Ellenzék, 1884. január-június (5. évfolyam, 1-152. szám)
1884-05-16 / 115. szám
III Egyetemünk ifjúsága. Minden lap bizonyos tartózkodással szólott azon mozgalomról, mely az egyetemi ifjúság körében megindult és tegnap még folyamatban volt. Igyekeztek — köztük az „Ellenzék tudósítója is, harmonikus akkordokká változtatni át a macskazenét és a bevert ablakokat be akarták toldozni szépítő flastrommal. Nekem más a vélekedésem. Én nem találok az ifjúság eljárásában semmi hibát, nem látok benne még csak pajkosságot sem, annyival kevésbé rakonczátlanságot Azt, amit az ifjúság tett, a felzaklatott és pedig méltán felzaklatott hazafias indulatok természetes és igen-igen mérsékelt kitörésének tartom.Hirdetem a törvények tiszteletben tartását ahol csak alkalmam van, mindenütt; nem vagyok barátja a rendzavarásoknak, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy az a missió, melyet a függetlenségi párt kötelességül szabott maga elé, világbontó események nélkül, csakis a törvényes és alkotmányos rend legszigorúbb fentartásával tölthető be. Aspiratívnkat csak törvényes eszközökkel, beés után tudjuk és akarjuk megvalósítani. De ezen meggyőződés nem kötelez anra, hogy a tények tanúsága előtt szemet hunyjak. E meggyőződés nem zárja ki azt a tanúságot, hogy rendkívüli állapotok rendkívüli eszközöket idéznek elő. A velen védelem elméletének a közéletben is szerep jut. A közfelháborodás ítéletét a természetjog épen úgy elismeri mint a szervezett bíróságok ítéletét, Mert nem az a főelv, hogy kicsoda kötet, hanem az, hogy a bűnnek legyen büntetése. Évk óta se hoszza, se vége a felvilágosító vitáknak, a román lmká- sos osztig nem tágít az érvek hatalma elől. Passivitást hirdet, amivel az uniót,lkotmányunk egyik sarkalatos elvét támadja meg; gyűlöletet hirdet a magyar faj ellen, a mivel a magyar állam léterét támadja meg, miután e hazában nem jogilag sem észszerűleg, más domináns elem nem lehet mint a magyar. Fejszéjüket tehát egy évezredes törzs gyökerére irányozzák. Hit bánják ők, hogy ledőlő fa őket is maga alá temetné. Őket vonzza a gyűlölet és hajtja a butság. Szívüket őrületes szenvedélyek szállották meg; agyukat vak elfogultság tette homályossá. Elvadult fanatizmus is rohannak az örvény felé, csakhog minket is magukkal ránthassanak. Sőszor felhívtam őket a tárgyilagos vitra, sokszor megkérdeztem vélt sérelmeik természete felől, de mindig kitértek a felelet elől, vagy ha feleltek, konkrét válasz helyett, kézzel meg nem fogható, józanul meg nem oldható nagy általánosságban puffogtattán el frázisaikat. Lépten nyomon, lapjaikkal, határozataikkal, tényeikkel és vágyaikkal azt árulják el, hogy ők ellenségei annak az országnak, amelyben élnek. Széttépik a haza jelvényét, összeköttetéseket tartanak fenn romániai ellenségeinkkel, rágalmakkal teljes röpiratot bocsátnak ellenünk világgá; gyermekeiket a magyar haza gyűlöletében nevelik, külön társadalmat alkotnak, külön színeket használnak „nemzeti“ jelvényül; nem segítenek Magyarország közállapotainak orvoslásában, hanem örülnek bajainkon s azokat növelni legkedvesebb kötelességüknek tartják. Nincsen állam a földkerekségen, mely hasonló üzelmeket eltűrne. Minden öntudatos kormány vagy meggyógyítaná e mindig vérző sebet, vagy kimetszené , de az állami lét ezen aknamunkáját semmi szín alatt nem nézné el. Csak a mi kormányunk ignorálja a román kabátos osztály törekvéseit, öszszedugott kézzel, lekötött szemmel, és bedugott fülekkel, engedve, hogy harapózzék a tűz és terjedjen a ragály. Igen természetes tehát ily körülmények között, ha az életmentés kötelessége a társadalmat szállja meg. Igen természetes, ha egy élni akaró és élni tudó társadalom kezébe veszi azon feladatokat, melyeknek teljesítését az államkormány elmulasztja. És igen természetes, ha az a gyúanyag, melyet bennünk a románok lelketlen bujtogatása és kihívó viselkedése fölhalmozott, legelsősorban az értelmes magyar ifjúság kebelében vet lángot. Ismétlem, az ifjúság eljárásában gállorulni valót nem találok. Azt csodálom, hogy eddig nem tették meg és csodálom, hogy lelküknek méltó felháborodásában meg tudtak állani azon a mesgyén, melyen túl a zavargás kezdődött volna. Mindnyájan tudjuk, hogy az egyetemen a román nyelv és irodalomnak tanszéke van. Mindig fölösleges kiadásnak tartottam ezt, mert olyan irodalomnak, ahol Szász Béla írói egyéniségéhez hasonló vivású tehetségek az irodalomtörténet alakjai közé vannak felvéve, még nincsen szüksége és nem lehet igénye egyetemi tanszékre. De ha már felállították, ha épen a román nemzetiség kultúrája iránt való gyöngédségből állították fel , annyit mindenesetre megvárhattunk ettől a tanszéktől, hogy ne alakuljon át hordóvá, melyről egy félművelt kortes hirdethesse bujtogató szavait és csepegtesse az ifjú kedélyekbe a hazafiatlanság rút mérgét. Várakozásunkban csalódtunk. A kathedra a nationalismus ferde tanainak lett hirdetője. A magyar állam által fenntartott tanszékről gyűlöletet hirdetett egy obscurus pap a magyar állam ellen. Ezt évek óta látja az egyetem magyar ifjúsága. Ehez járul a „Júlia“ egylet , mely az önképzés czége alatt, szintén a nemzetiségi izgatóknaknak adott tápanyagot és működési tért. Ez az egylet is az egyetem kebelében keletkezett s ennek létezését és tzelmeit is régóta látja a magyar ifjúság. Ily visszásságok csordultig tölthették a türelem poharát. Előbb vagy utóbb ki kellett annak locscsanni. Az alkalmat ehez, ismét a románok kihivó szerénytelensége adta meg. Társas lakomával ünnepelték meg Kolozsvárt az 1848. május 15-diki nap évfordulóját. Valóban nem tudom, hogy a vastag tudatlanság nyilvánult-e e tényben, vagy a meg nem védelmezhető roszhiszeműség. Ők azt mondják, hogy május 15-dike azok felszabadulásuknak a napja. Na hát ez nem igaz. A békék, az úrbéresekről épen úgy, mint a sajtáról, a szárul, a rendi alkotmányról 1848. márczius 15-én hullottak le Magyarországon, mert a jogegyenlőségnek és az egyéni szabadságnak úgy a magyarra mint a románra nézve ez volt a kiindulási pontja. A május 15-diki balázsfalvi nap nem fölszabadította a népet, hanem elbutította. Egy ármányos zsarnokságnak tette vakeszközévé. E nap történelmi jelentősége nem a felviradásban áll, hanem azon gyászban, a vérnek és tűznek azon nyomaiban, melyet egy szerencsétlen és fájdalmas polgárháború hagyott maga után. Midőn a románok május 15-ét ünnepük, mindig egy fátyolt lebbentenek meg az alattomosan felszított és kegyetlenül dúlt testvérharcz múltjáról. Ezen ünneppel mindig egy-egy fonalszálat tépnek szét a testvéri együttlét szent kötelékei közül. E nap emlékét fölidézni annyi, mint hirdetni a békés együttlét lehetetlenségét; annyi, mint jogczimeket keresni egy vad lázadáshoz.Tűrhető-e ez ! Megengedhető-e, hogy szétdaraboltassék egy ország történelme s egyik része a lakóságnak azért a napért lelkesedjék, a mely gyászt és pusztulást hozott az országra? Megengedhető-e, hogy a népnek egy része más isteneknek áldozzon a közös haza oltárán, mint a másik rész? Egy hazának csak egy történelme lehet, a mint a polgárnak csak egy hazafisága. Vegyük mindéhez azt a vakmerőséget, hogy a kolozsvári románok, a polgárháború e napját épen Kolozsvártt ünnepelik meg. Ez több a kihívásnál. Ez már arctulcsapása azon tiszta érzelmeknek, melyek a magyar embert hazája fenállásához, békéjéhez és intézményeihez fűzik. Ezt az arczulütést nem tűrte el az egyetem magyar ifjúsága. Szégyen volna, ha eltűri. Elment tehát nagy tömegben, és beverte a Szilassin tanár ablakát; onnan elment a románok lakomájára, és szétoszlásra kényszerité őket; másnap elment az évforduló majálisra s ezt is feloszlásra kényszeritette. Nos ? Mi itt a gáncsolni való ? Még csak a hajaszálát sem görbitette meg senkinek. Még csak szóval sem insultálta a társaságot. Énekelte a hymnust, huzatta a Rákóczy nótát — a vitézkedő románok rosszul érezték magukat és távoztak, ennyi az egész. Valamiképpen csak meg kell már egyszer magyarázni a román izgatóknak, hogy üzelmeik tovább nem tűrhetők. A kormány elmulasztja megadni ezt a magyarázatot. Hát magyarázza meg nekik a társadalom. Először az ifjúság, később a nagy közönség. Először szóval a lapokban és a gyűléseken; azután ablakcsörömpöléssel az utczán s végre is — ---nem nézhetjük el tátott szájjal, hogy nagyra nőjjön e haza emlőjén a farkaskölyök foga! BARTHA MIKLÓS: «» AZ „ELLENZÉK" TÁRZAJA. 1884. május 16. A becsület bolondj. (Rajz.) Még kis deák koromban, Hőn egy szép éjen, az én könyöres pajtásom, egyetlen barátom, Baka Toni, mint falánk farkas fellakmározta a mi kenyéés szalonna csak volt a ládámban, kerti pathoszszal kiálték fel: „ha még Teia képes volt erre, akkor nincs becsügg ember, a világon!“ Merész mondás. Hisz ugyan bny ki nem tartja magát „becsületes embert« ?.. . Hát nem visz-e törvényre a csirkéie, ha gazembernek titulázod ? . .. Bizony az az egész a királyig. Bocsássák meg kérem, nézze el e meggondolatlan kifakadását a kényéül és szalonnájától megrabolt kis deáknál de most elégtételt szolgáltatok önöknek mint közönségesen, hódoló tisztelettel beismem, hogy: „van becsületes ember a vilin«, sőt tovább megyek s kijelentem — kik önök vagy nem — hogy olyan is van, a becsületességnek non plus ultrája, igaz,becsület-bolondja“. Önök persze kétkedő csolygással rázzák fej őket. Ne tessék azt*, ni, hogy majd én erre ilyenformán is argumentálni: ha van „becsület szegő* miért ne lenne „becsület bolondja“ is, ő is olyan, aki gazdag — a becsületbel „Példa világosit*. Tehát van szerenc önöknek bemutatni kakasfalvi Kakas urat. Önöket persze — ne vegyék rész néde ismét fel kell világosítani, mert egyre zat, ha az a fránya praedikátum (hogy a ka csípje meg!) félre nem vezeti. Azt hiszik ugye kérem, hogy holmi hecke-ficki parlagi gavallérhoz lesz szerencséjük, akinek minden isten adta nap van valami becsületbeli elintézni valója, kinek egész élete a duellumok szakadatlan lánczolata. Nem, instálom. Kakasfalvi Kakas Áron úr nem e mindennapi emberek közül való. Jámbor, leányképü , theologus diák. Nem vét még a madárnak se, mortitikálhatja a legutolsó gyerek is, azzal sem érezteti hatalmát. Pedig — tetszik tudni — theologus diáknak lenni nem épen utolsó dolog. Nagyobb ár az a püspöknél magánál, kivált ha úgy üres óráiban egy ingre vetkőzve, szájában hosszú szárú pipával végig sétál a kollégium udvarán. Olyan szent félelemmel néznek fel reá azok a kis nebulók ilyenkor... Tudja Isten némely embernek az orczájáról mintegy ránk kiállt az egész embert jellemző tulajdonság. Az egyikéről a tenyerünket viszketegségbe hozó szemtelenség, a másikéról a szánalomra méltó gyávaság, amazéról gazság, emezéről túlságos becsületesség. S ki tudná elősorolni a sok ismertető jegyet, melyeknek mindenike „ság“ avagy „ság“-ben leli végét? Én nem állítom—isten mentsen ! — hogy a becsületességgel kivétel nélkül karöltve jár a butaság. Pedig tessék elhinni, vannak elég vakmerő emberek, kik köröm szakadtáig képesek állítani s állításaikat véget nem érő élő és holt példákkal támogatni, hogy: csak „buta* ember lehet „becsületes*. Ezeknek az embereknek nincs igazok, elfogultak. Hanem ha már én azt mondom, és pedig szemébe mondom az egész világ előtt Kakasfalvi Kakas Áron úrnak, hogy hallja ön Kakas úr! Ön szánalomra méltó becsületes ember, valóságos bolond, s ön még a tetejébe „buta” is (jaj de gyöngédtelen vagyok) én nemcsak Kakas úrtól, de mindenkitől, aki csak tanúja az én őszinteségemnek, elvárom, hogy nekem igazat adjon. Mindenekelőtt pedig Kakas úrtól várom el. De én tudom, hogy semmi szükség az „elvárásra“. Kakas úr, nekem igazat ad, már, becsületből is. — De hát mondja csak Kakas úr, nem önt hívták egész életében „hájfejünek* pajtásai úgy mint tanárai? — Uhüm. — Na látja maga derék ember, meghajtja fejét az igazság szava előtt. — Uhüm. — Hát emlékszik arra, midőn legátus korában zsebre pakolta volt a szervétát, melyet a kalács mellé adott volt a tiszteletes úr leánya. — Ühiim. _ Mit is gondolt volt akkor maga. Ah, igen, hogy egy szép czifra zsebkendő, s a kisasszony, úgy sutyomban, akarja magának átadni... — Üküm. — De, hogy is olyan maga ! Hisz’ tudja már nagy ember, oszt’ hát surlódhatott volna egy kicsit. — Ühüm. — Bizony, bizony sok minden megesett magán barátom. S mi a kútfeje ? A maga buta hát feje, a maga túlságos becsületessége — Übüm. — Borza.O'lo ! ,ai ,te legyen idegessé az ember! Beszelj a V? végéig neki beszéded legyen mer'gmint oatorozása az ő faragatlanságának, neve: & háj fejű butának s kifizet egy „ühümme!“, nem lehet megsérteni. S mi halálra boszantja az embert, nem azért, mert szemtelen, de mert becsületes, mert buta. Dugd össze a két kezedet vagy pláne köttesd magadat gúzsba, s ahogy csak a torkodtól kitelik, kiáltsd szemébe: Kakasfalvi Kakas Áron úr, ön egy gyáva, semmi fráter! biztosra veheted, hogy újra csak azzal a boszantó „ühüm“-mel fizet ki. Rettenetes egy ember, de önök is nyájas olvasóim, ugyan mit gondoltak, hogy még idáig egy árva kérdést sem kockáztattak, hadd fejtenem ki : honnan eredhet azon állandó butasága Kakas úrnak, mely önöket is bizonyára egytől-egyig idegessé tette. Nagyon egyszerű Kakasfalvi Kakas Áron úr már csecsemő korában kétféle tejet szívott magába, t. i. tejet és pálinkát. Brr! Igenis pálinkát. Mikor az apja ura beadta a kollegiumba, azzal a nemes elhatározással, hogy Áron fiából — törik szakad — papot faragtat, nemes buzgóságában megfeledkezett egyről, hogy t. i. a pálinka nem barátja a múzsáknak, még ha mézes is az. Szóval Kakasfalvi Kakas Mójzes uram irtózatos szörnyen eldobta a sulykot. Talán kedvet és erőt sejtett a mérges „masina pálinkában,és nagy gondja volt rá, hogy egyetlen magzatra pálinka dolgában szükséget ne lásson. S az Áron gyerek meg is felelt édesapja ura várakozásának. Tanult, tanult és itta a pálinkát. Tanárai nem is sejtették. Annyit láttak, hogy napról-napra mind haloványabb, sápadtabb lesz vézna arcza. Sokat tanul, bizonyosan az lesz az oka, gondolák a bölcs férfiak s annál tovább egy lépéssel se keresték a baj forrását. Mert Áron szörnyű sokat tanult, egész marha módra, mint pajtásai szokták vala mondani. Tanult hat annyit, mint a legszorgalmasabb s tudománya hatod részét se ütötte ki a legtestebbének. Hanem ezért a tanárai vitték egyik claszisból a másikba fel. Sajnálták szegényt. — Becsületes, szorgalmas fiú — mondák— hadd menjen a többi között, majd lesz belőle — diurnista. Hohó ! tiszteletes tudós tanár urak. Nem addig van! Hát azt hiszik, hogy Kakas-* falvi Kakas Mójzes uram azért hordoza vbártos Áron fiának azt a tenger masina-pá — s még pedig mézelve —hogy din olasz király legyen belőle! ? Csalódnak, rettenetesed trónörök isiódnak. És a t. tanár urak adddig vittékiyét. — Egy nálatból’ feljebb Áront, mig egyszer csalit a woolwizeben volt egy szép napon a „testimően bádogból maturitatis.“ Kakasfalvi Kakas Áron a Vpr ésdi- Nagy-Enyedig meg se állott. Lett theorezottargus diák. A négy hosszú esztendő nyomán’ ma csak annyiban látszott meg szegényen, hogy font szép korszakára kerekedett, máskülönben ma Viradt annak, mi volt teljes életében: gyáva „becsület bolondja,“ gúny tárgya az egész intézetnek. Természetesnek t találják önök is, hogy a theologiai professorokban is volt annyi érzés, hogy felfedezték benne a különben becsületes butát s csupán szánalomból áteresztették a papi vizsgán, aminek örömére Kakasfalvi Kakas Mójzes uram nemcsak, hogy hét országra szóló vendégséget csapott, meginvitálva rá az egész falamiát, s nemcsak, hogy Áron fiát az asztalfőre ültette, de még egy újabb, igazán nemes és eléggé nem méltányolható áldozatra szánta el magát. Kakasfalvi Kakas Mojzes urnak nagyralátása u. i. nem érte be azzal, hogy az az Áron fia, kinek a 14. álló esztendeig egz ik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belkirílv ntcs a 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények ezimtendők. AZ „ELLENZÉK ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva . . . 16 frt. II Negyedévr e . . . d frt. . . . 8 frt. I] Egy hóra helyben 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. éo-ési évr- Félévre . Mijelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. M*. ÉMstfelftk. Kolozsvár, péntek, május 16, 1864. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAT ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Politikai hírek. — Parlamenti válság Bécsben. Az osztrák képviselőház ülésén tegnap a balpártnak csaknem valamennyi tagja megjelent. Tomaszczuk az elnök tegnapelőtti beszédére vonatkozólag egy nyilatkozatot olvasott fel, melyből kitűnt, hogy a ház többsége a talajjavításról szóló törvényjavaslatot nem fogadta el, a törvényjavaslatra nézve tehát további alkotmányszerű eljárásnak helye nincs. Hogy jövőre hasonló esetek ne ismétlődhessennek, indítványt nyújt be a házszabályok 63. §-ának kiegészítése iránt. Egyszersmind azt indítványozza , hogy az általa fölolvasott nyilatkozat a mai ülés jegyzőkönyvébe szó szerint beigtattassék. Smolka elnök válaszában kijelentette, hogy kötelessége volt, a ház akaratának meggyőződése szerint adni kifejezést. Megjegyzi különben, hogy névszerinti szavazást, vagy a szavazatok arányának megállapítását senki sem kívánta. — Az orosz trónörököst e hó 18-án nagykorúsítják nagy ünnepélyességgel, melyre Vilmos herczeg, a császár unokája, Szt.Pétervárra megy. — Francziaország magatartásából az európai konferencziával szemben, újabban azt hirelik, hogy még kétséges, ha a konferenczia egyáltalában létrejön e. De különben megállapodás nem csak London és Pá Az ítélet. A választott bíróság a Dobránszky úr ügyében tegnapelőtt délután folytatta és bevégezte tárgyalását s annak végén meghozta az ítéletet. A bíróság tárgyalásának alapja három kérdés volt, melyet lapunk tegnapi számában már említettünk mi is s melyet Jónás Ödön, Dobránszky megbízottja terjesztett elő, ellenben Ugron Gábor megbízottja, Hoitsy Pál, csupán csak egy kérdést terjesztett elő: Dobránszky írta-e ama leveleket vagy sem. A kérdések felolvasása után megkezdődött a tanácskozás, és pedig az első kérdésre nézve, t. i. Dobránszky írta-e a kérdéses leveleket vagy nem ? A levelek egyenként való felolvasása után, beható eszmecsere támadt ezeknek tartalmára nézve, azután a bíróság által meghívott Dobránszky Péter megjelenvén, miután a leveleket megtekintette, kijelentette, hogy a felmutatott 1879-ben kelt két levelet (lapunkban közölve voltak), amelyek a tulajdonképeni vádra alapul szolgálnak, ő írta. Ezzel az első kérdés el volt döntve. Délután a választott bíróság újra öszszeült és tárgyalás alá vette a második kérdést, t. i. várjon Dobránszky Péter május 9 én mondott beszédében foglaltatnak-e valótlanságok : igen, vagy nem ? A kérdés bonyolult volt, minthogy tudvalevőleg Dobránszky említett beszédében a bemutatott levelekre nézve határozott nyilatkozatot nem tett. Csak azt mondta, hogy Csertészen sohasem volt s igy Csertészről levelet nem is írhatott. Tény, hogy a levelek közt Csertészen kelt levél nincsen, csak egyik levélben van hivatkozás arra nézve, hogy majd Csertészről írni fog. A levelek Budapestről, Bécsből és Tolcsváról vannak keltezve. Csernátony Lajosnak és többeknek ama közbekiáltására: „Írta-e a leveleket.“ Dobránszky úgy nyilatkozott, hogy ezt nem tudhatja addig, míg a leveleket nem látja. Ezek ellenében azonban Dobránszky beszédének általános hangjából az a tendenczia vehető ki, hogy a levelek írását tagadta. Az e kérdés körül kifejlődött eszmemecsere után a bíróság maga elé hívta Dobránszkyt, hogy az ügyben nyilatkozzék. Dobránszky megjelent, hosszabb be- 4 rés, de London és Konstantinápoly között sem jött létre. — Az európai konferenczia. Ama jelentés, mintha Franczia és Angolország között a konferenczia tárgyában megegyezés jött volna létre, illetékes oldalról még nem erősíttetett meg. Csupán csak arról volt szó ama jelentésben, hogy az angol parlamentnek múlhatatlan jelentés teendő, de úgy Gladstone, mint Granville mélyen hallgatnak, sőt még az sem bizonyult valónak, hogy Granville lord Ferry elnöknek jegyzéket küldött volna át, melyben állítólag Anglia, Franciaország követelményeihez kész alkalmazkodni. Ezzel szemben a „Kölnische Zeitung“ azt hireli, hogy Granville lord Musurus pasának, ki a portának a meghívásra adott válaszát vitte át, azt mondta volna, hogy a válasz egészen új javaslatot tartalmaz, mely felett az angol kabinetnek előbb tanácskozni kell, mielőtt Francziaországgal megállapodáshoz juthatni.