Ellenőr, 1877. január (9. évfolyam, 1-30. szám)
1877-01-13 / 12. szám
telét, s ha továbbá ez utóbbira szoktatjuk a közönséget is, mint teszszük ezt most a sajtó és az egyletek útján, nem lennénk a kezdetnek kezdetén, mint vagyunk még ma is. Ne engedjük hát meglankadni azt az egészséges irányú mozgalmat, mely a múlt évben megindult, s méltó kezdetre talált ez idén a szegedi érmek kiosztásával, s az ezen alkalomból tartott buzdító beszédekkel, mert igaza van Budapest főpolgármesterének, hogy nálunk az iparkérdés nemzeti létkérdés. A védegyleti mozgalom betű szerint a mai sokban megváltozott viszonyok között nem lenne utánozható. Igaz, hogy ugyanazon okok forognak fenn ma is, mint akkor. Az osztrák ipar és tőke által való kizsákmányoltatásunk ellen küzdünk ma is, de e küzdelemnek nem akarunk semmi ellenséges szint adni. Ausztria bírta a harcrot, pillanatnyilag anyagi előnyöket merített Magyarország iparának elnyomásából, s mi keveset tettünk ellene. Ha most ipari önállásra való törekvésünkben ellenségeskedést látna, nem tehetnénk róla. Ezért nem kívánjuk a védegyleteknek, mint már mondtuk, betű szerinti utánzását. Nemzeti kormányunk van, ami a negyvenes évek elején nem volt. A kormánynak is kötelessége mindent megtenni az ipar érdekében, s amit tesz, az legyen állandó, a jövőre is kiható. A közönség pártolása se legyen a Bécs elleni felhevülésből csak hónapokra vagy csak néhány évre terjedő, mint volt a negyvenes években, hanem legyen ez is állandó, s ne kellessék azt folyvást buzdítással tartogatni. Nem akarunk mi Ausztrián boszul állani, hanem élni akarunk önmagunkért. A kormány menjen elő jó példával, s mondja ki, hogy mindent, ami már itthon kiállítható, a hazai ipar által fog fedeztetni, ami pedig itthon nem készül, annak elkészítésére nyújtson módot vagy gyárak állításának előmozdításával, vagy az illető iparág oktatásával és terjesztésével. Hasonlót tehetnek az összes hazai egyletek, pénzintézetek, s mindenféle társulatok, kötelezőig kimondván azt, hogy minden szükségletük fedezésénél a hazai ipart fogják előnyben részesíteni. És tegye ugyanezt az egész nagy közönség, minden egyleti vagy alapszabály általi kötelezés nélkül is, mert az ugyan nem lenne hazafiság, ha a közönség csak becsületszóra való lekötelezéssel lenne rábírható a hazai ipar támogatására. Ahol az önkénytes buzgalom nincs meg, ott a kötelezéssel ritkán érjük el a czélt egész mértékében. Az egyleti tevékenység főiránya tehát ne csak a hazai iparczikkek fogyasztásának kötelezésére terjedjen ki, hanem az iparos oktatás fejlesztésére, a munkaszeretet fölkeltésére olyan vidékeken, hol a gazdasági foglalkozás időt engedne egyéb munkára, primitívebb ipar gyakorlására, az után a hazai iparczikkek megismertetésére, kiállítások rendezésére stb. Az iparosok pedig tegyék magukat érdemekké a nemzeti pártolásra, s mutassák meg mindenben, hogy értik és felfogják feladatuk nagyságát. Maguk közt ők is igen sokat tehetnek egyleti utón, s ahol lelkiismeretlenséget tapasztalnak, azt ők maguk sújtják a legjobban, mert egyesek lelkiismeretlensége sokat ártott eddig is az ügynek. Közreható, együttes működésre van szükség, ha eredményt akarunk elérni. Az ipar ünnepeivel kezdett év legyen a lankadatlan munkásság esztendeje, s folytassuk és fejleszszük mindazt, amit a múlt évben oly dicséretes felbuzdulással kezdettünk. Azokat pedig, kik a szegedi országos kiállítás körül érdemeket szereztek, még egyszer illesse nyilvános elismerés. 1UGM5&G8 vergrui vaszszuk a surmai, a „Kelet Népe“ i. é. január 11-iki számában megjelent vezérczikkben említés tétetvén arról, hogy nem rég az összes kataszteri igazgatók közreműködésével a jövőben eszközlendő kataszteri munkálatok tárgyában tartott nagyobb értekezleten egy központi felügyelő által készített munkálat került tárgyalás alá; — a czikkíró e czikk további folyamában e munkálatot kormánymunkálatnak nevezi, s azt állítja, hogy az ezen munkálatban feltüntetett tiszta jövedelmi összegek irányadók lesznek a kataszter elkészítésénél, amiből végre azon következtetést vonja ki, hogy „ily alapokból indulván ki a kormány a kataster revisiójánál, világos, hogy a czél, mely előtte lebeg, nem az egyenlőtlenségek megszüntetése, hanem kiegyenlítés ürügye alatt egy nagy mérvű adóemelés.“ Ezen a tényállást elferdítő állítások ellenében kijelenthetjük, hogy 1-szer az említett munkálat semmi tekintetben kormánymunkálatnak nem nevezhető mert sem a munkálat maga, sem annak egyes mellékletei a pénzügyminiszter bírálata és elhatározása alá még nem is kerültek. Bár az abban felsorolt tiszta jövedelmi tételek semmi tekintetben nem lesznek irányadók a jövő kataszter elkészítésénél, mert ezen kísérleti munkálat csak a becslésnél követendő alaki eljárás egyik módozatának előtüntetése czéljára, az érdemleges becslés eredményének helyességére való minden tekintet nélkül dolgoztatott ki több tisztviselő által, — és a pénzügyminiszter által — e munkálat még sem alaki, sem érdemleges tekintetben meg nem vizsgáltatott, sőt hozzá e czélból még csak ezután és megállapítása után terjesztetik fel. Azon adatok pedig, melyeket a „Kelet Népe“ a tiszta jövedelem kiszámítására nézve idézett, pusztán exemplificatió czéljából foglaltatnak a kérdéses munkálatban: az idézett magas tiszta jövedelmi tételek, kertileg mivelt parcellák jövedelmeként szerepelnek. A külső tisztviselők bevonásával tartattak és most is tartatnak értekezletek, de ezen értekezletek megítélése alá a kérdéses munkálatnak csak azon részei bocsáttatnak, amelyek az alaki eljárásra vonatkoznak, a kérdéses munkálatban példakép felhozott tiszta jövedelmi számítások megbírálása azon tanácskozás czélját nem képezte. Ez értekezletek azért tartottak, mert az új kataszter készítésének nagy fontossága megköveteli, hogy a végrehajtandó nagy terjedelmű műveletnél követendő eljárási módozatok minden irányban megfontolás alá vonassanak, és csak oly eljárás fogadtassák el, mely a kataszteri műveletnek a törvénynek megfelelő eredményét biztosítja. Miután mindeddig az ebbeli eljárási módozatra nézve még semmi megállapodás nem történt és az ebbeli tárgyalások még folyamatban lévén, az egész kérdés még csak az első előkészítés stádiumában áll: a kérdéses munkálat nemcsak kormánymunkálatot nem képez, de a tárgyalások eredményei, a pénzügyminiszter elé még nem is kerülhettek, és így nyilvános megvitatás alá sem vonhatók, — az abból levont és a czikk végén emlitett következtetések egyrészt semmi alappal nem bírnak, másrészt a czikk írónak a törvényben való járatlanságáról tesznek tanúságot, melylyel olvasóival a földadó szabályozásáról szóló 1875. évi VII. törvényczikk rendeleteivel ellentétben el akarja hitetni, hogy a kormány dolgozza ki a kataszteri tiszta jövedelmet, holott a törvény a tiszta jövedelem megállapítását legnagyobb részben földbirtokosokból alakított bizottságokra bízza, s ezen bizottságoknak oly hatáskört és oly szabad mozgást enged, mindhez hasonlót más országok törvényeiben alig találhatni. Kossuth a czeglédiekhez, Kossuth Lajos czeglédi képviselővé való megválasztása alkalmából a czeglédi választókerület választási elnökéhez, Nyújtó Pál úrhoz levelet intézett, melyet az „Egyetértés“ mai száma közöl. Adjuk mi is egész terjedelmében, a mint következik : Collegno (al Baraccone) Italia, Január 5. 1877• Tisztelt elnök ur! Volt szerencsém venni decz. 27-től kelt táviratát, melylyel értesíteni méltóztatott, hogy a czeglédi választókerület országgyűlési képviselőjévé egyhangúlag én lettem megválasztva. Mindig a legmélyebb hálára érzem magamat kötelezettnek, valahányszor engem, a több mint egy negyedszázad óta tőlük elszakítottat, bizalmukkal, jóindulatuk kegyével vigasztalnak meg hazámfiai, kiket én, közös édesanyánknak, a hazának egyik igénytelen, de ha gyermeke testvérileg szeretni soha meg nem szűnök. Kérem is tisztelt elnök urat, méltóztassék hálaérzetem kifejezését a czeglédi választóknak tudomásukra juttatni. Azonban tudva van országszerte, hogy hagyrUZiUUCOti utpiaum, UUCIJ CllgCtUJ, a* JW mvuav» vallott meggyőződésemet meg nem tagadhatom, s megtagadni soha nem is fogom: eltilt attól, hogy a létező viszonyok közt képviselői tisztet vállalhassak.— Én nem is gondolhatom, hogy tisztelt választóim azt várták volna, vagy várnák tőlem, hogy a választást elfogadom. E választásnak nem személyes, hanem tisztán határozottan politikai értelme van. — Hogy mi legyen ez ? annak világos magyarázatát leírom azon levélben, melyet deczember 25-kéről többen a választók közül hozzám intéztek, s melyben a következőket olvasom: „Felhasználjuk az első alkalmat arra, hogy a magyar nemzet közvéleményének egy újabb nyilvánulása által azon politika mellett tüntessünk, melyet ön, s vele az egész nemzet a keleti kérdésben magáénak vall. Ezen ok indított bennünket, hogy az ön nevét tűzzük zászlóinkra most, midőn új országgyűlési képviselő választására hivattunk fel.“ Ez világos és határozott értelmezés. A decz. 25-kén írott levél természetesen csak a választás után juthatott kezemhez, máskülönben szabadságot vettem volna magamnak, megkérni Czegléd választópolgárait, találjanak politikai nézeteiknek — minden bizonynyal kívánatos — kitüntetésére más oly módot, mely nem vonta volna maga után azon sajnos következtetést, hogy Czegléd képviselői széke a jelen válságos viszonyok közt egy újabb választásig üresen marad. Ilyen mód volt volna például: egy kérvény benyújtása a képviselőházhoz, hogy méltóztassék alkotmányos hatóságát a kérelmezők nézeteinek megfelelő politika érvényesítésére felhasználni. Továbbá e kérvénynek Pest megyéhez is azon kéréssel benyújtása, hogy azt maga is pártolja, s pártolására az ország többi törvényhatóságait is felszólítsa, melyeknek e végzetterhes kérdésben hallgatása, egy újabb igen szomorú bizonysága annak, hogy menynyire ki lett irtva minden vitális szikra a nemzetélet ama megbecsülhetetlen szervéből, melynek neve: megyei intézmény. Én ezt a módot ajánlottam volna, mint czélszerűbbet és foganatosabbat is. Azonban a választott mód e másikat nem zárja ki, s nekem mint hazafinak, a fenforgó súlyos körülményekből származott aggodalmaim között nyugasztalásul szolgál az, hogy hazánknak minden pártszemponti fölfogáson fölül álló létérdekeire alapított nézeteimet, pártkülönbség nélkül egyhangúlag helyeselve látom egy ily nagy magyar város által, melyet a nemzetélet történelmi mozzanatainál tekintélyes tényezőnek ismerünk. Kapcsolatban különböző oldalról hallatott nyilatkozatokkal, melyek közt örömömre szolgált Somssich Pál képviselő úrnak nemrégiben a képviselőházban kifejezett szintoly bölcs, mint hazafias nézeteit olvashatni: Czegléd városa nyilatkozatának kétségtelenül megvan a maga nyomatéka. És én, tekintve a magyar időszaki sajtó által a keleti kérdésben pártkülönbség nélkül elfoglalt s fentartott állást, tekintve a közvéleménynek minden oldalról összhangzó nyilatkozatait, és tekintve azt is, hogy minő fogadtatásban részesült az én nézeteimnek nyilvánosságra hozatala, még azon oldalról is, melyről különben csak ellenszenvvel, gúnynyal, megtámadásokkal szoktam találkozni, nem tarthatom alkalomszerűtlennek kifejezést adni azon óhajomnak, hogy bár kellőleg fontolóra vennék a döntő körökben azt, hogy oly kérdéseknél, melyeknek mérlegében a jövendő létérdeke méretik, mindenek előtt és mindenek fölött a népérzelemmel számolni nagyon tanácsos, mert minden politika, mely ezzel ellentétben áll, okvetlen bukásra vezet. Igaz, a népek nagyon türelmesek, s a magyar különösen az. Talán ennek tudata teszi néha túlbizakodottakká a hatalmiakat. Azt gondolják, a mienk a „parancs“ szava, a nép talán zug, talán morog, de végre is engedelmeskedik, s nekünk ez elég. Nem akarom feszegetni, ha nincs-e oly vonal, melynél az önfeltartás ösztöne a legtürelmesebb nép engedelmességének is határt szab. Midőn engedelmeskedni annyi, mint a hazát megölni, a történelem azt mutatja, hogy a népek megszokták kísérleni, ha nem lehet-e a megölettetést kikerülni, mert végre is ilyenkor még a meghiúsult kísérlet sem hozhat a nemzetre végeredményben nagyobb állandó bajt, mint az engedelmesség hozott volna. — Számítás dolga az egész. Hanem ezt nem feszegetem. De arra igen is helyén látom figyelmeztetni, hogy vannak helyzetek, midőn maga a rideg engedelmesség nem ad sikert. — 1859 ben is parancsoltak, és parancsoltak 66-ban is korlátlan hatalommal, feszélyezetlenül, — és volt engedelmesség is, a mennyit csak parancsolhattak. Hanem az anyák, a nép leányai azt kiálták utána a harczba vitt hadfinak: „aztán kéznél tartsd a fehér zsebkendődet!“ És ez a pár szó elvezette a „parancsot“ Solferinóhoz, Szadovához ! — Mire való a történelem, ha nem tanulságnak? Bizony bizony mondom, ha a „traditiók“ tévcsábjai a „parancsot“ az orosz vontató köteléhez csatolnák, az a magyar nemzet részéről legfölebb is csak amolyan „fehér zsebkendős“ engedelmességre számíthatna.. Legfölebb is. Míg ha — mit ne adjon Isten — az orosz hatalmi túlsúly terjeszUIUUUUVUl gwiMUVh vuvvv WVWIVQWWMVQ» — — leit Belgiummá alakításával) elhárítani nem sikerülne, s a kérlelhetlen szükség a fegyver ítéletét tenné kénytelenséggé, a magyar anyáknak honszerelemtől lángoló hős fiai nem fehér zsebkendőt lobogtatnának szuronyaikról, hanem a „Hazádnak rendületlenül“-t énekelve „balance“-ba fogott fegyverrel mennének neki diadalmasan, mennének rendületlenül, a halált okádó ütegek kereszttüzének, amint Szolnoknál tevék. Pedig végre is az, monarchia minden országa és tartománya közt a „legcompactabb“ erő mégis csak Magyarország. Jó lesz ezt megfontolni. Hanem az mindenesetre bizonyos, hogy midőn ily válsággal áll szemben a monarchia, aminő most kelet felől fenyegeti, a kormányzati mesterségnek nem lehet sürgősb, nem életbevágóbb feladata annál, hogy a monarchia két fele közt villongó viszályokat elenyésztesse, miszerint a „viribus unitis" cselekvés a lehető legnagyobb belterjes erőre emeltethessék. Mert 36 millió alattvalónak uralkodója bizony „nagy hatalom“, ha trónját népeinek elégedése s a közszellemnek egy értelembe összeforrása veszi körül; de ha népei, (melyek hiában a „Knout“ alól bizony már mind kinőttek) egymással viszálkodásban élnek, mert érdekeik különösen összekocczanásba hozatnak, hát akkor hiszen lehet „nagy hatalmasdit“ játszani, de „nagy hatalom“nak lenni bizony nem lehet, sem Európa tanácsaiban, sem a harcrtéren. — Az ítélet oda megyen ki, hogy a kinek háznépe saját magával villongásban él, az barátnak bizonytalan, ellenségnek nem félelmetes. Ámde a viszálkodások elenyésztetését mondottam, nem eltakargatását. Ez semmit sem ér. Olyan, mint mikor a szolgáló hamut szór este a parázsra. Reggel izzónak találja. Vagy aki úgy vél a kígyótól szabadulni, hogy a gyepű alá kergeti. — Előjön és mar. Hiszen „okkal móddal“ mindent keresztül lehet kergetni a törvényhozáson. Bécsben és Budapesten is. Hanem ez csak „hamu“, csak „gyepű“. A parázst nem oltja ki, a kígyót nem öli meg. — A nép érzelmén mit sem változtat. — Válságok idején nem az a fődolog, hogy a parlamentek valamit határozzanak, hanem az, hogy olyat határozzanak, miben a népek innen is, túl is a Lajthán megnyugvást találhatnak, mert érdekeiknek megfelel. A viszályt csak a viszály forrásának kiszárításával lehet elhárítani. Hát lássuk „quo fonté derivata clades in pátriám populumqueflux i t.“ Lássuk a forrást. Deák Ferencz halála alkalmából írott levelemben azt mondottam: ne kérdezzük ravatala fölött, hogy szabad volt-e azt, amit feladott, azért, amit nyerni vélt, feláldozni? hanem nézzük csak azt: vájjon elérte-e azt a czélt, amelyet magának kitűzött, amelyért oly sokat áldozott? elérte-e azt, hogy viszály ne legyen Ausztria és Magyarország közt? Boldog isten! hiszen már csak a bankkérdés is (nagyon fontos kérdés, mind hazánkra mind Ausztriára, az bizonyos, de végre is, bankkérdés) oly indulat-vihart keltött fel a két „örökre kiengesztelt szövetséges jó barát“ közt, hogy mérgesebb akár a török s orosz közt sem lehet. Rablóknak, fosztogatóknak nevezik egymást, vérszopó pióczáknak, kik egymás vérén táplálkoznak. Pedig, (hogy jogról, melynek megsértése magát előbb-utóbb mindig megbünteti, s hogy magasb államéleti érdekekről ne is szóljak) ez mindig, de mindig igy lesz, valahányszor egy-egy zsebkérdés fordul elő; mindig így lesz, mert cáfolhatlan igazságot írt le európai hírű államgazdánk Horn Ede, midőn ezeket írta: „Ausztria és Magyarország két külön gazdasági egészet képez külön érdekekkel, külön,viszonyokkal, külön iránylatokkal.“ Ez tagadhatatlan tény, melyet dissimulálni hiába való törekvés, mert minden közgazdászati kérdésnél utat tör magának az életbe. S mert tény, hát ugyan miként lehetett arról ábrándozni, hogy Ausztria s Magyarország közt viszály nem lesz, ha ez különböző érdekű, különböző viszonyú, különböző iránylatú két külön gazdasági egész, ugyanazon egy kereskedelmi politika, ugyanazon egy jegybank-társaság monopóliuma, ugyanazon egy közgazdászati rendszer keretébe erőszakoltatik ? Miként lehetett be nem látni, hogy két ily külön gazdasági egész egy vámterületbe össze nem füzettethetik a nélkül, hogy egyiknek vagy másiknak, sőt mind a kettőnek érdekei érzékenyen ne sértessenek ? Hisz ez gondolatnak is merő őrültség, mint Mudrony képviselő helyesen megjegyezte Szegeden. — S azt mondom: „mind a kettőnek,“ mert annak a bizonyos kecske is jóllakjék, káposzta is éppen maradjon mesterkélésnek, mit kölcsönös temperamentumnak neveznek, soha, de soha sem lehet más eredménye, mint az, hogy mind a két félnek fájdalmat okoz, s egyiket sem nyugtatja meg. — Ausztriának drága magyar kenyér, Magyarországnak drága osztrák iparczikk s mind a kettőnek financiális nyomorúság, és pangó Miként lehetett be nem látni, hogy a két külön gazdasági egész, ugyanazon egy közvetett adózási sajtóba nem préselhető a nélkül, hogy mind a kettő ne szenvedjen ? Miként lehetett arról álmodni, hogy a külön két gazdasági egész hitelszükségletei ugyanazon egy bank útján elláthatók ? mikor már magában az egybank eszméjében kikerülhetlenül benne fekszik az a fatális kényszerűség, hogy amit az egyik fél kap, az a másik fél szükségleteinek fedezésétől vonatik el. Ezek mind merő lehetetlenségek, s mennit lehetne még mondanom, ami mind onnan származik, hogy e szerencsétlen rendszer miatt, egyik fél sincs azon helyzetben, hogy közgazdászati háztartását, financiáit, adózási rendszerét, kereskedelmi politikáját saját érdekeinek kívánalmai szerint rendezhesse be. Aztán ne legyen kölcsönös gyűlöletesség, ne legyen örökös viszály Ausztria és Magyarország közt! Hiszen egyéb sem lehet, mint viszály. Ha a közös ügyes terheket kell megosztani, Magyarország azt mondja: én nem bírom a reám mért terhet, Ausztria meg azt mondja : Nem oda Buda! paritásunk van a delegátiókban, hát viseld a paritást a terhekben is. És milliók torkával kiáltja: „Keine Mehrbelastung“. És mind a kettő védi indulatosan a maga álláspontját. De hát el lesz a viszály hárítva, ha a kormányzati „bölcsesség“ akár egyiknek akár másiknak ad igazat, vagy hagyva a dolgot, amint van, mind a kettőt fölboszantja? Ha közös vámtariftáról van szó, az osztrák ipar természetesen magas védvámok által kíván külföldi verseny ellen fedezve lenni a magyar piaczon; a magyar meg azt mondja, hát mégsem eléggé éledtél rajtam te fosztogató! mégsem eléggé szívtad véremet te nadály! — és éljen a kiengesztelő 1867- diki bölcseség! Ha bankról van szó, a rendszer fatális logicája oda tereli a kormányokat, hogy egy bankból akarják ellátni a két külön gazdasági egész hitelszükségletet. Tehát repartiálni kell kettő között, amit az egybank nyújthat. És mi a kikerülhetetlen következés? az, hogy mind a két fél sokalja azt, amit a másik kap, és kevesell, amit maga kap, és nehezteli a befolyást, melyet a másik igényel. És ez így megyen, és így fog menni, mert máskép nem is mehet, mindig és mindenben. És a szerencsétlen rendszer egy kiapadhatatlan forrása az örökös viszálynak. Megmondjam-e, hogy hova fog ez vezetni, ha a hatalom nem okul a tapasztaláson, s nem tér vissza az okszerű történelmi alapra, amíg nem késő? — Én nem agélyzem a jóst, s nem is akarom senki lojalitását gyanusítani, hanem megtanultam felismerni az örök törvényhozó ujját a történelemben , a ki meghozta a törvényt: „ilyen okra, ilyen okozat“ s ezzel logicai összefüggést hozott be az események láncza vitába. — A dolog végső vége az lesz, hogy az osztrák elmegyen németnek, a szláv elmegyen orosznak. — Magyarország pedig miután koldus iszákot hordott, elmegyen az enyészetbe. Hjá!ha azok az üres nagyszavak nem volnának, melyeknek kongása miatt nem hallják a cseréphullást, a mely sziklát váj. — „Birodalmi egység!“ — És ugyan mi tényileg ez a „pergő czimbalom?“ — Kifelé impotentia, mert bent „Domus se ipsam divisa,“ a miről meg vagyon írva, hogy „desolabitur.“ A 67-diki rendszer a viszálkodás forrása Ausztria s Magyarország közt, viszályt, csak a viszály forrásának bedugásával lehet elhárítani. És, mert most a viszály különösen a bankkérdés körül forog, legyen nekem szabad elmondanom, hogy hol van e viszály fészke s mi az egyedüli lehetséges mód azt megszüntetni. A kormánynak bámulatosan sikerül egy olyan tervet gondolni ki, amely senkinek sem tetszik sem a Jordánon innen, sem a Jordánon túl. Magyarországon egy hang sem emelkedett, mely azt jónak vallotta volna. Még védelmezői is bevallják, hogy az irtózatos áldozatokba kerül. Még a budapesti kereskedelmi kamara (még az is !) csak nagyon savanyú képpel resignálta magát reá, hogy elfogadja. Ausztriában pedig senkinek sem kell, senkinek. Még magának a törvényesítendő monopóliummal megkínált osztrák banknak sem. Hogy ennek miért nem kell? ahhoz semmi közöm. Nem vagyok részvényese. Nekem a bankkérdés nem „dividenca“-kérdés. S gondolom, a nemzetnél sem ez a tekintet lehet mérvadó. De miért nem kell sem osztráknak, sem magyarnak ? Azért, mert a két minisztérium azt vette föl alapul, hogy lakjék jól tizenkét ember egy oly tál paprikásból, amely hat embernek is csak szűken elég. Az osztrák nemzeti bank, vagy hozzá hasonló bármely társulat nem képes az osztrákmagyar államkomplexum hitelszükségleteinek megfelelni. 90 millió alaptőke (legnagyobb részben deprimált ezüstbe) árfolyam szerint kevesebb, mint amennyivel a kis Piemont bankja bír, melyhez még más négy vagy öt bankot kellett hozzá adni, hogy a csak 25 millió lakosú Olaszországnak elég lehet TÁRCZA. Pendennis Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, B BARÁTJAI «» LEGNAGYOBB ELLENSÉGE, írta W. M. Thackeray. NEGYEDIK kötet. Nem fogadott igen nagy vagy fényes társaságot. A doktor, természetesen, állandó és hű látogató volt, szintén bebocsáttatott a pap és káplánja; s nyilvános alkalmakkor a pap neje és leányai is, a baymouthi vendégek némelyike is elfogadtatott az asszonyság estélyein; de rendesen kicsiny volt a társaság, s Mr. Arthur egyedül itta borát, mikor ebéd után Lady Rockminster visszavonult szunnyadozni, és Laura álomba dalolta és zongorázta. — Ha játékom elaltathatja őt, mondá a jólelkű leány, — nem kellene-e nagyon örvendenem, hogy annyi jót tudok tenni? Lady Rockminster nagyon keveset alszik éjjel, és olvasgatni szoktam volt neki, míg beteg nem lettem Párisban, s azóta nem akarja megengedni, hogy fennüljek. — Miért nem írtad nekem, hogy beteg voltál? kérdésen, elpirulva. — Mit használhattál volna nekem? Nálam volt Mártha, aki ápolt, s az orvos mindennap eljött. Te sokkal jobban el vagy foglalva, semhogy nőknek írhatnál, vagy rájuk gondolhatnál. Ott vannak könyveid és hírlapjaid, meg a politika meg a vasutak, amik foglalkoztatnak. Csak akkor írtam, mikor meggyógyultam. És Pen rá nézett, s ismét elpirult, amint eszébe jutott, hogy ő Laura betegségének egész ideje alatt sohasem írt szegénynek, s alig is gondolt rá. Rokonságánál fogva Pen szabadon sétálhatott és lovagolhatott unokatestvérével folytonosan, s ezen séták és lovaglások közben megbecsülhette szelíd nyíltságát, s igaz és mocsoktalan szívének jóságát, egyszerűségét és nyájasságát. Anyjuk élete idejében Laura sohasem beszélt oly nyíltan vagy oly szívélyesen mint most. Szegény Helén kívánsága, hogy két gyermekét egyesíthesse, tartózkodóvá tette Laurát Pennel szemben ; mire, Arthur életének megváltozott körülményei között, most nem volt szükség. El volt ígérve egy másik nőnek, és Laura azonnal testvére lön, — elrejtve, vagy száműzve magától minden kétséget, melyet eme választás iránt táplálhatott ; igyekezve vidáman nézni a jövő elé, s reményleni az ő boldogságát; fogadva magában, hogy megtesz mindent, amit a szeretet tehet anyja kedvenczének boldogságára. Beszélgetésök gyakran folyt az elköltözött anyáról. S Arthur abból a számtalan sok történetből, melyet neki Laura elbeszélt, tudta meg, hogy mily állhatatos és mindent átölelő volt a hallgatag anyai odaadás, amely követte közel és távol az életen át, s csak a szerető özvegy utolsó lehelletével végződött. Egy nap a claveringiek egy fiút láttak, ki a temetőkert előtt két lovat tartott, s azt beszélték a helységben, hogy Pen és Laura együtt látogatták meg Helén sírját. Mióta Arthur lejött, kétszer vagy háromszor volt már ott , de a szent sírkő látása nem nyújtott neki vigaszt. Egy bűnös embernek, ki bűnös tettet cselekszik — egy rideg számitónak, ki leteszi hitét és becsületét vagyonért és világi szerencséért, s megvallja, hogy élete csak egy megvetendő megadás — mi dolga neki ezen a szent helyen ? Mit használ az neki a világban, amelyben él, hogy mások nem jobbak nála ? Arthur és Laura ellovagoltak Fairoaks kerítése előtt, s Arthur kezet fogott a bérlő gyermekeivel, kik a pázsiton és a terraszon játszadoztak . Laura állhatatosan ránézett aj ház falára, a kapufél repkényére, s az ablakáig fölfutó magnóliára. „Pendennis úr erre lovagolt“, mondá anyjának az egyik fiú, „egy kisasszonynyal, és lehajolt hozzánk beszélgetni, s kért egy kis felfutót a kapuról, —■ —■ és odaadta a kisasszonynak. Nem láthattam, hogy szép-e , a fátyola le volt eresztve. A lova a Crapé volt, Raymouthból.“ Amint a Fairoaks és Baymouth közti fövényhalmokon lovagoltak, Pen nem beszélt sokat, bár igen közel voltak egymáshoz. Azon gondolkozott, hogy milyen komédia ez az élet, s mint visszautasítják az emberek a boldogságot, mikor az övék lehetne, vagy mint taszítják félre, mikor megvan, vagy mint kótyavetyélik el, nyitott szemmel, egy kis értéktelen pénzért vagy nyomorult tiszteletért. S azután az a gondolata támadt, hogy mit tesz az erre a kis időre ? Legjobbjaink és legtisztábbjaink élete is egy hiú vágyban telik le s csalódással végződik, mint azé a drága léleké, ki amott alszik a sírban. Neki is úgy megvolt az ő önös becsvágya, mint Caesarnak, és meghalt, csalódva élete sóvárgásában. A sírkő elfödi reményeinket és emlékeinket. Lakhelyünk nem ismer bennünket. „Más emberek gyermekei játszanak a gyöpön“, tört ki, nyers hangon, „ahol mi szoktunk játszani, Laura. S látod, mint megnőtt azóta a magnolia, amelyet mi Hitettünk. Bejártam egy-két kunyhót, melyet anyám látogatni szokott volt. Alig több egy événél, hogy elköltözött, s az emberek, akikkel jót tett, alig törődnek halálával többet, mint az Anna királynőével. Mindnyájan önösek vagyunk ; önös a világ: csak kevés a kivétel, mint te, édesem, jótettekként tündökölve, egy gonosz világban, s még komorabbá téve a sötétséget.“ — Szeretném, ha nem beszélnél így, Arthur, mondá Laura, letekintve s lehajtva fejét a mellén levő repkényhez. — Mikor azt mondtad a kisfiúnak, hogy adja ezt nekem, nem voltál önző. — Nagy áldozattal is szereztem azt meg neked ! mondá a gúnyolódó. — De szived nyájas volt és szeretettel teljes, mikor azt tevéd. Nem lehet többet kívánni szeretetnél és nyájasságnál; s ha szerényen gondolkozol magadról, Arthur, a szeretet és nyájasság azért nem csökken, nemde ? Gyakran gondoltam, hogy drága anyánk otthon elkényeztetett téged, mert bálványozott; s hogy, ha az vagy — nem szeretem e szót — a minek mondod magadat, az ő túlságos nagy szeretete tett azzá. S ami a világot illeti, mikor a férfiak belemennek, azt hiszem, nem lehetnek egyebek, mint önösek. Küzdened kell magadért, előre kell haladnod, 8 nevet kell magadnak szerezned. Mama és nagybátyád mindketten buzdítottak ezen törekvésedben. Ha hiú dolog az , minek utánajárni ? Azt hiszem, hogy egy olyan okos ember, mint te, nagy hasznot akar tenni hazájának, midőn a parliamentbe készül, mert különben nem óhajtanál ott lenni. Mit szándékozol tenni, mikor benn leszesz az alsóházban ? — Az asszonyok nem értenek a politikához, kedvesem, mondá Pen, önmagát gúnyolva, mialatt beszélt.— De hát miért nem értetitek meg velünk ? Mr. Pynsent felől sohasem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy miért szeretett olyan nagyon bejutni. Nem tehetséges ember. — — Bizonynyal, nem genius, mondá Pen. — Lady Diana azt mondja, hogy egész nap a bizottságokba jár, s aztán megint egész éjjel a Házban van; hogy mindig úgy szavaz, amint mondják neki; hogy sohasem beszél; hogy sohasem fog telemelkedni valami alsóbbrendű helynél, s mint nagyanyja mondja neki, mindig csak az iratokat fogja bújni. Ugyanezt a pályát akarod követni, Arthur? Mi van benne olyan fényes, hogy úgy áhítozol utána? Jobban szeretném, ha megmaradnál otthon, és írnál könyveket , jó könyveket, kedves könyveket, szelíd nyájas gondolatokkal, aminők benned vannak, édes Arthur, s melyeket másoknak hasznos lesz elolvasni. S ha nem nyersz hírnevet, mi lesz akkor ? Bevallod, hogy: hiúság, s nagyon boldogul tudsz élni a nélkül. Nem léphetek úgy föl, mintha tanácsokat akarnék adni, hanem saját szavadon foglak; s minthogy magad vallod, hogy a világ gonosz, s hogy meguntad azt, kérdem tőled: miért nem hagyod el ? — S mit akarnál, hogy tegyek ? kérdé Arthur. — Azt akarnám, hogy hozd el hitvesedet Fairoaksba, s élj ott, és tanulj, és tégy jót magad körül. Szeretném látni, hogy a te gyermekeid játszanak a pázsiton, Arthur, s szeretném, hogy ismét együtt imádkozzunk anyánk templomában, édes testvérem. Ha a világ ,kisértés, nem azt tanultuk hogy imádkozzunk, nehogy belevitessünk ? — Gondolod-e, hogy Blanche jó felesége lenne egy falusi kisnemesnek ? Gondolod-e, hogy én jól illeném ehhez a szerephez, Laura ? kérdésen. — Jusson eszedbe, hogy a kisértés éppen úgy jár a sövény körül, mint a város utczáin, s a henyélés mindenek közt a legnagyobb kisértő. — Mit mond — mit mond Mr. Warrington? kérdé Laura, s pit borult arczára, melynek hevét Pen észrevette, bár Laura fátyola arczára hullott, hogy elrejtse. Pen hallgatagon lovagolt egy darabig Laura mellett. György nevének említése visszaidézte ebbe a múltat, s a gondolatokat, melyeket egykor Györgyről és Lauráról táplált. Miért izgatta föl őt a gondolat visszatérése, most, midőn tudta, hogy az egyesülés lehetetlen ? Miért kiváncsi megtudni, hogy benső viszonyuk idejében Laura érzett-e vonzalmat Warrington iránt ? Azonnaptól fogva mostanáig György sohasem célzott saját történetére, s Arthurnak most eszébe jutott, hogy György azóta alig említette Laura nevét. Végre egészen közel ment Laurához. — Mondj meg nekem valamit, Laura, mondá. Laura hátrahajtotta fátyolát és ránézett. — Mit, Arthur? kérdé, bár hangjának remegése azt mutatta, hogy nagyon jól eltalálta. — Mondd meg, hogy — Györgynek ama szerencsétlensége nélkül — azelőtt sohasem hallottam erről beszélni — odaadtad volna neki — azt, amit tőlem megtagadtál ? — Igen, Arthur, mondá a lány, könnyekre fakadva. — Ő jobban megérdemelt téged, mint én, nyögött szegény Arthur, s szíve kimondhatatlanul sajgóit. — Én csak nyomorult önző vagyok, és György jobb, nemesebb, igazabb, mint én. Az isten áldja meg ! — Igen Arthur, mondá Laura, odanyujtva kezét unokatestvérének, s Arthur körülfonta őt karjával, s Laura egy pillanatig vállán zokogott. (144. folytatás következik.)