Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)
1880-10-14 / 12. szám
Első évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Afil-király utcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. “ Egész évre Félévre . AZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DÍJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: ...................12 írt- ijj Negyedévre . . . . ...................6 fit. II Egy hóra helyben Egyes számára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. 3 frt. I fiz. 12. szíjia Kolozsvár, csütörtök, October 14, 1880 KIADÓ-HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyi literek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott garmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Az iparügy rendezése. — Két czikk. — II. Tekintettel a társulatok nagyfontosságu céljaira, azoknak szélesebb alapon autonom hatáskört kell biztosítani s a társulat feladatait azért mi is az iparegyesület tervezete szerint a következő főbb indítványokban véljük kijelölhetőknek : a) Az iparos szaktanulást előmozdítani, és pedig a tanszerződések kötésénél és megszűnténél való közbejövetel, a tanonczok nyilvántartása, a tanszerződésekből folyó kötelességek, különösen az iskoláztatási és szaktanítási kötelezettség teljesítése feletti felügyelet, ipartanodák felállításában és fentartásában való közreműködés által stb. b) Az iparosok és segédszemélyzetük közötti viszonyra vonatkozó törvényes határozmányok érvényesítésében eljárni; az iparosok és segédszemélyzetük közt keletkező súrlódásokat és peres kérdéseket a külön e czélból felállítandó békéltető bizottságok útján, melybe egyenlő számmal segédek is felveendők, kiegyenlíteni. c) A hatóságoknak az ipart érdeklő intézkedéseikben adatok szolgáltatása és szakvélemények nyilvánítása által segédkezet nyújtani. d) Általában az illető iparág vagy iparágak fejlődését lehetőleg előmozdítani, valamint az e czélra törekvő intézetek vagy társasulások működését elősegíteni. A társulatok feladatainak teljesítésére szükségelt költségek, e társulatok netaláni vagyonának jövedelmein kívül, az illető társulathoz tartozó iparosok tagsági díjaiból és netán külön megszavazandó pótjárulékaiból, továbbá egyes eljárásokra szabott díjakból fedeztetnek. A társulatoknak jogában álljon a viszonyoknak megfelelő közvetítési illetékeket szedni, először is a tanonczok szegődtetésénél és felszabadításánál. De továbbá az oly társulatoknál, melyeknél a munkaközvetítés egyöntetű vitele szükségesnek látszik, a társulatok joga legyen azt saját tagjaira nézve esetleg kizárólagos módon is gyakorolni, és erre nézve szintén bizonyos megállapítandó méltányos közvetítési díjat szedni. A társulatok egyes határozottan kiszabandó esetekre nézve bírságolási joggal bírnak, éspedig mind a mesterek, mind a segédek ellen, de a mesterekre nézve legfeljebb 6 fit, a segédekre nézve legfeljebb 3 forint erejéig. A befolyandó bírságösszegek azonban mindenkor szakoktatási, illetőleg művelődési czélokra fordítandók és külön kezelendők. A békéltetési jogkör kibővítendő lenne két irányban: 1. a társulati tagok közt felmerülő iparügyi peres kérdések eldöntésére, és 2. oly esetekben való békéltető bíráskodásra, midőn a vevőközönség részéről egyes tagok ellen az iparüzletből eredő panaszok merülnek fel; — ily ügyekben békebíráskodásnak csak akkor lehetne helye, ha a társulat közbejövetele a közönségben panaszló által igénybe vétetik, és hogy a békéltetés sikertelensége esetében a rendes bíróság előtti eljárásnak van helye. Ily esetekben is meg kell hogy illesse a társulatot bizonyos díj szedése. Ha az ipartársulatok ily szervezettel fognak működni, kétséget sem szenved, hogy az iparügyek városonként, megyénként, s ezáltal az egész országban a mostaninál sokkal rendezettebb állapotba jutnak s az iparosok jólléte is szebb jövőnek néz elébe. A többi kérdések, mint pl. a kamarák revíziója, az iparbizottságok létesítése, vásárügy és házalás szabályozása az említett főfontosságú kérdések mellett csak másodrendű fontossággal bírnak. A kamarák megmaradhatnak mostani szervezetük mellett s ha módosításról van szó, azt csak oly irányban kellene kiterjeszteni, hogy úgy az ipari, mint a kereskedelmi osztályoknak a saját speciális ügyeik elintézésében nagyobb működési és hatáskört kellene biztosítani. Az iparbizottságok megfelelnek feladataiknak oly szervezetben mint pl. a miskolczi s ha ez a helyi viszonyokhoz képest néhol részben módosul is, teljesen megfelelhet a hozzákötött igényeknek. A vásárügy rendezése főleg a vidéki kézműipar érdekében fölötte kívánatos. A II. országos iparosgyűlés kijelölte erre nézve a főbb irányokat. Fődolog az, hogy mértéken túl ne halmoztassanak föl s eleje vétessék azon visszaéléseknek és erkölcsi hanyatlásnak, melyet azok az iparosokra nézve előidéznek. E kérdések megoldásának jelentősége különben oly kiváló, hogy érdemes volna e thémák mindegyikével behatóan, önálló keretben foglalkozni. S ha most csak a fő jellemvonásokban vázoltuk azok megoldásának mikéntjét, ez nem zárja ki azt, hogy midőn e kérdések a törvényhozás elé kerülnek, mindegyikkel beható alapossággal és külön-külön ne foglalkozzunk. Most még néhány szót azon másik irányról, melyben iparosaink az állam közvetlen támogatását igényelhetik a gyáripar fejlesztése körül. Ez ügyben most folynak a tanácskozások a földiadi ipar- és kereskminisztérium kebelében. Újabb ipartelepeknek adóelengedésben és adókedvezményben való részesítése, a tarifa- és szállítási díjak kedvezőbb átalakítása képezik azon főbb kívánságokat, melyek a hazai ipar fejlesztése szempontjából a vállalkozási szellemét felébreszthetik s jövedelmező új iparágak felé fordíthatják. Ez iparágak közül most jelöli ki a szakértő bizottság azokat, melyek az előbb említett kedvezményekre igényt tarthatnak s ezek alapján fog törvényjavaslatot készíteni a kormány. Az említett minisztérium idei költségvetésében már is utal ezen intézkedésére, melyet tervbe vesz s melyre eleve is felhívja a képviselők figyelmét. A honi ipar fölvirágzásának még egy sokat emlegetett eszköze abban rejlik, hogy az állam és hatóságok összes szükségleteiket a hazai ipar által fedeztessék. Ezek azon kérdések, melyeknek kedvező megoldása által az ipar fejlesztése hazánkban biztosítható. A kormány most legalább jóakaratot mutat ez ügyek iránt s remélhetjük hogy számtalan ígéreteinek legalább jó részét fogja végre beváltani. Az ígéretek eleget senyvesztették iparunkat egy évtizeden át. Most egy évtized mulasztásait kell helyrepótolni s megfeszített erővel munkálkodni az eddig feltűnően elhanyagolt iparügyek rendezésén. Ha a vámkérdés ismert irányban való megoldása egy pár évtizeddel visszavetette iparunkat és ezáltal közgazdasági fejlődésünket, a komoly frunkálkodás és alkotásnak kell az ezáltal támadt hézagokat lehetőleg pótolni. Most még nem késő. S ha eddig nem volt iparpolitikánk, a közvélemény kedvező alakulása e kérdés iránt remélenünk engedi, hogy a törvényhozás meddő vitatkozások teréről át fog térni egy érdekeinknek megfelelő nemzeti iparpolitika inaugurálására. Gelléri Mór: — Az erdélyi függetlenségi párt kolozsvári intéző bizottsága október hó idén d. u. 3 órakor ülést tart. A r. kath. status közgyűlésére a meghívók még nem bocsáttattak ki. A ref. egyházkerületek elvégezék, az evang. kerületek most fejezik be évi gyűléseiket, csak az erdélyi r. kath. status gyűlése késik a gyulafehérvári homályban. Büszkeségünket képezi, hogy Erdély még a kath. egyház terén is az önkormányzat jogait gyakorolja akkor, mikor a nagyobbik Magyarországon még hite is elveszett az egyházi autonómiának. E csonka jogot nem kell elhanyagolni, hanem kifejleszteni kötelesség. Ha ily irányú tevékenység nem is ösztönözné az illetékes hatóságot az évi köteles gyűlés megtartására, annak elmulasztása bűn az egyház és a közvagyonért felelősség ellen, midőn uradalmak, százezrek kezeléséről kell számolni, midőn az igazgatótanács '/3-jának mandátuma a napokban lejár. Mi az önkormányzat érdekében felszólalunk kötelességből. Hadd teljesítse kötelességét mindenki! — Az orosz államtanács 272,953 rubelt szavazott meg a tábornok-kormányzóknak az 1881. évre. Ebből kap: Anucsin keleti Szibéria kormányzója 18,620, Dondukoff-Korzakoff herczeg Charkov kormányzója 21,520, Albedinskij Varsó kormányzója 37,240, Totlebengró, Wilna és Grodno kormányzója 23,520, Drentelen tábornok Odessa kormányzója 23,520, Dolgorukof herczeg Moszkva kormányzója 58,800, Csertkoff Kiev, Podolia és Wolkynia kormányzója 19,600, Kasnakoff nyugati Szibéria kormányzója 13,233, és Krysanovszkij Orenburg kormányzója 9900 rubelt. Két új törvényjavaslatot fog ez ősz folytán a belügyminiszter előterjeszteni. Egyik a fővárosi rendőrség újjászervezéséről fog szólani, másik a megyei házi adóról. Ez utóbbi kérdésben f. évi november hó folyamán értekezletet fog egybehívni. Igen fontosnak tartjuk a kereskedelmi minisztérium azon intézkedését, hogy 500 forintot utalványozott a beszterczei iparegyesület részére a régből, hogy onnan két szakember behozza Moldovát, az ottani ipar és kereskedelmi szükségletek tanulmányozására. Ugyane czélból a brassói és kolozsvári iparkamarák két két tagja a papokban útnak indul Romániába — miként a TARCZA. A haldokló szabadság írója. (Befejező közlemény..) Tacitus történetírásának lényegét fejezhetnék ki Schiller e szép mondásával: A rosszak közt a legnagyobb a bűn. A drámaiság, melylyel kidolgozza azon jelenetet, midőn Agrippina, Neró anyja a bűnös fiú által meggyilkoltatik, feledhetetlen benyomást tesz. Az erkölcsi világ flagráns megsértése miatt mintha vádolóul lépne föl maga a természet. Halljuk Tacitust. „De Caesar a bűn végrehajtása után eszmélt annak iszonyatos voltára. Az éj hátralevő részét majd néma elmerülésbe mélyedve törte, majd föl-fölugrott borzadálytól megragadtatva, magán kívül őrjöngő állapotban úgy várta a virradást mintha az életének vetne véget. De őt Burras biztatására a centurok és tribunusok hizengése, újra reményre éleszti, mert kezét szorongaták és örömüket nyilváníták a felett, hogy a váratlan veszélyt és anyja bűnös esetét kikerülte. Barátai ezután templomokba mentek, és az példaadásra Campania szomszéd városai hál Háldozatokkal és ünnepi küldöttségekkel fejezték ki örömüket, ő azonban szomorúságot színlelt és mintegy saját fennmaradása miatt méltatlanságot hult el és anyját siratá. De minthogy a természet arcza nem változik oly könynyen mint az embereké, és látható valaii tengerpart szomorú vidéke, (és voltak olyanok, kik a körülbe emelkedő dombokon harsona szó és gyászdanát véltek hallani az anya sírja felett.) Nápolyba ment és levelet irt a tanácshoz, melynek lényege annyi volt, hogy megkapták Agrippina egyik meghitt rabszolgáját Agerimisz tőrrel kezében, miből következtethetni, hogy anyja azon bűntuolatban követé el az öngyilkosságot, melyet ellene forralt.“ Vádolja tehát azon anyát, ki érte szőtte minden cselszövényeit, csak hogy fia a trónra jusson. Róla mondják, hogy előre érezte, hogy ily véget ért, sőt egy caldeai meg is jósolta azt neki. De ő a jóslatra így válaszolt: »Öljön meg, csak jusson a trónra.“ Hogyan lehetne az elaljasodás képét sötétebb színekkel festeni, mint festi Tacitus Neró habozását, hogy mint minjen-e Rómába a gaztett elkövetése után: „Aggodalmaskodók, miként menjen a városba, váljon a senatust engedelmesnek, a népet ragaszkodónak fogja-e találni. A leghitványabb udvaron azok, kiknek jövedelmezőbb királyi ház a Néróénál nem létezett, bizonygattak a mellett, hogy a nép gyűlölte Agrippinát, és az ő halála csak fokozta a nép szeretetét az uralkodó iránt: menjen csak bátran és nyíltan fogadja a hódolatot. Sürgették, hogy menjen csak előre. És többet találtak, mint amennyit ígértek: szembe jönnek a tribusok, ünnepi ruhát ölt a senatus, nők, gyermekek, kor és nem szerint csoportokat alkotva özönlötték el az utczákat, emelvények voltak fölállítva, mintha csak diadalmenetet tartott volna. Ekkor büszkén, mint aki a közszolgaságot vívta ki, lépett a Capitoliumba, hála áldozatokat nyújt az isteneknek, aztán förtelmes kicsapongásra vetemedik, melyektől még nagy nehezen visszatartó anyja. (An. XIV. 10. és 13.) Hát mikor Britannicust lakoma közben mérgezteti meg ! Egy pár vonással az emberi sülyedés legmélyebb fokát jellemzi. Britannicusnak előbb tiszta és meleges vizet adnak, azután mivel a vizet igen melegnek találta, hideg vízbe öntik a mérget, mely minden tagját úgy áthatotta, hogy szava és lélegzete egyszerre elállott. Lett zavar azok közt, kik körülötte ültek, a kik nem voltak beavatva, futkoráztak ; de a kik mélyebben láttak a dolgokba, mintegy a földbe gyökerezve állottak meg és Néróra tekintenek. A seldült állapotban, tettetve mintha mit sem tudna az egészről, azt mondta, hogy előszokott ez a betegség nálla(Britannicusnál) fordulni még kora gyermekségétől fogva és nem sokára visszatér látása és eszmélete. De Agrippinát oly félelem és kétségbeesés ragadta meg, bár külsőleg elrejté, hogy kitünt, hogy a bűnről ép úgy nem tudott, mint Octavia, Britannicus nővére: sejté, hogy utolsó támasza dől ki és hogy ez az anyagyilkolás éljátéka." (Ann. XIII. 16). Burrus, Soneca, Iriso halála hasonló drámai elevenséggel van leirva. Roma égésének leirása (Ann. XV. 38—44) a legszebb költői ecseteléssel föl ér, így azon jelenet, midőn Germanikus a Várossal elveszett sast megtalálja; midőn a tengeri vihar hajóit szétszórja, mind oly részletek Tacitus remekművében, melyet még nem temetett el az idő, az enyészet. Nem, mert nem elégszik meg a színpadi gépezet ügyes berendezésével, a történelmi alakok rángatásával de drámai élettel állítja őket élénkbe, a tettek mozgató rugóinak lélekteljes gépezetét látjuk a külső körülmények színpadi hatásra számító gépezete helyett. Jellemezni úgy bír, hogy dicsőítése soha se szónoki sallang, gáncsa soha sem erkölcsi predikatio ! Minthogy a zord idők Tacitus kedélyét elsötétítik, alaphangulata pessimistikus. Épen ezért biztosabb kézzel jellemez. Ugyanis az optimistát rajongása ráviszi, hogy a szereplő történeti személyeket bizonyos eszmék hordozóivá tegye alig bit ellenállni a csábnak, hogy a történeti személyt úgy alakítsa, hogy az eszméket csakugyan képviseljék. Ki eldobja magától az érzelmesség olvadékony felfogásra csábító hangulatát, az leplezetlenebből tárja fel az ember belsőjét. Ki nem visz bele a dolgok megítélésébe saját alanyiságából eszményítésre hajlamot, az őszintébb lehet mint történetiró. És Tacitusról a tárgyiasság e nemét el lehet mondani. De azért mégsem tárgyias iró. Elsötétült hangulatától nem bir szabadulni és mint Mank szépen jellemzi, mint távoli menydörgő, bakszik elnyomott haragja, szenvedélye. Érzik a szenvedély, az erkölcsi világrend megsértése feletti fölháborodás. De azért a körülmények óriás hatalmát is ismeri. Látja, hogy a lejtő hová vezet, de nem szűnik meg hangoztatni az erkölcsi elvek elévülhetetlen voltát. És itt jutottunk egy igen érdekes ponthoz, melynek van vonatkozása a mai történetírásra is. Ki a tényleges viszonyok hatalmát belátja és bír elég ítélő tehetséggel és nyugodtsággal azt mérlegelni: könnyen téved a pessimismus legmeddőbb fajtájára, a fatalismusra. Vannak, kik Tacitust fatalistának tartják. Felhozzák kivált azon megjegyzését, hogy talán még a fejedelem hajlama is a végzet szeszélyéből származik. Nem egy helyen szól a római nép fata Vergentiája (a végzet lejtője) ról. Kikerülhetetlen sorsról nem egyszer tesz említést. A fatalisticus hajlam vinné rá Tacitust, hogy a jóslatokba is higgjen. Az újabb történetíróknál e hajlam erősbült. Törvényszerűséget fedeztek föl a történelmi eseményekben, a statistikai adatok döntő szerepet kezdenek játszani a népek fejlődésének kiszámításánál ; az egyéni akarat, a népi jellem kezdi elveszteni jelentőségét az újabb felfogás szerint; a történelmi hivatásnak vajmi kevés értéket tulajdonítanak ; az eszmék hatásának feltüntetését érthetetlen idealizmusnak tartják. Tacitus ez irányt nem követi. Történelmi stílje egészen más irányra vall. A Fatalismus kérdését úgy oldá meg, mely kielégíthet mindenkit, ki még nem mondott le azon meggyőződésről, hogy az emberiség czélja az erkölcsi javulás, az emberiség hivatása az akaratszabadság érvényesítése , a történelmi fejlődés signaturáját a nagy népek és nagy egyének egyénisége adja meg. Hogy Tacitus nem volt rideg fatalista, azt leginkább bebizonyítja azon rajongó lelkesedésével, melyet tanúsít az erény iránt ; azon elegicus hangulatával, melylyel a földi élet javát, az erkölcsi tökélyt megsiratja ama sötét időkben,melyet „az erényekre nézve meddő“ korszaknak nevez. De határozottan is csatlakozik azon felfogáshoz, mely szerint természetes okok öszszefüggésében van a végzet; de számunkra fenn van hagyva a szabad választás; de ha valamire határozták magunkat, a bekövetkezendők sorát föl nem tartóztathatjuk. És nem is rész vagy jó az, mit a tömeg annak tart Sokan, kiket a balsors Tageblatt megjegyzik a derék és tudós Finály Henrik egyetemi tanár vezérlete alatt. Hallomás szerint a kolozsvári iparkamara részéről Gámán Zsigmond és Zsigmond Ákos kérettek föl az elutazásra. Kereskedőinkhez. A kereskedelem magyarosítása érdekében nagy fontosságúnak tartjuk azon mozgalmat, mely okt. 11-én Budapesten indult, s melyről lapunk már tegnap kimerítő tudósítást adzott. Két nagy testülete van az országnak, hová amaz általános áramlat, hogy Magyarország magyar legyen, még mindig nem hatott el : egyik a közös hadsereg, másik a kereskedők osztálya, Amarról most nem szólunk. Az parancsszóra teszen mindent s megteszi majd ezt is parancs szóra. De a kereskedők más szempont alá esnek. A kereskedő osztály független, nehéz munkából élő, reális irányú elem. Ez megérti az okos szót s a mit egyszer jónak lát, van bátorsága és kikitartása azt meg is tenni. E szót pedig meg fogja érteni, mert egyénenként hamisatlanul és épen él benne azon nemes kötelességérzet, mellyel hazája iránt tartozik. Erdély kereskedőinek 80%-ka magyar. Magyar az othona, magyar a társalgási nyelve, magyar az olvasmánya, magyar az érzelme. Csak kezdeményezés kell, hogy üzlete is magyarrá váljék. Mindig anomáliának tartotttuk a szegény kereskedő helyzetét, ki egy régi rossz divat következtében arra volt kényszerítve, hogy azt a kenyeret, mit magyar társalgás közben költ el családjával és vendégeivel, neki németül kell megszerezni. Hogy épen e miatt, a magyar kereskedő ne érezhesse magát üzletében otthon, mert ott ki kell cserélnie anyanyelvét idegennel, s arrm az időre úgyszólván le kell vetkőzni nemzetiségét, mely hazafias büszkeségét képezi. A budapesti értekezleten sok módot ajánlottak a kereskedelem megmagyarositára s a mai lapok nagy mulasztással vádolják e tekintetben a kormányt. Közdolgainkban sok vétke van a kormánynak, hanem e váddal mégis alaptalanul terheltetik. E téren csupán két tényező a hibás, s e kettő mégis hozhatja az orvosszert. Egyik a magyar vevőközönség, melynek tartózkodnia kellene mindazon üzletektől, hol a könyvvitel, levelezés, utalványozás és számlakiállítás nem magyar, másik maga a kereskedő osztály, mely nem gondolkozva e tárgyról, fátum-szerüleg viseli e nyűgöt mit elődeiről vállalta örökölt. A gyárosak, nagykereskedők németek, s ennélfogva a német nyelvet kell üzleti összeköttetéseiknél használni, így gondolkozik valamenynyi. De épen itt van a tévedés, mely ha tovább is tart, bűnné válik, mert hazafiságot sért. A világforgalomnak régen megállapított törvényei vannak. Ezek bizonyítják, hogy a termelő mindig a fogyasztó ízléséhez, viszonyaihoz és akaratához alkalmazkodik. Aplikálva e törvényt a fennforgó tárgyra, a német gyáros és nagykereskedő, a termelő osztályt képviseli, melynek fogyasztói a magyar kereskedők. Inkább rá vannak szorulva ők a magyar kereskedőkre, mint ezek a bécsi piaczra, mert több nehézséggel ugyan, de áruczikkeiket beszerezhetik Anglia, Francziaország vagy Belgiumból és Bécset otthagyva nem éri őket végveszély , míg a bécsiek, amint felhagynánk mi a vásárlással, azonnal kényszerülve lennének beadni a kulcsot. Mi következik ebből ? Az, hogy a német gyáros vagy nagykereskedő nem élhet velünk szemben retorziókkal, s könnyebb neki egyegy magyarul értő könyvvezetőt tartani, mintelveszíteni rendes vásárlóit. A magyar kereskedő osztálytól függ tehát legfőképen, hogy ezen a téren is nyílt és határozott kifejezését adja hazafiságának. Nem hisszük, nem hihetjük, hogy közönyösök maradva e nagy fontosságú ügy iránt, megfeledkezzenek azon kötelességről, melyet teljesíteni minden becsületes polgárembernek szent feladata. Nem áldozatot kér tőlük e szegény haza, hanem csak azt, hogy saját helyzetükön könynyebbítve, ne tegyék ki magukat továbbra is azon vádnak, hogy ők voltak legszívósabb fészkei a germanisatiónak. Csak arra kérjük őket, hogy ne feledkezzenek meg arról, miszerint Magyarország épen úgy az övék, mint az irodalom ama munkássaié, kik egy század óta küzdenek szegénységben és üldöztetésben a magyar nyelv érdekében, s ne hagyják magukra, minden segély nélkül a küzdők e bátor csapatját. Kolozsvár kereskedői majdnem kivétel nélkül magyarok. A nemzet sokat vár tőlük minden téren, de legelsősorban azt várhatja meg hogy ne szalasszák el maguktól a kínálkozó dicsőséget, s legyenek itt nálunk kezdeményezők. A pénzügyi bizottságból. A képviselőház pénzügybizottsága eheltén megkezdte tárgyalásait, s határozatilg kimondta, hogy az általános viták elkerülésével az egyesészrevételek az illető szakminisztériumok budgetjénél tétessenek meg. Tárgyaltatott a belügyminisztérium előirányzata. E czimen előirányzat 7.617,764 frt. A föld tehermentesítés alap czimére 318,000 frt, az országos levéltár költségeire 31,400 frt. Kevés vita után az előirányzat csökkentés nélkül elfogadást nyert. A központi igazgatás czime tárgyalásánál Helfy Ignácz kérdést intézett Tiszához, ha várjon az 1875-ben rendszeresített ministeri tanácsosi állomásra az államtitkár mellett is van-e szükség, s nem lehetne e czimén költségelőirányzati törlést eszközölni? Tisza tagadólag felelt, sőt azon óhajának adott kifejezést, hogy a központi igazgatás két államtitkárt nyerjen. Oct. 12-iki ülésében a vallás-és közoktatási miniszter költségvetése tárgyaltatott, de nem fejeztetett be. Miután az előirányzat számos tételnél eltér az eddigi költségvetéstől; a tárgyalás lassabban folyt s több tételnél élénkebb