Ellenzék, 1884. január-június (5. évfolyam, 1-152. szám)

1884-05-16 / 115. szám

I­I­I Egyetemünk ifjúsága. Minden lap bizonyos tartózkodás­sal szólott azon mozgalomról, mely az egyetemi ifjúság körében megindult és tegnap még folyamatban volt. Igye­keztek — köztük az „Ellenzék tudósítója is, harmonikus akkordokká változtatni át a macskazenét és a bevert ablako­kat be akarták toldozni szépítő flas­­trommal. Nekem más a vélekedésem. Én nem találok az ifjúság eljárásában sem­mi hibát, nem látok benne még csak pajkosságot sem, annyival kevésbé ra­­konczátlanságot Azt, a­mit az ifjúság tett, a felzaklatott és pedig méltán fel­zaklatott hazafias indulatok természe­tes és igen-igen mérsékelt kitörésének tartom.Hirdetem a törvények tiszteletben tartását a­hol csak alkalmam van, min­denütt; nem vagyok barátja a rendza­varásoknak, mert úgy vagyok meggyő­ződve, hogy az a missió, melyet a füg­getlenségi párt kötelességül szabott ma­ga elé, világbontó események nélkül, csak­is a törvényes és alkotmányos rend legszigorúbb fentartásával tölthető be. Aspiratívnkat csak törvényes esz­­­­közökkel, beés után tudjuk és akarjuk megvalósítani. De ezen meggyőződés nem kötelez anra, hogy a tények tanúsága előtt sze­met hunyjak. E meggyőződés nem zárja ki azt a tanúságot, hogy rendkívüli ál­lapotok rendkívüli eszközöket idéznek elő. A velen védelem elméletének a közéletben is szerep jut. A közfelhábo­rodás ítéletét a természetjog épen úgy elismeri mint a szervezett bíróságok ítéletét, Mert nem az a főelv, hogy ki­csoda kötet, hanem az, hogy a bűn­nek legyen büntetése. Évk óta se hoszza, se vége a fel­világosító vitáknak,­ a román lmká- s­­os osztig nem tágít az érvek hatal­ma elől. Passivitást hirdet, a­mivel az uniót,­lkotmányunk egyik sarkalatos elvét támadja meg; gyűlöletet hirdet a m­agyar faj ellen, a mivel a magyar ál­lam léterét támadja meg, miután e ha­zában nem jogilag sem észszerűleg, más domináns elem nem lehet mint a ma­gyar. Fejszéjüket tehát egy évezredes törzs gyökerére irányozzák. Hit bánják ők, hogy ledőlő fa őket is maga alá temetné. Őket vonz­za a gyűlölet és hajtja a butság. Szí­vüket őrületes szenvedélyek szállották meg; agyukat vak elfogultság tette ho­mályossá. Elvadult fanatizmus is rohan­nak az örvény felé, csakhog minket is magukkal ránthassanak. Sőszor fel­hívtam őket a tárgyilagos vitra, sok­szor megkérdeztem vélt sérelmeik ter­mészete felől, de mindig­ kitértek a fe­­lelet elől, vagy ha feleltek, konkrét vá­lasz helyett, kézzel meg nem fogható, józanul meg nem oldható nagy általá­nosságban puffogtattán­ el frázisaikat. Lépten nyomon, lapjaikkal, hatá­rozataikkal, tényeikkel és vágyaikkal azt árulják el, hogy ők ellenségei an­nak az országnak, a­melyben élnek. Széttépik a haza jelvényét, összekötte­téseket tartanak fenn romániai ellensé­geinkkel, rágalmakkal teljes röpiratot bocsátnak ellenünk világgá; gyerme­keiket a magyar haza gyűlöletében ne­velik, külön társadalmat alkotnak, kü­lön színeket használnak „nemzeti“ jel­vényül; nem segítenek Magyarország közállapotainak orvoslásában, hanem örül­nek bajainkon s azokat növelni legked­vesebb kötelességüknek tartják. Nincsen állam a földkerekségen, mely hasonló üzelmeket eltűrne. Min­den öntudatos kormány vagy meggyó­gyítaná e mindig vérző sebet, vagy ki­metszené , de az állami lét ezen akna­munkáját semmi szín alatt nem nézné el. Csak a mi kormányunk ignorálja a román kabátos osztály törekvéseit, ösz­­szedugott kézzel, lekötött szemmel, és bedugott fülekkel, engedve, hogy hara­­pózzék a tűz és terjedjen a ragály. Igen természetes tehát ily körül­mények között, ha az életmentés köte­lessége a társadalmat szállja meg. Igen természetes, ha egy élni akaró és élni tudó társadalom kezébe veszi azon fela­datokat, melyeknek teljesítését az állam­kormány elmulasztja. És igen természe­tes, ha az a gyúanyag, melyet bennünk a románok lelketlen bujtogatása és ki­hívó viselkedése fölhalmozott, legelső­sorban az értelmes magyar ifjúság ke­belében vet lángot. Ismétlem, az ifjúság eljárásában gállorulni valót nem találok. Azt cso­dálom, hogy eddig nem tették meg és csodálom, hogy lelküknek méltó felhá­borodásában meg tudtak állani azon a mesgyén, melyen túl a zavargás kez­dődött volna. Mindnyájan tudjuk, hogy az egyetemen a román nyelv és iroda­lomnak tanszéke van. Mindig fölösleges kiadásnak tartottam ezt, mert olyan irodalomnak, a­hol Szász Béla írói egyé­niségéhez hasonló vivású tehetségek az irodalomtörténet alakjai közé vannak felvéve, még nincsen szüksége és nem lehet igénye egyetemi tanszékre. De ha már felállították, ha épen a román nem­zetiség kultúrája iránt való gyöngéd­ségből állították fel , annyit mindeneset­re megvárhattunk ettől a tanszéktől, hogy ne alakuljon át hordóvá, melyről egy félművelt kortes hirdethesse buj­togató szavait és csepegtesse az ifjú kedélyekbe a hazafiatlanság rút mérgét. Várakozásunkban csalódtunk. A kathedra a nationalismus ferde tanai­nak lett hirdetője. A magyar állam ál­tal fenntartott tanszékről gyűlöletet hir­detett egy obscurus pap a magyar ál­lam ellen. Ezt évek óta látja az egyetem ma­gyar ifjúsága. Ehez járul a „Júlia“ egy­let , mely az önképzés czége alatt, szin­tén a nemzetiségi izgatóknaknak adott tápanyagot és működési tért. Ez az egylet is az egyetem kebelében kelet­kezett s ennek létezését és t­zelmeit is régóta látja a magyar ifjúság. Ily visszásságok csordultig tölthet­­ték a türelem poharát. Előbb vagy utóbb ki kellett annak locscsanni. Az alkalmat ehez, ismét a románok kihivó szerénytelensége adta meg. Társas la­komával ünnepelték meg Kolozsvárt az 1848. május 15-diki nap évfordulóját. Valóban nem tudom, hogy a vas­tag tudatlanság nyilvánult-e e tényben, vagy a meg nem védelmezhető roszhisze­­mű­ség. Ők azt mondják, hogy május 15-dike azok felszabadulásuknak a nap­ja. Na hát ez nem igaz. A békék, az úrbéresekről épen úgy, mint a sajtáról, a szárul, a rendi alkotmányról 1848. márczius 15-én hullottak le Magyaror­­szágon, mert a jogegyenlőségnek és az egyéni szabadságnak úgy a ma­gyarra mint a románra nézve ez volt a kiindulási pontja. A május 15-diki balázsfalvi nap nem fölszabadította a népet, hanem elbutította. Egy ármá­­nyos zsarnokságnak tette vakeszközévé. E nap történelmi jelentősége nem a felviradásban áll, hanem azon gyászban, a vérnek és tűznek azon nyomaiban, melyet egy szerencsétlen és fájdalmas polgárháború hagyott m­aga után. Midőn a románok május 15-ét ün­nepük, mindig egy fátyolt lebbente­­nek meg az alattomosan felszított és kegyetlenül dúlt testvérharcz múltjáról. Ezen ünneppel mindig egy-egy fonal­szálat tépnek szét a testvéri együttlét szent kötelékei közül. E nap emlékét fölidézni annyi, mint hirdetni a békés együttlét lehetetlenségét; annyi, mint jogczimeket keresni egy vad láza­dáshoz.Tűrhető-e ez ! Megengedhető-e, hogy szétdaraboltassék egy ország történelme s egyik része a lakóságnak azért a na­pért lelkesedjék, a mely gyászt és pusz­tulást hozott az országra? Megenged­hető-e, hogy a népnek egy része más isteneknek áldozzon a közös haza ol­tárán, mint a másik rész? Egy hazá­nak csak egy történelme lehet, a mint a polgárnak csak egy hazafisága. Vegyük mindéhez azt a vakmerő­séget, hogy a kolozsvári románok, a polgárháború e napját épen Kolozsvártt ünnepelik meg. Ez több a kihívásnál. Ez már arctulcsapása azon tiszta ér­zelmeknek, melyek a magyar embert hazája fenállásához, békéjéhez és intéz­ményeihez fűzik. Ezt az arczulütést nem tűrte el az egyetem magyar ifjúsága. Szégyen volna, ha eltűri. Elment tehát nagy tömegben, és beverte a Szilassin tanár ablakát; on­nan elment a románok lakomájára, és szétoszlásra kényszerité őket; másnap­­ elment az évforduló majálisra s ezt is­­ feloszlásra kényszeritette. Nos ? Mi itt a gáncsolni való ? Még csak a hajaszálát sem görbitette meg senkinek. Még csak szóval sem insul­­tálta a társaságot. Énekelte a hymnust, huzatta a Rákóczy nótát — a vitézkedő románok rosszul érezték magukat és távoztak, ennyi az egész. Valamiképpen csak meg kell már egyszer magyarázni a román izgatóknak, hogy üzelmeik tovább nem tűrhetők. A kormány elmulasztja megadni ezt a ma­gyarázatot. Hát magyarázza meg nekik a társadalom. Először az ifjúság, később a nagy közönség. Először szóval a la­pokban és a gyűléseken; azután ablak­csörömpöléssel az utczán s végre is — ---nem nézhetjük el tátott szájjal, hogy nagyra nőjjön e haza emlőjén a farkaskölyök foga! BARTHA MIKLÓS: «» AZ „ELLENZÉK" TÁRZAJA. 1884. május 16. A becsület bolondj. (Rajz.) Még kis deák koromban, Hőn egy­­ szép éjen, az én könyöres pajtásom, egyet­len barátom, Baka Toni, mint falánk farkas fellakmározta a mi kenyéés sza­lonna csak volt a ládámban, kerti pa­­thoszszal kiálték fel: „ha még Te­ia ké­pes volt erre, akkor nincs becsügg em­ber, a világon!“ Merész mondás. Hisz­ ugyan bny ki nem tartja magát „becsületes embert« ?.. . Hát nem visz-e törvényre a csirkéie, ha gazembernek titulázod ? . .. Bizony az az egész a királyig. Bocsássák meg kérem, nézze el e meggondolatlan kifakadását a kényéül és szalonnájától megrabolt kis deáknál de most elégtételt szolgáltatok önöknek mint közönségesen, hódoló tisztelettel beismem, hogy: „van becsületes ember a vilin«, sőt tovább megyek s kijelentem — kik önök vagy nem — hogy olyan is van, a becsületességnek non plus ultrája, igaz,be­csület-bolondja“. Önök persze kétkedő c­­solygással rázzák fej őket. Ne tessék azt*, ni, hogy majd én erre ilyenformán is argumentálni: ha van „becsület szegő* miért ne lenne „becsület bolondja“ is, ő is olyan, a­ki gazdag — a becsületbel „Példa világosit*. Tehát van szerenc önöknek bemutatni kakasfalvi Kakas­­ urat. Önöket persze — ne vegyék rész né­­de ismét fel kell világosítani, mert egyre­­ zat, ha az a fránya praedikátum (hogy a ka csípje meg!) félre nem vezeti. Azt hiszik ugy­e kérem, hogy holmi hecke-ficki par­lagi gavallérhoz lesz szerencséjük, a­kinek minden isten adta nap van valami becsület­beli elintézni valója, kinek egész élete a duellumok szakadatlan lánczolata. Nem, instálom. Kakasfalvi Kakas Áron úr nem e mindennapi emberek közül való. Jámbor, leányképü , theologus diák. Nem vét még a madárnak se, mortitikálhatja a legutolsó gyerek is, azzal sem érezteti ha­talmát. Pedig — tetszik tudni — theologus diáknak lenni nem épen utolsó dolog. Na­gyobb ár az a püspöknél magánál, kivált ha úgy üres óráiban egy ingre vetkőzve, szájában hosszú szárú pipával végig sétál a kollégium udvarán. Olyan szent félelem­mel néznek fel reá azok a kis nebulók ilyenkor... Tudja Isten némely embernek az or­­czájáról mintegy ránk kiállt az egész em­bert jellemző tulajdonság. Az egyikéről a tenyerünket viszketegségbe hozó szemtelen­ség, a másikéról a szánalomra méltó gyá­vaság, amazéról gazság, emezéről túlságos becsületesség. S ki tudná elősorolni a sok ismertető jegyet, melyeknek mindenike „ság“ avagy „ság“-ben leli végét? Én nem állítom—is­ten mentsen ! — hogy a becsületességgel ki­vétel nélkül karöltve jár a­ butaság. Pe­dig tessék elhinni, vannak elég vakmerő em­berek, kik köröm szakadtáig képesek állí­tani s állításaikat véget nem érő élő és holt példákkal támogatni, hogy: csak „buta* ember lehet „becsületes*. Ezeknek az embe­reknek nincs igazok, elfogultak. Hanem ha már én azt mondom, és pedig szemébe mon­dom az egész világ előtt Kakasfalvi Kakas Áron úrnak, hogy hallja ön Kakas úr! Ön szánalomra méltó becsületes ember, valósá­gos bolond, s ön még a tetejébe „buta” is (jaj de gyöngédtelen vagyok) én nemcsak Kakas úrtól, de mindenkitől, a­ki csak ta­núja az én őszinteségemnek, elvárom, hogy nekem igazat adjon. Mindenekelőtt pedig Kakas úrtól várom el. De én tudom, hogy semmi szükség az „elvárásra“. Kakas úr, nekem igazat ad, már, becsületből is. — De hát mondja csak Kakas úr, nem önt hívták egész életében „hájfejünek* paj­tásai úgy mint tanárai? — Uhüm­. — Na látja maga derék ember, meg­hajtja fejét az igazság szava előtt. — Uhüm­. — Hát emlékszik arra, midőn legátus korában zsebre pakolta volt a szervétát, melyet a kalács mellé adott volt a tiszte­­letes úr leánya. — Ühiim. _ Mit is gondolt volt akkor maga. Ah, igen, hogy egy szép czifra zsebkendő, s a kisasszony, úgy sutyomban, akarja magának átadni... — Üküm. — De, hogy is olyan maga ! Hisz’ tudja már nagy ember, oszt’ hát surlódhatott volna egy kicsit. — Ühüm­. — Bizony, bizony sok minden meg­esett magán barátom. S mi a kútfeje ? A maga buta hát feje, a maga túlságos becsületessége — Übüm. — Borza.O'lo ! ,ai ,te legyen ideges­sé az ember! Beszelj a V? végéig neki beszéded legyen mer'­gmint oatorozása az ő faragatlan­ságának, neve: & háj fejű butának s kifizet egy „ühümme!“, nem lehet meg­sérteni. S mi halálra boszantja az embert, nem azért, mert szemtelen, de mert becsüle­tes, mert buta. Dugd össze a két kezedet vagy pláne köttesd magadat gúzsba, s a­hogy csak a torkodtól kitelik, kiáltsd szemébe: Kakas­falvi Kakas Áron úr, ön egy gyáva, semmi fráter! biztosra veheted, hogy újra csak az­zal a boszantó „ühüm“-mel fizet ki. Rettenetes egy ember, de önök is nyá­jas olvasóim, ugyan mit gondoltak, hogy még idáig egy árva kérdést sem koc­káz­­tattak, hadd fejtenem ki : honnan eredhet azon állandó butasága Kakas úrnak, mely önöket is bizonyára egytől-egyig idegessé tette. Nagyon egyszerű Kakasfalvi Kakas Áron úr már csecsemő korában kétféle te­jet szívott magába, t. i. tejet és pálinkát. Brr! Igenis pálinkát. Mikor az apja ura be­adta a kollegiumba, azzal a nemes elhatá­rozással, hogy Áron fiából — törik szakad — papot faragtat, nemes buzgóságában meg­feledkezett egyről, hogy t. i. a pálinka nem barátja a múzsáknak, még ha mézes is az. Szóval Kakasfalvi Kakas Mójzes uram ir­tózatos szörnyen eldobta a sulykot. Talán kedvet és erőt sejtett a mérges „masina pá­linkában,é­s nagy gondja volt rá, hogy egyetlen magzatra pálinka dolgában szük­séget ne lásson. S az Áron gyerek meg is felelt édes­apja ura várakozásának. Tanult, tanult és itta a pálinkát. Tanárai nem is sejtették. Annyit láttak, hogy napról-napra mind ha­­loványabb, sápadtabb lesz vézna arcza. So­kat tanul, bizonyosan az lesz az oka, gondo­lák a bölcs férfiak s annál tovább egy lépéssel se keresték a baj forrását. Mert Áron ször­nyű sokat tanult, egész marha módra, mint pajtásai szokták vala mondani. Tanult hat annyit, mint a legszorgalmasabb s tudomá­nya hatod részét se ütötte ki a legtesteb­­bének. Hanem ezért a tanárai vitték egyik claszisból a másikba fel. Sajnálták szegényt. — Becsületes, szorgalmas fiú — mon­dák— hadd menjen a többi között, majd lesz belőle — diurnista. Hohó ! tiszteletes tudós tanár urak. Nem addig van! Hát azt hiszik, hogy Kakas-* falvi Kakas Mójzes uram azért hordoza vbártos Áron fiának azt a tenger masina-pá — s még pedig mézelve —hogy din olasz király legyen belőle! ? Csalódnak, rettenetesed trónörök is­iódnak. És a t. tanár urak adddig vitték­­i­yét. — Egy nálatb­ól’ feljebb Áront, mig egyszer csalit a woolwi­­zeben volt egy szép napon a „testimően bádogból maturitatis.“ Kakasfalvi Kakas Áron a Vpr és­di- Nagy-Enyedig meg se állott. Lett theorezot­tar­­gus diák. A négy hosszú esztendő nyomán’ ma csak annyiban látszott meg szegényen, hogy­ font szép korszakára kerekedett, máskülönben ma­ Vi­radt annak, mi volt teljes életében: gyáva „becsület bolondja,“ gúny tárgya az egész intézetnek. Természetesnek t találják önök is, hogy a theologiai professorokban is volt annyi érzés, hogy felfedezték benne a kü­lönben becsületes butát s csupán szánalom­ból áteresztették a papi vizsgán, a­minek örömére Kakasfalvi Kakas Mójzes uram nem­csak, hogy hét országra szóló vendégséget csapott, meginvitálva rá az egész falamiát, s nemcsak, hogy Áron fiát az asztalfőre ültette, de még egy újabb, igazán nemes és eléggé nem méltányolható áldozatra szánta el magát. Kakasfalvi Kakas Mojzes urnak nagy­­ralátása u. i. nem érte be azzal, hogy az az Áron fia, kinek a 14. álló esztendeig egz­ ik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belkirílv­ ntcs a 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények ezimtendők. AZ „ELLENZÉK­ ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva . . . 16 frt. II Negyedévr e . . . d frt. . . . 8 frt. I] Egy hóra helyben 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. éo-ési évr- Félévre . Mijelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. M­*. ÉMstfelftk. Kolozsvár, péntek, május 16, 1864. K­I­ADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAT ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Politikai hírek. — Parlamenti válság Bécsben. Az oszt­rák képviselőház ülésén tegnap a balpárt­­nak csaknem valamennyi tagja megjelent. Tomaszczuk az elnök tegnapelőtti beszédére vonatkozólag egy nyilatkozatot olvasott fel, melyből kitűnt, hogy a ház többsége a talajjavításról szóló törvényjavaslatot nem fogadta el, a törvényjavaslatra nézve tehát to­vábbi alkotmányszerű eljárásnak helye nincs. Hogy jövőre hasonló esetek ne ismétlődhes­­sennek, indítványt nyújt be a házszabályok 63. §-ának kiegészítése iránt. Egyszersmind azt indítványozza , hogy az általa fölolva­sott nyilatkozat a mai ülés jegyzőkönyvébe szó szerint beigtattassék. Smolka elnök vála­szában kijelentette, hogy kötelessége volt, a ház akaratának meggyőződése szerint ad­ni kifejezést. Megjegyzi különben, hogy névszerinti szavazást, vagy a szavazatok arányának megállapítását senki sem kívánta. — Az orosz trónörököst e hó 18-án nagykorúsítják nagy ünnepélyességgel, mely­re Vilmos herczeg, a császár unokája, Szt.­­Pétervárra megy. — Francziaország magatartásából az európai konferencziával szemben, újabban azt hirelik, hogy még kétséges, ha a kon­­ferenczia egyáltalában létrejön e. De külön­ben megállapodás nem csak London és Pá­ Az ítélet. A választott bíróság a Dobránszky úr ügyében tegnapelőtt délután folytatta és be­végezte tárgyalását s annak végén meghozta az ítéletet. A bíróság tárgyalásának alapja három kérdés volt, melyet lapunk tegnapi számá­ban már említettünk mi is s melyet Jónás Ödön, Dobránszky megbízottja terjesztett elő, ellenben Ugron Gábor megbízottja, Hoitsy Pál, csupán csak egy kérdést terjesztett elő: Dobránszky írta-e ama leveleket vagy sem. A kérdések felolvasása után megkez­dődött a tanácskozás, és pedig az első kér­désre nézve, t. i. Dobránszky írta-e a kér­déses leveleket vagy nem ? A levelek egyen­­ként való felolvasása után, beható eszme­csere támadt ezeknek tartalmára nézve, az­után a bíróság által meghívott Dobránszky Péter megjelenvén, miután a leveleket meg­tekintette, kijelentette, hogy a felmutatott 1879-ben kelt két levelet (lapunkban közöl­ve voltak), a­melyek a tulajdonképeni vád­ra alapul szolgálnak, ő írta. Ezzel az első kérdés el volt döntve. Délután a választott bíróság újra ösz­­szeült és tárgyalás alá vette a második kér­dést, t. i. várjon Dobránszky Péter május 9 én mondott beszédében foglaltatnak-e va­lótlanságok : igen, vagy nem ? A kérdés bonyolult volt, minthogy tudvalevőleg Dobránszky említett beszédé­ben a bemutatott levelekre nézve határozott nyilatkozatot nem tett. Csak azt mondta, hogy Csertészen sohasem volt s igy Cser­­tészről levelet nem is írhatott. Tény, hogy a levelek közt Csertészen kelt levél nincsen, csak egyik levélben van hivatkozás arra néz­ve, hogy majd Csertészről írni fog. A le­velek Budapestről, Bécsből és Tolcsváról vannak keltezve. Csernátony Lajosnak és többeknek ama közbekiáltására: „Írta-e a leveleket.“ Dobránszky úgy nyilatkozott, hogy ezt nem tudhatja addig, míg a leveleket nem látja. Ezek ellenében azonban Dobránsz­ky beszédének általános hangjából az a tendenczia vehető ki, hogy a levelek írását tagadta. Az e kérdés körül kifejlődött eszme­­mecsere után a bíróság maga elé hívta Dobránszkyt, hogy az ügyben nyilatkozzék. Dobránszky megjelent, hosszabb be- 4 rés, de London és Konstantinápoly között sem jött létre. — Az európai konferenczia. Ama je­lentés, mintha Franczia és Angolország között a konferenczia tárgyában megegye­zés jött volna létre, illetékes oldalról még nem erősíttetett meg. Csupán csak arról volt szó ama jelentésben, hogy az angol parlamentnek múlhatatlan jelentés teendő, de úgy Gladstone, mint Granville mélyen hallgatnak, sőt még az sem bizonyult való­nak, hogy Granville lord Ferry elnöknek jegyzéket küldött volna át, melyben állító­lag Anglia, Franciaország követelményeihez kész alkalmazkodni. Ezzel szemben a „Köl­nische Zeitung“ azt hireli, hogy Granville lord Musurus pasának, ki a portának a meg­hívásra adott válaszát vitte át, azt mond­ta volna, hogy a válasz egészen új javas­latot tartalmaz, mely felett az angol ka­binetnek előbb tanácskozni kell, mielőtt Fran­­cziaországgal megállapodáshoz juthatni.

Next