Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)

1880-10-14 / 12. szám

Első évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Afil-király utcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. “ Egész évre Félévre . AZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DÍJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: ...................12 írt- ijj Negyedévre . . . . ...................6 fit. II Egy hóra helyben Egyes szám­ára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. 3 frt. I fiz. 12. szíjia Kolozsvár, csütörtök, October 14, 1880 KIADÓ-HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyi literek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott garmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Az iparügy rendezése. — Két czikk. — II. Tekintettel a társulatok nagyfontosságu céljaira, azoknak szélesebb a­lapon autonom hatáskört kell biztosítani s a társulat fel­adatait azért mi is az iparegyesület tervezete szerint a következő főbb indítványokban vél­jük kijelölhetőknek : a) Az iparos szaktanulást előmozdítani, és pe­­dig­ a tanszerződések kötésénél és megszűnténél va­ló közbejövetel, a tanonczok nyilvántartása, a tan­­szerződésekből folyó kötelességek, különösen az is­koláztatási és szaktanítási kötelezettség teljesítése feletti felügyelet, ipartanodák felállításában és fen­­tartásában való közreműködés által stb. b) Az iparosok és segédszemélyzetük közötti viszonyra vonatkozó törvényes határozmányok ér­vényesítésében eljárni; az iparosok és segédsze­mélyzetük közt keletkező súrlódásokat és peres kér­déseket a külön e czélból felállítandó békéltető bi­zottságok útján, melybe egyenlő számmal segédek is felveendők, kiegyenlíteni. c) A hatóságoknak az ipart érdeklő intézke­déseikben adatok szolgáltatása és szakvélemények nyilvánítása által segédkezet nyújtani. d) Általában az illető iparág vagy iparágak fejlődését lehetőleg előmozdítani, valamint az e czél­­ra törekvő intézetek vagy társasulások működését elősegíteni. A társulatok feladatainak teljesítésére szük­ségelt költségek, e társulatok netaláni vagyonának jövedelmein kívül, az illető társulathoz tartozó ipa­rosok tagsági díjaiból és netán külön megszavazan­dó pótjárulékaiból, továbbá egyes eljárásokra szabott díjakból fedeztetnek. A társulatoknak jogában álljon a viszonyok­nak megfelelő közvetítési illetékeket szed­ni, először is a tanonczok szegődtetésénél és fel­szabadításánál. De továbbá az oly társulatoknál, melyeknél a munkaközvetítés egyöntetű vitele szük­ségesnek látszik, a társulatok joga legyen azt sa­ját tagjaira nézve esetleg kizárólagos módon is gya­korolni, és erre nézve szintén bizonyos megállapí­tandó méltányos közvetítési díjat szedni. A társulatok egyes határozottan kiszabandó esetekre nézve bírságolási joggal bírnak, és­pedig mind a mesterek, mind a segédek ellen, de a mesterekre nézve legfeljebb 6 fit, a segédekre nézve legfeljebb 3 forint erejéig. A befolyandó bír­ságösszegek azonban mindenkor szakoktatási, ille­tőleg művelődési czélokra fordítandók és külön kezelendők. A békéltetési jogkör kibővítendő lenne két irányban: 1. a társulati tagok közt felmerülő i­p­a­r­­ügyi peres kérdések eldöntésére, és 2. oly esetekben való békéltető bíráskodásra, midőn a ve­vőközönség részéről egyes tagok ellen az iparüzlet­ből eredő panaszok merülnek fel; — ily ügyekben békebíráskodásnak csak akkor lehetne helye, ha a társulat közbejövetele a közönségben panaszló által igény­be vétetik, és hogy a békéltetés sikertelensége esetében a rendes bíróság előtti eljárásnak van helye. Ily esetekben is meg kell hogy illesse a társulatot bizonyos díj szedése. Ha az ipartársulatok ily szervezettel fog­nak működni, kétséget sem szenved, hogy az iparügyek városonként, megyénként, s ez­által az egész országban a mostaninál sok­kal rendezettebb állapotba jutnak s az ipa­rosok jólléte is szebb jövőnek néz elébe. A többi kérdések, mint pl. a kamarák revíziója, az iparbizottságok létesítése, vá­sárügy és házalás szabályozása az említett főfontosságú kérdések mellett csak másodren­dű fontossággal bírnak. A kamarák meg­maradhatnak mostani szervezetük mellett s ha módosításról van szó, azt csak oly irány­ban kellene kiterjeszteni, hogy úgy az ipari, mint a kereskedelmi osztályoknak a saját spec­iális ügyeik elintézésében nagyobb mű­ködési és hatáskört kellene biztosítani. Az ipar­bizottságok megfelelnek feladataik­nak oly szervezetben mint pl. a miskolczi s ha ez a helyi viszonyokhoz képest néhol részben módosul is, teljesen megfelelhet a hozzákötött igényeknek. A vásárügy ren­dezése főleg a vidéki kézműipar érdekében fölötte kívánatos. A II. országos iparosgyűlés kijelölte erre nézve a főbb irányokat. Fő­dolog az, hogy mértéken túl ne halmoztassa­­nak föl s eleje vétessék azon visszaéléseknek és erkölcsi hanyatlásnak, melyet azok az ipa­rosokra nézve előidéznek. E kérdések meg­oldásának jelentősége különben oly kiváló,­­ hogy érdemes volna e thémák mindegyikével behatóan, önálló keretben foglalkozni. S ha most csak a fő jellemvonásokban vázoltuk azok megoldásának mikéntjét, ez nem zárja ki azt, hogy midőn e kérdések a törvényho­zás elé kerülnek, mindegyikkel beható alapos­sággal és külön-külön ne foglalkozzunk. Most még néhány szót azon másik irány­ról, melyben iparosaink az állam közvetlen támogatását igényelhetik a gyáripar fejlesz­tése körül. Ez ügyben most folynak a ta­nácskozások a földiad­i ipar- és keresk­­mi­nisztérium kebelében. Újabb ipartelepeknek adóelengedésben és adókedvezményben való részesítése, a tarifa- és szállítási díjak ked­vezőbb átalakítása képezik azon főbb kíván­ságokat, melyek a hazai ipar fejlesztése szem­pontjából a vállalkozási szellemét felébreszt­hetik s jövedelmező új iparágak felé fordít­hatják. Ez iparágak közül most jelöli ki a szakértő bizottság azokat, melyek az előbb említett kedvezményekre igényt tarthatnak s ezek alapján fog törvényjavaslatot készíteni a kormány. Az említett minisztérium idei költségvetésében már is utal ezen intézke­désére, melyet tervbe vesz s melyre eleve is felhívja a képviselők figyelmét. A honi ipar fölvirágzásának még egy sokat emlegetett eszköze abban rejlik, hogy az állam és ható­ságok összes szükségleteiket a hazai ipar ál­tal fedeztessék. Ezek azon kérdések, melyeknek kedvező megoldása által az ipar fejlesztése hazánkban biztosítható. A kormány most legalább jóaka­ratot mutat ez ügyek iránt s remélhetjük hogy számtalan ígéreteinek legalább jó részét fogja végre beváltani. Az ígéretek eleget seny­­vesztették iparunkat egy évtizeden át. Most egy évtized mulasztásait kell helyrepótolni s megfeszített erővel munkálkodni az eddig fel­tűnően elhanyagolt iparügyek rendezésén. Ha a vámkérdés ismert irányban való megoldása egy pár évtizeddel visszavetette iparunkat és ezáltal közgazdasági fejlődésün­ket, a komoly frunkálkodás és alkotásnak kell az ezáltal támadt hézagokat lehetőleg pótolni. Most még nem késő. S ha eddig nem volt iparpolitikánk, a közvélemény kedvező alakulása e kérdés iránt remélenünk engedi, hogy a törvényhozás meddő vitatkozások teréről át fog térni egy érdekeinknek megfe­lelő nemzeti iparpolitika inaugurá­­lására. Gelléri Mór: — Az erdé­lyi függetlenségi párt ko­lozsvári intéző bizottsága október hó id­én d. u. 3 órakor ülést tart. A r. kath. status közgyűlésére a meghí­vók még nem bocsáttattak ki. A ref. egyházkerü­letek elvégezék, az evang. kerületek most fe­jezik be évi gyűléseiket, csak az erdélyi r. kath.­­ status gyűlése késik a gyulafehérvári homályban. Büszkeségünket képezi, hogy Erdély még a kath. egyház terén is az önkormányzat jogait gyakorol­ja akkor, mikor a nagyobbik Magyarországon még hite is elveszett az egyházi autonómiának. E csonka jogot nem kell elhanyagolni, hanem ki­fejleszteni kötelesség. Ha ily irányú tevékenység nem is ösztönözné az illetékes hatóságot az évi köteles gyűlés megtartására, annak elmulasztása bűn az egyház és a közvagyonért­ felelősség ellen, midőn uradalmak, százezrek kezeléséről kell szá­molni, midőn az igazgatótanács '/3-jának mandá­tuma a napokban lejár. Mi az önkormányzat ér­dekében felszólalunk kötelességből. Hadd teljesít­se kötelességét mindenki! — Az orosz államtanács 272,953 ru­belt szavazott meg a tábornok-kormányzóknak az 1881. évre. Ebből kap: Anucsin keleti Szibéria kormányzója 18,620, Dondukoff-Korzakoff herczeg Charkov kormányzója 21,520, Albedinskij Varsó kormányzója 37,240, Totleben­gr­ó, Wilna és Grodno kormányzója 23,520, Drentelen tábornok Odessa kormányzója 23,520, Dolgorukof herczeg Moszkva kormányzója 58,800, Csertkoff Kiev, Po­­dolia és Wolk­ynia kormányzója 19,600, Kasna­­koff nyugati Szibéria kormányzója 13,233, és Krysanovszkij Orenburg kormányzója 9900 rubelt.­­ Két új törvényjavaslatot fog ez ősz folytán a belügyminiszter előterjeszteni. Egyik a fővárosi rendőrség újjá­szervezéséről fog szó­­lani, másik a megyei házi adóról. Ez utóbbi kér­désben f. évi november hó folyamán értekezletet fog egybehívni.­­ Igen fontosnak tartjuk a kereske­delmi minisztérium azon intézkedését, hogy 500 forintot utalványozott a beszterczei iparegyesület részére a régből, hogy onnan két szakember be­­hozza Moldovát, az ottani ipar és kereskedelmi szükségletek tanulmányozására. Ugyane czélból a brassói és kolozsvári iparkamarák két két tagja a papokban útnak indul Romániába — miként a TARCZA. A haldokló szabadság írója. (Befejező közlemény..) Tacitus történetírásának lényegét fejezhetnék ki Schiller e szép mondásával: A rosszak közt a legnagyobb a bűn. A drámaiság, melylyel kidol­gozza azon jelenetet, midőn Agrippina, Neró any­ja a bűnös fiú által meggyilkoltatik, feledhetet­len benyomást tesz. Az erkölcsi világ flagráns megsértése miatt mintha vádolóul lépne föl maga a természet. Halljuk Tacitust. „De Caesar a bűn végrehajtása után esz­mélt annak iszonyatos voltára. Az éj hátralevő részét majd néma elmerülésbe mélyedve törte, majd föl-fölugrott borzadálytól megragadtatva, magán kívül őrjöngő állapotban úgy várta a vir­­radást mintha az életének vetne véget. De őt Burras biztatására a centur­ok és tribunusok hi­­zengése, újra reményre éleszti, mert kezét szo­­rongaták és örömüket nyilváníták a felett, hogy a váratlan veszélyt és anyja bűnös esetét kike­rülte. Barátai ezután templomokba mentek, és az példaadásra Campania szomszéd városai hál Háldozatokkal és ünnepi küldöttségekkel fejezték ki örömüket, ő azonban szomorúságot színlelt és mintegy saját fennmaradása miatt méltatlanságot h­ult el és anyját siratá. De minthogy a ter­­mészet arcza nem változik oly köny­­nyen mint az embereké, és látható vala­­­ii tengerpart szomorú vidéke, (és voltak olyanok, kik a körülbe emelkedő dombokon harsona szó és gyászdanát véltek hallani az anya sírja felett.) Nápolyba ment és levelet irt a tanácshoz, mely­nek lényege annyi volt, hogy megkapták Agrip­pina egyik meghitt rabszolgáját Agerimisz tőrrel kezében, miből következtethetni, hogy anyja azon bűntuolatban követé el az öngyilkosságot, melyet ellene forralt.“ Vádolja tehát azon anyát, ki érte szőtte minden cselszövényeit, csak hogy fia a trón­ra jusson. Róla mondják, hogy előre érezte, hogy ily véget ért, sőt egy c­aldeai meg is jósolta azt neki. De ő a jóslatra így válaszolt: »Öljön meg, csak jusson a trónra.“ Hogyan lehetne az elaljasodás képét sötétebb színekkel festeni, mint festi Tacitus Neró habozá­sát, hogy mint minjen-e Rómába a gaztett elkö­vetése után: „Aggodalmaskodók, miként menjen a városba, váljon a senatust engedelmesnek, a né­pet ragaszkodónak fogja-e találni. A leghitványabb udvaron azok, kiknek jövedelmezőbb ki­rályi ház a Néróénál nem létezett, bi­zonygattak a mellett, hogy a nép gyűlölte Agrip­­pinát, és az ő halála csak fokozta a nép szerete­­tét az uralkodó iránt: menjen csak bátran és nyíl­tan fogadja a hódolatot. Sürgették, hogy menjen csak előre. És többet találtak, mint a­mennyit ígértek: szembe jönnek a tribusok, ünnepi ruhát ölt a senatus, nők, gyermekek, kor és nem szerint csoportokat alkotva özönlötték el az utczákat, emelvények voltak fölállítva, mintha csak diadalmenetet tartott volna. Ekkor büsz­kén, mint a­ki a közszolgaságot vívta ki, lépett a Capitoliumba, hála áldozatokat nyújt az isteneknek, aztán förtelmes kicsapongásra vete­medik, melyektől még nagy nehezen visszatar­tó anyja. (An. XIV. 10. és 13.) Hát mikor Bri­tannicust lakoma közben mérgezteti meg ! Egy pár vonással az emberi sülyedés legmélyebb fokát jellemzi. Britannicusnak előbb tiszta és meleges vizet adnak, azután mivel a vizet igen melegnek ta­lálta, hideg vízbe öntik a mérget, mely minden tagját úgy áthatotta, hogy szava és lélegzete egy­szerre elállott. Lett zavar azok közt, kik körülötte ültek, a kik nem voltak beavatva, futkoráztak ; de a kik mélyebben láttak a dolgokba, mintegy a földbe gyökerezve állottak meg és Néróra tekin­tenek. A seldült állapotban, tettetve mintha mit sem tudna az egészről, azt mondta, hogy előszokott ez a betegség nálla(Britannicusnál) fordulni még ko­ra gyermekségétől fogva és nem sokára visszatér látása és eszmélete. De Agrippinát oly félelem és kétségbeesés ragadta meg, bár külsőleg elrejté, hogy kitünt, hogy a bűnről ép úgy nem tudott, mint Octavia, Britannicus nővére: sejté, hogy utol­só támasza dől ki és hogy ez az anyagyilkolás él­játéka." (Ann. XIII. 16). Burrus, Soneca, Iriso halála hasonló drámai elevenséggel van leirva. Roma égésének leirása (Ann. XV. 38—44) a legszebb költői ecseteléssel föl ér, így azon jelenet, midőn Germanikus a Vá­rossal elveszett sast megtalálja; midőn a tengeri vihar hajóit szétszórja, mind oly részletek Tacitus remekművében, melyet még nem temetett el az idő, az enyészet. Nem, m­ert nem elégszik meg a színpadi gépezet ügyes berendezésével, a történel­mi alakok rángatásával de drámai élettel állítja őket élénkbe, a tettek mozgató rugóinak lélektel­­jes gépez­etét látjuk a külső körülmények színpadi hatásra számító gépezete helyett. Jellemezni úgy bír, hogy dicsőítése soha se szónoki sallang, gáncsa soha sem erkölcsi pre­­dikatio ! Minthogy a zord idők Tacitus kedélyét elsötétítik, alaphangulata pessimistikus. Épen ezért biztosabb kézzel jellemez. Ugyanis az optimistát rajongása ráviszi, hogy a szereplő történeti sze­mélyeket bizonyos eszmék hordozóivá tegye alig bit ellenállni a csábnak, hogy a történeti sze­mélyt úgy alakítsa, hogy az eszméket csak­ugyan képviseljék. Ki eldobja magától az érzel­messég olvadé­kony felfogásra csábító hangulatát, az leplezetle­nebből tárja fel az ember belsőjét. Ki nem visz bele a dolgok megítélésébe sa­ját alanyiságából eszményítésre hajlamot, az őszin­tébb lehet mint történetiró. És Tacitusról a tár­­gyiasság e nemét el lehet mondani. De azért mégsem tárgyias iró. Elsötétült hangulatától nem bir szabadulni és mint Mank szépen jellemzi, mint távoli menydörgő, bak­szik elnyomott harag­ja, szenvedélye. Érzik a szenvedély, az erkölcsi világrend megsértése feletti fölháborodás. De azért a kö­rülmények óriás hatalmát is ismeri. Látja, hogy a lejtő hová vezet, de nem szűnik meg hangoz­tatni az erkölcsi elvek elévülhetetlen voltát. És itt jutottunk egy igen érdekes ponthoz, melynek van vonatkozása a mai történetírásra is. Ki a tényleges viszonyok hatalmát belátja és bír elég ítélő tehetséggel és nyugodtsággal azt mérlegelni: könnyen téved a pessimismus leg­meddőbb fajtájára, a fatalismusra. Vannak, kik Tacitust fatalistának tartják. Felhozzák kivált azon megjegyzését, hogy talán még a fejedelem hajlama­­ is a végzet szeszélyéből származik. Nem egy helyen szól a római nép fata V­erg­ent­iája­ (a végzet lejtője) ról. Kikerül­hetetlen sorsról nem egyszer tesz említést. A fa­­talisticus hajlam vinné rá Tacitust, hogy a jós­latokba is higgjen. Az újabb történetíróknál e hajlam erősbült. Törvényszerűséget fedeztek föl a történelmi eseményekben, a statistikai adatok döntő szerepet kezdenek játszani a népek fejlő­désének kiszámításánál ; az egyéni akarat, a népi jellem kezdi elveszteni jelentőségét az újabb fel­fogás szerint; a történelmi hivatásnak vajmi ke­vés értéket tulajdonítanak ; az eszmék hatásának feltüntetését érthetetlen idealizmusnak tartják. Ta­citus ez irányt nem követi. Történelmi stílje egészen más irányra vall. A Fatalismus kérdését úgy oldá meg, mely kielégíthet mindenkit, ki még nem mondott le azon meggyőződésről, hogy az emberiség czélja az erkölcsi javulás, az emberiség hivatása az aka­ratszabadság érvényesítése , a történelmi fejlődés signaturáját a nagy népek és nagy egyének egyé­nisége adja meg. Hogy Tacitus nem volt rideg fatalista, azt leginkább bebizonyítja azon rajongó lelkesedésével, melyet tanúsít az erény iránt ; azon elegicus han­gulatával, melylyel a földi élet javát, az erkölcsi tökélyt megsiratja ama sötét időkben,melyet „az erényekre nézve meddő“ korszaknak nevez. De határozottan is csatlakozik azon felfo­gáshoz, mely szerint természetes okok öszszefüg­­gésében van a végzet; de számunkra fenn van hagyva a szabad választás; de ha valamire hatá­rozták magunkat, a bekövetkezendők sorát föl nem tartóztathatjuk. És nem is rész vagy jó az, mit a tömeg annak tart Sokan, kiket a balsors Tageblatt megjegyzi­k a derék és tudós Finály Henrik egyetemi tanár vezérlete alatt. Hallomás szerint a kolozsvári iparkamara részéről Gámán Zsigmond és Zsigmond Ákos kérettek föl az elutazásra. Kereskedőinkhez. A kereskedelem magyarosítása érdekében nagy fontosságúnak tartjuk azon mozgalmat, mely okt. 11-én Budapesten indult, s melyről lapunk már tegnap kimerítő tudósítást adzott. Két nagy testülete van az országnak, hová amaz általános áramlat, hogy Magyarország ma­gyar legyen, még mindig nem hatott el : egyik a közös hadsereg, másik a kereskedők osztálya, Amarról most nem szólunk. Az parancsszóra te­­szen mindent s megteszi majd ezt is parancs szóra. De a kereskedők más szempont alá esnek. A kereskedő osztály független, nehéz munkából élő, reális irányú­ elem. Ez megérti az okos szót s a mit egyszer jónak lát, van bátorsága és ki­kitartása azt meg is tenni. E szót pedig meg fog­ja érteni, mert egyénenként hamisatlanul és épen él benne azon nemes kötelességérzet, mellyel hazá­ja iránt tartozik. Erdély kereskedőinek 80%-ka magyar. Ma­gyar az othona, magyar a­ társalgási nyelve, magyar az olvasmánya, magyar az érzelme. Csak kezde­ményezés kell, hogy üzlete is magyarrá váljék. Mindig anomáliának tartotttuk a szegény ke­reskedő helyzetét, ki egy régi rossz divat követ­keztében arra volt kényszerítve, hogy azt a ke­nyeret, mit magyar társalgás közben költ el csa­ládjával és vendégeivel, neki németül kell meg­szerezni. Hogy épen e miatt, a magyar kereske­dő ne érezhesse magát üzletében otthon, mert ott ki kell cserélnie anyanyelvét idegennel, s ar­rm az időre úgyszólván le kell vetkőzni nemze­tiségét, mely hazafias büszkeségét képezi. A budapesti értekezleten sok módot aján­lottak a kereskedelem megmagyarositára s a mai lapok nagy mulasztással vádolják e tekintetben a kormányt. Közdolgainkban sok vétke van a kor­mánynak, hanem e váddal mégis alaptalanul ter­­heltetik. E téren csupán két tényező a hibás, s e kettő mégis hozhatja az orvosszert. Egyik a magyar vevőközönség, melynek tartózkodnia kellene mindazon üzletektől, hol a könyvvitel, levelezés, utalványozás és számlakiállítás nem magyar, má­sik maga a kereskedő osztály, mely nem gon­dolkozva e tárgyról, fátum-szerüleg viseli e nyű­göt mit elődeiről vállalta örökölt. A gyárosak, nagykereskedők németek, s ennélfogva a német nyelvet kell üzleti összeköt­tetéseiknél használni, így gondolkozik valameny­­nyi. De épen itt van a tévedés, mely ha tovább is tart, bűnné válik, mert hazafiságot sért. A világ­forgalomnak régen megállapított törvényei vannak. Ezek bizonyítják, hogy a terme­lő mindig a fogyasztó ízléséhez, viszonyaihoz és akaratához alkalmazkodik. Aplikálva e törvényt a­­ fennforgó tárgyra, a német gyáros és nagykeres­kedő, a termelő osztályt képviseli, melynek fogyasz­tói a magyar­ kereskedők. Inkább rá vannak szorulva ők a magyar kereskedőkre, mint ezek a bécsi piaczra, mert több nehézséggel ugyan, de áruczikkeiket beszerezhetik Anglia, Francziaország vagy Belgi­umból és Bécset otthagyva nem éri őket végve­szély , míg a bécsiek, a­mint felhagynánk mi a vásárlással, azonnal kényszerülve lennének bead­ni a kulcsot. Mi következik ebből ? Az, hogy a német gyáros vagy nagykeresked­ő nem élhet ve­lünk szemben retorziókkal, s könnyebb neki egy­­egy magyarul értő könyvvezetőt tartani, mint­­el­veszíteni rendes vásárlóit. A magyar kereskedő osztálytól függ tehát legfőképen, hogy ezen a téren is nyílt és határo­zott kifejezését adja hazafiságának. Nem hisszük, nem hihetjük, hogy közönyö­sök maradva e nagy fontosságú ügy iránt, meg­feledkezzenek azon kötelességről, melyet teljesí­teni minden becsületes polgárembernek szent fel­adata. Nem áldozatot kér tőlük e szegény haza, hanem csak azt, hogy saját helyzetükön köny­­nyebbítve, ne tegyék ki magukat továbbra is azon vádnak, hogy ők voltak legszívósabb fészkei a ger­­manisatiónak. Csak arra kérjük őket, hogy ne feledkez­­zenek meg arról, miszerint Magyarország épen úgy az övék, mint az irodalom ama munkássaié, kik egy század óta küzdenek szegénységben és üldözte­tésben a magyar nyelv érdekében, s ne hagyják magukra, minden segély nélkül a küzdők e bátor csapatját. Kolozsvár kereskedői majdnem kivétel nél­kül magyarok. A nemzet sokat vár tőlük minden téren, de legelső­sorban azt várhatja meg hogy ne szalasszák el maguktól a kínálkozó dicsőséget, s legyenek itt nálunk kezdeményezők. A pénzügyi bizottságból. A képvisel­őház pénzügy­­­bizottsága ehelt­­én megkezdte tárgyalásait, s határozatilg kimond­ta, hogy az általános viták elkerülésével az egyes­­észrevételek az illető szakminisztériumok budget­­jénél tétessenek meg. Tárgyaltatott a belügyminisztérium előirány­zata. E czimen előirányzat 7.617,764 frt. A föld tehermentesítés alap czimére 318,000 frt, az országos levéltár költségeire 31,400 frt. Kevés vita után az előirányzat csökkentés nél­kül elfogadást nyert. A központi igazgatás czime tárgyalá­sánál Helfy Ignácz kérdést intézett Tiszához, ha várjon az 1875-ben rendszeresített minis­teri tanácsosi állomásra az államtitkár mellett is van-e szükség, s nem lehetne e czimén költség­­előirányzati törlést eszközölni? Tisza tagadólag fe­lelt, sőt azon óhajának adott kifejezést, hogy a központi igazgatás két államtitkárt nyerjen. Oct. 12-iki ülésében a vallás-és közok­tatási miniszter költségvetése tárgyal­­tatott, de nem fejeztetett be. Miután az előirányzat számos tételnél eltér az eddigi költségvetéstől; a tárgyalás lassabban folyt s több tételnél élénkebb

Next