Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-06-10 / 130. szám

SZERKESZTŐI IN­OTA : R­­.ki­rályUtcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények Be ’ czimzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: ...................10 frt. |!| Negyedévre ... 4 frt. $ frt. |:| Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egész évre Félévre • Egyes szám­ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. E­sti KiadLAT. KI­ADÓ­HIV­AT­Ali: Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DÍJAK: Hatszor hasábozott garmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Istóczy-Wahrmann: Az ülésszak vége egészen méltó a kez­detéhez. Akkor a Várady-ügy, most az Is­­tóczy-ügy. Tegnapi táviratunk tudatta olvasóinkkal a tényeket. Kiegészítésül, jobban mondva helyreigazításul, csak azt jegyezzük meg, hogy több képviselő kívánságára még a teg­napi ülés végén megtartatott a zárt ül­és, mely egy órát vett igénybe. Hozzá­szólottak az Istóczy-Wahrmann affairehez Németh Albert, Tisza Kálmán, Cser­ná­tony, Ugrón Ákos, Szalay, Szilágyi Dezső, Hoitsy Pál, az elnök felhívására Hegedűs Sándor és Ónody Géza mint jelenlevők. Konstatáltatok, hogy Dtóczy provokáltatta Wahrmannt Onody és Szuhányi segédek ál­tal. Wahrmann kijelentette, hogy a házban mondottakért nem tartozik fegyveres elégté­telt adni, de különben sem sértette meg Is­­tóczyt. Erre Istóczy fölkereste az olvasóte­remben Wahrmannt s öt gazembernek nyil­vánította. Wahrmann e kifejezést arra hárí­totta vissza, a ki mondta, neki. Istóczy ke­zét fölemelve Wahrmannhoz ütött, ki az ütést karjával felfogta, s szokatlan dühvel megrohanta Istóczyt, de a történetesen jelen­levő Rohonczy meggátolta a további tettle­­gességet. Továbbá konstatáltatok, hogy Wahr­­mann egy olyan kifejezésért provokáltatok, melyért sem az elnök nem szólalt fel, sem a ház meg nem botránkozott. Végre konstatáltatott, hogy az Istóczy sértése az ülés tartama alatt, a vita folyamában és a ház küszöbén belül történt meg, tehát a parlament hivatalos helyiségében. Mindezek következtében, egy órai zárt vita után, a ház nyílt ülésben kimondot­ta, hogy a tettleges bántalmazás tényét ha­tározottan rosszalja. Ennyi a tény, szárazon és tárgyila­gosan. Ki-ki következtetést vonhat belőle. Meddő és túlhaladott vita volna, azt fejtegetni, hogy váljon csakugyan a ház te­kintélye s a szólási jog szabadsága sérte­­tett-e meg, vagy pedig a két érdekelt kép­viselő magánügyének tekintendő az egész. A ház magáévá tette ez ügyet, önmagát, sa­ját tekintélyét, a véleménynyilvánítás sza­badságát látta megbántva s ekként intéz­kedett. Régünkről teljes mértékben helyesel­jük a ház eljárását. Tartozott ezzel önma­gának, miután türelmét az Istóczy-féle hó­bort amúgy is kemény próbára tette volt, és tartozott Wahrmannak is, ki higgadtan, objektivitással és mint a magyar állameszme őszinte barátja, tárgyalta a szőnyegen levő kérdést. De nem vitatkozunk — mint mon­dok — az ügy ezen oldala fölött. Minket sokkal inkább érdekel az a körülmény, hogy ezen botrány is a kormánypárt kebelében történt. Biztos tanújele az időknek, hogy V­á­­rad­y a kormánypárti Rohonczy által bán­­talm­aztatott. A tiszaszabályozási visszaélé­seknél szintén egy kormánypárti lelkiisme­­rete szólalt meg. A szabad vélemény terro­rizálása miatt csak az imént jajdult föl Dobránszky, a 100,000 frtos Gödi is a kormánypártban kap menedéket, s befejezé­sül most, az ülésszak utolsó napján szin­tén a kormánypárt kebelében keletkezik és foly le a botrány. A kelevény ugyancsak dagad, s a vérm­ér­­gezési tünetek mindegyre keletkeznek. Akkor is most is, mindig, minden esemény erős vo­násokkal karakterizál egy pártot, melynek összetartozandóságát nem magasztos elvek és kipróbalt hazafiság, hanem a parancsszó, az érdek, a vakság s a piezurának hitvány esz- közei határozzák meg. E botrányok igen természetes magyará­zói a kormánypárt klubéletének, felfogásának és erkölcsi súlyának. Ha mindig azt látják, hogy szavazataik beadásánál nem közérdek, nem is argumentum a döntő, hanem a több­ségi kötelék mesterséges fenntartása; ha lát­ják, hogy saját jobb hitük mindig elrende­lendő általuk nem értett mistikus ürügyek­nek; ha látják, hogy a szabad vélekedés mindig e borzasztó szóval fojtatik el, „kabi­­netkérdés:“ nem természetes-e előbb a szá­nalmas lehangoltság, később bizonyos fásult­ság, s végre a megrögzött cynismus? Klubrendszerük előbb kiöli a gondolat szabadságát s aztán durva kezekkel tépi szét a parliament nemes viták minden idealiz­­mussát, „A gyakorlat nevében!“ Minden e jelszó alatt történik. De ha az ideál nem nemesíti és korlátolja e szörnyű tant, akkor megszűnt az értéke mindannak, mit erény, önfeláldozás, buzgóság, önzetlenség és haza­­szeretet név alatt ismerünk. És első­sorban megszűnik az emberek be­csülése egymás iránt. Ez az, a­mit minden ilyen botránynál konstatálhatunk. Ez az, a­mi az Istóczy tényében előtérbe nyomul. Nem be­csülik egymást, talán nem azért, mivel igen jól ismerik egymást, de mivel az összetar­­tozandóság rendszere alatt kiveszett vagy legalább békába vezetett náluk a közélet minden idealizmusa. Oly hosszas idő óta használtatják fel magukat, oly régen szűn­tek meg már gondolkozni, a pártélet czéljai oly igen elfeledtették velük a hazát, hogy második természetükké vált azt hinni ma­gukról, hogy semmi egyebek, mint egy par­lamenti gépezet élettelen alkatrészei. Az am­­­bitio nem létezik, az ideál megszűnt .... Ki csodálkozik azon, ha egymást meg nem becsülve, egymást bántalmazzák ?! — Kállay Béni közös pénzügyminiszter tegnapelőtt hosszabb ideig értekezett Tisza Kálmán miniszterelnökkel és gróf Szapiry Gyula pénzügy­miniszterrel. A közös pénügyminiszter a megszál­lott tartományokban több szakavatott tisztviselőt szándékozik alkalmazni s ezek egy részét a ma­gyarországi és horvát tisztviselő karból kívánja kiválasztani. Kállay tegnap délután visszautazott Bécsbe.­­ A magyar kormány és az osz­trák államvasút igazgatósága közt kötött szerződés végleges szövegét néhány lényegtelen irályi módosítás után tegnapelőtt esti nyolc­ óra­kor írta alá gróf Szapáry pénzügyminiszter és Or­­dódy Pál közlekedésügyi miniszter, másrészt pe­dig dr. Wodianer Mór, Joubert Ödön és dr. May­­rau Kajetán. Joubert tegnap Tisza miniszterelnök­kel is hosszabb ideig értekezett. — Irányi Dániel országgyűlési kép­viselő tíz éves követségének emlékére tartandó ünnepély rendezése tárgyában Békésen élénk mozgalom indult meg. A múlt vasárnap egy szűkebb körű bizottság gyűlt össze, hogy meg­állapítsa, illetőleg az ünnepély módozatairól in­tézkedjék s ekkor határozatba ment, hogy a jö­vő vasárnap (t.­­ holnap) tágabb összejövetelt hívnak össze, melyből végrehajtó bizottságot vá­lasztanak meg, melynek feladata leend a megál­lapított programm szerint eljárni. — Kállay utódjául nemcsak Szögyényi Lajost, hanem hengervári Hengermüller londoni nagykövetségi tanácsost is emlegetik. Ez alkalom­mal a külügyminisztérium igazgatási ügyeinek intézésére — mint a „B. H“-nak Bécsből sür­gönyzik — még egy osztályfőnöki állomást akarnak szervezni. Erre az állásra Falke br.­t. osztály­főnök a jelölt. — Kormány­körökben komoly meg­beszélés tárgyát képezi azon terv, hogy a rész­ben a kormány által kinevezett tagokból álló bosznia medslist teljesen választott testületté ala­kíttassák át, melyben a lakosságnak alkalma nyílnék kifejezést adni a közigazgatást illető kí­vánságainak és panaszainak. A kormányférfiak azt hiszik, hogy ezen intézkedések véget vetnek a bosnyákok bizalmatlanságának. — Új szerb püspökök. A hivatalos lap legújabb száma közli: „Vallás- és közoktatásügyi miniszterem előterjesz­tésére Petro­vics Bazilián beocsini arc Ilim­andritának a karloviczi görög-keleti szerb püspöki zsinat által bácsi püspökké, és Brankovics György hierom­onaechus és zombori kerületi esperesnek ugyanazon zsinat által te­mesvári püspökké történt megválasztatását ezennel jó­váhagyom. — Kelt Schönbrunnban, 1882. évi május hó 30-án. Ferencz József, s. k. Trefort Ágoston, s. k. — Az osztrák-magyar vámtarifa életbeléptetése következtében a statisztikai áruforgalmi kimutatások, s az ezen kimu­tatásokban felveendő áruk elnevezései tekintetében lényeges módosítások válván szükségesekké, ez ügyben a tegnap a kereskedelmi minisztériumban tanácskozások indultak meg, melyekben a pénz­ügy, közlekedési és kereskedelmi miniszterium vettek részt. .. ■ ■■!!! n ■ - nrr-iN—t. — 1—B— fl' lirrrTTTBllTTt AZ „ELLENZEK“ TÁRCÁJA. 1882. junius 10. ^____________ Újnak tetsző régi dolgok. JÜR. JAOSEL y^NTALTÓL. Általános a vélemény, hogy az anyag és az erő megmaradásának elve a múlt s illetőleg a mostani évsi­z vívmánya, és a kultúrtörténész Buckle Tamás az angol művelődés történelméről írt könyvében igen természetesnek mondja, hogy a természettudománynak a maradandóságról szóló tana, és annak alkalmazása az anyagra szintúgy, mint az erőre, lényegileg a jelen évszáz teremt­­ménye, mert a régi elmélők, némely czérzásaik dacsára, mind a sötétben, egy közczél nélkül ta­pogatóztak. Egy évszáz sem volt korábban elég ,elész ily dicső nézetet, mint egy egészet fel­fogni ; nem is volt hajdan egy tudósnak elég természetismerete, hogy ily gondolatot kimond­jon és védelmezzen. Buckle e szavakban csak egy nézetnek adott kifejezést, mely jelenleg igen­igen el van terjedve, melynek azonban ellent kell mondanunk. A berlini jeles élettudóst, du Bois-Reymon­­dot illeti az érdem, hogy ő volt az első, a­ki figyelmeztetett, miszerint az erő megmaradásá- nak elvét már Descartes, Leibniz, Voltair és Bal­er ismerték. Hogy ez elv és törvény nem egészen új, és azt a múlt évszáz folyamában már többen ismerték és kimondották, elismeri Helmholtz is, a természettudományok hírneves tanára Berlinben, a­ki ez elvet az összes ter­mészeti jelenségek körében érvényre emelte. Dr. G. Berthold, hivatkozva a régi és újabb időbeli tudósokra, bebizonyítja, hogy jelenkorunk az erő megtartása elvének felfedezésére semmi igényt nem tarthat. Nem régen dr. Pisko, a bécsi reáliskola igazgatója, felütötte a tudományok évkönyveit és mint a természettannak uj alapnézleteiről 1879. deczember havában tartott népszerű előadásában mondja, arra az eredményre jött, hogy igazán már a régi görög bölcsészek Krisztus előtt 510-ben Leucip, 500. körül Heraklit, 470-ben Demokrit, 350-ben Aristoteles és kétezer évvel későbben az elmélők és természetbúvárok Descartes, Newton, Huyghens, Bacon és többen az anyag elronthatat­­lan parányaira és ezek örök nyugtalanságára és mozgására gondoltak, hogy a legelsők néha az anyag és az erély maradandóságának tételét sej­­dítették és az utóbb említettek ezen alaptételt na­gyon megközelítették, hogy azonban az erély tan­­tételét először évszázunk fogta fel szorosan, és azt behozólag érvelni törekedett is. Jóllehet tagadhatatlan, hogy az anyag és erő megmaradásáról szóló természettani törvény­nek helyes szerkesztése évszázunknak volt fentart­­va, de érthetően kimondva ez általános gondo­latot már Epikurnál, a híres görög bölcsésznél találhatni, és ez ely Epikur örökös mozgásban lé­vő és a mozgást magukban hordozó parányainak világán épen oly mérvben uralkodik, mint Des­cartes és Leibniz világ gépezetén. Epikur a moz­gás mennyiségét a mindenségben állandónak tarja, és az elvet oly módon magyarázza, mely Leib­­nizre emlékeztet. Az erő állandóságát Epikur az­zal indokolja, hogy a világegyetemen kívül nin­csen hely, a­hova az anyag bár­mily csekély ré­szecskéje elrepülni és a honnan egy új erő a min­­denségbe Dehatolni bírna, egy tétel, melyet Leibniz következőleg foglal szavakba: a mindenség testei más testekkel, melyek nincsenek a mindenség­ben, nem közlekedhetnek, a mindenség tehát rend­szere a testeknek, melyek másokkal nem közleked­nek, abban tehát ugyanazon erő mindig megtartja magát. A nagyszerű gondolat, mely Epikur rend­szerének alapul szolgált, figyelem nélkül maradt, míg Gassendi, a kitűnő frank tudós, a 17-ik év­­százban It Epikur rendszerét megnyitni nem töreke­dett, és az elvet ismét napfényre nem hozta vol­na. Észreveszem, mond ő, hogy mivel a pará­­nyoknak velük született ereje sem el nem vesz, ha az összetes testek nyugodni kezdenek, hanem csak akadályoztatik, sem nem terem, ha a testek mozogni kezdenek, hanem csak ismét felszabadít­­tatik, úgyszólva ugyanannyi ösztön marad állan­dóan a testekben, a­mennyi azokban kezdettől óta megvolt. Általános figyelem az elvre csak ak­kor fordíttatott, midőn Descartes, az újabb böl­csészet alapítója és a frankok éles elméjű tudósa a 17-ik évszázban, hasonlókép állíta fel a tételt, hogy a mozgás menynyisége a világ­egyetemben állandó marad, mivel ő — mint Voltair mondja — csak Epikurnak egy régi agyrémét úyita meg. Ismeretes az igazi erőmérték feletti vita, mely Descartes és a legélesebb elméjű német tudós Leibniz közt keletkezett; ismeretes e vita követ­kezménye, az erőmegtartás elvének Leibniz általi szerkezete és indokolása, ez elvnek általános el­terjesztése Leibniz és a hallei egyetem híres ta­­nára Wolff által; ismeretes az erők törvényének alkalmazása Bernoulli Dániel, a baseli természet­tudományi tanár által az erőműtanban, a­ki tör­vényt Galilei ingakisérleteire és Huyghens­e rez­gési központ elméletére vitte vissza; felesleges volna tehát ezekkel foglalkoznunk, s ezért vegyük inkább szemügyre az igen sajátságos állást, me­lyet Spinoza, a hollandi jeles bölcsész ez elv irá­nyában elfoglal. Hasonlókép mint Kant, az újabb idő leg­befolyásosabb német bölcsésze, a­ki fiatalságában az eleven erő igazi becse felett egy értekezést irt, és később az elvet nem említi, ámbár ő az anyagot, melyet állandónak tesz fel, a vonzó és ellökő erőkből származtatja. Spinoza is régibb ira­taiban az elvet számba vette, hogy azt későbben teljesen mellőzze. Munkáiban, melyekben Descar­tes elveit tárgyalja, előfordul az elv egészen Des­cartes szerint felállítva: „A mozgás és nyugvás ugyanazon mennyiségét, melyet az isten az anyag­ba egyszer belenyomott, megtartja az isten se­gélye által is.“ Részletesebben fejtegettetik az elv Spinozának az istenről, emberről és annak sze­rencséjéről irt, s a mi időnkben ismét feltalált értekezletében. Az első rész 9-ik fejezetében, mely az alkotott természet czimet visel, ez van mondva: Az mi az általános alko­tott természetet, vagy a teremtményeket illeti, melyek közvetlen az istentől függnek vagy terem­tettek, ezek közül nem ismerünk többet kettőnél, t. i. a mozgást az anyagban, és az elmét a gon­dolkozó lényben. Ezekről mondjuk, hogy öröktől fogva voltak és mindörökké változatlanul marad­nak. Valóban egy mű, oly nagyo , mint az a műmester fenségét megilleti. A­mi különösen a mozgást illeti, minthogy az öröktől fogva itt volt, örökké változatlan marad, és a maga nemében vég­telen, arról, valamint a gondolkozó lényben meg­levő elméről csak annyit mond Spinoza, hogy a mozgás épen úgy, mint az elme közvetlen az is­ten fija, teremtménye, vagy terménye, öröktől fogva általa teremtve, és örökké változatlanul ma­radandó. Az itt oly világosan kimondott elvet Spi­noza erénytanában és leveleiben nem érinti, s azért annak rendszerét, a mennyiben ez a mozgásról nem számol, Toland John beható bírálat alá vet­te. Két igen figyelemre méltó értekezésében, — Letters to Serena. London 1705. — melyek az erő és anyag egységét először hangsúlyozzák, tisz­tán ki van mondva az eU, hogy a cselekvés meny­nyisége a mindenségben mindig állandó, habár Toland, Leibniz személyes ismeretségének daczára szorosan ragaszkodik Descartes felfogásához. Alint mi az anyagban — mondja Toland — az egyes testek mennyiségét és az egésznek kiterjedését megkülönböztetjük, melytől e mennyiségek csak kü­lönböző határozványok vagy módosulatok, melyek különböző okaik által keletkeznek és elenyésznek, úgy én, hogy jobban megértessem, az egésznek a mozgását cselekvésnek és minden helyi mozgást, legyenek azok egyenesek vagy köralakúak, gyor­sak vagy lassúak, egyszerűek vagy összetettek, csak mozgásnak nevezném, mert azok csak külön­böző határozványai a cselekvésnek, mely mindig egészben és minden részben ugyanaz, és mely nélkül azok semmi módosuláshoz sem juthatnának. (Vége köv.) Kolozsvár mizériái­ is. Az egészségügyi intézkedések első és fő fel­adata az egészség előmozdítása és meg­tartása, vagyis azon czél elérése, hogy meg ne betegedjünk; a betegülési esetekben alkalma­zandó eljárások pedig csak másodrendűek. Eltekintve egyes speciális esetektől, kétsé­get nem szenved, hogy a közegészségügyi vi­szonyok főtényezőiül a levegőt, a vi­zet és talajt kell tekintenünk. Hogy az egész­ségügy e sarkalatos tényezői tekintetében nálunk mennyiben van elég téve a követelményeknek, s ebből folyólag milyenek viszonyaink, arról kel­lőleg felvilágosíthattak mindenkit dr. F­a­b­i­n­y­i Rudolf, egyetemünk derék tanárának ezelőtt pár hóval a természettudományi estélyen tartott elő­adásai. Oly képet tárt fel előttünk Fabinyi ta­nár nyomorult egészségi viszonyainkról, hogy kétkedve ráznék fejünket e hihetetlennek látszó adatok felett, ha azokat nem a tudomány em­berének szájából hallottuk volna. Fabinyi tanár számítása szerint ugyanis, melyet a legmegbízhatóbb alapon tett, Kolozs­vár városa, nem számítva a mosó és egyéb szenyvizeket, továbbá a kony­­hahulladékokat és házi szemetet, melyek pedig, tudvalevőleg, igen sokáig szoktak a házak udvarán felhalmozódva állani, s melyek a föld és levegő fertőzéséhez igen nagy mérték­ben hozzájárulnak — csupán excrement­u­­m­o­k­b­a­n évenként 13.860.000 kilogrammot vagyis 138.600 métermázsát termel. Ez óriási mennyiségből azonban — a hivatalos ada­­t­o­k szerint — évenként csak 37,255 métermá­zsa szállittatik el s igy minden évben 101,345 métermázsa marad vissza, vagyis az összes mennyiségnek 72,4%-ka. Hogy ezen évenkénti roppant tömegek — mondá Fabinyi tanár — az idők folyamán, még gúlák és guanó-telepek képződésére nem vezetett, onnan van, hogy az excrementumokban foglalt nagymennyiségű víz egy része elpárolog, más ré­sze pedig — telítve az ürülékek bomlási termé­keivel — beszivárog a földbe, hol a talaj víz­hez elegyedik; a szilárd anyagok bomlási terményeinek egy nagy része igy a földbe jut, más része pedig, illő terményeket képezve, a le­­vegőbez keveredik s megfertőzted laká­saink s általában városunk levegő­jét. — Az excrementumok termelése, elhordá­­sa, továbbá a talajba és levegőbe való átmene­tele közt, végül egy bizonyos egyensúlyi viszony jön létre, mely számokban kifejezhető. Ez Ko­lozsvárt 13362-től tesz, az­az : Kolozsvárt az ex­­crementumok statusquo-ja 13 362 köbméter, vagyis ennyi átlag a lakásaink közvetlen kö­zelében állandóan felhalmozódott excre­mentumok mennyisége. Ennek alapján Fa­binyi tanár kiszámította, hogy az excrementu­­mok ezen statusquo mennyisége naponként 1537­ méter mázsa légnemű bomlási terményt produkál, melynek nagy része előbb szobán­kon vonul át, mielőtt a nagy légtengerben el­veszne. Nagy mérvben elősegíti a talaj és levegő fertő­­zöttségét azon keleties hanyagság, mely a trágyával vegyes házi szemétnek elhordása, továbbá a vá­ros belső telkein tehenek és sertések tartása kö­rül tapasztalható. Ugyanis a legkisebb felügyelet sem tapasztalható arra nézve, hogy az udvarokon felhalmozott szemétdombok a lehető legrövidebb időközökben eltávolíttassanak ; épen úgy nem ta­pasztalható felügyelet és ellenőrzés arra nézve sem, hogy a tehenek, de főleg a sertések tartása körül foganatosítva és teljesítve vannak-e azon utasítások, melyek a szabályrendeletekben foglaltat­­nak s melyek épen a kellő ellenőrzés hiányában csak a papíron maradnak. Mondhatni alig ta­lálunk házat, hol a sertésólok építése és a°ser­­tós hulladékok eltávolítására nézve kiadott rende­letet teljesítve találjuk. A mosásból származó piszkos vizek, nem különben a konyhai hulladékok minden nemét tartalmazó mosogató levek az u­tc­zár­a öntetnek; a zsíros szennyes viz végig folyik az utczán, a csirkebelek, a csontok különféle nemei, petrezse­lyem, murok, czeller, lencse, paszuly satöbbi el­­számlálhatlan nehezebb természetű hulla­dékok megfeneklenek és utcza diszül szolgálja be­mutatják az illető házak már letűnt étlapjait; az alatt a folyékony szenny a hulladékok könnyebb­­féleségeivel tova hamlik, minden ház csatornájá­ból újabb és újabb tápot nyer s itt ott elhagyo­­gatva, mintegy partra vetve a magával ragadt hul­ladékok egyikét másikát, végül, hosszú vándorlás után, eltűnik egy sötét barlangszerü valamiben, melyet gúnynevén „a város csa­tornájáénak hívnak. Az ily konyhahulladékoknak majdnem hi­­hetetlen mérvű felszaporodása, mely különösen né­mely utczákban nem egyszer egész dombok és domblánczd­atok képződésére vezet, főleg téli idő­ben tapasztalható, a­mikor a naponkint kiöntött szennyvizek szokott tartalmukkal nem folyhatnak el a hideg miatt, rétegekként egymás fölé rakód­nak, illetőleg fagynak s ott pihennek, naponként gyarapodva, háborítatlanul, míg a tavaszi meleg napsugár fel nem oldja a fagy békéit. Ekkor meg­indulnak az undoknál undokabb bűzt terjesztő ut­­czai patakok mindenfelé, hátrahagyva a bomlás­nak indult hulladékhalmokat, melyek valóságos infectio góczokká válnak. Hogy az ily szennyvi­zük és azokból származó hulladékok az excremen­­tumoktól netán kissé megkímélt ulerák tala­ját és levegőjét mily bomlási terményekkel képe­sek szaturálni és — fájdalom — szaturálják is tényleg — azt felesleges is mondanunk. De ezzel még nem merítettük ki a talaj és levegő fertőzésének forrásait. Ott vannak a ré­gi várfalmaradványok mentén elnyúló sikátorok. Jaj annak, kit balsorsa, különösen a melegebb napokban ezek valamelyikén végig menni kén­y­­szerű­. Látogasson el, ki érez magában elég e­­t és bátorságot, e sikátorok közül különösen az­on kettőben, melyek — egymás méltó folytatását k­é­­pezve — b.-közép és b.-magyar utczák végeit t5­­tik össze. Összpontosítva fogja találni itt minden időben a város mindennemű és fajtájú szennyét, piszkát s rondaságát az enyé­­szés legkülönbözőbb stádiumaiban. Undorító kép tárul itt fel a szemlélő előtt, de az, kit a lát és nem lát, a múlandóság, az enyészet, a folytonos és végnélküli változás eszméje foglalkoztat, az, ha — mint említők, kellő erővel és bátorsággal bir — keresse föl e helyet. A nagy, dicső időket ért régi várfal ma­radványok bomladozó s részben alágurult kövei itt-ott útjában állva a teberdús szenyvizek ára­mának, rendes telepeivé válnak a körülöttük lera­kodott hulladékok nagy tömegeinek; itt ott a mélységes gödrökben állandó tavakká képződött tinta kinézésű büzhödt folyadékok zöld, sárga, kék stb. szinti tükrében csillá­mlik a néha-néha ide is bevetődött napsugár. Tovább eltaposott bó­kák, jobb létre szenderült egerek, enyészetnek in­dult hullái meredeznek, emlékünkbe idézve a bó­­ka-egérharczot, amott pedig egy kendermagos czi­­cza hült teteme emlékeztet a múlandóságra, „el­

Next