Ellenzék, 1884. január-június (5. évfolyam, 1-152. szám)

1884-06-10 / 134. szám

Ötödik évfolyam SZERKESZTŐI IRODA: Belkirály-utcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illeti) közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre poétán, vagy helyben házhoz hordva gúsz évre.....................16 írt. II Negyedévre ... 4 firt. félévre.......................... 8 frt. || Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. 134. «an** m. ^ Kolozsvár, kedd, junius 10, 1884. ^——— KIADÓ-HIVATAL. Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyilttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Függetlenség. Nem a történelmi tradiczió, hanem az élet indokolja a függetlenségi párt szükségességét. Ha Magyarországon so­ha sem lett volna ily párt, ha a ma­gyar történelem soha sem ismert vol­na ily pártot, akkor az élet megterem­tené azt — ma. A természet nem is­mer megállapodást. Rombol és alkot. Öl és életet ad. Minden élő organismus, a fejlődés törvényének van alá­vetve. Az emberiség történelme tükrözi le leg­hivebben: az örök küzdést. Megrázó tragédia, telje fenséggel — nagysággal és ihlettel! A klassikus ó­kor mohos romjain, a keresztény czivilizáczió nagy korszaka csillámlik föl. Azt lehetett, vol­na hinni, hogy a vallás hozott egysé­get a földre le. A hit égből szállt alá, megtámadhatlan külső borítéka — a dogma. Az emberiség küzdelme vé­get ért. Nem ért véget. Az egyház egye­temes hatalma is meg lett támadva. Az emberi szellem küzdelme csak szunyadt. Perczekig, évszázadokig. De ki tört mint vulkán. S eredményezte: a refor­­mácziót! A lelkiismeret szabadságát! A franczia forradalom véres zász­lóján a szabadság, testvériség, egyenlő­ség nagy elvei ragyogtak! A politikai társadalom nagy küzdelmének volt a harcza ez. Egy nemzet által viva, az emberiség­ érdekében. Az ember indivi­­duális jogának szentsége lett proclamál­­va az államban. És századunk küzdelme: a nemze­tiségek küzdelme. A német és olasz egység ténnyé vált. De e tények, po­litikai és állami átalakulásokat vontak maguk után. A nagy osztrák birodalom alapja meg lett ingatva. A nagy colos­sus elemeire vált. Magyarország vissza lett helyezve a geográfia keretébe. A világtörténelem folyományának vaskeny -­rű­sége adá vissza állami letelünket. Mert Magyarországnak — miután nem akart meghalni és beleolvadni Ausztriába­n élnie kell. Hogy minő alakban lett állami vi­szonyunk rendezve, ott a 67-ki kiegye­zés, egy terhes, nehéz bilincs alakjá­ban. 17 közös ügyes év megmutatta, hogy e közjogi kapcsolat teher a ma­gyar nemzeten, mert gátolja természe­tes fejlődésében. Ha tehát soha sem lett volna is függetlenségi párt Magyar­­országon, az idő, a helyzet, a belálla­­potok kényszerűsége, a haladó emberi szellem maga létre­hozott volna egy ily pártot, mely az önálló, független Magyarország jelszavát írja zászlójára. Mióta nevezik a természet fölfor­dult rendjének azt, ha a fa és növény fejlődik, nő, mind magasabbra a koro­nájával, föl az ég felé? Mióta társadal­mi bűn az, ha a gyermek megnőve, el­­hagyja szülői házát s önálló családot alapít ? Mióta nevezi a történelem gyá­va, hazaáruló nemzetnek azt, mely önállóságért küzd? Csak a magyar nem­zetnek nem volna joga fejlődni? S ön­álló nemzeti létre aspirálni? E nem­zetnek, mely ezred­éves ünnepét készül ünnepelni ? Melynek történelme, az ösz­­szes emberiség szakadatlan küzdelmének egy kis képe? És a párt, mely az önálló Magyar­­ország eszméjéért küzd, szegényen, el­hagyottan, egyedül azt a becsmérlő, rá­galmazó hangot érdemli meg, melylyel ő e hazában találkozik a kormánypárt részéről? Hát mi vagyunk a trón és magyar király ellensége akkor, mikor küzdelmünk végczélja egy hatalmas, erős országot teremteni, egy független szabad nemzettel, mely megbírja védeni hazáját s vele királya trónusát? Vagy azért nem vagyunk számba vehető párt, mivel kimutatjuk, hogy az osztrák bi­rodalomnak csak úgy van létalapja, ha egy erős független Magyarországra tá­­maszkodhatik? Hiszen századunknak leg­nagyobb államférfia Bismarck is Európa előtt mondá ki ama jelszót: A monarchia súlypontja — Budapest. Hát a világon minden kis államocs­­ka bírhatja egy önálló állami élet atri­­butumait, csak egyedül Magyarországra halál az! Hát egy gyönge, elsenyvedt, erőtlen ország nagyobb kincs a trónok­ra, mint az erős? Nem tisztelt kormánypárt, főispá­nok, kormánypárti sajtó és kortes urak ott a túloldalon. Az önök győzelme, a kínos vergődés kicsinyes küzdelme. Az emberi szellem haladását önök nem tar­tóztathatják föl. A földet hatalmasabb emberek álljták meg, mint önök, s az mégis­­ mozog, mit még Jókai is be­vall. Oly nemzet pedig, mint a magyar is, melynek ezred­éves küzdelme az or­szág önállóságáért folyt le, az a nemzet nem mond le ősei hagyományáról s ra­jongó nemzeti álmairól. Csak korteskedjenek tulfelől s fejt­sék ki a hivatalos pressió minden ne­mét, az idő, a helyzet, a körülmények s a jelen kiegyezési rendszer, a mi győ­zelmünket készítik elő. Magyarország­nak csak úgy van missiója, ha független szabad ország. ÜRJIÖSSY LAJOS­ kapott, feloszlott, elnökei, bizottsági tagjai mind lemondtak, megalakult helyette az úgy­nevezett muszka párt, és dühösködik a még mindig szilárdul álló függetlenségi párttal szemben. Egyik pártot, mely tisztességes fegy­verrel harcrol és küzd képviselőjelöltje dr. Splényi Ödön mellett, az ország nevezi füg­getlenséginek, a másik párt, melynek párja az egész országban nincsen, nevezi magát muszka Dobránszky pártnak. Míg egyik pártnak érdekében oly emberek fáradoznak, kik mindnyájan teljes becsülést és tiszte­letet vívtak ki maguknak a társadalomban, kik mindnyájan tiszta önérzettel és a szé­gyen párja nélkül nézhetnek embertársaik szemébe, és büszkélkedhetne­ derék képviselő­jelöltjükkel, és nem kell pirulnia érte, ad­dig a másik, az úgynevezett muszka párt, mind oly vezérléfiakkal dicsekedhetik, és oly képviselő­jelölttel, ki a társadalomra nézve erkölcsileg meghalt, és nevét becsüle­tes, önérzetes ember pirulás nélkül nem mondhatja ki. Fő kortesei e pártnak név­­szerint, hogy a közönség tájékozhassa ma­gát, ezek: Gy. Ditróból: Siklódi Péter nehéz idő (mert egész élete nehéz volt), Csiky Péter lecsapott igazgató tanár (ki még máig is a diploma elnyeréséért küzd), Fülöp Pis­ta kancsi (kinek két szeme örökké négy helyre néz), Szatmáry gyógyszerész, Kele­men igazgató tanár (ki dühös rész arczm­a­ta miatt), Gy. Szárhegyről, Császár József (kit neveznek általánosan Judásnak), Csergő Lajos biró (kinek bal keze is oda nyúl, a­hova a jobb) Bartalis (bartis) Ignátz (volt borszéki igazgató, evvel minden ki van mondva) és még sok a megnevezésre nem érdemesek. Mondják meg nekünk, miért küzdenek egy oly elfajult, hazalatlan, jellemtelen emberért, mint Dobránszky, mit akarnak ezál­tal elérni, ha nem felelnek, akkor azt kell gondoljuk, hogy mindnyájan azonosak Dob­­ránszkyval, mivel ha van bennök a becsü­letnek egy kis szikrája még, akkor egy olyan emberrel, mint Dobránszky kezet nem szorít­hatnak Mert akkor, midőn egy oly ember mellet küzdnek, mint Dobránszky, saját ma­gukat megbélyegzik, és a közvélemény, mely minden emberre nézve a legelső törvény, őket megveti, a társadalom részér«» meghaltaknak nyilvánítja. Kérjük a közönséget, ítéljen ez ügyben, minden elfogultság nélkül. Ítéljen és ítéletével mindnyájan meg leszünk elégedve. Milyen emberek lehetnek az elősorol­tak akkor, midőn Dobránszkynak az orszá­gos kaszinóból kizárására vonatkozólag kér­dést tettek eziránt Dobránszkyhoz, és ő azt felelte, azért zártak ki, mivel az országos kaszinónak tagjai mind oly emberek, kik kártyáznak és tekeregnek és miután ő sem kártyázni, sem pedig velük conversálni nem akart, bosszúból őt onnan kitiltották, és ők akkor ezen felelettel megelégedtek, és mint a körülmények mutaják, még most meg vannak elégedve, és Dobránszkyt mint egy martyrt tisztelik. Ilyen emberek azok, ilyen emberek ne­mes Szárhegy és Ditró község érdemes vezér férfiai, és a híres borszéki fürdő igazgatóta­nácsa. Jöjjenek, a­kik még nem voltak Bor­széken, és ismerjék azokat a tisztességes em­bereket szemtől szemben. Mi pedig mindnyájan kiáltsunk fel: Is­ten óvja nagy csapástól magyarok hazáját, Isten óvja Gyergyó népét ily emberektől. Több függetlenségi választó. Mustramegyei történetek. Domokoson, 1884. junius 6. Tekintetes Szerkesztő ur ! Sokat írtak már a mustramegyéről, so­kat írtak azokról, mik Magyar-Láposon tör­téntek a választási mozgalmak alkalmával; de még folytonosan történnek olyan dolgok, melyek megérdemlik, hogy napfényre jöj­jenek. Megérdemlik, mert ezek a megtörtént dolgok, mindég dicséretére váljanak, nem csak annak, kinek közvetlen befolyása kö­vetkeztében jönek létre, de még annak a fő-főnek is, kinek a jóváhagyásával kell történniök. Engedje meg a tek. Szerkesztő úr, hogy ezen magasztos dolgokról néhányat előso­roljak. Történt, hogy a kormánypárt jelöljét, gróf Teleky Domokost ihlet szállta meg, s ennek következtében 200 frtot adott a do­­mokosi ev. ref. egyháznak. Ha az ihlettség következtében történt, nem megrovandó, de sőt dicsérendő. — De lássuk, hogy mi czélból és ki által történt közvetve az ado­mányozás ? Gr. Teleky Domokos pénzt adott Vékony Ferencz szolgabiró úrnak, hogy a felett saját belátása szerint rendelkezzék. Vékony Ferencz jónak látta a 200 forintot nevezett egyháznak adni, persze abban a boldogító reménységben, hogy így a domo­­kosi szavazók a gróf Teleky pártjára álla­nak Reménységében azonban csalatkozott Vékony Ferencz uram, mert a domokosiak azért csak az ellenzék jelöltje, gróf Beth­len Pál mellett maradtak. Ezt észrevévén V. F. rögtön intézkedett, hogy a pénzt visz­­szavegyék. Úgy is történt. Még­pedig éjsza­kának idején mentek el: a kisbiró uram és a segédjegyző a kurátorhoz és a pénzt visz­­szakérték. Vissza is adta. Vajjon mi lett a pénzzel ? Kiosztották. Ebből azt olvashatni ki, hogy a szavazókat pénzen vásárolták. Ezzel aztán nincsenek áthágva a választási törvények korlátai ! Még most jön a java. Nem tudni, hogy mi­ért s miért nem, V. F. úr újból intézke­dett s visszavétetett a pénz. Úgyis tör­tént. Az megajándékozottak elköltötték a pénzt, de azért a föld fenekéből is ki kel­lett teremteniek. Megvolt a pénz. De már nem voltak választók. Elpártoltak. Jól tet­ték. Jót jóval kell viszonozni. Mi lett az emberektől visszaszedett pénzzel ? Visszament az egyháznak, így jól van. De mit olvashatni ki az ilyesmikből ? Bizony olyasmit, a­mi korteskedésnek ne­vezhető. Ha pénzzel nem sikerül lemadza­­golnia, akkor erőszakkal köti le embereit Vékony Ferencz uram. Az erőszakoskodástól nem riad vissza. Itt az eset. Magyar-Láposon Szilvási Géza tímár mesterembernek a legényét elfogatta csendőrök által azért, mert kalapján ellen­zéki jelvénye volt. Ez aztán szép szabad­ság ! Úgy látszik, hogy Vékony uram előtt az egyéni meggyőződés csak idea fixa. Pedig csodálkozni lehet, hogy miért nem gondolja az ellenkezőt, mert hát azt ő is tudja, hogy egyéni meggyőződésekért él­tek haltak sokan. Ő nem így tenne ? Eljárása által várjon használt-e ma­gának ? Nem. Mert nevezett iparos, ki a kormánypárt részén volt, ki a kormány­­párti lobogót 15 ölnyi magasságra tűzte ki, méltatlankodásában az ellenzékhez pártolt. Jól van így ! Mit gondolhat mindezekre V. uram ? Körülbelül ama középkori jelszóval biztatja magát . Finis sanctificat media, — a czél szentesíti az eszközt. Csak rajta ! Mindezekből meggyőződhetni, hogy : 1. A kormánypárt a választási törvé­nyeket megtartja Magyar-Láposon, mert a pénzzel való megvesztegetést kerüli, a­mit bizonyít a domokosi eset is. 2. Az erőszak legkissebb színezete sem látható Vékony uram eljárásán. 3. A személyi biztonság szilárd, mert még éjjel is felzavarják a békés lakókat, mint M.­Láposon tették. Végül megjegyzem, hogy pünkösd szent ünnepén gr. Bethlen Pál feljött Domokos­ra úrvacsorát venni, s azért csendőrök jöt­tek fel, hogy mikor a hivek kijönek a tem­plomból, nehogy éltessék. De azért: Éljen gróf Bethlen Pál! (Sziblesalyi. AZ „ELLENZÉK" TÁRCZÁJA. 1884. junius 10. A juniálison. Szegény fiú! azt hitte, hogy azért, m­it okos gyerek, szeretik a lányok. Mintha a lányok az okos gyerekeket szokták volna szeretni, vagy mintha általán a szerelemnek volna valami köze az észhez! Igazán sokszor milyen bolondok az okos emberek! Szeretett egy szép leányt, pedig ő ma­ga egyáltalán nem tartozott a szép embe­rek közé. Az erős szellemi munkásság oly karakterisztikus formába önti a fejét, hogy azt közönséges értelemben szépnek nevezni egyáltalán nem lehet. Hanem azért reméli, hogy viszont sze­rettetik, a szív sokszor látja valónak a­­ vágyat. Bilond fejével még azt is megtette, hogy könyvmoly létére elment a kedvéért — tánczmulatságokba, pedig soha sem tú­llőtt tánczolni s kimondhatatlan kint ér­tett, midőn látta, mint ölelgetik táncz köz­­ta­n át azt a karcsú derekat mások, a me­lyet ő még érinteni sem mert. A „nagy erdőben“ tartotta a x-beli fiatalság juniálisát. A bájos Vilmának természetesen nem volt sz­abad hiányoznia. Itt volt mamája kíséretében s Bélá­nak az a kétségkívül igen kellemes feladat jutott, hogy a mamát mulattassa, mialatt a bájos Vilma egyik udvarlójának karjai közül a másikéba dőlt — táncz közben. Ha pillanatokra pihenni lerogyott any­ja mellé, egy kéz elfulladt, akadozó szó ju­tott neki is a lihegő ajkakról s ezenkívül a fehér elfántcsont legyezőt is tarthatta, mialatt ő tánczolt. — Legyen türelemmel, súgta Bélának a mama. — Mára ígérte a választ! — Akkor bizonyosan meg is kapja, az én leányom szavatartó ! — Nem is kétkedtem benne soha, de félek. . . — Ugyan mitől félhetne ? Vilma sze­reti önt. — Gondolja? — Tudom. — Mondotta ? —• Ugyan mit gondol ? Vilma sokkal szemérmesebb s ártatlanabb, sem hogy ilyen­ről még velem is beszélne. — Hát csak sejti? — Látom egész­­nádorából, zavarából, arcza pirulásából, hogy szerelmes. — De hátha másba ? — Ugyan kibe lehetne ? Szegény bohó megnyugodott a mama biztatásában, hogy Vilma ő belé szerelmes. Minden mozdulatát a legéberebb figye­lemmel kisérte, s midőn észrevette, hogy a terem túlsó sarkába ült pihenni s pillanat­ra nincsen senki sem körülötte, oda sietett hozzá. — Hogy mulat? ez a közönséges kér­dés hagyta el ajkát, pedig szívéből inkább az a kérdés tolult fel: szeretsz-e ? — Köszönöm, jó­, hát maga? Ezen a hangon folyt a diskursus egy darabig, meglehetősen vontatottan. — Meghallgat­ta, végre valahára? kérdezte közelebb hajolva Béla. — Hiszen hallgatom, szólt kitérőleg Vilma. — Négyszemközt szeretnék kegyeddel beszélni. — Hiszen most sem hallgatódzik senki. — Egy kis sétára nem mennénk ki a teremből ? — Hová ? _ Künn a holdvilág süt s a bokrok közt a madár csicsereg. — S a patak halkan locsogva foly­­dogál . . . — Kegyed gúnyolódik ? — Maga pedig nevetséges. — Hát nem jön ? — Miért ? — Csak egy kérdésre kérek feleletet. — Azt itt is megteheti, csak siessen, mert a négyesre foglalkozva vagyok. — Gondolja meg . . . E pillanatban már Vilma felállt, egy kikent siheder alak jött eléje, hogy táncz­­ra vigye. — Vigyázzon, elveszti a rózsáját, fi­­gyelmezteté Béla a leányt. — Ah! az ön rózsája, hogy ne vigyáz­nék s megerősítette fekete hajában a sár­ga rózsát. A négyes véghetetlen hosszúnak tet­szett Béla előtt, s hogy a töprengés ne gyötörje annyit, vagy hogy talán bátorsá­got merítsen, a bufletbe ment s egy pohár aszút fülöntött. — Mire a terembe visszaért, Vilmát nem látta sehol. Az öröm egy röpke sugara világította be lelkét: hátha kiment előre, hogy vele találkozzék! Rohant ki a teremből a szabadba. Virágillattal telt kéjes nyári est volt. A kanyargó utak árnyas rejteke szerelmi andalgásra hivott, de Béla lelkétől távol maradt minden bűnös gondolat. Sóvárgó vágygyal kereste a lányt, hogy fülébe súgja: Szeretlek! — s aztán a felha­talmazást kikérte, hogy „beszéljen a mamá­val“............. Alá s föl futkosott a kanyargó uta­kon, de sehol sem találta. Végre leült egy padra pihenni. Ábrándos gondolatok zaja lepte meg agyát; képzelődése maga elé festette azokat az édes képeket, miknek megvalósulásáért szive dobogott. Látta magát mint boldog jegyest, férjnek látta magát, megfogta neje kezét, magához közel húzta, derekát átka­rolta, hallotta ennek tiltakozó hangját. „Ki­kapsz ! Ne bánts ! No de hagyj békét! Ejnye te engedetlen! Ne oly szorosan! Ah! meg­fulladok . . . Elég! .... No nem bánom, még egyet, de ez az utolsó .... Jaj! te gorom­ba .... megverlek !“ . . . . s aztán hallotta a csókok vérlázi­tó szuppanását, a félig el­fojtott sikolyt, a csiklandó kaczajt, a má­moros sóhaj­akat............. De egyszerre, mintha a hallucinatio va­lóra vált volna, ugyanazon hangok hallat­szottak feléje a bokrok sűrűjéből. Felugrott s csak akkor vette észre, hogy a pad mellett a fű le van gázolva. Megindult a nyomon s ez a bokrok közé vezette. A hangok most már tisztán hatoltak fülébe, arczát a méreg pírja öntötte el s ke­zeit ökölre szorította. A hangok egyszerre megszűntek. Egy tisztásra ért. A fű nagy térségben le volt gázolva , de már nem volt ott senki. Egyszerre a hold kibúvik a felhők mögül s Béla megpillant valamit a gyepen, felveszi, az a rózsa volt teljesen össze­nyomva, melyet Vilmának adott, talán épen lábaikkal tiporták el. Undorodva dobta el. — Nos beszélt Vilmámmal szerelmé­ről ? kérdezé a mama. — Oh! Vilma nagyság sokkal sze­mérmesebb és ártatlanabb, sem hogy ilyen­ről b­e­s­z­é­l­n­e .......... Választási mozgalmak. A gyergyói kerület. Gyergyó 1884 junius hó 8-án. A gyósztmiklósi választó kerületben, miután a szabadelvű párt a felmerült zava­rok miatt magának képviselőjelöltet nem Kis-Küküllö megyéből. Szentilemeter 1884 junius 9-én. Folyó hó 8-án Kisküküllö megye fel­­­­ső választó kerületében Korod-Szentmárton­­ban a mérsékelt ellenzék, párt értekezletet tartott s a már 9­ év óta szét­osztott ellen­zék újból szerveződött és pedig pártelnök Sarkadi József a 80 rendező b.tagból áll. A párt Horváth Gyula volt kormány­párti képviselővel szemben gróf Rhédey La­jost léptette fel s az eddigi lelkesülésből ítélve, bátran nézünk a választás elé. Két új vérengzés. A képviselőválasztások küszöbén az országban mindenütt megindult s lázas iz­­gatottsággal folyó választási mozgalmakban ismét két nagy botrányt kell feljegyeznünk. Az egyik Mindszenten történt vasár­nap, június 8-án. Pallavicini gr. pártja Mind­szentre bevonulván, a progra­­m beszéd meg­tartását a leitatott, botokkal ellátott tömeg megakadályozta, majd a szolgabirói lak ud­varába vonult kormánypártot megrohanta és a nyolcz csendőrből álló kordont áttörte. A csendőrparancsnokot fejbe ütötték, a csend­őröket lerántották, majd a kaput ostromol­ták és a csendőrökre lőttek. A csendőrök a lövéseket viszonozván, három ember holtan maradt a helyszínen és többen megsebesültek. A hangulat nagyon ingerült. A másik zavargás Vadkerten történt. Gajári Ödön Kis Körösről Vadkertbe ment, hol meg akarata tartani programmbeszédét. De egyáltalában nem juthatott szóhoz. A fékevesztett tömeg folyton kiabált. A zaj egyre növekedett, úgy, hogy a jelölt hangja elveszett a lármában. A szolgabiró csendre intette a zavargókat, mire gúnyos kiabálás jön a válasz. Az izgatók főkolomposát elfogat­ták. Ez olaj volt a tűzre. A tömeg a községház kapuját betörte, meg akarta szabadítani kortesét. A közönség fenyegetésére a községi bíró elrendelte, hogy a letartóztatott kortest ereszszék szabadon. Ez csakhamar meg is történt. Az illetőt a tömeg zajos éljenzéssel

Next