Ellenőr, 1877. május (9. évfolyam, 125-179. szám)

1877-05-04 / 131. szám

Budapest május 3. Az országházból. — Május 3. — A képviselőház mai ülésében befejezte a gyámügyi törvényjavaslat feletti átalános vitát. Azaz dehogy fejezte be. Ezután for­dul még csak a boldog vége. Sajátságos je­lenség a törvényalkotások terén az, melyet a képviselőház a gyámügyi törvényjavaslat tárgyalásának képében bemutat ország-világ­nak. A kormány törvényjavaslatot készít a gyámügyek siralmas misériájának megszün­tetése czéljából. A közigazgatási bizottság hosszas vitatkozás után letárgyalja azt. A szabadelvű párt értekezleteinek során rádup­láz a közigazgatási bizottság vitáira. Végre a t. ház elé kerül a javaslat. A t. háznak azonban kedve telik minden eléje került re­form­javaslatot amúgy isten igazában meg­szorítani, ha lehetséges megakasztani, vagy legalább úgy össze-vissza forgatni, hogy sem édes, sem kereszt­ szülői arra soha rá ne ismer­jenek. Midőn a ház a javaslat tárgyalását megkezdte, el voltunk rá készülve, hogy hosszú s heves harcz fog kifejlődni, mely­ből azonban a javaslat diadalmasan fog kike­rülni. Úgy történt, legalább az elsőt ille­tői­g. A ház vitatkozott egy nap, két nap, három nap, s azt hitte volna az ember, hogy az általános vita a negyedik nap majd csak véget ér. Ennyi időt csak rá lehetett szentelni oly fontos javaslatra, mint a gyámügyi javaslat. Isten neki. Ennél már sokkal több időt is leőrölt haszonta­lanul a meddő vitatkozások szélmalma; ennél már sokkal több üres szalmát is csépelt a vitatkozási szenvedély cséphada­­rója. De azután azt hihette volna az em­ber, hogy a négy nap csak elég lesz az indokolatlan hév elgőzölgésére, a frázis-ga­rat kotyogásának lecsillapodására, a theó­­ria vesszőparipáinak kifárasztására. Nem volt elég. A t. ház mai ülésében átalánosságban megszavazta ugyan a javaslatot, de Teleszky felszólalására oly indítványt vett fel a hol­napi ülés napirendjére, mely alkalmas lesz arra, hogy az átalános vitának a ház sza­vazása által végtére elzárt zsilipét ismét felnyíljanak, s újból az elvek, elméletek, rendszerek vízözöne zúduljon elő a t. ház amúgy is rövidre szabott idejének megkur­títására. Ha Teleszky indítványa el sem fo­gadtatnék, az, mivel a javaslat legfonto­sabb alapelveit érinti, az általános vitának olyan dacapóját improvizálhatja, hogy a t. ház akár még egy hétig gyönyörködhetik az átalánosságok homokjában szétfolyó theoriákban, s az elméletek paripáinak nyar­galózásaiban. Az ilyen indítványokkal aztán, ha azok kellő formalitásokkal letárgyaltatnak, s más variátiókban ismét benyújtatnak, el lehet nyújtani a vitatkozást a végtelenségig, az unalomig, a javaslat teljes tönkretételéig. Ha a ház a szaktörvényjavaslatok tárgya­lása tekintetében ilyen eljárást követ, úgy nagyon szomorú perspectívát nyit azon or­­ganizatok­ és reformjavaslatok sorsára nézve, melyeknek egész serege vár a megvalósí­tásra a közigazgatás, igazságszolgáltatás stb. ter­én, úgy tetszik azonban nekünk, hogy a gyámügyi javaslat tárgyalása alkalmából felmerült jelenségnek van egy speciális oka, mely némileg mentségül és vigaszul is szolgál. Ez a vita egy elkésett kitörése annak, melynek tulajdonképpen a békebírói javas­lat felett kellett volna leviharoznia. Az a vita, a javaslatnak a napirendről történt letétele következtében, egy sereg beszéddel, jogászi és nem jogászi elmefuttatással be­­szorult, s csak alkalomra várt, hogy min­den szélvészével együtt előrontson. Az igaz­ságszolgáltatás és közigazgatás szétválasz­tása, összeolvasztása stb. felett tartani szán­dékolt speechek­ benrekedtek, az asztalfiókba kerültek. Rajta tehát, elő kellett azokat rántani a gyámügyi javaslat tárgyalása al­kalmából, akár illették a tárgyhoz, akár nem. Azért kellett a hosszadalmas vita al­kalmával az ide vonatkozó elméletek fej­tegetését hallani, azért dühöngött a harcz főleg az igazságszolgáltatás és közigazgatás közötti válaszfal körül, jóllehet a javasnak esze ágába se jutott ezen a falon rést ütni, egy ujjal sem nyúlván a tulajdonképpeni bírói teendőkhöz. Ha ezen már nagyon unalmassá, s nagyon kellemetlenné válni kezdő vitának csakugyan ez volt a fő indoka, úgy némi vigasztatást lehet meríteni abból a jövőre nézve. A múlt alkalommal bennrekedt be­szédek, elmefuttatások egyszer csak véget érnek az igazságszolgáltatás és közigazgatás hívei közt, ezúttal a bár tárgy nélkül fenn­forgó antagonismus leviharzik, s remélhető­leg nem kerül az újólag felszínre, tán éppen ott, hol még kevésbbé volna az indokolt, s az általa előidézett időveszteség még sajnálatra méltóbb volna. Az országgyűlési szabadelvű párt május 4-én, pénteken esti 7 órakor értekezletet tart. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekez­letét Ger­gve elnök megnyitván Tisza Kálmán miniszterelnök bejelenti, hogy a holnapi ülésben fog válaszolni a keleti kérdésben a kormányhoz intézett három interpellatióra, név­­szerint a Chorin, Somssich és Irányi által benyúj­tottakra , és pedig mindhárom interpellatióra egy válaszban adandja meg a viszonyokhoz mért felvi­lágosításokat, megjegyezvén, hogy Somssich inter­­pellációjának csak első pontjára fog a válaszban reflectálni és a dunai hajózásra vonatkozó kérdésre egy más alkalommal fogja megadni a választ. A kérdés nagy fontossága tekintetéből a válasz rész­leteit a képviselőházban fogja előterjeszteni. Ezután tárgyalás alá kerültek a gyámügyi­­javaslatban a szülői hatalomra vonatkozó indítvá­nyok, t. i. a Teleszky által és az Apponyi gróf által benyújtott indítványok. Tisza miniszterelnök Teleszky indítványát, melyre a­­j­avaslatnak a szülői hatalomra vonat­kozó részét a közig, bizottsághoz kívánja utasíttatni újabb tárgyalás végett, nem ellenzi, de Apponyi indítványát, mely az igazságügyi bizottságra kí­vánja bízni ezen résznek megállapítását, miután nagyban késleltetné a tárgyalás menetét, határo­zottan ellenzi. Az értekezlet a miniszterelnök felszólalása értelmében állapodik meg, s ezzel a tanácskozás véget ért.­­ Mint a „Bud. Corr.“ Bécsből táviratilag ér­tesül, a magyar előlegezési ügylet, melyről esti la­punk adott hírt, elvileg meg van ugyan állapítva, de a részletek és feltételek iránt még foly az alkudozás. (Ugyan mi van hát megállapítva, ha még a felté­telek sincsenek ?) A reichsrath képviselőház­ban holnap adja meg a választ az osztrák miniszterelnök Giskra inter­­pellációjára a keleti kérdésben. A paritás tehát tö­kéletes ebben a tekintetben is, mert nálunk is hol­nap válaszol a miniszterelnök a keleti kérdésben tett interpellációkra. Az osztrák képviselőház sza­bályai szerint vita tárgyává teheti a választ, s bé­csi lapok szerint fogja is tenni. A Gotthard-vasút ügye újabb diplomatiai stá­diumba lépett. A svájczi kormány még a múlt év végén kérte Német- és Olaszországot, hogy a Bernben tartandó conferentiára, mely a vasút válságos helyzete felett tanácskozzék, képviselőket küldje­nek. A német kormány hosszas halogatás után most válaszolt, hogy küld képviselőt, ha megtudja az olasz kabinet nézeteit a kérdés felöl. Az olasz kormány azonban mind a mai napig nem válaszolt, s az olaszok törekvése úgy látszik oda irányul, hogy a vasút jelenlegi igazgatósága és társulata bukjék meg. Az olaszok ugyanis haragusznak, hogy bár ők nagyobb összeggel járultak az építéshez, mint a többi résztvevők, mégis a svájcziak kerítet­ték kezeikbe egészen az igazgatást és az építést, s hozzá még roszul is építették. A svájczi kormány most Németországhoz fordul támogatásért, mert különben a catastropha elkerülhetlen. t­egza. Török vendégeink. Meneküljünk ki néhány órára az öröm s lel­kesedés mámorából, melybe török vendégeink s az általuk képviselt eszme merítettek bennünket és pihenjünk meg kissé maguknak az egyéneknek szemléletén, kik megjelenésük által ezen örömet s lelkesedést előidézték. Valóban mindeddig erre még alig vettünk időt. Az ember önzésében bizonyos tekintetben megfeledkezik arról, kinek valamely boldogságot köszönhet. Az egyénben nem annyira magát a személyt tekinti s tünteti ki, mint inkább a közeget, az eszközt, mely őt boldoggá tette. . . Pedig a mi vendégeink, mint ilyenek is meg­érdemlik a figyelmet, a török nemzet érdekesebb alakokat aligha küldhetett volna hozzánk. Képvi­selőiben úgyszólván elküldte múltját, jelenét, jövő­jét. Sajátszerű, időszakos jelleget találhatunk föl ugyanis ezekben, vonásokat, melyek bizonyos mérvben a régi viszonyokra emlékeztetnek,­­ a mint ezek között élt a török nép ; nagyobb mérv­ben az átmeneti korszakra, melyben most él, leg­nagyobb mérvben azonban a most végbemenő fej­lődésre, mely ismét bizalomra hív fel jövője iránt. Szakítsunk ki tehát ezen vonások közül néhányat. A vendégeket általában két részre lehet osz­tani : öregekre és fiatalokra. Valósággal csak ket­tőre illenék az első megnevezés, a küldöttség ve­zetőjére Szulejman sejkre, ki tisztes ősz már s a martialis Hoszny beyre, ki most kezd deresedni; nem messze áll azonban tőlük a két fekete Mehem­­met sem — az ulema s a lycaeumi aligazgató — kik jóllehet fehér hajszálakkal még nem dicseked­hetnek, de azért méltán beillenek az öregebbek közé. Határozottan megsértené azonban valaki a szőke Tadir jogtanárt és a legfeketébb Terük szer­kesztőt, ha őket öregeknek vélné és minden két­ség kikerülése czéljából nem lesz fölösleges megem­líteni, hogy fentnevezett urak az említett korosz­tályba való beosztásukat csakis sajá­t maguknak tu­lajdoníthatják, kiváló előszeretettel s szüntelenül forgolódván ugyanis amazok csoportjában. Legföl­jebb Terüik effendi tesz néha kivételt, a­mennyiben majd itt, majd ott fordul meg, ez azonban ismét valamennyi társáét fölülmúló mozgékonyságának tudandó be. Az öregeket tehát mindenekelőtt az jellemzi, hogy keveset beszélnek. Ennek magyarázatja pedig az lehet, hogy a törökön kívül nagyobbára más nyelvet nem értenek s igy az áldozatkész Erődi Béla valódi életszükséget pótol náluk, de nálunk is. Nevezetesen a jó sejk, és az aligazgató nem igen szaporítják a szót. No meg, a mozgékony szerkesztő úr. Ez utóbbinak úgy szólva még hang­ját sem hallottuk. Pedig azok a nevető szemek, az ajk körüli gúnyos vonás, szellemre engednek kö­vetkeztetni. Egy megjegyzéséről mindazonáltal tu­domást szereztünk : ő állította föl a polgárok ban­kettjén ama nagy tételt hogy a korán tiltja ugyan a bort, de a pezsgőt nem, a miért is emezt meg szabad inni. Különben ez rágalom is lehet, mit a derék Terü­k hallgatag természete eléggé bizonyít. A tanár, az ulema és a képviselő már hivatásuk­nál fogva sem vonhatják ki magukat a beszéd alól. Közöttük az utolsót hallgatják legörömestebb mert röviden s magvasan szónokol. A sejk ellen­ben ritkán szólal meg és akkor sem ereszkedik részletekbe. De hisz a köszönetnél, a viszonzásnál nincs szükség náluk a sok szóra. A néző csak tekintsen arczukba és megtalálja ott mindazt, mit tán mon­dani kívánnának. Olyan szelíd, mondhatni méla komolyság húzódik át ez arczokon, melyeket fel­vidít néha valamely fölvillanó kellemes érzelem s melyek egy izomrándulása oly sokat mondóvá vá­lik azután. Testük tartása méltóságteljes s mégis alázatos, ha tetszik valami, nem tüntető módon nyilvánítják, ha köszönnek valamit, nem áradozá­­sok és hajlongások között teszik azt. Sőt ellenkez s­zőleg. Mintha éppen ekkor hiányoznék náluk a kellő méltánylás és hálálkodás ereje; egy édesen fölczikázó, egyetértő pillatást váltanak csupán, hir­telen homlokukhoz kapnak, a fej meghajlik, s ezzel kifejeztek mindent. A fiatalok sem sokkal zajosabbak. A több­nyire délereg ifjakban a tüzesvérű magyar ember több életet szeretne látni. Pedig így is meglehetne velük elégedve. Az előrehaladott nyűgöt alig állít­hat ki műveltebb, s az illem szabályait gondosab­ban megőrző fiatalokat. A szemlélő nem győz ele­get csodálkozni azon a finom viseleten, melyet bár­hol is tanúsítottak. Magatartásuk komoly, férfias ; fellépésük szerény, ment a kihívástól. S ezt meg­­figyelik úgy egymást, mint a közönség irányában. Az öregek közé — kik rendesen külön állanak vagy ülnek — nem keverednek, félrevonulva he­lyezkednek egymás mellé és mintegy áhítattal te­kintenek oda, hol az agg Szulejmán turbánja s az alatt barna arcza látszik. Nyilvánosan maguk kö­zött alig beszélnek, nem sugdosnak, nem tesznek megjegyzéseket, hanem hallgatagon árulja el kiki, hogy mit gondol. Vannak intézmények és szokások, melyek bármily szépek vagy magasztosak is legyenek a vendéglátó nép előtt, az idegent néha mégis fur­csán érintik és mosolyra késztetik. A mi vendége­ink előtt semmi sem furcsa, semmi sem nevetséges. Itt-ott meglepetéssel, de udvarias elismeréssel fo­gadnak bármit is. Sőt annyira terjed figyelmük, hogy meglesnek egyes mozdulatokat s megkísértik utánozni azokat. E mellett mi sem esik terhükre, kezeiket ugyanazon buzgósággal százszor is emel­getik, hogy viszonozzanak egy őket illető üdvöz­lést; őket nem bántja az összecsődült, körülrajzó tömeg bámészkodása, nem valamely lelkes hazafi­nak tettlegességben nyilatkozó rokonszenvi kitörései, a legcsekélyebb intést is megértik, a legcsekélyebb figyelem is boldogítja őket. Pedig nagyobbára elő­kelő emberek vagy gazdag családok gyermekei. Még határozottabb körvonalakban nyilatkozik egyéniségük, akkor, midőn beszélnek. Beszédmód­juk mindenesetre sajátszerű, sőt első pere­ben a tagolás éneklő s szakadozott voltánál fogva nem éppen kellemes benyomást idéz elő. De e helyett kárpótolnak gondolatjaik tartalmassága, eszméik bősége által. Az öregek beszéde szóvirágos, kele­tiesen képletes. Megvan náluk mindig az a találó, elmés point, mely a mondottakat olykor hosszadal­masságuk mellett is sikerült egészszé avatja föl. Az ifjak általában jobb szónokok s folyékonyab­ban élnek a nyelvvel. Különösen a két fiatal: Baghib bey, (kit társai Robespierrenek neveznek) s a csinos Resad bey keltettek néhányszor méltó feltűnést franczia beszédjeik által. Az utóbbi a legjobb, az első a leglelkesebb szónok közöttük. Nem kell hinni azonban, hogy annyira kap­nának a beszéden. Ritka s mintegy benső egyet­értéssel tudják meg ők, hogy hol és kinek kell szót emelni. A szónoklásban való ügyességüket szépen mutatták be a náluk tisztelgő küldöttségek elfogadásánál. Nem lehettek értesülve arról, hogy kiknek fognak válaszolni , minden egyes beszéd te­hát rögtönzött beszéd volt. A tolmács ugyan ott állt mellettük, de meglátszott rajtuk, hogy szinte a szóló arczából olvasták ki annak szavait, kitalál­ták legottan ezek magvát és válaszukban szorosan ezt ragadták meg. Minden előleges megbeszélés nélkül állott elő egyik-másik, a szerint a mint a hozzájuk intézett beszéd tartalma utasításul szol­gált, hogy ki lesz képes arra a legméltóbban fe­lelni. S ez volt az oka, hogy talpra esett, szép be­szédet kapott mindenki. Míg ezek mellett a nyugodt s mérsékelt han­got soha szem elől nem tévesztik, meglepő lelke­­sültségnek adnak rögtön helyet, mihelyt hazájuk­ról van szó. Arról a sokat gyalázott, megvetett, nyomorgatott hazáról! Jól esik itt a rokonnemzet keblén kiönteni, szabadon kifejezhetni, hogy meny­nyire szeretik, imádják ők a szülőországot; jól esik, mert hisz tudják, hogy csak itt értik meg és méltányolják igazán honszeretetük magasztos érzel­mét. A nagy gyülekezetekben rendesen elő is hoz­ták. Látni kellett a szónok kipiruló arczát, hallani elragadtatástól megeredt beszédét és akkor fogal­mat szerezhetett az ember arról a rendkívüli ra­gaszkodásról, melylyel e nép hazája iránt vi­seltetik. De csalódnék az, ki e ragaszkodásban korlá­tolt, vak szeretetet keres csupán, mely azután semmi egyébre tekintettel nincsen. Ez nem áll. Maguk, a török nemzetnek ide küldött képviselői c­áfolják meg e véleményt. Ők maguk beismerik és ismétel­ten hangoztatják, hogy hátramaradtak, hogy so­kat, nagyon sokat kell tenniök, ha epést akarnak tartani a mi­veit nyűgöt államaival. És ígérik, hogy megteszik e sokat. Megfeszítik erejüket, szakítanak a múlt tétlenségével, százados traditiókat döntenek sírba, hatásaikban kiszámíthatlan áldozatokat hoz­nak , de véghez viszik azt, mit maguk elé kitűztek. S ez jövőjükre nézve biztosabb garantia lesz, mint minden diplomatiai garantia. Majd az oroszokra térnek át. Az ember azt hinné, hogy a szónok — főleg ha fiatal ember — túlzásba esik e tárgy érintésénél, s hogy kifejezé­seiben a fajgyűlölet heve lesz a túlnyomó elem. Nem az. Az a méltóságosan emelkedett hang meg­marad, csak itt-ott fojtja el a keserűség. A szava­kat nem a szenvedély adja az alakra, hanem a meggyőződés, az önérzet. Tényeket, ,való tényeket sorol elő, s ezek mindegyike az ellenséget hatalma­san sújtó vád, nemzetére nézve hatalmas igazolás . . . Pedig tán oka s joga volna kitörni. Megbélyegez­hetné nyíltan azt a népet, mely nyomorultan áská­lódott mindig hazája ellen, mely gaz módon fölhasz­nálta ennek gyöngéit — és midőn látta, hogy még­sem bir annak szívósságán diadalmaskodni, levetette végre álcráját, és most fölfegyverezte óriás hadát, hogy romba döntse, vérbe fojtsa létjogát s kipusz­­títsa fiait. Csak ekkor, ezen gondolatnál ragadja el egy perezre a szónokot az indulat; arczát vér futja el, szeme szikrákat hány s karja, görcsösen húzódik össze. Hanem a másik pillanatban maga körül tekint és fölhevülése csendes mosolyban vész el. Körötte ujongó tömeget lát, egy idegen haza fiait, de kiknek szivében visszhangot keltett minden szava, kik őt megértették s most vele éreznek, lelkesülnek. . . És ezen látványból megnyugvást merit, erőt és bi­zodalmát. . . . Boldog és szép napok ezek. . . Ámde lent kelet felé bömböl már az ágyú és vértől ázik a föld. Holnap, holnapután útra kelnek a mi kedves vendégeink is, hogy visszatérjenek testvéreikhez, kik e perczekben az élet-halál harczát vívják. Nem tartóztatjuk, hadd menjenek, hová szivük türelmet­len heve bizonnyára már vonja őket. Vigyék azon­ban magukkal a magyar nemzet szives üdvözletét és kövesse őket s mindnyájukat ezer meg ezer ajk hő imája, hogy az igazságért küzdő fegyverei­ket győzelem s dicsőség kisérje lépten nyomon. F. S. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház Ülése május 3. Elnök: Ghyczy Kálmán. Jegyzők: Molnár Aladár, Horváth Gyula, Or­bán Balázs. A kormány részéről jelen vannak : Tisza Kál­mán, Perczel Béla, Péchy T., Trefort, Szende, Be­­dekovich, Wenckheim B. K. Az ülés kezdődik i. e. 10 órakor. Napirenden van a gyámügyi törvényjavaslat tárgyalása. (Folytatás esti lapunkból.) Simonyi Ernő elfogadja a javaslatot, mert helyes alapelvből indul ki , habár nem minden részletével ért egyet. Polemizál Horváth Boldizsár és Paczolay ellen. Teleszky István helyesli, hogy a javaslat az anyagi jog idevágó részeit is fölvette körébe, mert ezek nélkül alig­­lehetett volna a gyámügyi eljárás alaki részét is szabályozni. Helyesli azt is, a­mi itt legélesebben volt megtámadva, a hagya­téki eljárás szabályozását. Kötelező hagyatéki eljá­rásunk ma nincs ; a nagykorúak önmaguk intézik ezt s bírói beavatkozás csak akkor történik, ha vagy a telekkönyvi intézmény vétetik igénybe, vagy peres eljárásra kerül a dolog. Bár így alapelveit helyesli a javaslatnak, ki kell jelenteni, hogy an­nak magánjogi szabványai s igy anyagi intézke­dései korántsem mozognak helyes alapon , e rész­ben tehát erről aggályai vannak a javaslat ellen s csak azon föltevésben fogadja el a javaslatot, hogy mód fog nyuttatni arra, hogy az általa javaslandó irányban a t.-j. magánjogi dispositió új vizsgálat alá vétessenek. Fogonyi Dénes nem fogadja el a javasla­tot részletes tárgyalásra. Szilágyi Dezső nem akar a jelen vitában felvetett kérdésekkel foglalkozni, ő elfogadja a helyzetet úgy, a mint van s azt fogja vizsgálni, hogy a javaslat úgy, a mint van, megfelel-e az általa kitűzött czéloknak. Ta­gadja, mintha a házban bármely irányzat vagy státusférfiú azon szervezetet, melyekre a közigaz­gatás bízva van, vite corpusnak tekintette volna. Semminő alkotásban nem lehet első tekintetre el­találni a gyakorlati élet követelményének mértékét, s azért, mert ezt nem találták el, senkire sem le­het a theória után való kizárólagos indulás vádját felhozni. Különösen nem lehet minden újítást azzal vá­dolni, főleg nem egy ily javaslat védelmében, mint a jelenlegi, mely szintén több új, részben sehol nem foganatosított intézmény valósítását kezdemé­nyezi; s azért aligha zokon nem vétetnék, ha a „theoria“ ismert vádjával lépnének föl ellene, ő elfogadja a hármas czélt, mit a javaslat maga elé kitűz; azt is hiszi, hogy a javaslat képes lesz el­juttatni ama hármas czélhoz, de csak egy szak­szerű, tárgyilagos vizsgálat alapján lehet s ennek elmulasztásával a czél koc­káztatva lesz. Különö­sen a magánjogi szabványok igényelnek oly ki­merítő, szigorú, úgy szólva kicsinyes átvizsgálást. A javaslat több ily intézkedése eddigi ma­gánjogunktól eltér, új, helytelen kezdeményezése­ket tesz. Az egész javaslatnak szerkezete pedig oly hiányos, egyöntetűség nélkül való, hogy már ez egy szempontból is szükséges a javaslat át­vizsgálása. Van ugyan igyekezet a javaslatban, hogy a magánjogi kérdésekre nézve a kompeten­­c­ia a bíróság maradjon, de ez igyekezet nem következetes, nem teljes, és több helyütt — a szerkezeti hiány folytán — egyenesen közigaz­gatási elbírálás alá ítéltetnek ily magánjogi kér­dések.. A miniszter által ajánlt módot, hogy t. i. egyes szakaszokat, vagy egy csomó szakaszt uta­sítson a bizottsághoz vissza, nem tartja helyesnek, mert a fenforgó bajok sokkal számosabbak, sok­kal szervesebbek, semhogy biztosíték lenne az iránt, hogy az így eszközölt tárgyalás nem hoz egy ellentmondásteljes alkotást létre. A plénumbeli tárgyalás általán alkalmazhat­­lan ily revisióra, föltéve mindig, hogy a jelen ja­vaslat nagyobb része ily revíziót igénylő szerve­zeti, anyagi, technikai hibákból áll, ő bizonyít­hatni véli, hogy ilyenekből áll. (Halljuk.) A harmadik szakasz c­élja a szülői hatalom­ban foglalt jogosítványokat meghatározni. Itt azon kérdés támad először is: kimerítőleg akarja-e ezt tenni vagy nem ? valjon törvényeinknek azon ré­szei, melyek az atyai hatalom kifolyásait jogokban és kötelességekben megszabják és itt benn nem foglaltatnak, eltöröltetni szándékoztatik-e vagy nem ? Ha nem szándékoltatik eltöröltetni, mi marad meg belőle, mert ezt határozottan meg kell mondani. Meg kell mondani azt, ha váljon az atyának azon joga, hogy ő a kiskorú örökös számára utóörököst rendelhet, ezentúl is a szülői hatalom alkatrészét fogja-e képezni, tehát ezen jog átszáll-e a nagy­szülőkre, a nagyanyára, az örökbefogadó szülőkre, az örökbefogadó anyára. Ez magánjogi kérdés. E törvény által az atyai hatalom eltöröltetik és he­lyébe il a szülői hivalm fogalma jó. A szülői hatalom úgy iratik körül, hogy az atyai hatalom­ban eddigi törvényeink szerint foglalt jogosítványo­kat nem találjuk benne. Mi történik tehát azon jogosítványokkal, melyek itt kihagyvák ? Vegyük a 25 §-t. A 25 §-ban az mondatik : „A kiskorúak a szülők iránt tartozó engedelmességre mindaddig, míg velük házi vagy vagyoni közösségben élnek, a házi fegyelem által szoríthatók. Már most nem hiszi, hogy a javaslatnak az lett vona czélja, hogy a házi fegyelem alkalmazását a kisko­rúak irányában a vagyonközösség feltételéhez kösse. A vagyonközösség, az ősiség eltörlése után a mi jogunkban egészen mást jelent, mint jelentett 1848 előtt. Ma közös tulajdonostársi viszonyt jelent. Te­hát attól volna függővé téve a fegyelmi hatalom gyakorlatának lehetősége a kiskorú felett, ha a kis­korú és a fegyelmi hatalmat gyakorló szülők közt közös tulajdonostársi viszony áll fönn valamely va­gyonra nézve ? Ez bizonyára nem volt szándéka a javaslatnak. De ha vizsgáljuk e szakasz termino­lógiai szerkezetét, azt kell belőle következtetni. Menjünk a 35. §-ra. Ennek 10-ik pontja azt mondja, hogy: „a tékozlók saját, vagy hozzátartozóik és rokonaik kérelme folytán vagyonukra nézve gond­nokság alá helyeztetnek. Már most, ha ezen dispo­­sitiót szószerinti értelmében veszi, ez nem igazol­ható és veszedelmes nyítást tartalmaz eddigi ma­gánjogunkban. Hajlandó elhinni, hogy itt kima­radt valami a szövegből, mi a pedig a magán­jogban bizonyára nagyon is szükséges volt. Eddigi jogunk szerint a tékozló az országos birói értekez­let anyagi részének 4-ik §-a értelmében vagyonára zárt kap, ha azok, kik köteles részre jogosítvák, e részek veszélyeztetését kimutatják. De ez csak fel­menő és lemenő rokonokra van szorítva. Megengedi hogy ezt lehetne kiterjeszteni azokra is, akik irányában a tékozló tartási kötelezettséggel bír, de azt kérdi, minden oldalrokonnak, korlát nélkül miért engedtessék meg azon jog, hogy a tékozló gondnokság alá helyezését kieszközölje, mert más feltételt, mint a rokon kérelme és a pazarlás té­nyeg­e­t, nem kíván meg, annélkül, hogy kimutattat­­nék, hogy a tékozlás által a kérelmező jogaiban van veszélyeztetve, pl. örökrészében, vagy azért a tékozló jogilag tartási kötelezettséggel bírna. Nem hiszi, hogy annyira szándékozott volna a javaslat kiterjeszkedni, inkább azt hiszi, hogy a szerke­zet hibás. A 37. §. szerint a szóbeli gyámrendeléshez itt 3 kifogástalan, e czélra meghívott tanú szüksé­ges, az írotthoz egyszerűen csak két tanú kell a „kifogástalan“ tulajdonság és meghívás nélkül. Az a kérdés, mi az a kifogástalan tanú? Méltóztatnak tudni, hány végrendelet dől meg és pusztul el olyan okokból, mert az assistáló bizonyító személyek nem alkalmas tanuk. Mit értsünk kifogástalan tanuk alatt? Azokat a tanukat-, a­kik végrendeleti tanuk lehetnek, vagy az­okat a tanukat, a­kik a perrendtartás sze­rint kifogástalanoknak tartatnak? Minden ez iránti felvilágosítás hiányzik. Felemlíti még a 38. és 53. §-sokat, s a tör­vénytelen gyermekeknek a családba való bevételét, mi nagy újítás. A 21. §. így szól: a törvénytelen gyermek eltartásához az anyán kívül kik és mily arányban tartoznak járulni, azt a bíróság szabja meg. Ezzel meg van változtatva a polgári törvénykönyv azon intézkedése, mely az eltartás kötelezettségét az apára rója, s nem állít helyébe más kötelezettsé­get. Más intézkedések ismét az anyai nagyapára hárítván a gondnoki kötelezettségeket, a törvény­telen apát és örököseit fölmentik a kötelezettségek alól. Még több részletet hoz fel, melyekkel a javas­lat ellenmondásos voltát bizonyítja. Mindezek miatt elkerü­lhetlenül szükséges a javaslatot valamely szak­­bizottsághoz utasítani. (Élénk helyeslések. Felkiál­tások. Szavazzunk!) Az átalános vitát elnök befejezetnek jelenti ki. Tissza Kálmán miniszterelnök és belügym­­i­­niszter: T. képv. ház! (Halljuk!) Miután már a tegnapi napon kijelelentettem volt, hogy ha a rész­leteknél egyes fejezetekre nézve, vagy egyes ré­szekre vonatkozólag elvi különbséget involváló indítványok léteznek, én nem fogok azok ellen ellenszegülni, hogy az elvek itt eldöntetvén, a ke­resztülvitel az illető bizottsághoz utasítlassék. Mind­a mellett egy pár észrevételt tenni köte­lességem. (Halljuk!) Ezek egyike az, hogy én igen helyeslem előttem szóló 1. képviselő­társam felszó­lalásának azon részét, melyben azt mondotta, hogy ő nem tartja czélszerűnek beszélni azokról, mik e törvényjavaslat keresztülvitelére, megítélésére szoro­san nem tartoznak. Ezt helyeslem, hanem midőn ebből következőleg, mintegy hibáztatta azokat, kik szemben a múlt idők alkotásával a mostani kor­mány alkotásait kiemelték, az igazság érdekében lett volna, hogy hibáztassa azokat is, kik ezt az ellenkező eljárással provokálták. (Helyeslés a kö­zépről!) pedig hogy ez így történt, arról mindenki, ki tegnap a házban jelen volt, bizonyságot tehet. (Felkiáltások : Úgy van !) Én a törvényjavaslat irányában legelőször azon álláspontot foglaltam el, azt foglaltam el a bizottsá­­gban, azt foglalom el itt a képviselőházban, hogy én­ részemről mindahhoz, a­mi az árvaügyek kezelését, ellenőrzését, ezen egész törvénynek gya­korlati eredményét és így a hagyatéki eljárás módozatát is illeti, meggyőződésem szerint határo­zottan ragaszkodtam, s mind abban, a­mi más téren kimondatott, részemről igen szívesen kész vagyok nemcsak javítmányt elfogadni, de ha az által­a törvény gyors életbeléptetését lehetővé teszem, még olyanokra is ráállam, pl. az anyagi magánjog kö­rében, melyek némileg meggyőződésem szerint a törvényjavaslatban jobban vannak. Ez azon határ, melyet magamnak vontam és vonok, azaz fentartani mindent, mitől egy törvény­nek gyakorlati haszna függ, mondom, a kezelés, ellenőrzés, a hagyatéki tárgyalás módozatai, de engedni a törvény létesülése czéljából, mindabban mi által az, a­mitől függ, veszélyeztetve nincsen. (Helyeslések több oldalon.) Hogy a kötelezettség sorrendje a szülői kö­telességre nézve ezen törvényben is fellelhető, ezt, ha szükséges lesz, a részletes tárgyalásnál leszek bátor kimutatni s igy ez irányban a t. képviselő úrnak nem lehet aggálya. Bátor vagyok egyszers­mind arra is hivatkozni, hogy az, a­mit a gond­nokság alá helyezésre nézve, mint közigazgatási hatóság által gyakorolható jogmegszorítást említett, — ha jól emlékezem a 35. §. 7. pontjára nézve határozottan kimondatik, hogy annak módosításai felett a rendes bíróság határoz. Méltóztassék a 46. §-t megnézni, a­hol idézve vannak azon pontok, melyekre nézve határozottan kimondatik, hogy a bíróság határoz. Különben azt sem tagadhatom, hogy a t. képviselő úr által tett észrevételek közt nem egy vonatkozik olyan tételre, a­mely az eredeti szövegben nem foglaltatik, de a bizottságban, és­pedig, ha nem is jogi tekintélyek­nek, de legalább jeles jogászoknak ismert férfiak által igtattatott be. Nem azért mondom ezt, hogy e helyen ítélni vagy határozni akarnék a felett, hogy melyik nézet helyesebb : a képviselő úré-e, vagy pedig azoké, kik azon §§-kat megváltoztatták. Azon­ban ez mindenesetre jelensége annak, hogy az, a­mi ezen javaslatban van, nem éppen oly határozott képtelenség, mert hiszen, — privative, ha méltóz­­tatik kívánni, nevekkel is szolgálhatok, — elismert jogászok, és hogy még tovább menjek, mert a kép­viselő úr hivatkozott az Erdélyben fenlevő osztrák polgári törvénykönyvre, h­a többek közt oly jo­gász indítványára történt a módosítás, a­ki éppen az erdélyi jogviszonyokat ismeri tüzetesen. De mondom, t. ház, nincs miért a ház türel­mét hosszabban fárasztani; a törvényjavaslat meg­­vitattatott, a t. ház határozhat a felett, elfogadja-e általánosságban ? Én a m­agam részéről tegnap­előtt is, tegnap is jeleztem, és ezen perezben is jeleztem ezzel szemben álláspontomat. Kifejez­tem azon meggyőződésemet is még a tegnapi na­pon, hogy ha csakugyan, mint utóbb maga­­, ba­rátom is mondá, főbb elveiben helyesli ezen tör­vényjavaslatot , akkor csakugyan magából a tör­vényjavaslat és a czélszerűség szempontjából in­dokolva azt, hogy e javaslat a részletes tárgyalás alapjául el ne fogadtassák, nem látom. Nem látom indokolva annyival kevésbé, miután ismételve ki­jelentettem, hogy ha létetnek bármely fejezet ellen — kivévén az általam életfeltételül kijelölteket — oly indítványok, melyek több részen vonulnak át, és ide értem, hogy kimondjam az anyagi polgári jogra vonatkozó részeket, ahhoz, hogy az ezen in­dítványokkal újra megfontolás alá vétessék, ma­gam is teljes készséggel hozzájárulok. Ily irány­ban, ily tekintetben, de ismételve úgy, hogy a­mi a kezelésre, ellenőrködésre és hagyatékra vonat­kozik, a­mi a törvény gyakorlatiságára vonatko­zik, ahhoz határozottan ragaszkodom — kérem méltóztassék a t. hát a törvényjavaslatot általá­nosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadni. (Helyeslés.)­­ Erre a szavazás rendje felett hosszabb vita támad, melynek végén a ház a javaslatot részletes tárgyalás alapjául elfogadja. Következik a részletes tárgyalás. Teleszky István az első rész c­ímének megállapodását függőben hagyatni kéri. Apponyi Albert indítványozza, hogy az első fejezet átdolgozás végett az igazságügyi bi­zottsághoz utasíttassék. Teleszky István a 2. §-t következőleg kí­vánja szövegeztetni : ,,A kiskorúak atyai hatalom, esetleg gyámság alatt állanak“. Minthogy pedig a javaslatnak szorosan a magánjog köréhez tartozó intézkedéseire nézve szabatosabb szervezet szüksé­ges, e czélból a javaslatot a közigazgatási, vagy valamely szakbizottsághoz utasítani kívánja. Erre hossabb vita keletkezik, melyben részt vesznek: Kállay Béni, Zichy Nándor, Tisza Kálmán, Sennyey Pál, Guiltier Gyula. Végre határozatba megy, hogy az indítványok ki fognak nyomatni, s a holnapi ülésben kerülnek tárgya­lásra. Az ülés d. u. 2 órakor véget ért.

Next