Ellenőr, 1880. május (12. évfolyam, 204-254. szám)
1880-05-16 / 230. szám
Előfizetési árak : Egész évre . 20 frt — kr. Évnegyedre . 5 frt — kr. Félévre . . 10 . , Egy hónapra . 1980 „ Szerkesztési iroda : Budapesten, váczi körút 26. szám (főút sarkán.) Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Posta úttal csak bérmentes leveleket fogadunk el. Egyes szám ára 4 kr. ELLENŐR REGGELI KIADÁS. Hirdetések felvétele a kiadóhivatalban: Budapesten, váczi körút 26. szám (főút sarkán). Továbbá Daube G. I. és társánál M.-Frankfurtban. Hirdetésekért járó díj csakis az „Ellenőr“ kiadóhivatala által nyugtázott számla ellenében fizetendő. Kiadó hivatal : Budapesten, váczi körút 26. sz. (fa-ist sarkán). Ide intizendök az előfizetitek it a lap tzitkülditire vonatkozó mindaz feltrHart. 230. szám. Budapest, vasárnap, május 16. 1880. XII. évfolyam. Budapest, május 15 A franczia képviselőház elfogadta a gyülekezésről szóló törvényt, és pedig úgy, hogy az igazságügyminiszter javaslatára mellőzte Lepére belügyminiszter javaslatát. Kétségtelennek látszik, hogy a kabinet cserben hagyta egyik tagját, hogy megmentse magát, vagy legalább is azért, mert jogosnak tartotta a radicálisok követelését. Lepére miniszter aligha fogja eltűrni ezt a kudarczot, és akkor talán többet is magával ragadhat a cabinet mérsékelt tagjai közül. * Az ausztriai nyelvkérdésbe beleszóltak a prágai cseh tanulók és mesterlegények is a maguk módja szerint. Macskazenét adtak Mach egyetemi rectornak és Klebs tanárnak és mind akettőnek beverték ablakait. A két tanár beszédet tartott néhány napja a Carolina-egylet lakomáján és hangsúlyozták, hogy teljes erejükből ellenezni fogják a prágai egyetem csehesítését. A bécsi lapok keserűséggel emlékeznek meg ezen kihágásról, néhány cseh lap azonban mentegeti, sőt izgatja a honfitársakat. Ez eset furcsa világot vet a csehek békülékenységére. Ha tovább haladnak ezen az úton, csakhamar vége lesz az új aerának, melyet Taaffe gróf inaugurált. Az urak házának legközelebb kinevezendő tagjai közt lesz állítólag Lobkowitz herczeg képviselő is. A kormány minden vita nélkül szeretné az urak házában elfogadtatni a költségvetést. Hírlik azonban, hogy a közoktatási miniszter költségvetését erősen bírálni szándékoznak a liberális urak. A csehek nógatásának engedve, mint a „N. W. Abendblatt“ irja, Sziléziára is ki akarja terjeszteni az osztrák kormány a hivatalos nyelv használatára vonatkozó rendeletét. * A török minisztertanács — mint a „Turquie“ írja — múlt szombaton állapította meg és terjesztette a szultán elé a nagyhatalmak jegyzékére adandó választ. A török kormány azt válaszolja, hogy hajlandó megállapítani a hatalmakkal egyetértve a conventio végrehajtására szükséges rendszabályokat, de azt kívánja, hogy előbb nemzetközi enquete-bizottság vizsgálja meg a tényállást a helyszínen. A porta különben iparkodik megengesztelni a nagyhatalmakat azzal, hogy csapatokat küld Albániába és iparkodik határt vetni a mozgalomnak. E hó 13-án és 14-én négy kisázsiai zászlóalj érkezett Skutariba, amelyek minden baj nélkül foglalták el a koriakot. Izzet pasa kormányzó kijött a várból és ismét elhelyezkedett a kormányzói palotában. Skutari ismét lecsöndesedett. Darazzon át legközelebb új tíz zászlóaljat várnak Skutariba. Úgy látszik továbbá , hogy az albán liga, amennyiben szervezett hatalomnak tekinthető, nem fog támadást intézni senki ellen, még Montenegro ellen sem. A skutarii bizottság felszólította az ipeki, djakovai és gurinyei albánokat, hogy törjenek be közös erővel Montenegróba. Ali pasa, az ipeki liga vezére azonban azt válaszolta, hogy ők csak az albán terület védelmezésére fognak szorítkozni. * Granville körjegyzékét, melyben a berlini szerződés végrehajtására közös actiót ajánl, fölolvasták ugyan a nagyhatalmak külügyminiszterei, de másolatban nem adták át az angol nagykövetek. Granville nem indítványoz határozott rendszabályokat, de Granville körjegyzékére támaszkodva külön javaslattal lépett föl Oroszország, amelyben hathatós rendszabályokkal kívánja kötelezettségei teljesítésére bírni a török kormányt. Berlinből azt is jelentik, hogy az angol kormány conferentiát akar összehivatni a berlini szerződés függő pontjainak végrehajtása érdekében. Azt mondják, hogy az olasz kormány tartózkodó állást foglal el Granville körjegyzékével, illetőleg indítványával szemben. Sőt a római hivatalos körök nagy határozottsággal tagadják azt, hogy Olaszország indítványozta a katonai beavatkozást Albániában, de még jobban azt, hogy Olaszország részt akar venni ebben a beavatkozásban.* Említettük már, hogy Bismarck herczeg ismét fordul-készül és pedig a liberálisok felé. Ezen nézetünket megerősíti a németországi lapokban közölt következő communiqué : „A kanczellár jobban lelkesedik nagy művéért mint valaha , annál inkább lelkesedik, minél közelebb van nagy művének befejezéséhez, amely folyton nagyobb és nagyobb lesz. De épen most elkeseríti és fárasztja őt az ellenállás, kivált akkor, ha megfontolja, hogy kik ellenkeznek vele. Különben beszéde végén világosan kijelentette a kanczellár : „Ha rászánhatják magukat a liberálisok, hogy semmiesetre sem követik a centrumot, én erőm szakadtáig hozzájárulok ehhez a törekvéshez.“ Ha tehát örül a haladópárti sajtó, hogy „hattyúdalát“ mondotta el a kanczellár, mindenesetre feltételesen örülhet csak, a feltételt pedig, reméljük, már eddig is megsemmisítette az a hatás, melyet a kanczellár beszéde gyakorolt a nemzeti elemekre, és az a készség, amelyet ezek az elemek egyhangúlag nyilvánítanak, kijelentve, hogy ők követik a kanczellár fölszólítását.“ A kanczellár hajlandó tehát visszatérni régi szerelméhez a liberálisokhoz. Miképen? Azt ő tudja. Az is lehetséges, hogy a nationalliberálisokat megnyeri, de nem veszti el a conservativeket, és akkor nem kell föloszlatnia a birodalmi gyűlést sem. A kancellár fordulásából rögtön azt következtették, hogy a birodalmi gyűlés nem lesz hosszúéletű. E hírt azonban alaptalannak mondják. Az egész kérdés magyarázatául megjegyezzük, hogy a nationalliberálisok hű támogatói voltak Bismarcknak a német egység megteremtésében. A clericalis centrum ellenben mindenkor particularista volt, a conservativ pártnak pedig nagy része. Bismarck herczeget pedig a particularisms buktatta meg a napokban a hamburgi kérdésben. Bismarck herczeget kihallgatáson fogadta e hó 13-án a szász király, aki azért utazott Berlinbe, mert személyesen akart értekezni a kanczellárral a hamburgi kérdés és a szövetséges államokhoz intézett körjegyzék fölött. Hírlik, hogy Bismarck herczeg nagy megelégedéssel nyilatkozott ezen találkozás eredményéről. A pénzügyi bizottság ma tárgyalta a tiszai vasút megvételéről szóló szerződést és törvényjavaslatot. A szerződést a bizottság elfogadta az 5. § kivételével, melyet visszaküld a közlekedési bizottságnak. Magát a törvényjavaslatot szintén elfogadta a bizottság, de némi változtatásokat tett, nevezetesen a 3. §-nál kimondta, hogy a tiszai vasútnak nemcsak miskolcz-debreczeni, hanem a debreczen-püspök-ladányi vonat és az északkeleti vasút üzletkezelése alá helyeztessék, a 4. §-nál pedig hozzájárult a közlekedési bizottság megállapodásához. Bécsben az adószedést illetőleg reformokat terveznek. A javaslat szerint az adók postautalványokkal volnának fizetendők. Az eszme, melyet a bécsi községtanács megpendített, nem új ugyan, annyi azonban kétségtelen, hogy a tervezett nyítás foganatosítása által a jóakaratú adózókon igen-igen könnyítenének. Az az eljárás, melyszerint bármely postahivatalnál lefizethető és postautalvány kíséretében rendeltetési helyére uttatható az adó, egyrészt nagyon sok kellemetlen időveszteségtől kímélné meg az adófizető közönséget, másrészt meg alkalmassá válhat arra, hogy az adócalamitások jelentékeny részét orvosolja. Az ily postautalványok kétrétűre lehetne készíteni, olyképen, hogy az adóhivatal egyik felét levágná és azt az adófizetőnek nyugtatványképen visszaszármaztatná, nökké és főconsullá nevezték ki. A diplomatiai testületben azért rendeli el Trikupis ezeket a változásokat, mert meg van győződve, hogy Francziaország és Anglia kezdeményezésére legközelebb hozzá fognak a görög-török határ rendezéséhez. Genf, máj. 15. A községi tanács eltiltotta a klerikálisok által, az oktatási törvény ellen aláírások toborzására május 16. és 17-re tervezett tüntetéseket, hogy idejében elejét vegye oly rendzavarásnak, aminő hasonló alkalommal már előfordult. Táviratok. Zimony, máj. 15. (Eredeti távirat.) A szerb kormány megszaporította az albán határon az őrségeket, mert attól tart, hogy az albánok betörnek a határon. Prága, máj. 15. A cseh természetvizsgálók és orvosok congressusát és az országos földmivelési kiállítást ma itt megnyitották. Páris, máj. 15. A képviselőház tárgyalta a gyülekezési törvényt és 263 szavazattal 204 ellenében elfogadta az igazságügyminiszter azon indítványát, hogy a rendőrbiztosok megjelenhetnek a gyűlésekben és intéseket adhatnak, de nem oszlathatják föl a gyűléseket. Ezután a minisztérium indítványai szerint az egész törvényjavaslatot elfogadta a ház. — Lepére belügyminiszter kijelentette Freycinet miniszterelnök előtt, hogy hajlandó állásáról leköszönni. Parlamenti körökben Jules Simont és Leroyert emlegetik mint a senátus elnökévé kiszemelt jelöltet. — Tourcoingban a munkások strikeja megszűnt , Roubaixban azonban még folyvást tart. Tegnap már kevesebb ember csoportosult össze. A nyugalom nem zavartatott meg. Páris, máj. 15. Az „Europe diplomatique“ pétervári tudósítások után jelenti, hogy az orosz cabinet Granville lord köriratát igen kedvezően fogadta. A czár ismét meglátogatta Gorcsakov herczeget s vele a legbehatóbban értekezett,mely alkalommal a birodalmi kanczellár ismételten sürgeté, hogy még Badenbe utazása előtt kapja meg a czártól elbocsáttatását, honnan a négy téli hónap kivételével, amelyet Párisban fog tölteni, többé nem szándékozik távozni. London, máj. 15. (Eredeti távirat.) A nagyhatalmak visszautasították az orosz kormány azon javaslatát, hogy katonai közbelépéssel intéztessék el az albán-montenegrói viszály. A nagyhatalmak korainak jelentették ki ezt a javaslatot A viszály békés elintézésének reményéről még most sem mondottak le a nagyhatalmak. Szófia, máj. 15. (Posit. Corr.) Georgiev, Bulgária bukaresti diplomatiai ügynöke, benyújtotta lemondását. Madrid, május 15. A szabadelvű dynastikus pártok mind egyesültek, hogy állást foglaljanak Canovas del Castillo minisztériuma ellen. Ezáltal szabadelvű és monarchikus minisztérium megalakulása lehetségesnek látszik. Athén, máj. 15. A királyi család jövő csütörtökön utazik Triesztbe. A hivatalos lap közli a hadsereg újjászervezéséről szóló törvényt. Athén, máj. 15. (Posit. Corr.) A párisi és római követségeket új emberekkel fogják legközelebb betölteni. Byzantiosz szófiai diplomatiai ügy Rovás. Van nekem egy régi barátom, aki a legjobb fiú a világon, de nem tud megválni ötvenes éveinek daczára sem azon gonosz szándékától, miszerint elkövet utoljára is egy szörnyű regényt. Ez a Holdassy — mert ő az — egy épen olyan prózai vidéken lakik, amilyen a saját egyénisége; mihelyt azonban megnyílik az álczás bálok idénye, vagy feltárja sátrait valamely jótékonysági vásár, azonnal rohan ide „a fővárosba.“ Aki azonban azt hinné, hogy ez ellenállhatatlan vonzódás egy akár élvsóvár, akár szívteljes emberre vall , az nagyon csalódnék. Holdassy egyik sem. Neki az élvezésről annyira nincs fogalma, hogy tulajdon unalmasságát is mulattatónak tartja. Hogy pedig a könyörületnek még csak sejtelme sincs meg benne, hiszen az már eléggé világos a jelzett tényből, miszerint románkró akar lenni okvetlenül. Ami őt Budapestre „töveszti“, az mindig csak a számítás, hogy tárgyat talál vagy anyagot gyűjthet vajúdó koponyája várandós egerének nevetséges létesülésére. Mostanság a szokottnál is bolondabbult állapotba jutott. Egyrészről, ugyanis olvasott azon nevezetes mozgalomról, mely a regényirodalom emelését tűzte ki feladatául. Másrészről, pedig nem maradt hatástalanul rá azon még nevezetesebb mozgalom sem, mely a költészet meztelenségeinek eltakarásával akar üdvözülni. És meg kell vallani, hogy az ilyen mozgalmakból egy is elég arra, hogy a Holdassyak tökéletesen önkívületbe essenek. Avagy nem látunk-e eszmevesztettségben eledzeni felettük némely nagyon komoly, sőt rendkívül elmés embereket is ? Mellőzve itt — előlegesen — a regényirodalom emelésére vonatkozó mozgalmat, melyre visszatérünk utóbb a románkodó Holdassy tápságos kotkodácsolásainak méltánylása végett is : időzzünk egy kissé azon ötletnél, mely a költészeti alakokra berlini figelevelet vagy pápai bádogot vél illeszthetni, erkölcsi toilette gyanánt. Tudva van, hogy a nagy németek, midőn szerfelett morálisnak akarják feltüntetni nemzetüket, mindig a kis francziák feslettségére alapítják a hasonlati bizonyítványt. Aztán,persze csak „tanulmányozás“ végett, átültetnek saját tisztaságaik szűzföldjére minden irodalmi és színházi „botrányt“, amelylyel a szörnyű Páris fajtalankodó természete igyekszik megrontani az emberiség angyali hivatását. Na de ráadják ezekre mindig a rosz és éktelen fordítás leplét, és ebben áll az ő figefalánk szeplőtlenségük leveledzésének bujasága. Ezen protestáns fingáskodástól a katholikus szemérmeteskedésre térve , jól emlékszem, hogy, — 1867. kezdetén, Rómában — melyet az exilium vége előtt még látni akartam — a szent Péter templomának szobrászati szépségeinél milyen meglepetéshez jutottam az egyházilag szabadalmazott útmutató azon figyelmeztetése által, miszerint érdekes lesz meggyőződnöm a síremléki bájos alakok központi drapériájának mivoltáról. Meg is győződtem az illetés által. Kongó bádogból állott a márványmesterművekre nehezedő egész tartuffiade. Az erényeskedés ilyen színjátéka nélkül nem jutna eszébe soha senkinek egyéb, mint a hódolat ama remeklések előtt. Az illetékes cicerone vigyorgó figyelmeztetése után azonban, a touristák bizony elnevetik többnyire magukat, mert hát töprenkedniök kell, okvetlenül, szentségesen, hogy „vájjon mi van a bádog alatt.“ — Az angol irodalom egyik vezértagja, Southey Róbert, a következő képet rajzolt (The Doctor czímű nagy művében) a nemzetebeli kegyeskedőkről : „Egy kedélyes római katholikus ember mondása szerint némely egyéneknek lekötelező hibái többet érnek, mint némely másoknak fanyar és rideg erényei. Ez az úr téved ugyan, de nem annyira fogalmában mint kifejezéseiben. Mert az erény nem fanyar soha, és a mely mérvben rideggé válik, azon mérvben vonhatni kétségbe valódiságát. Mielőtt bizonyos szerzetes — szent Gáliban — világra jött volna, (Iso lett aztán a neve) anyja azt álmodta, hogy egy tövisdisznót fog szülni. És ez álom teljesült is, amennyiben fiából olyan szent ember lett, aki valósággal tüskés állat volt szúrós erényeinek tömörsége által. Nézetem szerint az ilyen fajta erkölcsösséggel senki sem óhajt, érintkezni.“ Southey, azonban, fedezett fel mégis valakit Skócziában (hol én is láttam olyat, nem egyszer) akiről elmondja előbb, hogy „a lágy és zsíros“ fajtából való „egész kenetteljesség“ volt, s aztán feljegyzi vóli érzelmét, miszerint „ennél már mégis inkább szerzem a tövisdisznót.“ Bizony furcsa az a mozgalom — főleg költők részéről — a mely az irodalmi alakok meztelenségének felöltöztetésén töri a bölcs fejét, mintha csak a néhai Bomba királyt akarná ünnepelni, a ki kék nadrágot parancsolt rá a nápolyi ballerinákra. Hát mit akar csinálni amaz ötlet a mythologiával, bibliával s az egész világ mindenkori irodalmával? És tegyük fel, hogy megsemmisíthetné mindazt, a mi eddig írva jön s a minek illető íróit büszkeségük gyanánt tekintik az illető országok : ugyan mi volna belőle a nyereség? Hát nam látják, hogy a classikus idomzatok izlésfinomító mezetlensége helyett a Zola iskolájának undorító csupaszságai, levetkőzött rútságai tódulnának az előtérbe, mint a reális élet személyesítői, az erkölcsök javításának ezége alatt? Sajnálom, hogy nem voltam jelen a képviselőház azon ülésében, mely az Irányi Dániel tiszteletreméltó egyénisége által tartott erkölcsi leckét megéljenzi. Szerettem volna élvezni ezen éljenzésnek arculati ihletettségét. Az országházban soha nem szerepelt nagyobb képmutatás, mint akkor, amaz „élénk helyeslésekben“ — főleg ha komolyaknak akarták magukat vétetni. Nem mondom én, hogy az Irányi beszéde nem tartalmazott sok igazat. De azt már állítom, hogy a szépirodalomra, és színházakra vonatkozólag nem lehet semmi gyakorlati hordereje. És nem is kívánatos, hogy legyen. Ez a mai világ is bűnös egy kissé, kétségtelenül — mint volt egy kissé a tegnapi, tegnapelőtti és a paradicsomi is — hanem hát azért mégsem lesz vége, míg a holnapi, holnaputáni és az utolsónapi világ is nem lett egy kissé bűnössé, a végítélet kedvéért, ad majorem De glóriám. És mégis abból a képviselőházi ülésből kelt ki azon erkölcsi tojás, mely a költészeti meztelenségek felruházására rejti magában a köpenyeget. Hiszen én nem bánom, akármit csináljanak is élhetetlen teremtményeikkel az illető novellisták és poéták (a valódiak úgyis a saját eszük szerint állítják előlényeiket), hanem az ellen már tiltakozom én is, hogy a nemzeti és népszínház az unalom és elhagyottság tanyáivá tétessék az erények szent nevében. Nekünk annak a két, illetőleg három magyar színháznak a tétele nem virtus kérdés, hanem faji érdek és nyelvterjesztési feladat. Márpedig a közönséget nem lehet sem megfogni, sem megtartani az erényes osítozhatása iránti biztosítással. És én reményem, hogy azok a franczia vígjátékok és operettek nem lesznek száműzve színpadainkról ezután sem, kivéve ha a publicumot kényszeríteni akarjuk, hogy másfelé keressen magának mulatságot. Mindezekből eléggé világos, hogy nem lehettem meglepetve a Holdassy megjelenése által, már csak a költészeti meztelenség kendőzésére vonatkozó mozgalom szempontjából sem. Hát még a regény-irodalom emelése felüli hir ! Hiszen ő ennek nem állhatott ellent, még ha nem lett volna is hozzá jótékonysági sokadalom. Találkoztam is vele a Károlyi palotában már az első napon. Ekkor azonban — esős idő lévén, mely a kerti regényességet tönkre tette — nem sokáig mulattam vele. Aztán némi előkészületre is volt szükségem, hogy kissé megtréfálhassam hiszékenységét ismét. Találkozást rendeztem tehát vele az utolsó napra. Mi történt ama pénteknapon, arról tudomást szerezhetnek maguknak a legközelebbi rovásból azon olvasóim, akik érdeklődnek a regényes dolgok iránt. Budapest, május 15. Albánia egy idő óta fokozottabb mérvben vonja magára Európa érdeklődését. Eddig csak arról volt nevezetes, hogy félbarbár lakossága teljes anarchiában élt. Nem csak Európa, de a porta tekintélyét sem ismerte el. Hasztalan gyűlt össze Európa Berlinben, hasztalan kötötte meg a berlini szerződést, hasztalan rendelte el a porta Montenegro igényeinek teljesítését, hasztalan küldött csapatokat a határra a birtokátadás végett, az albánok époly kevésbé vették Európát, mint törvényes souverainüket, a padisáht. Az albán-montengrói határon hetek, hónapok óta hadiállapot létezik. Az ellenséges csapatok nem egyszer összecsaptak. Vér is folyt, az európai béke daczára Mindez csak azt bizonyította, hogy a porta nem tud parancsolni albán alattvalóinak. Ehhez pedig már rég hozzászokott Európa. Újabban azonban az albán-montenegrói ügy sokkal érdekesebb fordulatot vett. Hire járt, hogy az albánok kikiáltották függetlenségöket, s akadnak, kik e körülményből messzeható következtetéseket vonnak le a Balkán-félsziget új államalakulására, Törökország feltartóztathatatlan felbomlására, az európai világbéke kimaradhatatlan megzavarodására. Lehetnek, kik visszagondolnak Szerbia és Montenegró, Románia és Bulgária régibb történeteire, hol szintén szelídebb méretű autonomistikus törekvések képezték a mozgalom kiindulását, mely a porta felsőbbségi hatalmának fokozatos meglazulásával végül ez államok teljes függetlenségére vezetett. Akinek kedve telik a combinatiókban, foglalkozhatik ily messzemenő politikai problémákkal, mielőtt ily ingoványos talajra lépne, jó lesz azonban meggondolnia két dolgot. Az első az, hogy az albánok felett a porta fensőbbsége mindig inkább csak névleges volt, mint tényleges ; s a második az, hogy az albánok mohamedánok és katholikusok, tehát nem szlávok, s következésképpen nem alkalmasak arra, hogy a Balkánfélsziget szláv confoederatióját elősegítsék. Részünkről egyelőre természetesen ahhoz kell ragaszkodnunk, hogy a török birodalom mostani alakjában fentartassék. Még mindig nem tudunk teljesen lemondani a reményről, hogy a portának mostani korlátozott területe mellett sikerülni fog életképességét bebizonyítani s a fensősége alatt álló tartományokban a rendet fentartani. S ezt annál inkább is remélhetjük, mert az albánokat illetőleg még a whig angol kabinet sem lesz más nézeten. A liberális angol kormány kedvezni fog tőle telhetőleg a görögöknek, s a philhellen áramlat alig fog gyümölcsök nélkül maradni. De az albánok seperatistikus törekvését legfölebb az olaszok és oroszok fognák elősegíteni, de alig úgy, hogy abból hasznot vonhatnának. Hogy ma működnek ily izgatások Albániában, az kétségtelen. Szintúgy természetes az is, hogy Oroszország jó szemmel nézi azokat, mint olyanokat, melyek kellemetlenné teszik a porta helyzetét. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a porta diadalmaskodjék e nehézségeken. S ha ez nem sikerülne Törökországnak, nem Oroszországnak lesz e miatt ok az örömre, s nem nekünk lesz okunk a busulásra. Az autonóm Albánia elsősorban Montenegrónak lesz kellemetlen. A szegény portának zsebre kelle dugnia minden apró és nagy impertinentiát, amit Osetinyében kigondoltak, mert bizonyos lehetett felőle, hogy a keresztyén civilisatio orrlevágó apostolai mögött álló czári protectio Törökország ellen zuditja egész Európát. Oroszország diplomatája mindig a legjobb hírnévnek örvendett s az ilyen izgága csinálás neki a legtöbb esetben sikerült. A portát lehetett is kényszeríteni, mert hát a szegény portának pénzre is volt szüksége, adóssága is volt. De melyik európai hatalmasságnak lesz kedve az albánok és montenegróiak belügyeibe beavatkozni. Albániát nem fogja Európa oly módon védelme alá fogni, mint Törökországot és ép azért Albániának jogában fog állani Montenegrót derekasan elpáholni, ha Montenegro arra okot ad, anélkül, hogy egy európai nagyhatalmasságnak is kedve kerekednék a két jó szomszéd népet barátságos ölelkezésében zavarni. S hogy ilyen ölelkezéseknél nem Albánia fogja a rövidebbet húzni, azt az eddigi tapasztalatok után alig szükséges bizonyítgatni. Végül az a gyanú sincs egészen kizárva, hogy az egész autonomistikus törekvést a porta iiscenirozza, melynek a hatalmak pressiójával szemben ily módon talán könnyebben sikerül kellemetlen feladatától megszabadulnia. Bármint legyen is, végződjék az albán mozgalom akár a porta fensőbbségének megszilárdulásával,, akár az albánok autonómiájával, monarchiánk s az európai béke szempontjából egyiket sem tarthatjuk veszedelmesnek. A koronáról. Az „Egyetértés” mai számában reflectál azon sorainkra, melyeket a korona valódiságát kétségbevonó közleményére tegnap írtunk. Elismeri, hogy tüzetesen szóltunk a tárgyról, mindazáltal nem követi példánkat s még a mellett más térre is viszi át a vitát. Mellékes dolgokkal foglalkozik, miket mi is csak combinatió és eshetőség gyanánt hoztunk föl arra; azonban, mit leghatározottabban támadtunk meg közleményében, egy szóval sem tér vissza, hanem végül a következő kérdést teszi föl : Miért van a zománczos lemezeken csak nyolc apostol és nem tizenkettő, holott a műtörténelem minden adata az utóbbi szám mellett s az előbbi ellen harczol ? — miért van a zománczos lemezek keresztforradása durván kilyukasztva, hogy a kereszt csavarszege bele legyen illeszthető s ha koronának szánták e lemezeket , miért nem készítettek szándékosan lyukat a keretek számára? — mivel volna az indokolható, hogy szent István állítólagos koronáját elpusztítsák, alsó abroncsát félredobják, a zománczos lemezeket eldarabolják pusztán azért, hogy darabjait egy később készült s részben magántermészetű diadémmal a Dukász-félével összetákolják ? feltehető-e a kegyeslelkü, szerény Gézáról s az áhitatos, szent Lászlóról, hogy épen akkor engedjék Istvánnak a pápa által adományozott koronáját eldarabolni, a mikor István épen szentté avattatott? E kérdések elsejére igen jó feleletet ad a mai „Vasárnapi Újság“ Hampel József tollából, melyet ajánlunk az „Egyetértés“ figyelmébe. A zománczos lemezeken azért van csak nyolcz apostol, mert négyet levágtak belőle. Ez bizonyíthat azon föltevés mellett, melyet már múltkor fölemlítettünk, hogy t. i. e lemezek, mielőtt a Szent István koronáját képezték, más czélra is szolgáltak. De egyéb következtetést alig lehet e tényből levonni, hacsak könnyelmű hypothesisekbe nem akarunk ereszkedni. S ezzel meg van adva a felelet a második pontra is, mely különben is alig bir fontossággal bárki szemében. Ami a harmadik pontot illeti, minden történelmi hagyomány amellett bizonyít, hogy Dukász diadémjét a Szent István koronájához forrasztották. S ha e ténynek van valami elfogadható indoka, az bizonynyal nem Géza és László kegyeletlensége, hanem azon egyszerű körülmény, hogy Dukász diadémje sokkal fényesebb volt, mint a Szent István koronájának eredeti diadémje. De részünkről nem ebben találjuk a kérdés súlypontját. Ha az „Egyetértés” egyszerűen megelégszik azzal, hogy tudományos kételyeket táplál aziránt, hogy a mai korona ugyanaz, melyet Silvester ajándékozott szent Istvánnak — ha csak ennyit mond és semmit mást, akkor egy szorosan vett tudományos kérdést vetett volna föl, melyet ugyan alig sikerült volna bebizonyítania, de így magában alig keltett volna oly visszahatást, mint közleménye keltett. Mert nem az volt az „Egyetértés“ közleményének lényege, hanem az, mit annak végén ritkított betűkkel szedetett, hogy t. i. „a mostani korona nem az, melyhez a magyar nemzet nyolczszáz év óta köté rajongó hitét és lelkesedését.“ Föltéve, de meg nem engedve, hogy Dukász diadémjét nem a Szent István koronájához illesztették, a magyar korona iránti lelkesedés continuitását Gézától és Szent Lászlótól fogva még ez esetben sem lehetne kétségbe vonni, s következőleg még e teljesen igazolatlan és hypothetikus esetben sem lehetne azt állítani, amit az „Egyetértés“ következtet. Mondjon az „Egyetértés“ amit neki tetszik; állítson fel furcsábbnál furcsább, bizarabbnál bizarabb tételeket ; keressen mesterséges kibúvó ajtóka Lapunk mai számához fél ív melléklet van csatolva