Ellenőr, 1877. május (9. évfolyam, 125-179. szám)
1877-05-04 / 131. szám
Budapest május 3. Az országházból. — Május 3. — A képviselőház mai ülésében befejezte a gyámügyi törvényjavaslat feletti átalános vitát. Azaz dehogy fejezte be. Ezután fordul még csak a boldog vége. Sajátságos jelenség a törvényalkotások terén az, melyet a képviselőház a gyámügyi törvényjavaslat tárgyalásának képében bemutat ország-világnak. A kormány törvényjavaslatot készít a gyámügyek siralmas misériájának megszüntetése czéljából. A közigazgatási bizottság hosszas vitatkozás után letárgyalja azt. A szabadelvű párt értekezleteinek során rádupláz a közigazgatási bizottság vitáira. Végre a t. ház elé kerül a javaslat. A t. háznak azonban kedve telik minden eléje került reformjavaslatot amúgy isten igazában megszorítani, ha lehetséges megakasztani, vagy legalább úgy össze-vissza forgatni, hogy sem édes, sem kereszt szülői arra soha rá ne ismerjenek. Midőn a ház a javaslat tárgyalását megkezdte, el voltunk rá készülve, hogy hosszú s heves harcz fog kifejlődni, melyből azonban a javaslat diadalmasan fog kikerülni. Úgy történt, legalább az elsőt illetőig. A ház vitatkozott egy nap, két nap, három nap, s azt hitte volna az ember, hogy az általános vita a negyedik nap majd csak véget ér. Ennyi időt csak rá lehetett szentelni oly fontos javaslatra, mint a gyámügyi javaslat. Isten neki. Ennél már sokkal több időt is leőrölt haszontalanul a meddő vitatkozások szélmalma; ennél már sokkal több üres szalmát is csépelt a vitatkozási szenvedély cséphadarója. De azután azt hihette volna az ember, hogy a négy nap csak elég lesz az indokolatlan hév elgőzölgésére, a frázis-garat kotyogásának lecsillapodására, a theória vesszőparipáinak kifárasztására. Nem volt elég. A t. ház mai ülésében átalánosságban megszavazta ugyan a javaslatot, de Teleszky felszólalására oly indítványt vett fel a holnapi ülés napirendjére, mely alkalmas lesz arra, hogy az átalános vitának a ház szavazása által végtére elzárt zsilipét ismét felnyíljanak, s újból az elvek, elméletek, rendszerek vízözöne zúduljon elő a t. ház amúgy is rövidre szabott idejének megkurtítására. Ha Teleszky indítványa el sem fogadtatnék, az, mivel a javaslat legfontosabb alapelveit érinti, az általános vitának olyan dacapóját improvizálhatja, hogy a t. ház akár még egy hétig gyönyörködhetik az átalánosságok homokjában szétfolyó theoriákban, s az elméletek paripáinak nyargalózásaiban. Az ilyen indítványokkal aztán, ha azok kellő formalitásokkal letárgyaltatnak, s más variátiókban ismét benyújtatnak, el lehet nyújtani a vitatkozást a végtelenségig, az unalomig, a javaslat teljes tönkretételéig. Ha a ház a szaktörvényjavaslatok tárgyalása tekintetében ilyen eljárást követ, úgy nagyon szomorú perspectívát nyit azon organizatok és reformjavaslatok sorsára nézve, melyeknek egész serege vár a megvalósításra a közigazgatás, igazságszolgáltatás stb. terén, úgy tetszik azonban nekünk, hogy a gyámügyi javaslat tárgyalása alkalmából felmerült jelenségnek van egy speciális oka, mely némileg mentségül és vigaszul is szolgál. Ez a vita egy elkésett kitörése annak, melynek tulajdonképpen a békebírói javaslat felett kellett volna leviharoznia. Az a vita, a javaslatnak a napirendről történt letétele következtében, egy sereg beszéddel, jogászi és nem jogászi elmefuttatással beszorult, s csak alkalomra várt, hogy minden szélvészével együtt előrontson. Az igazságszolgáltatás és közigazgatás szétválasztása, összeolvasztása stb. felett tartani szándékolt speechek benrekedtek, az asztalfiókba kerültek. Rajta tehát, elő kellett azokat rántani a gyámügyi javaslat tárgyalása alkalmából, akár illették a tárgyhoz, akár nem. Azért kellett a hosszadalmas vita alkalmával az ide vonatkozó elméletek fejtegetését hallani, azért dühöngött a harcz főleg az igazságszolgáltatás és közigazgatás közötti válaszfal körül, jóllehet a javasnak esze ágába se jutott ezen a falon rést ütni, egy ujjal sem nyúlván a tulajdonképpeni bírói teendőkhöz. Ha ezen már nagyon unalmassá, s nagyon kellemetlenné válni kezdő vitának csakugyan ez volt a fő indoka, úgy némi vigasztatást lehet meríteni abból a jövőre nézve. A múlt alkalommal bennrekedt beszédek, elmefuttatások egyszer csak véget érnek az igazságszolgáltatás és közigazgatás hívei közt, ezúttal a bár tárgy nélkül fennforgó antagonismus leviharzik, s remélhetőleg nem kerül az újólag felszínre, tán éppen ott, hol még kevésbbé volna az indokolt, s az általa előidézett időveszteség még sajnálatra méltóbb volna. Az országgyűlési szabadelvű párt május 4-én, pénteken esti 7 órakor értekezletet tart. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét Gergve elnök megnyitván Tisza Kálmán miniszterelnök bejelenti, hogy a holnapi ülésben fog válaszolni a keleti kérdésben a kormányhoz intézett három interpellatióra, névszerint a Chorin, Somssich és Irányi által benyújtottakra , és pedig mindhárom interpellatióra egy válaszban adandja meg a viszonyokhoz mért felvilágosításokat, megjegyezvén, hogy Somssich interpellációjának csak első pontjára fog a válaszban reflectálni és a dunai hajózásra vonatkozó kérdésre egy más alkalommal fogja megadni a választ. A kérdés nagy fontossága tekintetéből a válasz részleteit a képviselőházban fogja előterjeszteni. Ezután tárgyalás alá kerültek a gyámügyijavaslatban a szülői hatalomra vonatkozó indítványok, t. i. a Teleszky által és az Apponyi gróf által benyújtott indítványok. Tisza miniszterelnök Teleszky indítványát, melyre ajavaslatnak a szülői hatalomra vonatkozó részét a közig, bizottsághoz kívánja utasíttatni újabb tárgyalás végett, nem ellenzi, de Apponyi indítványát, mely az igazságügyi bizottságra kívánja bízni ezen résznek megállapítását, miután nagyban késleltetné a tárgyalás menetét, határozottan ellenzi. Az értekezlet a miniszterelnök felszólalása értelmében állapodik meg, s ezzel a tanácskozás véget ért. Mint a „Bud. Corr.“ Bécsből táviratilag értesül, a magyar előlegezési ügylet, melyről esti lapunk adott hírt, elvileg meg van ugyan állapítva, de a részletek és feltételek iránt még foly az alkudozás. (Ugyan mi van hát megállapítva, ha még a feltételek sincsenek ?) A reichsrath képviselőházban holnap adja meg a választ az osztrák miniszterelnök Giskra interpellációjára a keleti kérdésben. A paritás tehát tökéletes ebben a tekintetben is, mert nálunk is holnap válaszol a miniszterelnök a keleti kérdésben tett interpellációkra. Az osztrák képviselőház szabályai szerint vita tárgyává teheti a választ, s bécsi lapok szerint fogja is tenni. A Gotthard-vasút ügye újabb diplomatiai stádiumba lépett. A svájczi kormány még a múlt év végén kérte Német- és Olaszországot, hogy a Bernben tartandó conferentiára, mely a vasút válságos helyzete felett tanácskozzék, képviselőket küldjenek. A német kormány hosszas halogatás után most válaszolt, hogy küld képviselőt, ha megtudja az olasz kabinet nézeteit a kérdés felöl. Az olasz kormány azonban mind a mai napig nem válaszolt, s az olaszok törekvése úgy látszik oda irányul, hogy a vasút jelenlegi igazgatósága és társulata bukjék meg. Az olaszok ugyanis haragusznak, hogy bár ők nagyobb összeggel járultak az építéshez, mint a többi résztvevők, mégis a svájcziak kerítették kezeikbe egészen az igazgatást és az építést, s hozzá még roszul is építették. A svájczi kormány most Németországhoz fordul támogatásért, mert különben a catastropha elkerülhetlen. tegza. Török vendégeink. Meneküljünk ki néhány órára az öröm s lelkesedés mámorából, melybe török vendégeink s az általuk képviselt eszme merítettek bennünket és pihenjünk meg kissé maguknak az egyéneknek szemléletén, kik megjelenésük által ezen örömet s lelkesedést előidézték. Valóban mindeddig erre még alig vettünk időt. Az ember önzésében bizonyos tekintetben megfeledkezik arról, kinek valamely boldogságot köszönhet. Az egyénben nem annyira magát a személyt tekinti s tünteti ki, mint inkább a közeget, az eszközt, mely őt boldoggá tette. . . Pedig a mi vendégeink, mint ilyenek is megérdemlik a figyelmet, a török nemzet érdekesebb alakokat aligha küldhetett volna hozzánk. Képviselőiben úgyszólván elküldte múltját, jelenét, jövőjét. Sajátszerű, időszakos jelleget találhatunk föl ugyanis ezekben, vonásokat, melyek bizonyos mérvben a régi viszonyokra emlékeztetnek, a mint ezek között élt a török nép ; nagyobb mérvben az átmeneti korszakra, melyben most él, legnagyobb mérvben azonban a most végbemenő fejlődésre, mely ismét bizalomra hív fel jövője iránt. Szakítsunk ki tehát ezen vonások közül néhányat. A vendégeket általában két részre lehet osztani : öregekre és fiatalokra. Valósággal csak kettőre illenék az első megnevezés, a küldöttség vezetőjére Szulejman sejkre, ki tisztes ősz már s a martialis Hoszny beyre, ki most kezd deresedni; nem messze áll azonban tőlük a két fekete Mehemmet sem — az ulema s a lycaeumi aligazgató — kik jóllehet fehér hajszálakkal még nem dicsekedhetnek, de azért méltán beillenek az öregebbek közé. Határozottan megsértené azonban valaki a szőke Tadir jogtanárt és a legfeketébb Terük szerkesztőt, ha őket öregeknek vélné és minden kétség kikerülése czéljából nem lesz fölösleges megemlíteni, hogy fentnevezett urak az említett korosztályba való beosztásukat csakis saját maguknak tulajdoníthatják, kiváló előszeretettel s szüntelenül forgolódván ugyanis amazok csoportjában. Legföljebb Terüik effendi tesz néha kivételt, amennyiben majd itt, majd ott fordul meg, ez azonban ismét valamennyi társáét fölülmúló mozgékonyságának tudandó be. Az öregeket tehát mindenekelőtt az jellemzi, hogy keveset beszélnek. Ennek magyarázatja pedig az lehet, hogy a törökön kívül nagyobbára más nyelvet nem értenek s igy az áldozatkész Erődi Béla valódi életszükséget pótol náluk, de nálunk is. Nevezetesen a jó sejk, és az aligazgató nem igen szaporítják a szót. No meg, a mozgékony szerkesztő úr. Ez utóbbinak úgy szólva még hangját sem hallottuk. Pedig azok a nevető szemek, az ajk körüli gúnyos vonás, szellemre engednek következtetni. Egy megjegyzéséről mindazonáltal tudomást szereztünk : ő állította föl a polgárok bankettjén ama nagy tételt hogy a korán tiltja ugyan a bort, de a pezsgőt nem, a miért is emezt meg szabad inni. Különben ez rágalom is lehet, mit a derék Terük hallgatag természete eléggé bizonyít. A tanár, az ulema és a képviselő már hivatásuknál fogva sem vonhatják ki magukat a beszéd alól. Közöttük az utolsót hallgatják legörömestebb mert röviden s magvasan szónokol. A sejk ellenben ritkán szólal meg és akkor sem ereszkedik részletekbe. De hisz a köszönetnél, a viszonzásnál nincs szükség náluk a sok szóra. A néző csak tekintsen arczukba és megtalálja ott mindazt, mit tán mondani kívánnának. Olyan szelíd, mondhatni méla komolyság húzódik át ez arczokon, melyeket felvidít néha valamely fölvillanó kellemes érzelem s melyek egy izomrándulása oly sokat mondóvá válik azután. Testük tartása méltóságteljes s mégis alázatos, ha tetszik valami, nem tüntető módon nyilvánítják, ha köszönnek valamit, nem áradozások és hajlongások között teszik azt. Sőt ellenkez szőleg. Mintha éppen ekkor hiányoznék náluk a kellő méltánylás és hálálkodás ereje; egy édesen fölczikázó, egyetértő pillatást váltanak csupán, hirtelen homlokukhoz kapnak, a fej meghajlik, s ezzel kifejeztek mindent. A fiatalok sem sokkal zajosabbak. A többnyire délereg ifjakban a tüzesvérű magyar ember több életet szeretne látni. Pedig így is meglehetne velük elégedve. Az előrehaladott nyűgöt alig állíthat ki műveltebb, s az illem szabályait gondosabban megőrző fiatalokat. A szemlélő nem győz eleget csodálkozni azon a finom viseleten, melyet bárhol is tanúsítottak. Magatartásuk komoly, férfias ; fellépésük szerény, ment a kihívástól. S ezt megfigyelik úgy egymást, mint a közönség irányában. Az öregek közé — kik rendesen külön állanak vagy ülnek — nem keverednek, félrevonulva helyezkednek egymás mellé és mintegy áhítattal tekintenek oda, hol az agg Szulejmán turbánja s az alatt barna arcza látszik. Nyilvánosan maguk között alig beszélnek, nem sugdosnak, nem tesznek megjegyzéseket, hanem hallgatagon árulja el kiki, hogy mit gondol. Vannak intézmények és szokások, melyek bármily szépek vagy magasztosak is legyenek a vendéglátó nép előtt, az idegent néha mégis furcsán érintik és mosolyra késztetik. A mi vendégeink előtt semmi sem furcsa, semmi sem nevetséges. Itt-ott meglepetéssel, de udvarias elismeréssel fogadnak bármit is. Sőt annyira terjed figyelmük, hogy meglesnek egyes mozdulatokat s megkísértik utánozni azokat. E mellett mi sem esik terhükre, kezeiket ugyanazon buzgósággal százszor is emelgetik, hogy viszonozzanak egy őket illető üdvözlést; őket nem bántja az összecsődült, körülrajzó tömeg bámészkodása, nem valamely lelkes hazafinak tettlegességben nyilatkozó rokonszenvi kitörései, a legcsekélyebb intést is megértik, a legcsekélyebb figyelem is boldogítja őket. Pedig nagyobbára előkelő emberek vagy gazdag családok gyermekei. Még határozottabb körvonalakban nyilatkozik egyéniségük, akkor, midőn beszélnek. Beszédmódjuk mindenesetre sajátszerű, sőt első pereben a tagolás éneklő s szakadozott voltánál fogva nem éppen kellemes benyomást idéz elő. De e helyett kárpótolnak gondolatjaik tartalmassága, eszméik bősége által. Az öregek beszéde szóvirágos, keletiesen képletes. Megvan náluk mindig az a találó, elmés point, mely a mondottakat olykor hosszadalmasságuk mellett is sikerült egészszé avatja föl. Az ifjak általában jobb szónokok s folyékonyabban élnek a nyelvvel. Különösen a két fiatal: Baghib bey, (kit társai Robespierrenek neveznek) s a csinos Resad bey keltettek néhányszor méltó feltűnést franczia beszédjeik által. Az utóbbi a legjobb, az első a leglelkesebb szónok közöttük. Nem kell hinni azonban, hogy annyira kapnának a beszéden. Ritka s mintegy benső egyetértéssel tudják meg ők, hogy hol és kinek kell szót emelni. A szónoklásban való ügyességüket szépen mutatták be a náluk tisztelgő küldöttségek elfogadásánál. Nem lehettek értesülve arról, hogy kiknek fognak válaszolni , minden egyes beszéd tehát rögtönzött beszéd volt. A tolmács ugyan ott állt mellettük, de meglátszott rajtuk, hogy szinte a szóló arczából olvasták ki annak szavait, kitalálták legottan ezek magvát és válaszukban szorosan ezt ragadták meg. Minden előleges megbeszélés nélkül állott elő egyik-másik, a szerint a mint a hozzájuk intézett beszéd tartalma utasításul szolgált, hogy ki lesz képes arra a legméltóbban felelni. S ez volt az oka, hogy talpra esett, szép beszédet kapott mindenki. Míg ezek mellett a nyugodt s mérsékelt hangot soha szem elől nem tévesztik, meglepő lelkesültségnek adnak rögtön helyet, mihelyt hazájukról van szó. Arról a sokat gyalázott, megvetett, nyomorgatott hazáról! Jól esik itt a rokonnemzet keblén kiönteni, szabadon kifejezhetni, hogy menynyire szeretik, imádják ők a szülőországot; jól esik, mert hisz tudják, hogy csak itt értik meg és méltányolják igazán honszeretetük magasztos érzelmét. A nagy gyülekezetekben rendesen elő is hozták. Látni kellett a szónok kipiruló arczát, hallani elragadtatástól megeredt beszédét és akkor fogalmat szerezhetett az ember arról a rendkívüli ragaszkodásról, melylyel e nép hazája iránt viseltetik. De csalódnék az, ki e ragaszkodásban korlátolt, vak szeretetet keres csupán, mely azután semmi egyébre tekintettel nincsen. Ez nem áll. Maguk, a török nemzetnek ide küldött képviselői cáfolják meg e véleményt. Ők maguk beismerik és ismételten hangoztatják, hogy hátramaradtak, hogy sokat, nagyon sokat kell tenniök, ha epést akarnak tartani a miveit nyűgöt államaival. És ígérik, hogy megteszik e sokat. Megfeszítik erejüket, szakítanak a múlt tétlenségével, százados traditiókat döntenek sírba, hatásaikban kiszámíthatlan áldozatokat hoznak , de véghez viszik azt, mit maguk elé kitűztek. S ez jövőjükre nézve biztosabb garantia lesz, mint minden diplomatiai garantia. Majd az oroszokra térnek át. Az ember azt hinné, hogy a szónok — főleg ha fiatal ember — túlzásba esik e tárgy érintésénél, s hogy kifejezéseiben a fajgyűlölet heve lesz a túlnyomó elem. Nem az. Az a méltóságosan emelkedett hang megmarad, csak itt-ott fojtja el a keserűség. A szavakat nem a szenvedély adja az alakra, hanem a meggyőződés, az önérzet. Tényeket, ,való tényeket sorol elő, s ezek mindegyike az ellenséget hatalmasan sújtó vád, nemzetére nézve hatalmas igazolás . . . Pedig tán oka s joga volna kitörni. Megbélyegezhetné nyíltan azt a népet, mely nyomorultan áskálódott mindig hazája ellen, mely gaz módon fölhasználta ennek gyöngéit — és midőn látta, hogy mégsem bir annak szívósságán diadalmaskodni, levetette végre álcráját, és most fölfegyverezte óriás hadát, hogy romba döntse, vérbe fojtsa létjogát s kipusztítsa fiait. Csak ekkor, ezen gondolatnál ragadja el egy perezre a szónokot az indulat; arczát vér futja el, szeme szikrákat hány s karja, görcsösen húzódik össze. Hanem a másik pillanatban maga körül tekint és fölhevülése csendes mosolyban vész el. Körötte ujongó tömeget lát, egy idegen haza fiait, de kiknek szivében visszhangot keltett minden szava, kik őt megértették s most vele éreznek, lelkesülnek. . . És ezen látványból megnyugvást merit, erőt és bizodalmát. . . . Boldog és szép napok ezek. . . Ámde lent kelet felé bömböl már az ágyú és vértől ázik a föld. Holnap, holnapután útra kelnek a mi kedves vendégeink is, hogy visszatérjenek testvéreikhez, kik e perczekben az élet-halál harczát vívják. Nem tartóztatjuk, hadd menjenek, hová szivük türelmetlen heve bizonnyára már vonja őket. Vigyék azonban magukkal a magyar nemzet szives üdvözletét és kövesse őket s mindnyájukat ezer meg ezer ajk hő imája, hogy az igazságért küzdő fegyvereiket győzelem s dicsőség kisérje lépten nyomon. F. S. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház Ülése május 3. Elnök: Ghyczy Kálmán. Jegyzők: Molnár Aladár, Horváth Gyula, Orbán Balázs. A kormány részéről jelen vannak : Tisza Kálmán, Perczel Béla, Péchy T., Trefort, Szende, Bedekovich, Wenckheim B. K. Az ülés kezdődik i. e. 10 órakor. Napirenden van a gyámügyi törvényjavaslat tárgyalása. (Folytatás esti lapunkból.) Simonyi Ernő elfogadja a javaslatot, mert helyes alapelvből indul ki , habár nem minden részletével ért egyet. Polemizál Horváth Boldizsár és Paczolay ellen. Teleszky István helyesli, hogy a javaslat az anyagi jog idevágó részeit is fölvette körébe, mert ezek nélkül aliglehetett volna a gyámügyi eljárás alaki részét is szabályozni. Helyesli azt is, ami itt legélesebben volt megtámadva, a hagyatéki eljárás szabályozását. Kötelező hagyatéki eljárásunk ma nincs ; a nagykorúak önmaguk intézik ezt s bírói beavatkozás csak akkor történik, ha vagy a telekkönyvi intézmény vétetik igénybe, vagy peres eljárásra kerül a dolog. Bár így alapelveit helyesli a javaslatnak, ki kell jelenteni, hogy annak magánjogi szabványai s igy anyagi intézkedései korántsem mozognak helyes alapon , e részben tehát erről aggályai vannak a javaslat ellen s csak azon föltevésben fogadja el a javaslatot, hogy mód fog nyuttatni arra, hogy az általa javaslandó irányban a t.-j. magánjogi dispositió új vizsgálat alá vétessenek. Fogonyi Dénes nem fogadja el a javaslatot részletes tárgyalásra. Szilágyi Dezső nem akar a jelen vitában felvetett kérdésekkel foglalkozni, ő elfogadja a helyzetet úgy, a mint van s azt fogja vizsgálni, hogy a javaslat úgy, a mint van, megfelel-e az általa kitűzött czéloknak. Tagadja, mintha a házban bármely irányzat vagy státusférfiú azon szervezetet, melyekre a közigazgatás bízva van, vite corpusnak tekintette volna. Semminő alkotásban nem lehet első tekintetre eltalálni a gyakorlati élet követelményének mértékét, s azért, mert ezt nem találták el, senkire sem lehet a theória után való kizárólagos indulás vádját felhozni. Különösen nem lehet minden újítást azzal vádolni, főleg nem egy ily javaslat védelmében, mint a jelenlegi, mely szintén több új, részben sehol nem foganatosított intézmény valósítását kezdeményezi; s azért aligha zokon nem vétetnék, ha a „theoria“ ismert vádjával lépnének föl ellene, ő elfogadja a hármas czélt, mit a javaslat maga elé kitűz; azt is hiszi, hogy a javaslat képes lesz eljuttatni ama hármas czélhoz, de csak egy szakszerű, tárgyilagos vizsgálat alapján lehet s ennek elmulasztásával a czél kockáztatva lesz. Különösen a magánjogi szabványok igényelnek oly kimerítő, szigorú, úgy szólva kicsinyes átvizsgálást. A javaslat több ily intézkedése eddigi magánjogunktól eltér, új, helytelen kezdeményezéseket tesz. Az egész javaslatnak szerkezete pedig oly hiányos, egyöntetűség nélkül való, hogy már ez egy szempontból is szükséges a javaslat átvizsgálása. Van ugyan igyekezet a javaslatban, hogy a magánjogi kérdésekre nézve a kompetencia a bíróság maradjon, de ez igyekezet nem következetes, nem teljes, és több helyütt — a szerkezeti hiány folytán — egyenesen közigazgatási elbírálás alá ítéltetnek ily magánjogi kérdések.. A miniszter által ajánlt módot, hogy t. i. egyes szakaszokat, vagy egy csomó szakaszt utasítson a bizottsághoz vissza, nem tartja helyesnek, mert a fenforgó bajok sokkal számosabbak, sokkal szervesebbek, semhogy biztosíték lenne az iránt, hogy az így eszközölt tárgyalás nem hoz egy ellentmondásteljes alkotást létre. A plénumbeli tárgyalás általán alkalmazhatlan ily revisióra, föltéve mindig, hogy a jelen javaslat nagyobb része ily revíziót igénylő szervezeti, anyagi, technikai hibákból áll, ő bizonyíthatni véli, hogy ilyenekből áll. (Halljuk.) A harmadik szakasz célja a szülői hatalomban foglalt jogosítványokat meghatározni. Itt azon kérdés támad először is: kimerítőleg akarja-e ezt tenni vagy nem ? valjon törvényeinknek azon részei, melyek az atyai hatalom kifolyásait jogokban és kötelességekben megszabják és itt benn nem foglaltatnak, eltöröltetni szándékoztatik-e vagy nem ? Ha nem szándékoltatik eltöröltetni, mi marad meg belőle, mert ezt határozottan meg kell mondani. Meg kell mondani azt, ha váljon az atyának azon joga, hogy ő a kiskorú örökös számára utóörököst rendelhet, ezentúl is a szülői hatalom alkatrészét fogja-e képezni, tehát ezen jog átszáll-e a nagyszülőkre, a nagyanyára, az örökbefogadó szülőkre, az örökbefogadó anyára. Ez magánjogi kérdés. E törvény által az atyai hatalom eltöröltetik és helyébe il a szülői hivalm fogalma jó. A szülői hatalom úgy iratik körül, hogy az atyai hatalomban eddigi törvényeink szerint foglalt jogosítványokat nem találjuk benne. Mi történik tehát azon jogosítványokkal, melyek itt kihagyvák ? Vegyük a 25 §-t. A 25 §-ban az mondatik : „A kiskorúak a szülők iránt tartozó engedelmességre mindaddig, míg velük házi vagy vagyoni közösségben élnek, a házi fegyelem által szoríthatók. Már most nem hiszi, hogy a javaslatnak az lett vona czélja, hogy a házi fegyelem alkalmazását a kiskorúak irányában a vagyonközösség feltételéhez kösse. A vagyonközösség, az ősiség eltörlése után a mi jogunkban egészen mást jelent, mint jelentett 1848 előtt. Ma közös tulajdonostársi viszonyt jelent. Tehát attól volna függővé téve a fegyelmi hatalom gyakorlatának lehetősége a kiskorú felett, ha a kiskorú és a fegyelmi hatalmat gyakorló szülők közt közös tulajdonostársi viszony áll fönn valamely vagyonra nézve ? Ez bizonyára nem volt szándéka a javaslatnak. De ha vizsgáljuk e szakasz terminológiai szerkezetét, azt kell belőle következtetni. Menjünk a 35. §-ra. Ennek 10-ik pontja azt mondja, hogy: „a tékozlók saját, vagy hozzátartozóik és rokonaik kérelme folytán vagyonukra nézve gondnokság alá helyeztetnek. Már most, ha ezen dispositiót szószerinti értelmében veszi, ez nem igazolható és veszedelmes nyítást tartalmaz eddigi magánjogunkban. Hajlandó elhinni, hogy itt kimaradt valami a szövegből, mi a pedig a magánjogban bizonyára nagyon is szükséges volt. Eddigi jogunk szerint a tékozló az országos birói értekezlet anyagi részének 4-ik §-a értelmében vagyonára zárt kap, ha azok, kik köteles részre jogosítvák, e részek veszélyeztetését kimutatják. De ez csak felmenő és lemenő rokonokra van szorítva. Megengedi hogy ezt lehetne kiterjeszteni azokra is, akik irányában a tékozló tartási kötelezettséggel bír, de azt kérdi, minden oldalrokonnak, korlát nélkül miért engedtessék meg azon jog, hogy a tékozló gondnokság alá helyezését kieszközölje, mert más feltételt, mint a rokon kérelme és a pazarlás tényeget, nem kíván meg, annélkül, hogy kimutattatnék, hogy a tékozlás által a kérelmező jogaiban van veszélyeztetve, pl. örökrészében, vagy azért a tékozló jogilag tartási kötelezettséggel bírna. Nem hiszi, hogy annyira szándékozott volna a javaslat kiterjeszkedni, inkább azt hiszi, hogy a szerkezet hibás. A 37. §. szerint a szóbeli gyámrendeléshez itt 3 kifogástalan, e czélra meghívott tanú szükséges, az írotthoz egyszerűen csak két tanú kell a „kifogástalan“ tulajdonság és meghívás nélkül. Az a kérdés, mi az a kifogástalan tanú? Méltóztatnak tudni, hány végrendelet dől meg és pusztul el olyan okokból, mert az assistáló bizonyító személyek nem alkalmas tanuk. Mit értsünk kifogástalan tanuk alatt? Azokat a tanukat-, akik végrendeleti tanuk lehetnek, vagy azokat a tanukat, akik a perrendtartás szerint kifogástalanoknak tartatnak? Minden ez iránti felvilágosítás hiányzik. Felemlíti még a 38. és 53. §-sokat, s a törvénytelen gyermekeknek a családba való bevételét, mi nagy újítás. A 21. §. így szól: a törvénytelen gyermek eltartásához az anyán kívül kik és mily arányban tartoznak járulni, azt a bíróság szabja meg. Ezzel meg van változtatva a polgári törvénykönyv azon intézkedése, mely az eltartás kötelezettségét az apára rója, s nem állít helyébe más kötelezettséget. Más intézkedések ismét az anyai nagyapára hárítván a gondnoki kötelezettségeket, a törvénytelen apát és örököseit fölmentik a kötelezettségek alól. Még több részletet hoz fel, melyekkel a javaslat ellenmondásos voltát bizonyítja. Mindezek miatt elkerülhetlenül szükséges a javaslatot valamely szakbizottsághoz utasítani. (Élénk helyeslések. Felkiáltások. Szavazzunk!) Az átalános vitát elnök befejezetnek jelenti ki. Tissza Kálmán miniszterelnök és belügyminiszter: T. képv. ház! (Halljuk!) Miután már a tegnapi napon kijelelentettem volt, hogy ha a részleteknél egyes fejezetekre nézve, vagy egyes részekre vonatkozólag elvi különbséget involváló indítványok léteznek, én nem fogok azok ellen ellenszegülni, hogy az elvek itt eldöntetvén, a keresztülvitel az illető bizottsághoz utasítlassék. Minda mellett egy pár észrevételt tenni kötelességem. (Halljuk!) Ezek egyike az, hogy én igen helyeslem előttem szóló 1. képviselőtársam felszólalásának azon részét, melyben azt mondotta, hogy ő nem tartja czélszerűnek beszélni azokról, mik e törvényjavaslat keresztülvitelére, megítélésére szorosan nem tartoznak. Ezt helyeslem, hanem midőn ebből következőleg, mintegy hibáztatta azokat, kik szemben a múlt idők alkotásával a mostani kormány alkotásait kiemelték, az igazság érdekében lett volna, hogy hibáztassa azokat is, kik ezt az ellenkező eljárással provokálták. (Helyeslés a középről!) pedig hogy ez így történt, arról mindenki, ki tegnap a házban jelen volt, bizonyságot tehet. (Felkiáltások : Úgy van !) Én a törvényjavaslat irányában legelőször azon álláspontot foglaltam el, azt foglaltam el a bizottságban, azt foglalom el itt a képviselőházban, hogy én részemről mindahhoz, ami az árvaügyek kezelését, ellenőrzését, ezen egész törvénynek gyakorlati eredményét és így a hagyatéki eljárás módozatát is illeti, meggyőződésem szerint határozottan ragaszkodtam, s mind abban, ami más téren kimondatott, részemről igen szívesen kész vagyok nemcsak javítmányt elfogadni, de ha az általa törvény gyors életbeléptetését lehetővé teszem, még olyanokra is ráállam, pl. az anyagi magánjog körében, melyek némileg meggyőződésem szerint a törvényjavaslatban jobban vannak. Ez azon határ, melyet magamnak vontam és vonok, azaz fentartani mindent, mitől egy törvénynek gyakorlati haszna függ, mondom, a kezelés, ellenőrzés, a hagyatéki tárgyalás módozatai, de engedni a törvény létesülése czéljából, mindabban mi által az, amitől függ, veszélyeztetve nincsen. (Helyeslések több oldalon.) Hogy a kötelezettség sorrendje a szülői kötelességre nézve ezen törvényben is fellelhető, ezt, ha szükséges lesz, a részletes tárgyalásnál leszek bátor kimutatni s igy ez irányban a t. képviselő úrnak nem lehet aggálya. Bátor vagyok egyszersmind arra is hivatkozni, hogy az, amit a gondnokság alá helyezésre nézve, mint közigazgatási hatóság által gyakorolható jogmegszorítást említett, — ha jól emlékezem a 35. §. 7. pontjára nézve határozottan kimondatik, hogy annak módosításai felett a rendes bíróság határoz. Méltóztassék a 46. §-t megnézni, ahol idézve vannak azon pontok, melyekre nézve határozottan kimondatik, hogy a bíróság határoz. Különben azt sem tagadhatom, hogy a t. képviselő úr által tett észrevételek közt nem egy vonatkozik olyan tételre, amely az eredeti szövegben nem foglaltatik, de a bizottságban, éspedig, ha nem is jogi tekintélyeknek, de legalább jeles jogászoknak ismert férfiak által igtattatott be. Nem azért mondom ezt, hogy e helyen ítélni vagy határozni akarnék a felett, hogy melyik nézet helyesebb : a képviselő úré-e, vagy pedig azoké, kik azon §§-kat megváltoztatták. Azonban ez mindenesetre jelensége annak, hogy az, ami ezen javaslatban van, nem éppen oly határozott képtelenség, mert hiszen, — privative, ha méltóztatik kívánni, nevekkel is szolgálhatok, — elismert jogászok, és hogy még tovább menjek, mert a képviselő úr hivatkozott az Erdélyben fenlevő osztrák polgári törvénykönyvre, ha többek közt oly jogász indítványára történt a módosítás, aki éppen az erdélyi jogviszonyokat ismeri tüzetesen. De mondom, t. ház, nincs miért a ház türelmét hosszabban fárasztani; a törvényjavaslat megvitattatott, a t. ház határozhat a felett, elfogadja-e általánosságban ? Én a magam részéről tegnapelőtt is, tegnap is jeleztem, és ezen perezben is jeleztem ezzel szemben álláspontomat. Kifejeztem azon meggyőződésemet is még a tegnapi napon, hogy ha csakugyan, mint utóbb maga, barátom is mondá, főbb elveiben helyesli ezen törvényjavaslatot , akkor csakugyan magából a törvényjavaslat és a czélszerűség szempontjából indokolva azt, hogy e javaslat a részletes tárgyalás alapjául el ne fogadtassák, nem látom. Nem látom indokolva annyival kevésbé, miután ismételve kijelentettem, hogy ha létetnek bármely fejezet ellen — kivévén az általam életfeltételül kijelölteket — oly indítványok, melyek több részen vonulnak át, és ide értem, hogy kimondjam az anyagi polgári jogra vonatkozó részeket, ahhoz, hogy az ezen indítványokkal újra megfontolás alá vétessék, magam is teljes készséggel hozzájárulok. Ily irányban, ily tekintetben, de ismételve úgy, hogy ami a kezelésre, ellenőrködésre és hagyatékra vonatkozik, ami a törvény gyakorlatiságára vonatkozik, ahhoz határozottan ragaszkodom — kérem méltóztassék a t. hát a törvényjavaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadni. (Helyeslés.) Erre a szavazás rendje felett hosszabb vita támad, melynek végén a ház a javaslatot részletes tárgyalás alapjául elfogadja. Következik a részletes tárgyalás. Teleszky István az első rész címének megállapodását függőben hagyatni kéri. Apponyi Albert indítványozza, hogy az első fejezet átdolgozás végett az igazságügyi bizottsághoz utasíttassék. Teleszky István a 2. §-t következőleg kívánja szövegeztetni : ,,A kiskorúak atyai hatalom, esetleg gyámság alatt állanak“. Minthogy pedig a javaslatnak szorosan a magánjog köréhez tartozó intézkedéseire nézve szabatosabb szervezet szükséges, e czélból a javaslatot a közigazgatási, vagy valamely szakbizottsághoz utasítani kívánja. Erre hossabb vita keletkezik, melyben részt vesznek: Kállay Béni, Zichy Nándor, Tisza Kálmán, Sennyey Pál, Guiltier Gyula. Végre határozatba megy, hogy az indítványok ki fognak nyomatni, s a holnapi ülésben kerülnek tárgyalásra. Az ülés d. u. 2 órakor véget ért.