájuk méltólag tesznek ki magukért. Tapasztalatuk gyara­podik, ízlésük fejük e kiállításon, földmivelésünk és iparunk emelkedésének előmozdítására irányul ez; amaz az ország erkölcsi,­emez anyagi haszna leendő — előre ! A magyar általános hitelbank ügyében Weninger Vincze úrtól a követ­kező sorokat vettük : Tisztelt szerkesztő úr! Becses lapjának mai számában „egy alapító részvényes“ aláírással egy czikk jelent meg a „Magyar általá­nos hitelbank“ igazgatósága ellen. Magától érthető, hogy a czikk azon részére, a­melyben az „ala­pító részvényes“ az administratió élén álló egyé­nek qualificatiojáról szólt, nem felelhetek ; épp oly kevéssé foglalkozhatom a czikk azon részével, a­melyben a czikkíró sajnálatát fejezi ki a felett, hogy az elbocsátott igazgató által gyako­rolt „üzleti courance“ ma már nem létezik. Nem hagyhatom azonban érintetlenül a czikknek követ­kező sorait: „mondják és elhiszszük, hogy 3 mil­liónál nagyobb azon összeg, melyet a „Magyar ál­talános hitelbank“ Bécsbe küldött olcsó kamatoz­tatás végett, mert itt elhelyezni nem bírja.“ Jólle­het a bankigazgatóságnak sem feladata, sem hiva­tása minden, a sajtóban megjelenő „mendemon­dára“ nyilatkozni, tekintettel azonban az idézett sorokban kifejezett azon szándékra, a Hitelbankot úgy mutatni be a közönségnek, mint egy hazai in­tézetet, mely pénzeit a piacztól elvonja, és a kül­földnek bocsátja rendelkezésére , a valótlan állítás­sal szemben ki kell jelentenem, hogy nemcsak sa­ját vagyonunk és a bécsi Hitelintézet által szerző­désileg rendelkezésünkre álló fix dotatio itt hasz­náltaik fel és forgattatik, hanem még ezen ö­s­z­­szegeken túl a bécsi Hitelintézettől a mai na­pon 865,117 frt 25 kv van általunk, saját üzletünk részére igénybe véve. Kérem szerkesztő urat, jelen soraimnak becses lapjában helyet adni, maradván tisztelettel — Budapest, 1876. évi május hó 4-én, — Weninger Vincze. Az országos magyar gazdasági egyesület igazgató-választmánya ma délután L­ó­n­y­a­y Gábor elnöklete alatt ülést tartott. A jegyzőkönyv hitelesítése után Mó­r­o­c­z titkár Hor­váth Mihály püspök belépését jelentette be, mit a választmány örvendetes tudomásul vett. Aztán be­mutatták K­r­á­n­i­c­z Ferencz pénztárnok számadá­sát, melyről a jelentés úgy szól, hogy a pénzek megvizsgálása s a hibák kijavítása csak a pénz­tárnok hazajövetelével történhetik meg. Következett az 1876. évi előirányzatnak felolvasása. Az ez év­ben remélhető bevétel 30,387 frt, a kiadás pedig 34,111 frt. A kiadásnak 4276 forintnyi többlete onnét származik, hogy az 1975-iki adóhátralék ez évben fizettetett ki. A 4000 forint hiánynyal szem­ben van az egyesületnek 14.000 forint hátralékos követelése, a választmány el is határozta legott, hogy a hátralékosokkal szigorúan bánik el. Végre Emich Gusztáv, Kodolányi Antal, Máday Izidor és Tormay Béla gazdasági könyvkiadó vállalat tervét nyújták be. Korizmics és Lónyay G. ajánlatára a választmány egyhangúlag elfogadta az indítványt. A békebírák Magyarországon. A nemzet most igen jó kedvében van, úgy látszik, lehet rajta experiment­ál­ni. Na­gyon úgy látszik, különben nehéz volna meg­érteni azt a bagatelle - bíráskodási törvény­javaslat-tervezetet, melynek homályos vázlata egy pár nap óta a lapokban kísért. Azt mondják, hogy az úgynevezett ba­­gatell-ügyeket tehát csakugyan kiveszik a királyi járásbírák hatásköréből; azt mond­ják, hogy 50 forintig ezentúl választott, de miniszteri megerősítésre szoruló békebírák fognak bíráskodni ingyen, kiknél lényeges kellék, hogy 50 forint egyenes adót fizesse­nek, és ügyvédek vagy köztisztviselők ne legyenek, és azt mondják, hogy tekintettel oly vidékekre, a­hol ily ritka madarak ne­­talántán mégse találkoznának, hát faculta­tive a közigazgatási tisztviselőkre (szolgabi­­rák, városi tanácsosok) is kiterjesztetik a békebiráskodás joga, de minthogy tán még ez sem eléggé tarkázná a „rendszert“, a nagy­községek is felhatalmaztatnak külön békebí­rák választására.­­ És ez bölcsen van kigondolva nagyon. Minthogy t. i. a bagatell-ügyek rendezésénél három tekintet lehet irányadó: az igaz­ságszolgáltatási rendszer tiszta fenntartása, vagy a közigazgatási közegek tekintélyének emelésére hatáskörük kitágítása, vagy végre egy idegen békebíráskodási biallon átülte­tése, — tehát a tervezetnek szerencsésen sike­rült e három tekintetek egyikét sem emelni érvényre, de valamennyit eljátszani. És ez is mesterség. Nem tartózkodunk kimondani, hogy ez a lehető legkönnyelműbb munkálat, mit ez ügyben, elkövetni lehetett. A tiszta rendszerek barátjai vagyunk. Ha valaki azt mondja, én az igazságszol­gáltatás érdekében kívánom, hogy a nagy áldozattal fenntartott bírói szervezet ne szenvedjen hatáskörében csorbulást s ne lö­vessék rél a rendszeren, melynek épsége a siker legfőbb garantiája, hát annak nem adunk ugyan igazat, de értjük s álláspont­ját elismerjük védelmezhetőnek. Ha valaki azt mondja, én álmodtam egy szépet, egy új Magyarországról, a­hol a nemzeti jólét, az intézmények stabilitása s a magas kul­­turális fejlettség megteremtette az ingyenes tisztviselés elemeit, én tehát egy ideális bé­­kebírói szervezetről álmodozom, az is elég rendszeres ábránd. De hogy a bírói kar ha­táskörét megcsonkítsa valaki, a­nélkül, hogy a békebírói álomban higgyen, de még anél­kül is, hogy ezt őszintén megvallani s az­­ ebből folyó következést elfogadni merje, az merőben ellenkezik minden értelemmel. A szóban forgó javaslat vázlatos réme pedig egyenesen ezzel fenyegetődzik. , A bagatelle-ügyeket kiveszi a királyi járásbíróságok hatásköréből s átruházza egy képzeletbeli békebirói szervezetre, melynek a megtestesülésében absolute nem hisz. Vagy talán e hit nagyságának bizonyítékául kell vennünk azt a rengeteg „kivételt“, hogy békebíráskodási joggal a szolgabirák, tehát köztisztviselők is felruházhassanak, a­kiket különben ugyanezen tervezet egyenesen meg­foszt a békebírói minősítvénytől, kimond­ván, hogy ügyvédek, közhivatalnokok, béke­bírák nem lehetnek? Kivét­­­é teszi azt, a­mi tulajdonképpen a végtelenül gyér kivé­telekkel szemben szabály lesz. Nincs elég őszinteség benne nyíltan kimondani, hogy a békebíráskodás közigazgatási tisztviselőkre ruháztatik, mert ezért megharagudhatnék a bírói kar, alkot tehát meg nem levő ese­in­­kből egy fiktív békebírói szervezetet, s annak, mintegy kisegítőül, odaadja a köz­­igazgatási tisztviselőséget, melyen az új rendszer valójában alapulni fog, de amit be­ismerni nincs bátorság. Hát már nekünk okvetetlenül fictióra van szükségünk mindenben ? És ha csak ennyiben volna, ha a fictio nem veszélyez­tetné a czélt és nem érintené a lényeget. Akkor legfeljebb is azt mondanék: áldott naivság, a­mely azt hiszi, hogy ezen a szi­tán senki át nem lát. De nem annyiban van. Ez a fíctió vagy veszedelmes következéseket von maga után, vagy oly nevetséges, hogy — c est le ri­dicule qui tue — abban fog kimúlni a ter­vezet. Vagy, vagy. Tertium non datur. Ve­gyük az elsőt. Tegyük fel, hogy a „melles­leg“ szolgabirákra is ruházott bagatelle-bí­­ráskodásra csakugyan akadnak önkénytes vállalkozók is, s mint a tervezet bölcsesége kívánja, fognak „concurrentiát csinálni“ a járás tisztviselőjének. Az ily „concurrentiá­­nak“ a tisztviselő és a magános között csak az a következése lehet, hogy egyik a má­siknak a tekintélyét lejárja, vagy a szolga­­biró az „önkénytes békebiróét“, s akkor ez utóbbi a nevetségig fölösleges dignitáriussá magasztosul, vagy az „önkénytesek“ járják le a szolgabirákat, s akkor nagyon kiván­csiak vagyunk rá, mivé lesz a közigazgatás? Egyenlő állásúak között czélszerű és üdvös a concursatia, de igen veszélyes experi­mentum heterogén elemek közt idézni azt elő. Magánosokat hatósági közegekkel ver­senyeztetni, meglepő gondolat, különösen Magyarországon, a­hol az a parányi rend a­mi még megvan, egyedül a tekintély befo­lyásán alapul. Ha nem akad „önkénytes concurrens,“ akkor természetesen meg van óva a köz­­tisztviselő attól a kellemes állapottól, hogy a járásban senki ne tudja, ki hát a­zok kö­zül az igazi úr, aki igazságot tesz. De ak­kor az a rendszer, mely magát „békebírói rendszernek“ nevezi, de valójában nem lesz egyéb, mint a bíráskodási jognak bizonyos mértékig a rendes bíróságoktól elvonása s a közigazgatási ághoz visszacsatolása, igen furcsán fog kinézni az ő leplező köpe­nyében. Ilyen kendőzködésre bizony nincs szük­ség, higyyék el. Nevezzék nevén a gyerme­ket, és ne készítsenek nagyszemöldökű fic­­tiókat a magyarországi viszonyokkal isme­rős halandók mulatságára. Mondják ki nyíl­tan, hogy a bagatelle-bíráskodást visszaad­ják a közigazgatásnak, mert ez kellőleg re­formálva, sokkal olcsóbban veszi és köny­­nyebben, mint a királyi bíróságok, és mert az ingyenes békebíráskodás elemei Magyar­­országon csak gyér kivételkép fordulnak elő, ezekre tehát épp úgy nem lehet rendszert alapítani, a­mint nem lehet a rendszerek zagyvalékával veszély nélkül experimentálni. Vagy isten neki, hagyják meg inkább a bí­róságoknál a bagatelle-ügyeket, a formasá­gok eltörlése, s a szóbeliség behozatala ál­tal úgy is nagyobb jót lehet tenni, mint egy oly vegyes holmival, mely csak arra­­való lesz, hogy a közigazgatási tisztviselő állását a nép előtt még megfoghatatlanabbá tegye. Többször kifejezett nézetünk az, hogy a magyar nép természetes békebirája a szol­­gabiró; többször kifejezett nézetünk az, hogy az igazságszolgáltatás ad absurdum vita el­különítése a közigazgatástól mind akettőre bénítólag hat, s lassan kint nem birói kart, de birói kasztot fog nevelni, mindazonáltal örömestebb megbarátkoznánk azzal, hogy a bagatelle-ügyeket továbbra is a rendes bí­rák lássák el, mint egy oly rendszertelen­séggel, melyről nem tudni, hogy a közható­ságok ügyköreit zavarja-e össze jobban, vagy a nép fogalmait arról, a­mit hatóságnak szokott tartani. KÜLFÖLD. Május 4. Az occupátió kérdése ismét virulóban van, s határozott kifejezésre talál a „N. Alig. Ztg.“ tegnap idézett czikkében, mely a Berlinben tar­tandó conferentiák­r­ól szól, s melyet itt egész terjedelmében közlünk, a mint következik.

Next