Ellenőr, 1881. április (13. évfolyam, 163-216. szám)

1881-04-01 / 163. szám

XIII. évfolyam. — 163. sz. Budapest, márczius 31. Romániának királysággá történt átváltozását kedvezőleg fogadja az európai, különösen pedig a magyar közvélemény. E fogadtatásban, mely­ben Európa legifjabb királysága részesül, több van puszta udvariasságnál. Őszinte rokonszenv rejlik abban. S ez nem csekély fontosságú körülmény Romániára nézve. Azt jelenti, hogy Európa mél­tónak találja Romániát, hogy a népek független családjának tagjai közé a királyság tiszteletet pa­rancsoló jelvényeivel emelkedjék fel, s hogy mint királyság fokozottabb mérvben fog megfe­lelni azon politikai és civilisatorius missiónak, mely világrészünk és a nyugati polgáriasultság végső határán osztályrészül jutott neki. Amikor Poroszország a múlt század első évében ugyanoly lépést tett, mint most Romá­nia, távolról sem részesült ily osztatlan rokon­­szenvnyilvánulásokban. A kis német udvarok apró féltékenykedéseiről nem is szólva, mesz­­szebb pillantó politikusok észrevették, hogy a porosz királyság csakhamar át fogja törni a ha­ladását és terjedését gátló akadályokat, meg fogja rendíteni az európai egyensúlyt, szét fog szaggatni hatalmasságok és szövetségek felől fennálló conventionális fogalmakat. Szóval az új királyság nem lesz a béke, hanem a harcz eleme. S úgy történt. A múlt század és a jelen század elejének nagy világh­arczaiban elsőrangú részt vett. Terjedt, kiszélesedett, elsőrangú katonai állammá változott, míg végre létrehozta a német egységet. Ily nagy horderejű eseményekre senkinek sem juthat eszébe gondolni most, midőn Ro­mánia fejedelemségből királysággá alakult. Ro­mánia nem Poroszország, még Piemont sem. A román nép nem tagja egy nagy európai nép­fajnak. Határain kívül kevés román él. Legtöbb van Magyarországon, Bukovinában, s a tőle Orosz­ország által elszakított ország­részben. Egy má­sik román néptömb mélyen bent a Balkán-félszi­geten védi nemzetiségét a különböző assimiláló áramlatok ellenében. Ha mindez a román faj egyesülne, Románia még akkor sem lehetne má­­sodrangú európai hatalmassággá sem. Pedig ez egyesülés előtt legyőzhetlen akadályok vannak. A magyar románok sorsa örökre össze van nőve a magyar faj sorsával. A mi románainkra bizony­­nyára nem fog vonzerőt gyakorolni a Bukarest­ben történt czímváltozás és Románia bizonyára sokkal jobban ismeri a megváltozhatlan tények erejét, hogysem valaha a panromanismus útjára tévedjen. A román királyság tehát előrelátható­lag kis állam marad, mely nem fog fenyegetni senkit, de jó szolgálatokat tehet az európai poli­tikának és civilisátiónak. Már maga azon tény, hogy kis állam létére meg tudott alakulni, s fejedelmét a nagy monar­chiák királyainak sorába emelte, jó szolgálatot képez. Reactiót azon bizonyos tekintetben a 15-ik századig visszanyúló európai irányzat ellen, hogy csak nagy államok létezhetnek, míg a kicsinyek elenyésznek. Felfalják a nagyok. Ez az irány és a jelen század második felében érte el tetőpont­ját. A napóleoni rövid korszak kivételével soha sem emésztetett fel annyi kis állam, mint ezen időszakban, mikor Francziaország el akarta nyerni Belgiumot, a szárd királyság elnyelte az olasz és Poroszország a német államokat. A legnagyobb túlságra következett a tiltakozás a kicsinyek nevében. S e tiltakozásnak, mert érinti az európai közszellemet, bár nem anyagi, hanem erkölcsi hatalom gyanánt lép fel, hatása lehet. Ellensúlyát képezheti a pánszláv törekvéseknek. A panszlavis­­mus, ha kivesszük belőle a nemzetiségi eszmét, nem más, mint a nagy állam alakulásra irá­nyuló törekvés kifejezése, sőt e törek­vésnek a chimeráig terjedő túlhajtása. Az egy kormánypálcza alá került szlávok a legna­gyobb európai birodalmat képeznék, mely birodalom mellett, népességre, de főleg területre, elenyésző­ig kicsiny lenne Németország vagy Franczia­ország. S e fényes ábránddal szemük előtt sza­badulnak rendre fel a balkáni szlávok; e fényes ábránddal csalogatják a pánszláv izgatók a nyu­gati szlávokat. De arról persze hallgatnak, hogy egy ily óriási, a legkülönbözőbb történeti múltú, s még nyelvileg sem egy népeket magában fog­laló birodalom csak a legrettenetesebb kényura­lom segítségével volna kormányozható, s nemze­tiségi öntudat ily birodalomban a faji öntudat által volna pótlandó. A sok apró nemzetiségi hányadból jönne létre a faji nagyság. Románia példájából megtanulják ép a bal­káni szlávok, hogy a fajegység oltárán hozott óriási áldozatok nélkül is, sőt ép ezek nélkül kifejthetik individualitásukat, felemelkedhetnek az önálló állami lét fokozatán; míg a panszlavismus, ha a legyőzhetlen akadályokon győzedelmes­­kedve, létre­jönne is, nem volna egyéb, mint a szláv nemzetek közös sírja, egyéni kifejlődésre czélzó vágyaiknak közös temetője. S ha Románia példájából megtanulják ezt, a szomszédos állam c­ímváltoztatása örvendetes és hatásában rendkívül fontos eseményt képez. A pánszláv törekvéseknek ugyanis mi sem ké­pezheti szilárdabb gátját, mintha a szláv nem­zetek maguk utasítják azokat vissza. S e tekin­tetben Szerbia, új kormánya által megtette már az első lépést. Ha érdekeit szem előtt tartja, tovább fog haladni a megkezdett után. Példáját követni fogják a többi balkáni szlávok. De, habár Románia királysággá való alaku­lása új irányát jelzi az európai közszellemnek, ma még a tényleges viszonyok közt, elsőrangú nagyhatalmak közé szorítva a román királyság nem menekülhet azon természetes hatástól, me­lyet a nagy testek a kicsinyekre gyakorolnak. Romániának, hogy megállhasson, támaszra van szüksége. S támasza nem lehet más, mint Ausz­­tria-Magyarország, vagy Oroszország. Hogy a román királyság melyiket választja, ma már nem kétséges a bukaresti politikusok előtt. Románia háttere csak Ausztria-Magyarország lehet, mert csak Ausztria-Magyarország érdekei vannak össz­hangban Románia érdekeivel, csak Ausztria- Magyarországtól nem féltheti Románia önállósá­gát és természetes fejlődését. S e csatlakozásnak meglesznek culturai következményei és a cultu­­rai következmények visszahatnak a politikára. Románia Ausztria-Magyarországra, mint hajdan Magyarországra támaszkodva, a nyugati c­ul­­túrához csatlakozik. Csatlakozása csak ez által lesz teljessé, jóllehet a bysanti birodalom bukása óta nem lévén keleti cultura, minden keleti művelődés egyszersmind nyugati, de bysanti hagyományokkal vegyítve, melyeknek őre Oroszország. Azon pillanat­tól fogva, midőn Románia szorosan csatlakozik Ausztria-Magyarországhoz, kulturai és egész po­litikai szelleme egyszerre nyugati irányt vált, s visszatér azon csapásra, melyen nemzeti nagy királyaink alatt közösen haladt Magyarországgal. Visszavonhatlanul a nyugati érdek- és szellemi közösségbe lép, azon közösségbe, melybe Ma­gyarország egy ezredév előtt lépett, s mely­nek köszöni műveltségét, sőt nagyrészt fen­ma­­radását. A Bukarestben történt átalakulás tehát ki­váló fontosságú. Kiváló fontosságú és Románia jövője felett döntő különösen akkor, ha a román politikusok feltétlenül elfogadják ez átalakulás következményeit. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, márczius 31. Műcsarnok. (A képzőművészeti­ társulat tavaszi kiállítása.) A rendes, időben, ezúttal pontosan betartva a ki­tűzött napot, április elsejét, megnyílnak újra a műcsar­nok kapui a közönség előtt. Száznyolc­van kép, egynéhány üvegfestés s egy­néhány rézkarcz gyűlt össze. Pár órát tölthettünk csak a termekben, hol tegnap délután még javában folyt a rendezés munkája; ezen megszemlélés alapján, minthogy a lajstrom sem készült még el, nincs tehát áttekintésünk, hogy a hazai művé­szet a külföldivel szemben minő arányban van képvi­selve. Csupán első benyomásunkat jegyezzük most fel, kiemelvén azon képeket, melyek szemünkbe ötlöttek, azon tudatban, hogy a kisebb képek közt nem egy ér­dekes elkerülhette figyelmünket s hogy a magyar mű­vészek képein észlelhető fejlődésről nem adhatunk még számot. A legközelebbi napokban azonban ezen köte­lességünknek is megfelelünk. A felső világításu nagy teremben minden kép, L­o­t­z Károlynak monumentális műve: „A ménes“ előtt, el­­­!:”'ill. Régen nem került ki magyar festő ecsete alól '­,intőségű munka. Pedig közvetlenül mellette épek egyik legérdekesebbike, Rampen­­helmi ünnepe („Siegesfest“ Schiller) ‘"'»ulnak a győztes görögök; hajó­it tölti meg, mig a többi ré­Hogy a képviselőház mily munkaképtelenné válik a frázisok idényei és a szenvedélyeskedések ivádjai ál­tal, annak legkétségtelenebb bizonyítéka azon munka­­képesség, melylyel ugyanaz a képviselőház, az ország dolgához lát, serényen, higgadtan, hivatásszerűleg, mi­helyt a kongó és indulatos szónoklatok idétlenkedésein túl van. Sajnos, hogy ez a dicséretes fordulat csak az ülésszakok végén észlelhető. Hanem hát mivel húzná ki tevékenységi feladatát a törvényhozó testület nyolc­, kilenc­, sőt tíz hónapra is, minden esztendőben, ha eljárása olyan komoly és tárgyilagos volna folyto­nosan, mint a­milyen most egy-két hét óta? Hi­szen ez nem lehetséges sok időre. Az üres d­i­c­­t­­­ó­k és a besz­o­r a­t­­­ó­k nélkül az országgyűlés évenkénti ülései nem tarthatnának tovább négy vagy legfelebb öt hónapnál. És megtörténhetnék az a ször­nyűség, hogy a kormány tagjai — hat sőt tán hét hó­napon át is —­ nem tartoznának lesni, napról-napra, sem a Csanády Sándor, sem a Zay Adolf bölcsességének nyilvánulásait, és nem volnának kérdőre vonhatók sem Helfy Ignácz, sem gróf Apponyi Albert által az európai béke vagy háború mindenféle ügyeinek a saját magyar nagy hatalmasságunktól függő mibenléte iránt. Valljuk szén messze kitekintünk kéklő hegyekre. A mulatság már-már bacchanallá válik. Az előtérben két csoport játszsza a főszerepet. A hosszú asztal körül ülnek a több­nyire koros főnökök, fiatal nők oldalán. Sima arczú dal­nok, lyrával kezében lelkes énekével mulattatja a kö­zönséget, de ez nem nagyon hallgat reá. Az asztal vé­gén, jobbra, aranyhajú asszony egészen lebilincseli mel­lette nyugvó hosszúszakállú társát, talán a végre-valahára visszahódított szép Helena igézi meg újra megbántott fér­jét. Az asztal túlsó végén ősz férfiú csodálatos jókedvében van. Háta mögött, rombadőlt templom oszlopai közt, kuporognak, néma kétségbeesésben, a legyőzöttek csa­ládjai, nők és gyermekek , a vén ember feléjök fordítja felhevült vörös arczát, s a telt billikomot ittas tapintat­lansággal kínálja a legközelebb ülő síró asszonynak. Schiller S­i­e­g­e­s f­e­s­tőjének hangulatát szerencsésen adja elő a kép, bizarr színe pedig rá téríti a néző sze­mét, de ha a compositiót, az alakok rajzát, a levegő­távlatot, szóval a festői alkotás lényeges tulajdonságait figyelmesebben vizsgáljuk, élvezetünk csökken. Inkább szerencsés ötlet, mint nagyszabású mű­ ezen festés. Ugyanebben a teremben függ Mesdag: „Ten­gerpartja“. Párjával együtt, mely egyik kisebb szobába került, a kiállított külföldi képek közül messze a leg­komolyabb munka. A hollandus mester, látszik, hogy minden izében ismeri a tengert, tudja mily lényegesen függ össze a vise színe az égboltozatéval s képes a természet fenséges benyomását a szemlélőben fölkelteni. Pretentiosus képek, melyek azonban a kihivott vá­rakozást egyáltalán ki nem elégítik: Wertheimerét. Az egyik Perseust és Andromedát ábrázolja, a másik egy fiatal embert, kinek sajkája darabokra szakad ugyan, de ő ezzel mit sem törődve csókolódzik a sellővel. Makart követője a fiatal művész, a­ki elleste a mester minden hibáját, de egy nagy tulajdonságát sem tudta elsajátítani. PULSZKY KÁROLY. 1E3 óvás. ELLENŐR Budapest, péntek, április 1. 1881. meg, hogy ez unalmas állapot volna. Igaz, hogy a mi­niszterek többet foglalkozhatnának a közigazgatás teen­dőivel, és zavartalanul készíthetnék elő illető j­avaslataikat, de mi lenne akkor azon rágócziságból, melyet Thaly Kál­mán szokott feltálalni mindenféle mártással ? és miként jutna közönség elé azon rizalmázás, melylyel Ráth Károly virágoztatja fel az ipart ? És egyátalában mire való lenne az egész parlamenti rendszer, ha nem arra, hogy a kabinet lakói soha nyugodtan ne dolgozhassanak és mindig küzdelem­ben legyenek az ellenzéki oroszlánok irányában — a­miben egyébiránt kedvük is telhetik, a nemes sport szempontjából — sőt védjék magukat az oppositionális békákkal és poloskákkal szemben is ? Hiszen ha nem ebben állana a feladat, melynek megoldására a parla­menti rendszert felhasználni hazafias „kötelmeik“ gya­nánt tekintik sokan: akkor hét vagy nyolc­ hónapon át csak a sajtó útján lehetne szólamok; már­pedig azok a gonosz szerkesztők finnyásabbak mint a tisztelt Ház és nem adnak ki minden bolond beszédet. Ez tehát türhet­­len sors lenne a vakmerő badarságok declamatoraira nézve. A bennük rekedt szótömeg megmérgezné életü­ket vagy szétrobbantaná koponyájukat. És mi lenne nél­külük a szegény hazából! Nem kell félni semmitől. Most a munka gyorsan foly ugyan a képviselőházban,de nem lesz ez mindig így, jövőre sem. Magyarország nem hanyatlott még annyira, mint Anglia és Francziaország, hol a törvény­hozási viták alatt már csak társalgási nyelven küzdenek a nézetek és kiment divatból a falában lépdelő szónok­lat. Nálunk még van érzék a sesquipedalia igék hangzatosságának élvezésére, noha már köztünk is van­nak emberek, a­kik szívtelenül mosolyognak az oratlok dagadozó vitorláira és kiczirkalmozott pathoszára. Az átkozódó és duzzadozó nyelvelés szinfalrángató művésze­tét elenyészteti alkalmasint hazánkban is „az erkölcsök megromlása,“ de egy időre még fenntartja a „népszerű­ség“ lehellete. Nincs tehát borzalmas kilátás egy olyan idő közelségére, a­melyben az országgyűlési ülésszakok csak négy vagy legfeljebb hat hónapot vennének igénybe. A semitmondók részére ezután is kelleni fog legalább is kilencz hónap. Abból a kevés szóból, mely e napok­ban oly gyorsan dolgozott, nem kell következtetést vonni a szájak további eljárására. A leányzó nem halt meg, csak alszik. Az öt éves parlament iránti mozgalom azonban megszűnt, és — remény­em — nem is újul meg. Én már megmondtam, hogy nézetem szerint, nincs rá semmi szükség s hogy most már kifogyott a tekintetbe vehetés idejéből is. Az átalános választások alatt pedig nagyon kevesen fogják azt szóba hozni. Csak a Grün­­wald Béla úr közigazgatási nagyszabású reformterveze­tei felett lesz a hallgatás általánosabb. És helyesen fog történni mindkét kérdésre vonatkozólag. Az a fausse crouche, mely az „egyesült ellenzék“ életébe került, szót sem érdemel többé. Az öt évet illetőleg pedig ajánlom az elfogadásra hajlandó tisztelt barátaim figyel­mébe a tényt, hogy nálunk nincs még meg azon egészséges pártalakulás, mely a parlamenti időtartam ki­­terjesztését ártalmatlanná, esetleg üdvössé tehetné. Csak tessék elképzelni, minő intrigák tűzhelye lenne a kor­mánypárt, ha a parlament öt évre választatnék s az ellenzék nem volna szervezve a kormány átvételének alkalmára. Hiszen még Angliában is — hol pedig meg­van az egymást felváltó két nagy párt — már felvetve volt nem egyszer a kérdés, h hogy „meddig nem sava­­nyodik meg a parlament?“ És egy „tisztelt tag“ meg­felelt rá, már régen, a következő hasonlattal: „A par­lamentek olyanok, mint a manna, melyet isten a vá­lasztott népnek adott. Kitűnő jók, a­mig frissek; de ha sokáig tartatnak, akkor zajosakká válnak, csúnya fér­gek születvén bennük azon anyagnak megromlásából, mely eredetileg édesebb volt a méznél.“ És egy ép oly jeles, mint mulatságos angol irodalmi szaklap is, a „N­otes and Queries“ sok adatot és okosko­dást közölt ama kérdésről, „H­ovy long will new Parlament keep without becoming offensive“ meddig tarthat az új parlament a­nél­kül, hogy botrányossá váljék.“ Egyébiránt ezt a kérdést némi előérzettel oldotta meg azon angol király is, a­ki fejét vesztette. I. Károly szerint, ugyanis, a parlament olyan, mint a macska: ha megvénül, megvész. Ma este több óráig tartó minisztertanács volt, a­mely folyó ügyekkel foglalkozott. Szapáry Gyula gróf átvette a Rothschild-consor­­tiumnak a 6%-os magyar aranyjáradék conversiójára vonatkozó javaslatait; határozatot a miniszter még nem hozott, minthogy az ajánlatok megvizsgálása huzamo­sabb időt igényel, a miniszter csak április 5-kén vagy 6-án fogja megkezdeni a tárgyalást a consortium kép­viselőivel. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma d. u. 4 órakor Szontagh Pál (nógrádi) elnöklete alatt ülést tartott. A kormány részéről jelen voltak : Tisza Kálmán miniszterelnök és Szapáry Gyula gróf pénzügyminisz­ter, M­á­r­ff­y tanácsos és ve­z­e­t­­­e titkár kiséretében. Tárgyalás alá vétetett: 1. a magyar kir. miniszter­­elnöki hivatal állandó elhelyezéséről szóló tvjavaslat, a­mely rövid felszólalások után úgy átalánosságban, mint részleteiben elfogadtatott s az előadással Rakovszky Norman tengeröble megint inkább alkalmas mű­élvezetet nyújtani. A sima tengerrel ellentétet képez a kopár sziklapart; itt is nagy közvetlenséggel, a rajz és színek biztos kezelésével ábrázolja a festő a természet­nek hatalmas benyomást keltő, részletét. Gábrielt megint, mint az előbbi kiállításon, egy kisebb tájkép képviseli. Szokott kellemes modorában adja elő az esős időt s a halászt csónakjában ülve. A nagy teremben még egynéhány hazai művész képe ötlik szembe. S­z­o­l­d­a­t­i­c­s-é, L­i­g­e­t­i-é, F­e­r­e­d­i-é (Fiesch), Petrovics-é (magyar? Eugen Ladislausnak írja magát), három képe a szegedi árvizet ábrázolja; végre Lemnburg­é, Siralomház. A kisebb termekben szintén sok az érdekes kép. A magyarok közül itt látunk T h a n t­ó­l kettőt; Barabástól a király arczképét,; Ligetitől, Brodszkytól és Telepytől egy-egy tájat; ez utóbbié sokkal nagyobb, mint a minőkkel az elmúlt évtized alatt a közönség elé lépett; S­o­­­z­t­ó­­ Hunyady János halálát, ugyanazon képet, melyet ő a ferenczvá­­rosi templomban frescoban megfestett; Böhm Páltól „müncheni jellemző alakok“ virtuóz módon kezelve; Kern Ármintól tiroli jelenetet s magyar jelmez­alakokat. Mészölyi Géza számos apró képet állított ki, szokott szeretetreméltó előadását élvezzük rajtuk, van azonban köztök egy, a tehén-itató, mely bájával még a művész által úgyis magasra csigázott igényeken túl­tesz. A magyar közönség ezúttal nagy képével, a bala­toni révvel megismerkedhetik. Ezzel lépett föl M­é­­szölyi Párisban a Salonban. Az ifjabb festő-nemzedé­ket képviselik: Valentiny a rendes czigányleány­­nyal; Tölgy­essy, valamicskével nagyobb a képe mint az őszi kiállításon; Feszty, ki ezúttal is egyházi tájké­pet — Krisztus sírba vitelét— mutat be; Margittay több képpel, népies jelenetekkel s egy, állítólag B­antik István bízatott meg. 2. A véderőhöz tartozókat mozgó­sítás esetére megillető bélyeg-, díj- és adómentességről szóló tvjavaslat, a­mely minden vita nélkül átalánosság­ban és részleteiben is elfogadtatván, az előadással szin­tén Rakovszky István bízatott meg. 3. Az 1880. évi XX. t. sz. 9. §-ában foglalt bé­lyegmentességi kedvezményeknek a magánosok adako­zásaiból létesített külön segélyalapra kiterjesztése tár­gyában beadott törvényjavaslat, a­mely átalánosságba,­­­minden hozzászólás nélkül s egy pár rövid hozzászólás mellett részleteiben is elfogadtatván, az előadással He­gedűs Sándor bízatott meg. 4. A Budapest főváros Duna jobbparti részén a „Fhg. Albrecht“ és „Ilona“ utakon, valamint a „Csol­­nok“­utczában emelendő építmények adómentességéről szóló törvényjavaslat. Ez is elfogadtatván, az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. 5. A közvetlenül lerovandó illetékek kezeléséről szóló tvjavaslatnak azon szakaszai, melyekre nézve a főrendiház módosításokat tett, — nevezetesen a 8. §-nál a b) és c) pont közé mint új c) pont bevezessék a kö­vetkező szöveg: „Úgy az ingók, mint az ingatlanok iránti jogügyleteknél — ha tárgyuknak avagy valamely szerződési kikötménynek értéke magában az okiratban készpénzben kifejezve nincsen s külön nem igazoltatik, — a tárgy, illetőleg kikötmény készpénzbeli értékét magában foglaló bevallás.“ A bizottság ezen módosítást elfogadásra fogja ajánlani s ez által a nevezett 8. § későbbi c, d, stb. al­pontjai egy-egy helylyel hátrább tétetnek. 6. Végre tárgyalás alá vétetett a közmunka- és közlekedési minisztérium Szegeden levő hivatalainak el­helyezésére szükséges épület emeléséről beterjesztett törvényjavaslat, a­mely hasonlóképen úgy átalánosság­ban, mint részleteiben rövid felszólalások után elfogad­tatott­­ ,az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. (Orsz. Ért.) A budapest-zimonyi vasút tárgyában az os­trák tartományi bank és magyar országos bank képviselői­vel holnap folytatni fogja a magyar kormány a tárgya­lást. Költségére, valamint a költség fedezésére nézve még több differencia választja el a kormányt a jelzett bankok képviselőitől. Az ipar állami támogatásáról, illetve az ipartele­peknek bizonyos időre engedélyezendő adómentességéről legközelebb törvényjavaslat fog a képviselőház elé ter­jesztetni. Az oszágyűlési függetlenségi párt folyó hó 31-én tartott értekezletén tárgyalás alá vétetett a Szeged szab. kir. város törvényhatóságába kiküldött királyi biztos ki­nevezéséről és hatásköréről szóló 1879. évi XX. t.-cz. érvényének meghosszabbításáról szóló törvényjavaslat. Az értekezlet ezt nyilt kérdésnek hagyja fel. Tárgyaltatott az állandó pénzügyi bizottság jelen­tése „a fővárosi közmunkák tanácsának a Sugárút és a Nagykörút létesítésére az 1870: X. t.-cz. alapján felvett sorsolási kölcsönalapból adott előlegek kamatmentessé­géről szóló 518. számú törvényjavaslat.“ Az értekezlet ezt nem fogadta el. (D. É.) T­áviratok. Bécs, márcz. 31. A költségvetési bizottság szava­zattöbbséggel elfogadta azt a tvjavaslatot, mely az 1881. évi hiány fedezése czéljából hitelműveletre hatalmazza fel a kormányt. A vita folyamában a pénzügyminiszter előadja, hogy a jelenlegi conjunctura szerint czélszerű­ visszatérni azon régi szabályhoz, hogy a kamatokat tör­vényes értékben fizessék. Midőn 1876-ban az aranyjára­dékot kibocsátották, máskép állottak a viszonyok a pénzpiaczon. A papírjáradék most elég magasan áll; a pénzintézetekben nagy tőkék hevernek. A miniszter ab­ban a meggyőződésben él, hogy a művelet oly árfo­lyammal fog végbe menni, mely az államra nézve igen előnyös lesz. Szóló ellenzi a kincstári jegyek megújítását, mert nem tartja czélszerűnek a függő adósság fentartását. Herbstnek és Dumbanak a ki­bocsátás módjára és árfolyamára vonatkozó nyilatko­zataival szemben a miniszter azt válaszolja, hogy ter­mészetesnek fogják találni, ha e tárgyakról a bizottság­ban bővebb felvilágosítást nem fog adni; ő előtte csak két szempont irányadó, és­pedig, hogy a kibocsátás az államra nézve a lehető legkevesebb teherrel menjen végbe, és hogy a műveletet a lehető legrövidebb idő alatt végezze be. A pénzügyminiszter kérte végül, hogy bízzák­­ rá a művelet végrehajtását Az orvosok egyesületének kérvényét tárgyaló bi­zottság visszautasította az albizottság jelentését azzal a felszólítással, hogy az albizottság jelentést terjeszszen elő a fegyelmi eljárásról is. Roser és Nitoche helyébe Vosnjak és Schneid választottak meg az albizottság tagjaivá.­­ Az adóbizottság harmadik olvasásban el­fogadta a petroleum, adóról szóló törvényt és tárgyalta a petroleumforrások kizsákmányolásáról szóló határo­zati javaslatot. A bizottság 15 szavazattal 9 ellenében elfogadta a Trojan által indítványozott szöveget, mely fentartja az albizottság többsége által megszavazott szö­veget. A bizottság élénk vita után határozati javaslatot fogadott el, mely utasítja a kormányt, hogy mihamarább terjeszsze elő a légszesz megadóztatásáról szóló tör­vényjavaslatot. orgiával; Innocent hat tollrajzzal, ó­testamentumbel történetekkel; Mesterházy László szánalomraméltó szegénylegénynyel. Első ízben lépnek föl: Csóka Mór, M­a­n­h­e­i­­mer s Vágó Pál. A külföldi képek közül érdekesek Alott és Sido­­rovicz vonzó kis tájképecskéi; Jentzen „lépcsőháza“ , míg másik képe „Kolostor folyosó“ nem tesz kedvező hatást nyers színeivel. Az üvegfestések mind a K­r­a­t­z­m­ann-féle inté­zetből valók, ezúttal apró táblácskák, rendeltetésük, hogy ablakdíszül szolgáljanak, többnyire az országos képtár régi képei után. Rézmetszeteket és kalózokat M­i­h­á­­­e­k állított ki; temesvári születésű; hazánkban Doby Jenőnek első ver­senytársa, ki méltán igényelheti a közönség figyelmét s a díszmunkákat kiadó vállalatok támogatását. A szobrá­szat megint nagyon csekélyen van képviselve. Hazai szobrászainktól semmi! Csakugyan annyi a dolguk, hogy nem érnek rá a közönség elé lépni ? Hiszen nincs mindenkinek oly nagy feladata mint Huszár Adolfnak. A külföldiek közül is csak egy művész munkáit szemléljük: Wagmüller-éit. Két vén ember mellképe teljesen festői módon kezelve, kifúrt szemekkel, melyek csak elfogult szemre teszik az élethűnek hatását. A mester külsőségekben meghajlik ugyan a koloristák mételyezte müncheni irány előtt, de alapos ismeretei, nagy képessége kitűnik, ha a fejek alkotását, a kifeje­zést létrehozó izomcsoportokat szemügyre veszszük. Egy bronzalakocska : „Gyíktól megijedő leány“ tisztán plastikai szépségei által hat. Régi kedvencze ez a mű­kedvelőknek, kik között gyps-példányokban európa­­szerte elterjedt; egyike a bájos virágoknak, melyeket a német plastikának, egészben sivár, homokpusztája elvétve mégis csak megterem.

Next