Ellenőr, 1876. november (8. évfolyam, 302-331. szám)

1876-11-01 / 302. szám

szállítani e negyedben a hazai vám­jövedék csökkenése miatt. Némely más kiadási tétel növekedése pedig, mint azt az egybehason­­lítás ki fogja tüntetni, megfelel a bevéte­lek gyarapodásának, így például a keres­kedelmi minisztérium tárc­ájánál előforduló kiadási többlet megfelel a posta- és távirda­­jövedelem szaporodásának. A kiadási téte­lekről azonban, mint már említettük, még fogunk szóllani. A pénzügyi bizottság ülése. (Október 31.) A bizottság mai ülésében a pénzügymisz­térium költségvetését folytatólag tárgyalta. Wahrmann felvilágosítást kér a kere­­seti s a nyilvános számadásra köte­lezett vállalatok adójának mennyiségéről Fiuméban. Széll miniszter kimutatást igér ez iránt s azon megjegyzést teszi, hogy ott a kérdéses adó csekély jövedelmet hoz eddig. Az általános jövedelmi adóra vonat­kozó czimnél S­z­o­n­t­a­gh azt kívánja, hogy az utasítások e tekintetben világosak legyenek, hogy a közönség ok nélkül ne zaklattassék. A bekebe­lezett adósságok bejelenthetése czéljából jó volna űrlapokat készíttetni. Molnár György rövid megjegyzése után, hogy nem lehet az ügyet átalánosítani, Széll mi­niszter előadja, hogy az utasítások, melyeket e tárgyban kiadott, igen részletesek, de nem lehet csodálni, ha egy egészen új adónemnél kezdetben tévedések fordulnak elő. A kedvezmény a bekebe­lezett adósságok levonására a bejelentés feltétele mellett adatott meg, különben ez idén a bejelen­tés határideje a legelterjedtebb módon fog közhírré tétetni. A kivetés mindenütt csak egyenlő módon tör­ténhetik. Az okozott hibák ki fognak javíttatni. S­i­m­o­n­y­i E. kérdi, hogy miért vett fel a miniszter többet, holott a törvényhozás csak 8 millióra tette az adóemelést. Széli miniszter ál­lítja, hogy az eredmény csak 8 millió lesz, mert a kereset­adóból 4% levonatott. Kautz Gyula fel-, hozza, hogy a közegek nem ragaszkodnak szigo­rúan a törvényekhez és az utasításokhoz. Széli miniszter mondja, hogy az új rendszer által mód nyúttatik az orvoslásra. Ezután az előirányzatot, továbbá a kése­delmi kamatok és az adó­behajtási ille­tékekre vonatkozó tételeket a bizottság megsza­vazta. Az adóhátralékok tételénél Széll mi­niszter azzal igazolja az adóhátralékoknak 4 mil­lióban történt felvételét, hogy az új adónemeket számba sem véve 6­­millióval szaporodott a bevétel az előző évvel szemben. Simonyi E. azt tartja, hogy az előirányzott összegnél többet behajtatni a miniszter nincs feljo­gosítva. Széli miniszter ellenben azt tartja, hogy a behajtásra nézve nem az előirányzat, de az adó­törvények a mérvadók. Hegedűs úgy vélekedik, hogy törvény ér­telmében 40 millió hátralékot kellene behajtani s azt hiszi, hogy a 4 millió sem fog nagyobb végre­hajtás nélkül behajtattatni. Zsedényi nem hiszi jogosultnak azok felszólalását a szigorú behajtás ellen, kik a nagy költségeket megszavazták. Kerkápoly Károly megjegyzi, hogy 1868— 69-ben, midőn az adóképességet nem vonták két­ségbe, az adók szintén a mostani arány szerint folytak be végrehajtás útján. Zichy gr. azt hiszi, hogy négy millió hátralékot nem lehet a költség­­vetésbe fölvenni, mert a birtokok már a kataszter által is két millióval terheltetnek s ezenkívül az összes adónemek által nagy teher háramlik az adózó polgárokra. Wahrmann az előirányzat felvételénél számolni kíván a tényleges viszonyok­kal. úgy tudja, hogy az adókból várható ered­ménybe a hátralékok is beszámitottak s igy a be­vételeknek jelentékeny részét a behajtható hátra­lékok képezték. Reménye, hogy miután a háralé­­kok minden évben keresbedtek, az idén is sok jön be, de azért nem hiszi, hogy 1877-ben is 4 milliót lehessen bevenni. Ezek szerint csak 2 és 10 mil­liót kíván fölvetetni, hogy ez előirányzat már egy­szer a zárszámadások kimutatásával megegyező legyen. Helly nem érti, miként lehet a hátralékok­ból 4 milliót fölvenni akkor, midőn a folyó adókból legszigorúbb behajtás mellett csak 60% jön be; kimutatást kér a régi és a folyó hátralékokról s a hátralékosok névsorának közzétételét kívánja. H­orv­áth L. a helyzetet különbözőnek tartja a tavalyinál. Kerkápoly Károly szerint a hátra­ TÁBOZA. Pendennis Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, BARÁTJAI­­» LB®NAGYOBB ELLENSÉGE. Irta W. M. Thaskeray. h­armadik kötet. Bows nem a kérdéshez szólott, s ebben Pen­­nek előnye volt, melyet nem röstellt fölhasználni — szívesen térítvén el a vitát azon pontról, a­hon­nan ellenfele előbb kiindult. Arthur kaczagásra fakadt, melyért bocsánatot kért Bowstól. — Igen ám, aristokrata vagyok, mondá, — egy harmadik emeleti palotában, majdnem olyan szép kárpitok közt, mint az önéi, Bows úr. Élete­met a nép nyúzásával töltöttem, nemde? —­szüzek becstelenítésével, szegények kifosztásával ? Édes jó uram, ez nagyon jó a komédiában, a­hol Job Thornberry mellét veregeti, s azt kérdi my Lordtól, hogy hogy’ mer rágázolni egy becsületes emberre, s piszkálgatni egy angol polgár tűzhelyén, de a való életben, Bows úr, egy emberrel szemközt, kinek éppen úgy meg kell dolgozni kenyeréért, mint önnek — hogyan beszélhet ön a nép fölött zsarnokoskodó aristokratákról ? Tettem én önnek valaha valami rostat? vagy öltöttem föl önnel szemben fensőbb modort ? s nem viseltetett ön figyelemmel énirántam — amaz időben, mikor még mindketten ábrándos fiatal legények voltunk, Bows úr ? Ne lássa, ne ha­ragudjék rám, és legyünk jóbarátok, mint azelőtt. — Az az­­idő egészen más volt, felesé Mr. Bows. — és Mr. Arthur Pendennis akkor egy be­csületes bevülékeny ifjú volt; önös és önhitt talán, de becsületes. S én szerettem önt akkor, mert kész volt megrontani magát egy asszonyért. — És most Sir? kérdé Bows. — Most az idők megváltoztak, s most önnek az kell, hogy egy asszony rontsa meg magát önért, felese Bows. — Ismerem ezt a gyermeket. Mindig mondtam, hogy ez a végzet függ feje fölött. Föl­hevítette kis agyvelejét regényekkel, úgyhogy min­den gondolata szerelem s szerelmesek körül forog, s alig veszi észre, hogy egy konyha tégláit ta­­podja. Tanítottam a kicsikét. Sok tehetsége és meg­nyerő modora van, annyit mondhatok. Szeretem azt a leányt. Magányos öreg ember vagyok , olyan életet élek, a­melyet nem szeretek, jó pajtások közt, a­kik elszomorítanák. Csak ezzel a gyermek­kel gondolok. Szánakozzék rajtam, s ne vegye el őt tőlem, Pendennis úr — ne vegye el tőlem. Az öreg ember hangja töredezett, amint be­szélt. Ez a hang sokkal jobban hatott Penre, mint a fenyegető vagy gunyoros modor, melyben eleinte szólott. — Valóban, mondá nyájasan, — ön igaz­ságtalan irántam, ha azt hiszi, hogy szegény kis Fannyval roszat akarok. Sohasem láttam péntek este előtt. A legpusztább véleltlenség hozta utamba Costigan barátunkat. Nincs vele semmi szándékom — azaz — — Azaz, hogy ön nagyon jól tudja, hogy ő esztelen leány, s anyja bolondos asszony — azaz, ön találkozott vele a Temple-kertjében, természe­tesen minden összebeszélés nélkül — azaz, mikor tegnap az ön könyve olvasásán kaptam őt, kicsúfolt, mondá Bows. — Mire is vagyok én való, hacsak arra nem, hogy nevessenek rajtam ? egy öreg he­gedűs, ki kopott kabátban jár, s kenyerét azzal ke­resi, hogy egy sorházban nótákat játszik ? Ön fi­nom ur, az. Illatszert hord a zsebkendőjén, s gyű­rűt az ujján. Előkelő uraknál ebédel. Ki ad valaha egy darab kenyérhajat az öreg Bowsnak ? Pedig éppen olyan jó ember lehetett volna belőlem, mint önök között a legjobbik. Lehettem volna lángész, ha a szerencse úgy vezérel, igen, és az ország ve­zérelméivel élhettem volna együtt. De minden lépé­sem meghiúsult. Valamikor dicsvágyó voltam, és irtam­ színdarabokat, költeményeket, zenét — senki sem akart rám hallgatni. Sohasem szerettem asz­­szonyt, a­ki nem nevetett volna rajtam, s most itt vagyok agg koromban egyedül — egyedül. Ne ve­gye el tőlem ezt a lányt, Pendennis úr, még egy­szer mondom. Hagyja velem még egy kis darabig. Tegn­apig olyan volt hozzám, mint egy gyermek. Miért lépett ön be, s csúfoltatta ki vele idomtalan­­ságomat és vénségemet? — Ebben legalább nem vagyok bűnös, mondá Arthur, sóhajtva. — Becsületszavamra, szeretném, ha sohasem láttam volna azt a lányt. Az én hiva­tásom nem csábítás, Bows úr. Nem gondoltam, hogy benyomást gyakoroltam szegény Fannyra egészen — most estig. S akkor, uram, megszomorod­tam, s elfutottam a kisértés elől, mikor önnel találkoztam. És — téve hozzá, égő arczczal, melyet a sűrűsödő homályban a másik nem látha­tott’ s hallható remegéssel hangjában, — mert ne mondanám meg önnek, uram, hogy a mai szent Szabbath estéjén, amint a templom harangjai szó­lottak, én saját otthonomra gondolok, és amaz angyali tiszta és jó nőkre, a­kik ott lakoznak , és hazafutok, amint önnel találkoztam, hogy elke­rüljem a veszedelmet, mely utólért, és erőt könyö­rögjek a Mindenható Istentől kötelességem teljesítésére. Arthur ezen szavai után hallgatás következett, s mikor vendége újra elkezdte a társalgást, az utóbbi sokkal szelidebb és barátságosabb hangon beszélt. S búcsúi révén Pentől, Bows engedelmet kért, hogy kezet szoríthasson vele, s igen meleg és barátságos üdvözléssel, melyet Pen is viszonzott, megkövette Arthurt, hogy félreértette, s néhány olyan bókot mondott neki, melynek folytán Pen újólag szívesen szok­ta meg öreg barátja kezét. S­ mikor az ajtóban elváltak, Arthur azt mondta, hogy ígéretet tett, s reménye bizton, hogy Mr. Bows meg lesz benne nyugodva. — Amen a fogadáshoz, mondá Mr. Bows, s lassan lement a lépcsőn. LI. FEJEZET. A boldog helység még egyszer. Jóelől ezen történetben már volt alkalmunk szólni Clavering kis városáról, melynek közelében Pen atyai födele, Fairoaks, állott, — s annak ne­hány lakosáról, s mivelhogy az ottani társaság éppenséggel nem volt mulattató vagy kellemes, arra vonatkozó tudósításaink nem terjedtek valami igen hosszúra. Mr. Sámuel Huxter, azon úr, kivel utóbb megismerkedtünk a Vauxhallban, egyike volt a kis város válogatott szellemeinek, mikor szünideje alatt hazament, s megeleveníté ott barátjai asztalát a Szt.­Bertalan-iskola életével s az általa látogatott londoni divatos körök pletykáival. Mr. Hobwell, ama fiatal úr, kit Pen megra­kott, a Fotheringay-história fölötti veszekedés kö­vetkeztében, míg a claveringi gymnasium növen­déke volt, szívesen látogatott vendége volt Mrs. Huxter teás­ asztalának, s szabadon járhatott-kel­­hetett a patikában, a­hol tudta a járást a tama­­rinda-tégelyhez, s megszagosíthatta zsebkendőjét rózsavízzel. S életének ezen szakában történt, hogy vonzalom ébredt benne Huxter Zsófia kisasszony­­ iránt, kit is, atyja beleegyezése folytán nőül vett,­­ s haza vitte Warrenbe, Claveringtől néhány mért­­­­földnyire. Sam Huxter levelezésben állott sógorával, s­­ válogatott londoni újságokkal látta el őt, viszon­zásul a nyúl-, fogoly- s tejföl küldeményekért, me­lyeket a squire-tól és jólelkü nejétől kapott. Kivá­lóbb s finomabb ifjat ők nem ismertek. Élete és lelke volt házuknak, mikor szülőhelyén megjelent. Dalai, tréfái és csinyjei zajongásba hozták Warren­­lakát. Megmentette volt legidősb drágájuk életét, kivévén torkából egy halszálkát, szóval, gyönyörű­ségét képezte körüknek. A balszerencse úgy hozta magával, hogy Pen, a vauxhalli találkozás után harmadnapra ismét összekerült Haxterrel. Fogadásához híven nem lá­togatta volt mes­ kis Fannyt. Törekedett őt kiűzni elméjéből, foglalkozás -vagy egyéb szellemi izgalom által. Szakadatlanul, bár nem igen sikeresen, dol­gozott szobájában, s kritikusi minőségében siral­mas és ádáz öldöklést vitt végbe egy költeményen és egy regényen, mely bírói széke elé került. E szerzőket kivégezvén, elment ebédelni egyedül az elhagyatott Polyanthus-clubba, hol a kietlen ma­gány elrémítette s még csak mogorvábbá tette. Szórakozásból több színházat látogatott meg. Az egész ház dörgött a nevetéstől és tapstól, s ő csak egy nemtelen bohózatot látott, mely elszomolitá. Alig tudta, mi történik; a jelenet és a darab úgy suhant el előtte, mint egy lázas álom. Azután úgy gondolta, hogy elmegy a Kis­ pitvarba, régi helyére, hova Warringtonnal szokott járni — egy szikrát sem volt még álmos. Azelőtt való nap húsz mért­földet járt be, nyugalmat keresve, a hampsteadi réten s a ben­doni sikátorokon keresztül-kasul, s nem szerzett estére álmot. Elmegy a Kis­ pitvarba. Egy kis vigaszt érzett azon gondolatra, hogy látni fogja Bowst. Bows ott ült, igen nyugodtan, a zon­gora előtt. Néhány szörnyű vig dalt énekeltek, s a nevetés megropogtatta a szoba falait. Milyen külö­nösnek tetszett ez Pennek ! Csak Bowst láthatta. Egy kialudt vulcanban, a minőnek keblét valló, csodálatos, miként táplálhatott ilyen lángot! Két napi odaadás meggyújtotta, két napi tartózkodás dühvé lobogtatta, így, e fölött elmélkedve, s egyik poharat a másik után ürítve, a balszerencse úgy akarta, hogy Arthur szeme Mr. Huxteren akadt meg, ki szintén színházban volt, s most két-három paj­tásával belépett a szobába. Huxter, Pennek nagy boszúságára, súgott valamit társainak. Arthur érezte, hogy a másik őróla beszél. Huxter azután keresztü­lörte magát a szobán, barátjaival együtt, s helyet foglalt Pennel szemben, barátságosan bólintva neki, s piszkos kezét szorításra nyújtva eléje. Pen kezet szorított földijével. Úgy gondolta, hogy a múlt este, mikor találkoztak, nagyon is ba­rátságtalan volt hozzá. A­mi Haxtert illeti teljesen meg lévén elégedve önmagával és a világgal,­ esze ágában sem volt, hogy ő még kellemetlen is lehet valakire nézve; s az a kis vita, vagy „hercze-harcza“ — a mint nevező — a Vauxhallban, olyan cse­kélység volt, hogy rá sem gondolt. Galenus tanítványa „négy korsót“ rendelt, melylyel ő és társai felüdtték magukat; elkezdett gondolkozni hogy mi lenne a legmulattatóbb be­szédtárgy Penre nézve, s éppen eltalálta azt, a mely a leggyötrelmesebb volt ifjú hősünknek. — Pompás este volt az vauxhalli — ugye­bár? mondá, s igen ravaszul hunyorgatott. — Örülök, hogy tetszett önnek, mondá Pen, lelkében háborogva. — Ropantul be voltam rúgva — rettenete­sen — egy pár czimbussal ebédeltem Greenwich­­ben. De takaros kis darab selyem csörgött a maga karján — kicsoda volt ? kérdé az elragadtató diák. Ez a kérdés már nagyon sok volt Arthurnak. — Kérdeztem én öntől valamit önmaga felől, Huxter úr? mondá. — Nem akartam megsérteni — bocsánatot kérek — az ördögbe, de ön mindjárt is nekitüzese­­dik, viszontá a meghökkent kérdező. — Emlékszik, hogy mi történt közöttünk ak­kor este ? kérdé­sen, gyarapodó dühvel. — Elfe­ledte? Nagyon meglehet, ön részeg volt, mint az imént mondá is, és igen goromba. — Az ördögbe, bocsánatot kértem öntől, mondá Huxter, elvörösödve. — Az igaz, s én teljes szívemből meg is bo­csátottam. De, mint emlékezni fog ön, felkértem, hogy jövőben szíveskedjék engem kitörölni ismerő­sei sorából, s ha nyilvános helyen találkozunk, ne fáradjon azzal, hogy rám ismerjen. Legyen szíves erről ezután megemlékezni; most pedig, minthogy az ének kezdődik, engedje meg, hogy átengedjem önt a zene háborí­tatlan élvezetének. Fogta kalapját, s bókot csapván az elbámult Mr. Huxternek, elhagyta az asztalt, mire Huxter társai, pillanatnyi ámulás után olyan dörgő kacza­gásra fakadtak Huxteren, hogy a terem elnökének közbe kellett lépnie, ki is elkiálta magát: „Csend uraim , csend, hallgassuk a Halottrablót“, mely lékek aránylagosítása után az első év a legkedve­zőbb eredményt fogja mutatni, minthogy a kisebb részletek az első év javára esnek. Az előirányzatot nem tekinti magasnak, minthogy az az évi esedéknek csak felét teszi ki. Hegedűs csak azon feltétel mellett szavazza meg az előirányzatot, ha a hátra­lékokban kiküldendő bizottságok oly időben ala­kulnak meg, hogy a 4 millió befolyása biztosítva lesz. Felvilágosítást kér az iránt, hogy a közsé­gek hátralékai törlesztésére mi után kaphatnak kölcsönt. Széli miniszter a költségvetésnek reálisabbá tétele érdekében 15 és 8 millióval szállítá alább az előirányzatot, mely az 1875-iki zárszámadás ered­ményeihez képest 17 millió különbséget mutat föl, s így a fentebb említett leszállítás következtében a jövő évre már csak 11 és­­ millióval több vétetett föl. A fedezet előirányzata szigorúan a tényleges eredmények szerint s az 1877-ben várható haszon­hajtó új bevételek alapján vétetett föl s igy az teljesen alaposnak mondható. A 4 millió adóhátra­lék az adókezelési törvény rendelkezései értelmében vétetett fel. Nem tagadja, hogy a végrehajtás útján be­jött adó 35 milliót tesz , de ezen összegnek legalább fele rendes uton folyhatott volna be, mert a végrehajtást inkább indolentia, mint kényszerű­ség okozta. Reménye, hogy az új közigazgatás ezen is segíteni fog. Nagy hiba, hogy a nagy ki­sebbség kivételével az emberek nehezen fizetik az adót. De az államnak élni kell és ennek követ­keztében a szigort mellőzni nem lehet. A hátralé­kok felosztása ez év végén a jövő elején be lesz fejezve. A hátralékokból annyit fog behajthatni, a­mennyire az adókezelési törvény feljogosítja és kö­telezi és a 4 milliót is a törvény értelmében irá­nyozta elő. Végül előterjesztő az adatokat s bele­nyugvását jelenti ki az esetleges leszállításba. Wahrmannak nem a behajtási szigor ellen van kifogása, de azt keresi, hogy a szigor mellett mennyi lesz behajtható. Ha 1875-tel szem­ben 6 millióval több folyt be, abban mindenesetre nagy összeg van a jobb hátralékokból, tehát a roszabb részéből többet előirányozni nem lehet. A bizottság elfogadja az előirányzatot. Széli miniszter a dohányjövedék czím tárgyalását kéri fölvetetni, melynek k­i­a­­d­á­s­i részét a bizottság vita nélkül fogadja el. A bevételre nézve Széll miniszter előadja, hogy a tényleges eredmények alapján 2 millióval szál­lita alább az előirányzatot s igy az az 1875-iki eredménynek teljesen megfelel, csak abban külön­bözik, hogy belföldi eladásnál 1 millióval több vétetett fel, melyet különben a folyó év eddigi emelkedése is igazol. A külföldre eladott dohány most igen gondosan kezeltetik s kétségkívül befo­lyása lesz ennek az eladás emelkedésére. Lukács Béla aziránt intéz kérdést a mi­niszterhez, van-e befolyása az osztrák monopólium­nak a mi jövedékünk csökkenésére. Széll K. miniszter erre azt válaszolja, hogy az Ausztriával szomszédos vidékeken kétségkívül van hatása az osztrák dohány áthozatalának, de ez igen csekély úgy, hogy számokban alig lehet kifejezni. Azon novelláris törvény, mely a múlt évben alkottatott e dolgon segített és még szándé­kozik intézkedéseket tenni az osztrák kormány­nyal egyetértve, hogy lehetőleg gátoltassék úgy a sónak, mint a dohánynak egyik területről a má­sikra való bevitele. A dohánytőzsdékben azonban szigorú büntetés terhe alatt nem szabad oszt­rák gyártmányt árulni. Erre az előirányzat megszavaztatott, valamint a lottó-jövedékről szóló is, Simonyi E. a sójövedéknél felszólal az árak leszállítása mellett, a­mit mint a dohánynál, úgy a sónál is a jó közgazdasági politika meg­kíván. Széll K. miniszter ezzel szemben arra hivatkozik, hogy a sónál nincs csökkenés, sőt inkább emelkedés; a só árának leszállítása által érzékenyen apasztalnék a bevétel. Egyszer már megtörtént a leszállítás, de tovább menni nem lenne tanácsos. Zsedényi E. azt kérdi, vájjon nem az okozza-e a török tartományokba való kivitel apa­dását, hogy a kiviteli árak igen magasak. Széll K. miniszter nézete szerint itt csakugyan segíteni kell és a hitelbankkal e tekintetben fennálló szerző­dést meg kell változtatni, az árakat leszállítani, úgy hogy a mi sónk a romániai sóval árra nézve is versenyezhessen s erre nézve annak idején elő­terjesztést fog tenni. Hegedűs Sándornak a só­hivatalok iránt tett kérdésére kijelenti, hogy a sóhivatalokat nem szüntetheti meg ott, a­hol a magánkereskedés nem képes kellően ellátni sóval a közönséget sem pedig a határszéleken, a­hol a csempészetre kell felügyelni, a­hol azonban a meg­szüntetés kárt nem okoz, ott már megtörtént. Si­monyi E. visszás dolognak tartja és nagy terhet lát abban a közönségre nézve, hogy a­mikor az államtól 11 krajezáron lehet venni egy kilo sót , a fővárosban a kereskedők azért 16 kraj­ezárt fizettetnek. A pénzügyminiszter erre azt válaszolja, hogy ez a magánkereskedő ügye, a sóhivataloknál azonban a rendes állami áron le­het kapni a sót. Az előirányzat megszavaztat­ván, a fogyasztási adók vetettek fel. A szesz­adónál a miniszter előadja, hogy a múlt évi eredményhez képest 300,000 írttal leszállította az előirányzatot. Zsedényi Ede a külföldi szesz kivitel iránt kér felvilágosítást. Széli miniszter megjegyzi, hogy az olaszországi adó­viszonyok miatt a kivitelünk oda megszűnt s ezen az uj szerződés segíthet. Wahrm­ann a porosz szesz olcsóságában látja a baj okát. A szeszfőzdékre vonatkozólag a miniszter és Merfort tanácsos azon felvilágosítást adják, hogy az utóbbi évben szaporodtak a nagyobb szesz­főzdék is s a kiviteli vámvisszatérítés is növeke­dett. Erre az előirányzat megszavaztatott. A bora­dó, Lukács azon megjegyzése, hogy magas, és Sz­éli miniszter felvilágosítása után, úgy­szintén a hús- és söradó előirányzatai vál­tozatlanul elfogadtattak. A czukoradó előirányzata Széli miniszter ajánlatára és Zichy gr. felszólalása után 100,000 írt levonása mellett megszavaztatott. Ezzel az ülés véget ért. A KELETI HÁBORÚ. Három fontos távirat érkezett ma Pétervárról, Konstantinápolyból és Bulgárdból. Az orosz fővá­rosból mai kelettel a hivatalos lap a következő communiqué­je jelenti az orosz ultimátumot: „Ignatieff utasíttatott, hogy a portától 48 óra alatt a 6 heti fegyverszünet elfogadását s az ellenségeskedések megszüntetését követelje, mi ha meg nem adatnék, a diplomatiai érintkezést szakítsa meg, s a követségi személyzettel együtt Konstantinápolyt h­agyj­a el.“ A török fővárosból az „Agence Havas“ ezt jelenti. A porta két havi fegyverszüne­tet fogadott el, mely kétszer hat-hat hétre meghosszabbítható, ha a béketárgyalások ezt szük­ségessé teszik. Az ellenségeskedések min­denütt Szerbiában, Montenegróban, Boszniában és He­rczegovi­nában meg­szüle­tettetnek. Az idegen hatalmak ka­tonai megbízottai fogják a semleges­­ségi vonalat megállapítani. Végre, a pétervári communiqué sürgőssége magyarázatául Belgrádból hivatalosan ezt jelentik a ha­r­ez térről: A törökök hatalmokba kerítették a szerbek hadállásait Djunisznál. 80,000 török nagy ostromanyaggal olyan óriási túlhatal­­mat képezett, hogy a szerb csapatok és a szerb hadiszer ellent nem állhatott neki. Horvátovics Kruseváczba vonult vissza. Ugyancsak egy belgrádi távirat ekként vallja be végre Horvátovics elvágatását. Az egyesült timoki és moravai hadseregtől okt. 29-ikéről jelentik . Tegnap az ellenség Dj­u­­nisz és Silyegovácz magaslatai ellen roha­mot intézett, de a szerb tüzérség által visszavere­tett. Ma az ellenség egész erejével Hor­­vátovicsra vetette magát, a­ki kény­szerítve volt védelmi vonalát elhagy­ni. Horvátovics Gaglovánál Krusevácz mellett foglalt új állást. A szerbek eme már végkép tagadhatatlan ve­resége eléggé megmagyarázza, hogy az orosz ka­binet miért akarja olyan gyorsan a fegyverszünetet. Konstantinápolyból írják a „Pol. C.“­­nek okt. 24-ről: Ignatieff legújabb föllépései vilá­gosan arra mutatnak, hogy Oroszországra nézve a fegyverszünet rövid tartama képezi a főkérdést. Törökország sok kifogást tesz az orosz javaslat el­len, de formaliter mégsem utasította vissza. A porta hajlandó elfogadni a hat heti fegyverszünetet, ama feltétel alatt, hogy eleinte negyven napi, később két hónapi meghosszabbítást nyerjen, ha a béke­tárgyalások előhaladt stádiuma esetleg szükségessé­­ tenné e meghosszabbítást. Oroszország a maga részéről nem akar túl­­menni elvileg a hat heti fegyverszünet határidején, s a hat heti meghosszabbítást csak az esetben fogadja el, ha a végleges­­ békekötés biztos kilá­tásba helyezhető. E nézeteltérés daczára mégis valószínű, hogy a fegyverszünet tartamára nézve létrejön a megállapodás.­­ A békejavaslatokat, nevezetesen a tartományok kormányzatában léte­sítendő újításokat illetőleg kevésbbé várhatjuk a jó összhangot. Az Oroszország javasolta autonómiát, mint oly engedményt, mely Törökországot tönkre tenné, a porta nem fogja elfogadni. Csak akkor adná meg magát, ha egész Európa egy akarattal erre kötelezné. A török államférfiak meg vannak arról győződve, hogy az európai hatalmak összes­sége nem támogathatja komolyan Oroszországot e kérdésben. Sándor czár tartózkodása is nagy sze­repet játszik számításaikban. Azt hiszik, hogy a czár a porta határozott és formaszerinti visszautasítására hátrálni fog s utóvégre is elfogadja az összes ozmán birodalomra kiterjedő reformjavaslatokat. Nézetük szerint az volna legjobb, ha Európa magatartásával kitün­tetné Oroszország elkülönzöttségét. Akkor a köl­csönösen adandó engedmények útja, szemben Eu­rópa akaratával, sokkal egyenletesebbé, járhatóbbá válnék. A porta bureauiban erősen dolgoznak a kép­viselő-kamara január 1-ére terveit összehívásán. Az „összeesküvés“ dolgában kiviláglott, hogy az össze­esküvők nagy része Mahmud pasa exnagyvezér creaturáiból áll s czéljuk az volt, hogy a pasát hi­vatalába visszasegítsék. Az összeesküvők előbb a mostani minisztereket akarták láb alól eltenni. E vallomásokat állítólag a kíspadon csikarták ki tőlük. Némi izgatottság után, mely az eféle események természetes következménye, a nyugalom Stambul­ban újra helyreár­m, az európaiak helyzete bizto­sabbá vált. A ramazan alatt még a mecsek­hez i­s szabad volt látogatniok. Az imámok csak az illető nemzetisége iránt tudakozódtak. Ha valaki azt mondá: „én német vagy angol vagyok,“ szabadon mehetett bárhová. Ugyanennek az orosz hadi készü­letek­­r­ő­l Pétervárról azt írják, hogy Odessa és Bender kö­zött jelentékeny orosz csapatösszpontosítások történ­nek , s a kaukázusi határok felé is pár hét óta nagy számú csapatok küldetnek a határvárak megerősí­tésére és egy figyelő hadtest alakítására. A véd­­munkálatok a Fekete tenger partján Odessától Tifliszig roppant gyorsasággal folytattanak. Továbbá a Moszkvából nyugatra, délre és keletre vezető vas­utak igazgatóságai utasítva lettek az orosz kor­mány által, hogy úgy rendezkedjenek be, miszerint esetleg gyorsan nagy csapattesteket szállíthassa­nak. így készül Oroszország békére. A „Dziennik Polszki“-nak jelentik: Az orosz kormány utasítása következtében Odessában nem szabad többé a hajókat gabonával terhelni. A mozgósítási intézkedések buzgón folytattatnak. A „Czasz“ egy pétervári levele szerint a moszkva-szmolenszk-brzesei és kiev-brzesci vasút­vonalak parancsot kaptak, hogy naponta 6 negyven­­vagyonos vonalat tartsanak készen katonaszálatás czéljából. A császári nyomda már rendeletet kapott, hogy nyomassa ki a Törökország elleni háború-manifestumot, mi azonban egy L­i­v­a­di­á­b­ó­l érkezett sürgöny következtében elmaradt. Az oláh hadüzenet hírére a hatal­mak, mint köztk, kijelentették Romániának, hogy csak addig áll a párisi szerződés oltalma alatt, míg maga is tiszteletben tartja azt. Belgrádból írják a „Pol. Corr.“-nek. Itt hosszabb fegyverszünetet remélnek, melyre a tö­rök ép úgy rászorul mint a szerb. A török gárda 22-én óriási veszteséget szenvedett Krevetnél. Szem­tanúk állítják, hogy Krevetben halommal feküdtek egymáson a halottak. A török hadsereg élelmi készlete elfogyott. Okt. 23-án foglyul ejtett törö­kök kenyeret kértek, mert 24 óra óta nem ettek semmit. Milojkovics belügyminiszter Deligrádban a hadparancsnokság és hadügyminisztérium közti differenciákat szerencsésen kiegyenlítette. Okt. 17- ken redifek rohanták meg a szerb előőrsöket Raskánál, No­vi­ Bazarral szemben. A rögtön segé­lyükre siető csapatok visszaverték a támadást. Raska a szerb­ek birtokában maradt. Tudjuk, hogy mily határozottan tagadják előbb Belgrádban Djunisz török kézre jutását. Erre nézve a „Pol. C.“ ezt írja : A­mit a törökök Dju­­nisznak neveznek, az csakugyan az ő kezükben van, bár hivatalos helyről a törökök e jelentését meg­botránkozással utasíták vissza.Ez az egész átalában csak felfogás dolga. Djunisz valójában semmi fontosság­gal nem bír. Azon erődítési complexum, melynek Djunisz zárpositióját képezi, nagyobbrészt még szerb kezekben van. Különben a peigraui nauugymmiezi­oliumuan azt állítják, hogy ha Djunisz elesett volna is, a tö­rököknek még nagy fáradságba kerül, a tulajdon­­képeni beligrádi városhoz az utat megtalálni. Csak Alekszinácz nem bírna kiállni hosszabb bombázást. Djunisz 29-ikén történt végleges elkeseredett harc­, utáni bevételéről jelentik meg Belgrádból a fentebbieken kívü­l, hogy majdnem egy egész zászlóaljnyi orosz maradt a csatatéren.­­ Vasár­nap és hétfőn a törökök heves tüzelést intéztek Alekszinácz ellen, mely azonban csak gyengén vi­szonoztatok. A „Fremdenblatt“ szerint Baring Bul­gáriából visszatért Konstantínápolyba. Azt je­lentik Elliotnak, hogy a törvényszéki vizsgálatok jelen állapotában egészen hasztalan a törekvés a keresztyéneknek igazságot szolgáltatni; maga Séf két pasa, a főbűnös még szabad lábon van, ő kijelenté, hogy mindazon mészárlások a kormány parancsára vitettek véghez. Az orosz lapok nincsenek nagyon meg­elégedve a konstantinápolyi dolgokkal. A „Ruszkij Mir“ nem tudja felfogni, mily czélból folytatnak még alkudozásokat Konstantinápolyban, váljon azért-e, hogy az óhajtott megoldást siettessék, vagy megfordítva, hogy Törökország tekintélyét a szláv orosz áldozatok felett fentartsák. „Ezen alkudó­sok kimenetelétől fog függni a szlávság üdve , veszte, a háború által kimerített Serbia s számú orosz oltalmazóinak üdve vagy a grádban reméllik még, hogy Románia és szág idejekorán fellépnek, de ezen ké lám be akarja várni a Sztambulban alkudozások kimenetelét. Románia és szag aug­­wuuui. ..tátti, mint a vélt­­ szövetségesük, segítségre ; azon esetben ha az ügyek a török fővárosban kedvező foru­mot vesznek, ők alkalmasint az eddigi passiv­áló­ban maradnak. Nem várható, hogy e jelentéktelen országok, melyek a nagyhatalmak védnöksége alatt állanak, önmaguk fognának azon feladat teljesíté­séhez, megoldásához, a­melyet már Oroszország átvett.“ Ugyanezen lap közleménye szerint a Bug fo­lyó medrének kitisztítását fokozott munkaerővel vették foganatba. Azt hírlik, hogy az idegen hajóhad­nak a fekete tengerbe benyomulása esetére az orosz­­ gőzhajózási és kereskedelmi társulat hajói a Bug folyóban helyeztetnek el, melynek torkolatát az Ocsakovban épült vízi ágyúüteg s parti erődművek fogják védeni. Kiszinev városából írják, hogy onnét folyó hó 15-ikén Jassyba 220 orosz többnyire doni ko­­zákokból álló önkénytes a vasúton Jassyba uta­zott, a­kiknek szállításáért ideértve, a csapat podgyászát és 120 lovat, a kiszinevi kereskedelmi bank a szállító román vaspályának 9450 rubelt­­ fizetett. A déli Oroszországban, nevezetesen Odessa, Keres, Nikolajev Szebaszopol mellett nagy hévvel és sietéssel folyó s már­is végekhöz közeledő erő­dítési munkálatokra­ vonatkozólag a „Novoje Vremia“ felveti a kérdést: kész-e már minden a háborúra ? s feleletül azt adja, hogy hiszen a háborút se nem kívánták se nem várták. A német trónbeszéd, melyet a kanczellári hivatal elnöke olvasott föl,­­ melyet a távíró ma csak kivonatosan közölt, így hangzik: „Tisztelt urak! Császár ő felsége kegyelme­sen megbízott, hogy a jelen törvényhozási időszak negyedik és utolsó ülésezésének kezdetén a szövet­séges kormányok nevében önöket üdvözöljem, egy­szersmind Ő Felségének élénk sajnálkozását fejez­zem ki a fölött, hogy Ő Felségének nem volt le­hetséges eleinte ápolt szándékát beteljesíteni és a birodalmi gyűlést megnyitni. A kezdődő ülésezés alatt megoldásra váró ügyek nem számosak, de küszöbön álló tanácsko­zásaik fontosságukra nézve nem fognak az előbbi ülésszakok mögött maradni. Különösen igénybe fogják venni tevékenységüket a bírósági szervezetre és a polgári és büntető eljárásra vonatkozó tör­vényjavaslatok, úgyszinte a csődeljárási javaslat. A nemzet igazolt feszültséggel néz elébe ama kér­dés eldöntésének, váljon a jelen törvényhozási idő­szak lejárta előtt sikerülni fog-e ezen törvényhozási művet befejezni, mely Németország egységes jog­kifejlődésére nézve oly fontos, és melyen mai­­évek hosszú során át dolgozunk. A nehézsé­gek, melyek ezen sikernek útjában állanak, nem csekélyek. Számos és részben igen fontos p­ótokra lényegesen eltérnek az önök által válasz­tott bizottságok javaslatai, különösen a bírósági szervezet és a büntető eljárás törvé­nyére nézve a szövetséges kormányok

Next