Ellenőr, 1880. május (12. évfolyam, 204-254. szám)

1880-05-16 / 230. szám

Előfizetési árak : Egész évre . 20 frt — kr. Évnegyedre . 5 frt — kr. Félévre . . 10 .­­ , Egy hónapra . 1­9­80 „ Szerkesztési iroda : Budapesten, váczi kör­út 26. szám (fő­út sarkán.) Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Posta úttal csak bérmentes leveleket fogadunk el. Egyes szám ára 4 kr. ELLEN­Ő­R REGGELI KIADÁS. Hirdetések felvétele a kiadóhivatalban: Budapesten, váczi kör­út 26. szám (fő­út sarkán). Továbbá Daube G. I. és társánál M.-Frankfurtban. Hirdetésekért járó díj csakis az „Ellenőr“ kiadó­hivatala által nyugtázott számla ellenében fizetendő. Kiadó hivatal : Budapesten, váczi kör­út 26. sz. (fa-ist sarkán). Ide intizendök az előfizetitek it a lap tzitkü­lditire vonatkozó mindaz feltrHart. 230. szám. Budapest, vasárnap, május 16. 1880. XII. évfolyam. Budapest, május 15 A franczia képviselőház elfogadta a gyülekezésről szóló törvényt, és pedig úgy, hogy az igazságügyminiszter javaslatára mel­lőzte Lepére belügyminiszter javaslatát. Két­ségtelennek látszik, hogy a kabinet cserben hagyta egyik tagját, hogy megmentse ma­gát, vagy legalább is azért, mert jogosnak tartotta a radicálisok követelését. Lepére miniszter aligha fogja eltűrni ezt a kudar­­czot, és akkor talán többet is magával ra­gadhat a cabinet mérsékelt tagjai közül. * Az ausztriai nyelvkérdésbe beleszóltak a prágai cseh tanulók és mesterlegények is a maguk módja szerint. Macskazenét adtak Mach egyetemi rectornak és Klebs tanárnak és mind akettőnek beverték ablakait. A két tanár beszédet tartott néhány napja a Ca­­rolina-egylet lakomáján és hangsúlyozták, hogy teljes erejükből ellenezni fogják a prá­gai egyetem csehesítését. A bécsi lapok ke­serűséggel emlékeznek meg ezen kihágásról, néhány cseh lap azonban mentegeti, sőt iz­gatja a honfitársakat. Ez eset furcsa világot vet a csehek békülékenységére. Ha tovább haladnak ezen az úton, csakhamar vége lesz az új aerának, melyet Taaffe gróf inaugurált. Az urak házának legközelebb kineve­zendő tagjai közt lesz állítólag Lobkowitz herczeg képviselő is. A kormány minden vita nélkül szeretné az urak házában elfogadtatni a költségvetést. Hírlik azonban, hogy a közoktatási minisz­ter költségvetését erősen bírálni szándékoz­nak a liberális urak. A csehek nógatásának engedve, mint a „N. W. Abendblatt“ irja, Sziléziára is ki akarja terjeszteni az osztrák kormány a hi­vatalos nyelv használatára vonatkozó ren­deletét. * A török minisztertanács — mint a „Turquie“ írja — múlt szombaton állapí­totta meg és terjesztette a szultán elé a nagyhatalmak jegyzékére adandó választ. A török kormány azt válaszolja, hogy hajlandó megállapítani a hatalmakkal egyetértve a conventio végrehajtására szükséges rendsza­bályokat, de azt kívánja, hogy előbb nem­zetközi enquete-bizottság vizsgálja meg a tényállást a helyszínen. A porta különben iparkodik megen­gesztelni a nagyhatalmakat azzal, hogy csa­patokat küld Albániába és iparkodik határt vetni a mozgalomnak. E hó 13-án és 14-én négy kisázsiai zászlóalj érkezett Skutariba, amelyek minden baj nélkül foglalták el a koriakot. Izzet pasa kormányzó kijött a vár­ból és ismét elhelyezkedett a kormányzói palotában. Skutari ismét lecsöndesedett. Da­razzon át legközelebb új tíz zászlóaljat vár­nak Skutariba. Úgy látszik továbbá , hogy az albán liga, amennyiben szervezett hatalomnak te­kinthető, nem fog támadást intézni senki ellen, még Montenegro ellen sem. A sku­­tarii bizottság felszólította az ipeki, djakovai és gurinyei albánokat, hogy törjenek be kö­zös erővel Montenegróba. Ali pasa, az ipeki liga vezére azonban azt válaszolta, hogy ők csak az albán terület védelmezésére fognak szorítkozni. * Granville körjegyzékét, melyben a ber­lini szerződés végrehajtására közös actiót ajánl, fölolvasták ugyan a nagyhatalmak külügyminiszterei, de másolatban nem adták át az angol nagykövetek. Granville nem in­dítványoz határozott rendszabályokat, de Granville körjegyzékére támaszkodva külön javaslattal lépett föl Oroszország, a­melyben hathatós rendszabályokkal kívánja kötele­zettségei teljesítésére bírni a török kormányt. Berlinből azt is jelentik, hogy az an­gol kormány conferentiát akar összehivatni a berlini szerződés függő pontjainak végre­hajtása érdekében. Azt mondják, hogy az olasz kormány tartózkodó állást foglal el Granville kör­jegyzékével, illetőleg indítványával szemben. Sőt a római hivatalos körök nagy határo­zottsággal tagadják azt, hogy Olaszország indítványozta a katonai beavatkozást Albá­niában, de még jobban azt, hogy Olaszor­szág részt akar venni ebben a beavatko­zásban.* Említettük már, hogy Bismarck her­czeg ismét fordul-készül és pedig a liberá­lisok felé. Ezen nézetünket megerősíti a né­metországi lapokban közölt következő com­muniqué : „A kanczellár jobban lelkesedik nagy művéért mint valaha , annál inkább lelkesedik, minél köze­lebb van nagy művének befejezéséhez, a­mely foly­ton nagyobb és nagyobb lesz. De épen most elke­seríti és fárasztja őt az ellenállás, kivált akkor, ha megfontolja, hogy kik ellenkeznek vele. Különben beszéde végén világosan kijelentette a kanczellár : „Ha rászánhatják magukat a liberálisok, hogy sem­miesetre sem követik a centrumot, én erőm szakad­táig hozzájárulok ehhez a törekvéshez.“ Ha tehát örül a haladópárti sajtó, hogy „hattyúdalát“ mon­dotta el a kanczellár, mindenesetre feltételesen örül­het csak, a feltételt pedig, reméljük, már eddig is megsemmisítette az a hatás, melyet a kanczellár beszéde gyakorolt a nemzeti elemekre, és az a készség, a­melyet ezek az elemek egyhangúlag nyil­vánítanak, kijelentve, hogy ők követik a kanczellár fölszólítását.“ A kanczellár hajlandó tehát visszatérni régi szerelméhez a liberálisokhoz. Miképen? Azt ő tudja. Az is lehetséges, hogy a na­­tionalliberálisokat megnyeri, de nem veszti el a conservativeket, és akkor nem kell föl­oszlatnia a birodalmi gyűlést sem. A kan­c­ellár fordulásából rögtön azt következtet­ték, hogy a birodalmi gyűlés nem lesz hosszúéletű. E hírt azonban alaptalannak mondják. Az egész kérdés magyarázatául meg­jegyezzük, hogy a nationalliberálisok hű tá­mogatói voltak Bismarcknak a német egy­ség megteremtésében. A clericalis centrum ellenben mindenkor particularista volt, a conservativ pártnak pedig nagy része. Bis­marck herczeget pedig a particularisms buktatta meg a napokban a hamburgi kér­désben. Bismarck herczeget kihallgatáson fogadta e hó 13-án a szász király, a­ki azért uta­zott Berlinbe, mert személyesen akart érte­kezni a kanczellárral a hamburgi kérdés és a szövetséges államokhoz intézett körjegy­zék fölött. Hírlik, hogy Bismarck herczeg nagy megelégedéssel nyilatkozott ezen talál­kozás eredményéről. A pénzügyi bizottság ma tárgyalta a tiszai vasút megvételéről szóló szerződést és törvényja­vaslatot. A szerződést a bizottság elfogadta az 5. § kivételével, melyet visszaküld a közlekedési bi­zottságnak. Magát a törvényjavaslatot szintén el­fogadta a bizottság, de némi változtatásokat tett, nevezetesen a 3. §-nál kimondta, hogy a tiszai vasútnak nemcsak miskolcz-debreczeni, hanem a debreczen-püspök-ladányi vonat és az északkeleti vasút üzletkezelése alá helyeztessék, a 4. §-nál pedig hozzájárult a közlekedési bizottság megálla­podásához. Bécsben az adószedést illetőleg reformokat terveznek. A javaslat szerint az adók posta­­utalványokkal volnának fizetendők. Az eszme, melyet a bécsi községtanács megpendített, nem új ugyan, annyi azonban kétségtelen, hogy a terve­zett nyítás foganatosítása által a jóakaratú adózó­kon igen-igen könnyítenének. Az az eljárás, mely­­szerint bármely postahivatalnál lefizethető és postautalvány kíséretében rendeltetési helyére uttatható az adó, egyrészt nagyon sok kelle­metlen időveszteségtől kímélné meg az adófizető közönséget, másrészt meg alkalmassá válhat arra, hogy az adócalamitások jelentékeny részét or­vosolja. Az ily postautalványok kétrétűre lehetne készíteni, olyképen, hogy az adóhivatal egyik felét levágná és azt az adófizetőnek nyugtatványképen visszaszármaztatná, nökké és főconsullá nevezték ki. A diplomatiai tes­tületben azért rendeli el Trikupis ezeket a válto­zásokat, mert meg van győződve, hogy Francziaor­­szág és Anglia kezdeményezésére legközelebb hozzá fognak a görög-török határ rendezéséhez. Genf, máj. 15. A községi tanács eltiltotta a klerikálisok által, az oktatási törvény ellen aláírá­sok toborzására május 16. és 17-re tervezett tünte­téseket, hogy idejében elejét vegye oly rendzava­rásnak, a­minő hasonló alkalommal már előfordult. Táviratok. Zimony, máj. 15. (Eredeti távirat.) A szerb kormány megszaporította az albán határon az őr­ségeket, mert attól tart, hogy az albánok betörnek a határon. Prága, máj. 15. A cseh természetvizsgálók és orvosok congressusát és az országos földmivelési ki­állítást ma itt megnyitották. Páris, máj. 15. A képviselőház tárgyalta a gyülekezési törvényt és 263 szavazattal 204 elle­nében elfogadta az igazságügyminiszter azon in­dítványát, hogy a rendőrbiztosok megjelenhetnek a gyűlésekben és intéseket adhatnak, de nem osz­lathatják föl a gyűléseket. Ezután a miniszté­rium indítványai szerint az egész törvényjavaslatot elfogadta a ház. — Lepére belügyminiszter kije­lentette Freycinet miniszterelnök előtt, hogy haj­landó állásáról leköszönni. Parlamenti körökben Jules Simont és Leroyert emlegetik mint a senátus elnökévé kiszemelt jelöltet. — Tourcoingban a munkások strikeja megszűnt , Roubaixban azonban még folyvást tart. Tegnap már kevesebb ember csoportosult össze. A nyugalom nem zavartatott meg. Páris, máj. 15. Az „Europe diplomatique“ pé­­tervári tudósítások után jelenti, hogy az orosz cabinet Granville lord köriratát igen kedve­zően fogadta. A czár ismét meglátogatta Gorcsa­­kov herczeget s vele a legbehatóbban érte­kezett,­­mely alkalommal a birodalmi kanczellár ismételten sürgeté, hogy még Badenbe utazása előtt kapja meg a czártól elbocsáttatását, honnan a négy téli hónap kivételével, amelyet Párisban fog tölteni, többé nem szándékozik távozni. London, máj. 15. (Eredeti távirat.) A nagy­hatalmak visszautasították az orosz kormány azon javaslatát, hogy katonai közbelépéssel intéztessék el az albán-montenegrói viszály. A nagyhatalmak korainak jelentették ki ezt a javaslatot A viszály békés elintézésének reményéről még most sem mondottak le a nagyhatalmak. Szófia, máj. 15. (Posit. Corr.) Georgiev, Bul­gária bukaresti diplomatiai ügynöke, benyújtotta lemondását. Madrid, május 15. A szabadelvű dynastikus pártok mind egyesültek, hogy állást foglaljanak Canovas del Castillo minisztériuma ellen. Ezáltal szabadelvű és monarchikus minisztérium megala­kulása lehetségesnek látszik. Athén, máj. 15. A királyi család jövő csütör­tökön utazik Triesztbe.­­ A hivatalos lap közli a hadsereg újjászervezéséről szóló törvényt. Athén, máj. 15. (Posit. Corr.) A párisi és római követségeket új emberekkel fogják legköze­lebb betölteni. Byzant­iosz szófiai diplomatiai ügy­ Rovás. Van nekem egy régi barátom, a­ki a legjobb fiú a világon, de nem tud megválni ötvenes évei­nek daczára sem azon gonosz szándékától, misze­rint elkövet utoljára is egy szörnyű regényt. Ez a Holdassy — mert ő az — egy épen olyan pró­zai vidéken lakik, a­milyen a saját egyénisége; mihelyt azonban megnyílik az álczás bálok idénye, vagy feltárja sátrait valamely jótékonysági vásár, azonnal rohan ide „a fővárosba.“ A­ki azonban azt hinné, hogy ez ellenállhatatlan vonzódás egy akár élvsóvár, akár szívteljes emberre vall , az nagyon csalódnék. Holdassy egyik sem. Neki az élvezésről annyira nincs fogalma, hogy tulajdon unalmasságát is mulattatónak tartja. Hogy pedig a könyörületnek még csak sejtelme sincs meg benne, hi­szen az már eléggé világos a jelzett tényből, miszerint románkró akar lenni okvetlenül. A­mi őt Budapestre „töveszti“, az mindig csak a számítás, hogy tárgyat talál vagy anyagot gyűjthet vajúdó koponyája váran­dós egerének nevetséges létesülésére. Mostanság a szokottnál is bolondabbult állapotba jutott. Egyrész­ről, ugyanis olvasott azon nevezetes mozgalomról, mely a regényirodalom emelését tűzte ki feladatául. Másrészről, pedig nem maradt hatásta­lanul rá azon még nevezetesebb mozgalom sem, mely a költészet meztelenségeinek eltakará­sával akar üdvözülni. És meg kell vallani, hogy az ilyen mozgalmakból egy is elég arra, hogy a Holdassyak tökéletesen önkívületbe essenek. Avagy nem látunk-e eszmevesztettségben­­ el­e­d­z­e­n­i felettük némely nagyon komoly, sőt rendkívül elmés embereket is ? Mellőzve itt — előlegesen — a regényirodalom emelésére vonatkozó mozgalmat, melyre visszatérünk utóbb a románkod­ó Holdassy tápságos kotkodácsolásainak méltánylása végett is : időzzünk egy kissé azon ötletnél, mely a költészeti alakokra berlini figelevelet vagy pápai bá­dogot vél illeszthetni, erkölcsi toilette gyanánt. Tudva van, hogy a n­a­g­y németek, midőn szerfelett morálisnak akarják feltüntetni nemzetüket, mindig a kis francziák feslettségére alapítják a hasonlati bi­zonyítványt. Aztán,persze csak „tanulmányozás“ végett, átültetnek saját tisztaságaik szűzföldjére minden irodalmi és színházi „botrányt“, a­melylyel a ször­nyű Páris fajtalankodó természete igyekszik meg­rontani az emberiség angyali hivatását. Na de rá­adják ezekre mindig a rosz és éktelen fordítás lep­lét, és ebben áll az ő figefalánk szeplőtlenségük leveledzésének bujasága. Ezen protestáns fingásko­­dástól a katholikus szemérmeteskedésre térve , jól emlékszem, hogy, — 1867. kezdetén, Rómában — melyet az exilium vége előtt még látni akar­tam — a szent Péter templomának szobrászati szépségeinél milyen meglepetéshez jutottam az egyházilag szabadalmazott útmutató azon figyel­meztetése által, miszerint érdekes lesz meggyő­ződnöm a síremléki bájos alakok központi dra­périájának mivoltáról. Meg is győződtem az illetés által. Kongó bádogból állott a márvány­­mesterművekre nehezedő egész tartuffiade. Az erényeskedés ilyen színjátéka nélkül nem jutna eszébe soha senkinek egyéb, mint a hódolat ama remeklések előtt. Az illetékes cicerone vigyorgó figyelmeztetése után azonban, a touristák bi­zony elnevetik többnyire magukat, mert hát töp­­renkedniök kell, okvetlenül, szentségesen, hogy „vájjon mi van a bádog alatt.“ — Az angol iro­dalom egyik vezértagja, Southey Róbert, a kö­vetkező képet rajzolt (The Doctor czímű nagy művében) a nemzetebeli kegyeskedőkről : „Egy kedélyes római katholikus ember mondása szerint némely egyéneknek lekötelező hibái többet érnek, mint némely másoknak fanyar és rideg erényei. Ez az úr téved ugyan, de nem annyira fogalmá­ban mint kifejezéseiben. Mert az erény nem fa­nyar soha, és a mely mérvben rideggé válik, azon mérvben vonhatni kétségbe valódiságát. Mielőtt bizonyos szerzetes — szent Gáliban — világra jött volna, (Iso lett aztán a neve) anyja azt álmodta, hogy egy tövisdisznót fog szülni. És ez álom tel­jesült is, a­mennyiben fiából olyan szent ember lett, a­ki valósággal tüskés állat volt szúrós eré­nyeinek tömörsége által. Nézetem szerint az ilyen fajta erkölcsösséggel senki sem óhajt, érintkezni.“ Southey, azonban, fedezett fel mégis valakit Skócziában (hol én is láttam olyat, nem egy­szer) a­kiről elmondja előbb, hogy „a lágy és zsíros“ fajtából való „egész kenetteljesség“ volt, s aztán feljegyzi vóli érzelmét, miszerint „ennél már mégis inkább szerzem a tövisdisznót.“ Bizony furcsa az a mozgalom — főleg költők részéről — a mely az irodalmi alakok meztelenségé­nek felöltöztetésén töri a bölcs fejét, mintha csak a néhai Bomba királyt akarná ünnepelni, a ki kék nadrágot parancsolt rá a nápolyi ballerinákra. Hát mit akar csinálni amaz ötlet a mythologiával, bibliá­val s az egész világ mindenkori irodalmával? És tegyük fel, hogy megsemmisíthetné mindazt, a mi eddig írva jön s a minek illető íróit büszkeségük gyanánt tekintik az illető országok : ugyan mi volna belőle a nyereség? Hát nam látják, hogy a classikus idomzatok izlésfinomító mezetlensége helyett a Zola iskolájának undorító csupaszságai, levetkőzött rútsá­gai tódulnának az előtérbe, mint a reális élet személyesítői, az erkölcsök javításának ezége alatt? Sajnálom, hogy nem voltam jelen a képvise­lőház azon ülésében, mely az Irányi Dániel tisz­teletreméltó egyénisége által tartott erkölcsi lec­­­két megéljenzi. Szerettem volna élvezni ezen él­jenzésnek arc­ulati ihletettségét. Az országházban soha nem szerepelt nagyobb képmutatás, mint ak­kor, amaz „élénk helyeslésekben“ — főleg ha ko­molyaknak akarták magukat vétetni. Nem mondom én, hogy az Irányi beszéde nem tartalmazott sok iga­zat. De azt már állítom, hogy a szépirodalomra, és színházakra vonatkozólag nem lehet semmi gyakorlati hordereje. És nem is kívánatos, hogy legyen. Ez a mai világ is bűnös egy kissé, kétségtelenül —­ mint volt egy kissé a teg­napi, tegnapelőtti és a paradicsomi is — hanem hát azért mégsem lesz vége, míg a holnapi, hol­naputáni és az utolsónapi világ is nem lett egy kissé bűnössé, a végítélet kedvéért, ad majorem D­e­­ glóriám. És mégis abból a képviselőházi ülésből kelt ki azon erkölcsi tojás, mely a költé­szeti meztelenségek felruházására rejti magá­ban a köpenyeget. Hiszen én nem bánom, akár­mit csináljanak is élhetetlen teremtményeikkel az illető novellisták és poéták (a valódiak úgyis a saját eszük szerint állítják elő­lényeiket), hanem az ellen már tiltakozom én is, hogy a nemzeti és népszínház az unalom és el­­hagyottság tanyáivá tétessék az erények szent nevében. Nekünk annak a két, illetőleg három ma­gyar színháznak a tétele nem virtus kérdés, hanem faji érdek és n­y­el­v­t­er­j­e­sz­t­é­si feladat. Már­pedig a közönséget nem lehet sem megfogni, sem megtartani az erényes osítoz­­hatása iránti biztosítással. És én remény­em, hogy azok a franczia vígjátékok és operettek nem lesznek száműzve színpadainkról ezután sem, kivéve ha a publicumot kényszeríteni akarjuk, hogy másfelé keressen magának mulatságot. Mindezekből eléggé világos, hogy nem lehet­tem meglepetve a Holdassy megjelenése által, már csak a költészeti meztelenség kendő­zésére vonatkozó mozgalom szempontjából sem. Hát még a regény-irodalom emelése fe­lüli hir ! Hiszen ő ennek nem állhatott ellent, még ha nem lett volna is hozzá jótékonysági sokada­­lom. Találkoztam is vele a Károlyi palotában már az első napon. Ekkor azonban — esős idő lévén, mely a kerti regényességet tönkre tette — nem sokáig mulattam vele. Aztán némi előkészületre is volt szükségem, hogy kissé megtréfálhassam hiszé­kenységét ismét. Találkozást rendeztem tehát vele az utolsó napra. Mi történt ama pénteknapon, ar­ról tudomást szerezhetnek maguknak a legköze­lebbi rovásból azon olvasóim, a­kik érdeklődnek a regényes dolgok iránt. Budapest, május 15. Albánia egy idő óta fokozottabb mérv­ben vonja magára Európa érdeklődését. Eddig csak arról volt nevezetes, hogy félbarbár lakossága teljes anarchiában élt. Nem csak Európa, de a porta tekintélyét sem ismerte el. Hasztalan gyűlt össze Európa Berlinben, hasztalan kötötte meg a berlini szerződést, hasztalan rendelte el a porta Montenegro igényeinek teljesítését, hasztalan küldött csapatokat a határra a birtok­átadás végett, az albánok époly ke­vésbé vették Európát, mint törvényes sou­­verainüket, a padisáht. Az albán-montengrói határon hetek, hónapok óta hadiállapot lé­tezik. Az ellenséges csapatok nem egyszer összecsaptak. Vér is folyt, az európai béke daczára Mindez csak azt bizonyította, hogy a porta nem tud parancsolni albán alattvalói­nak. Ehhez pedig már rég hozzászokott Európa. Újabban azonban az albán-montenegrói ügy sokkal érdekesebb fordulatot vett. Hire járt, hogy az albánok kikiáltották független­­ségöket, s akadnak, kik e körülményből messzeható következtetéseket vonnak le a Balkán-félsziget új államalakulására, Tö­rökország feltartóztathatatlan felbomlására, az európai világbéke kimarad­hatatlan meg­zavarodására. Lehetnek, kik visszagondolnak Szerbia és Montenegró, Románia és Bulgária régibb történeteire, hol szintén szelídebb méretű autonomistikus törekvések képezték a moz­galom kiindulását, mely a porta felsőbbségi hatalmának fokozatos meglazulásával végül ez államok teljes függetlenségére vezetett. A­kinek kedve telik a combinatiókban, foglalkozhatik ily messzemenő politikai pro­blémákkal, mielőtt ily ingoványos talajra lépne, jó lesz azonban meggondolnia két dolgot. Az első az, hogy az albánok felett a porta fensőbbsége mindig inkább csak névleges volt, mint tényleges ; s a második az, hogy az albánok mohamedánok és katholi­­kusok, tehát nem szlávok, s következéskép­­pen nem alkalmasak arra, hogy a Balkán­félsziget szláv confoederatióját elősegítsék. Részünkről egyelőre természetesen ah­hoz kell ragaszkodnunk, hogy a török bi­rodalom mostani alakjában fentartassék. Még mindig nem tudunk teljesen lemondani a reményről, hogy a portának mostani korlá­tozott területe mellett sikerülni fog életké­pességét bebizonyítani s a fensősége alatt álló tartományokban a rendet fentartani. S ezt annál inkább is remélhetjük, mert az al­bánokat illetőleg még a whig angol kabinet sem lesz más nézeten. A liberális angol kormány kedvezni fog tőle telhetőleg a gö­rögöknek, s a philhellen áramlat alig fog gyümölcsök nélkül maradni. De az albánok seperatistikus törekvését legfölebb az ola­szok és oroszok fognák elősegíteni, de alig úgy, hogy abból hasznot vonhatnának. Hogy ma működnek ily izgatások Al­bániában, az kétségtelen. Szintúgy természe­tes az is, hogy Oroszország jó szemmel nézi azokat, mint olyanokat, melyek kellemet­lenné teszik a porta helyzetét. Mindez azon­­ban nem zárja ki, hogy a porta diadalmas­kodjék e nehézségeken. S ha ez nem sike­rülne Törökországnak, nem Oroszországnak lesz e miatt ok az örömre, s nem nekünk lesz okunk a busulásra. Az autonóm Albánia első­sorban Mon­tenegrónak lesz kellemetlen. A szegény por­tának zsebre kelle dugnia minden apró és nagy impertinentiát, a­mit Osetinyében ki­gondoltak, mert bizonyos lehetett felőle, hogy a keresztyén civilisatio orrlevágó apos­tolai mögött álló czári protectio Törökország ellen zuditja egész Európát. Oroszország di­plomatája mindig a legjobb hírnévnek ör­vendett s az ilyen izgága csinálás neki a legtöbb esetben sikerült. A portát lehetett is kényszeríteni, mert hát a szegény portá­nak pénzre is volt szüksége, adóssága is volt. De melyik európai hatalmasságnak lesz kedve az albánok és montenegróiak bel­­ügyeibe beavatkozni. Albániát nem fogja Európa oly módon védelme alá fogni, mint Törökországot és ép azért Albániának jogá­ban fog állani Montenegrót derekasan elpá­holni, ha Montenegro arra okot ad, a­nélkül, hogy egy európai nagyhatalmasságnak is kedve kerekednék a két jó szomszéd népet barátságos ölelkezésében zavarni. S hogy ilyen ölelkezéseknél nem Albánia fogja a rö­­videbbet húzni, azt az eddigi tapasztalatok után alig szükséges bizonyítgatni. Végül az a gyanú sincs egészen ki­zárva, hogy az egész autonomistikus törek­vést a porta iiscenirozza, melynek a hatal­mak pressiójával szemben ily módon talán könnyebben sikerül kellemetlen feladatától megszabadulnia. Bármint legyen is, végződjék az albán mozgalom akár a porta fensőbbségének meg­szilárdulásával,, akár az albánok autonómiá­jával, monarchiánk s az európai béke szem­pontjából egyiket sem tarthatjuk veszedel­mesnek. A koronáról. Az „Egyetértés” mai számában reflectál azon sorainkra, melyeket a korona valódiságát kétségbe­vonó közleményére tegnap írtunk. Elismeri, hogy tüzetesen szóltunk a tárgyról, mindazáltal nem követi példánkat s még a mellett más térre is viszi át a vitát. Mellékes dolgokkal foglalkozik, miket mi is csak combinatió és eshetőség gyanánt hoztunk föl arra; azonban, mit leghatározottabban támadtunk meg közleményében, egy szóval sem tér vissza, hanem végül a következő kérdést teszi föl : Miért van a zománczos lemezeken csak nyolc­ apostol és nem tizenkettő, holott a műtörténelem minden adata az utóbbi szám mellett s az előbbi ellen harczol ? — miért van a zománczos lemezek keresztforradása dur­ván kilyukasztva, hogy a kereszt csavarszege bele legyen il­leszthető s ha koronának szánták e lemezeket , miért nem készítettek szándékosan lyukat a keretek számára? — mivel volna az indokolható, hogy szent István állító­lagos koronáját elpusztítsák, alsó abroncsát félredobják, a zománczos lemezeket eldarabolják pusztán azért, hogy darab­jait egy később készült s részben magántermészetű diadém­­mal a Dukász-félével összetákolják ? feltehető-e a kegyeslelkü, szerény Gézáról s az áhita­­tos, szent Lászlóról, hogy épen akkor engedjék Istvánnak a pápa által adományozott koronáját eldarabolni, a mikor István épen szentté avattatott? E kérdések elsejére igen jó feleletet ad a mai „Vasárnapi Újság“ Hampel József tollából, melyet ajánlunk az „Egyetértés“ figyelmébe. A zománczos lemezeken azért van csak nyolcz apos­tol, mert négyet levágtak belőle. Ez bizonyíthat azon föltevés mellett, melyet már múltkor fölemlí­tettünk, hogy t. i. e lemezek, mielőtt a Szent Ist­ván koronáját képezték, más czélra is szolgáltak. De egyéb következtetést alig lehet e tényből le­vonni, hacsak könnyelmű hypothesisekbe nem aka­runk ereszkedni. S ezzel meg van adva a felelet a második pontra is, mely különben is alig bir fontossággal bárki szemében. Ami a harmadik pontot illeti, minden törté­nelmi hagyomány amellett bizonyít, hogy Dukász diadémjét a Szent István koronájához forrasztot­ták. S ha e ténynek van valami elfogadható ind­oka, az bizonynyal nem Géza és László kegye­­letlensége, hanem azon egyszerű körülmény, hogy Dukász diadémje sokkal fényesebb volt, mint a Szent István koronájának eredeti diadémje. De részünkről nem ebben találjuk a kérdés súlypontját. Ha az „Egyetértés” egyszerűen meg­elégszik azzal, hogy tudományos kételyeket táplál aziránt, hogy a mai korona ugyanaz, melyet Sil­vester ajándékozott szent Istvánnak — ha csak ennyit mond és semmit mást, akkor egy szorosan vett tudományos kérdést vetett volna föl, melyet ugyan alig sikerült volna bebizonyítania, de így magában alig keltett volna oly visszahatást, min­t közleménye keltett. Mert nem az volt az „Egyet­értés“ közleményének lényege, hanem az, mit annak végén ritkított betűkkel szedetett, hogy t. i. „a mostani korona nem az, melyhez a magyar nemzet nyolczszáz év óta köté rajongó hitét és lelkesedését.“ Föltéve, de meg nem engedve, hogy Dukász diadémjét nem a Szent István koronájához illesz­tették, a magyar korona iránti lelkesedés continui­­tását Gézától és Szent Lászlótól fogva még ez esetben sem lehetne kétségbe vonni, s következő­leg még e teljesen igazolatlan és hypothetikus esetben sem lehetne azt állítani, a­mit az „Egyet­értés“ következtet. Mondjon az „Egyetértés“ a­mit neki tetszik; állítson fel furcsábbnál furcsább, bizarabbnál biza­­rabb tételeket ; keressen mesterséges kibúvó ajtóka Lapunk mai számához fél ív melléklet van csatolva

Next