Ellenzék, 1884. július-december (5. évfolyam, 153-305. szám)
1884-07-01 / 153. szám
ítódik évfolyam. filfi*' SZERKESZTŐI IRODA: putcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények azimiendok. Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva . 16 frt. || Negyedévre . . . 4 frt. . 8 frt. || Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Ellesik12 „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. AZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DIJA: 153. szám. Kéziratok nem adatnak vissza. ELLENZÉK: politikai és társadalmi napilap. Kolozsvár, kedd, július I. 1984. KIADÓHIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. •0g---- -----------------Vallomások. VI. Hit bizonyít az a körülmény, hogy a kormány oly nagy és ellenállhatatln pressziót tud kifejteni a választásoknál? Már Tacitus mondta, hogy nem a Zaraok a hibás, hanem a magát rab- sczolgaságra alacsonyító ember. A kormány sok helyen fizikai erőt is használt. A nép fegyvertelen volt, hiszen nem bábomra készült, a kormány pártja pedig föl volt fegyverkezve. Ily esetről nem szólok, mert az ily esetek semmiféle rabulisztikával meg nem védjetek , ezekből a nép jellemére nézve hátrányos következtetést vonni nem lehet De beszélek azon közönséges kortes eszközökről, melyeket másfél évtized óta használ a kormány. És megkísértem azokból egy némely következtetést vonni le. Tény, hogy minden tisztviselőre eresz biztosan számít a kormány. A kivitelek oly csekély számban vannak, hogy csak arra valók, hogy e szabályt megerősítsék. Tény, hogy mindenkire számít a kormány, akinek a kincstárral valamely üzleti viszonya van. Tény, hogy a pörlekedő emberek nagy kontingenciája a kormánypárttal van. Tény, hogy Magyarországon az a felfogás, hogy a kúriai elnöktől le a bakterig és községi sírásóig, az egyetemi rektortól le a legszegényebb kántortanítóig mindenki az államhatalom oly kiegészítő részének tekinti magát, miszerint ő ipso facto — bármi legyen politikai vélekedése — a kormány pártjához tartozik. Tény, hogy minden iparos — ha vállalata van vagy vállalatot remél a Kormánytól és minden kereskedő, aki valamit szállít — legyen az tinta, spárga, vagy penna, kötelezve érzi magát a kormánypárttal szavazni. Mit bizonyít mindez? ! Azt, hogy a választóközönségnek épen intelligensebb részében nincsen meg az erkölcsi függetlenségnek az az érzése, mely az önálló elhatározáshoz szükséges. Azt bizonyítja, hogy nálunk a választás szabadságának nincsenek erkölcsi biztosítékai. Azt bizonyítja, hogy nálunk a választás eredménye nem egyszersmind a közhangulat mértéke. Parlamenti rendszer mellett, ha az népképviseleti alapokon nyugszik, a választás nem egyébre való, mint a közhangulat kitudására. De ahol nemcsak az intézményekkel való visszaélés, hanem a választók erkölcsi fölfogása is megakadályozza a közhangulatnak minden önző tekintet nélkül való nyilvánulását ott igen mélyen fekvő bajokat kell konstatálnunk, s arról kell gondolkoznunk, hogy váljon nem magában a rendszerben van-e a hiba ? Váljon alkalmas-e a parlamenti rendszer a mi népünk jelleméhez, felfogásához, gondolkodási módjához ? Sok könyvet összeírtak a parlamentáris rendszerről, de komplikált voltánál ípolva, senkinek sem sikerült azt merev és biablonszerű formák közé szorítani. Mint minden intézmény, úgy ez is bizonyos latitude-öket kíván magának, hogy alkalmazhassa magát a viszonyokhoz, az erkölcsökhez, a szokásokhoz és a hagyományokhoz. Ezért van, hogy más a parlament Angliában, más Schweitzban és ismét más Belgiumban, Németországban, Ausztriában, vagy Magyarországon. Ezen intézmény jónak, kifogástalannak még csak Angliában bizonyult; ez az ő hazája, szülőföldje. Megpróbálták sok helyre átültetni, de biz az akklimatizálódott. A törzs talán ugyanaz, de az ágak más irányt vettek, a lombok másképen hajtottak, s a gyümölcs más izülett. Hozzánk is elhozták igen nehéz és igen izgatott körülmények között. A törvény, mely ezen intézményről szól, főleges, sok fontos dologról nem intézkedik; sok kérdőjelt hagy maga után. Az átültetésnek inkább csak elvi természete volt; az okos és bölcs részletezésre, a gyakorlati alkalmazkodásra, a helyes irányú fejlesztésre nem volt idő akkor. Tizenhét év előtt fölvett parlamenti fonalból furcsa szőrtemény került ki. A takács-e a hibás, vagy az osztováta? Ezt a nagy és nehéz kérdést, most, az ötödik választási Campagne után immár föl lehet vetni. Hiszem, hogy a képviselőházban igen élénk és beható diszkuszió tárgyát fogja is az képezni. Való-e nekünk a parlamentáris rendszer ? A választások tapasztalatai után ez a kérdés mindenesetre előtérbe tolul. A felelet nem oly könnyű, hogy egy két hírlapi czikk megadhatná ahoz az irányt. De elmélkedni fölötte immár szükségessé vált. Ha amit öt választáson keresztül tapasztaltunk, nem ephemer jelenség, hanem népünk természetében fekvő állandó irányzat, akkor nálunk a parlamentarizmus csak egy mesterségesen összeállított gépezet, mely költséges és nehézkes voltával nem tud megfelelni feladatának. Ha pedig csak futó jelenség az, amit tapasztaltunk, akkor az erkölcsi szilárdság kötelékei annyi- AZ „ELLENZÉK" TÁRCZÁJA. 1884. július 1. Gaminnak. Rég vágyódom maga után, hogy elcse-tvetvegyek az én nyelvemen magával arról a sok mindenről a mit látok, érzek, de még kifejezni nem tudok. Nem tudtam elképzelni, hogy mikép lett maga egyszerre olyan rész, hogy nem jő felénk sem. Nénéimmel, meg Pepi bátyámmal tanácsot ültünk. Találgattuk az okát, hogy mi lehet ? Egyik néném azt mondta, hogy bizonyosan elment messze-messze virágot gyűjteni s majd egy csomó szép koszorúval jön haza; a bátyám meg, a ki nagy lovas, azt mondta, hogy magát bizonyosan elragadta vagy egy csintalan ló s a mint igy téplenkedünk magunkban a katzentischnél, hát egyszer jön a tatus s beszéli, hogy 70 szekér bácsi jött a vasúttól, mindenik szekérnek két szárnya volt nemzeti zászlóból s hát egyszer ezek a zászlók valakiknek szúrták a szemüket s leakarták ütni onnan; de a zászlók ekkor valóságos szárnyakká nőtték ki magukat s elrepítettek valamenynyi szekeret. Úgy szerettük hallgatni ezt a mesét. De aztán jött újra tatus s elmondotta, hogy a szekerekben ülő bácsik közül nem egyet meghajigáltak valami kő gomolyokkal, kinek a fejét, kinek a kezét, kinek a lábát érte a kő. Az én bátyámnak — ki már három éves — felvillant a szeme : ben szerettem volna ott lenni! Aztán újra hoztak híreket, hogy a piacon nagyon-nagyon sok ember van, hogy azok onnan nem akarnak elmenni. Soha sem felejtem el e napot, nem azért, mert Pünkösd első napja volt, sem azért a sok hírért, hanem mert akkor új ruhát kaptam. Meg is néztem magam a tükörben. Jól állott, úgy szerettem volna magának megmutatni. Azóta már elnyűttem. Reggel aztán újra hoztak új híreket. Persze újra resz híreket. Azt beszélték, hogy abból a sok gammból, kik a szárnyas szekeret megakarták marasztani, kik a piaczról nem akartak elmenni, egy néhányat megmarasztottak s közöttük az igazi Gamint is, az én szeretett bohó Gaminomat. Nos ez már nekem igen sok volt. Sírni, visitni kezdettem. Jött a fogam. Gondoltam, épen jó, hogy fogam is lesz, legalább leharapom azoknak a rosz bácsiknak a nyelvét, akik magára azt mondják, hogy ott volt. Mert én tudom, hogy maga nem volt ott, mert hiszen nálunk volt egy darabig s azután Garzon bácsival fagylaltozott a kioszkban. Bár ott letttem volna. Búsulni kezdettem, hogy mi lesz belőlem, ha maga nem jön el hozzám mindennap, hogy megkényeztessen, hogy elbeszélgessünk úgy a mi nyelvünkön . .. gum ... gum... S azóta mind búsultam, mind hiányzott nekem valami. Már most kinek a tárcza czikkeit fogom eladni szerkesztő bácsinak ? aki pedig engem szeret, mert mindig megsimogat, orczáimat megcsipkedi s megölelget. Oda van az egész kereset! Mivel fizetjük ki majd a Fellegvár oldalán levő vityilló bérét? Mamuska mind pirongatott, hogy ne sírjak, ne búsuljak, maga el fog jöni s meglátogat. Nem használt semmit. Egyszer aztán fogta magát mamuska s azt mondta, ha te olyan akaratos vagy, nem adok neked több „didit.“ Elválasztott. Az osztrák sógorokkal ismét öszszeütközés merült fel. A kérdés a pozsonyi marhavásárt érdekli s mélyen belevág az Ausztria és Magyarország között fenálló kereskedelmi és vámszerződésbe. A miniszterelnök legutóbbi bécsi utazása is kapcsolatban áll a dologgal. Ennek pedig én örültem a legjobban, most már vagyok valami. Önálló lény lettem, aki már nemcsak tejjel él, akit mamuska már nem ijeszthet többet a „didi“vel. Azóta hússal élek, mert azt mondotta tatuska, hogy az oroszlán is hússal él. Én oroszlán akarok lenni. Jaj lesz aztán akkor nektek rosz bácsik ! Tudom, hogy mindenki meg fog hunyászkodni... a szemeim előtt! Hiszi-e, hogy én már nagy vagyok? Ha nem hinné, jöjjön és bámuljon. Olyan szép kis egér fogat nem látott még, mint az enyimek ! Azt hallottam, hogy azok a rosz bácsik, mert hát vannak jó bácsik is, nem engedték meg magának, hogy szivarozzék. Gondoltam az én kópé kis fejecskémmel, hogy kikapok én rajtok. Festeni kezdettek a rózsák. Küldöttem magának rózsákat. Ugye, hogy a rózsa illat többet ér annál a csúnya cigarette füstnél? Aztán meg lehet minden szirmát számlálni. Majd gondolkozhatik, hogy a természet, hogy alkotja, hogy színezi ki, hogy ad neki illatot. Ahol egy rózsa van, ott már élet van! Hiszen tövis is van. A cigarette nem mutat életre , de a rózsa az élet jelképe. Jót, nemest, szépet tanulunk tőle, s megtanuljuk tövisseiről, hogy ott, ahol a jó, a szép, a nemes, a magasztos terem, és azon az utón terem a tövis is. Vigyázzon, ne sértse meg magát benne! Aztán küldöttem magának epret. Ugye eszébe jutott róla a piczinyke eperke száj ? Jutott-e eszébe az erdő hüse, a melyben az eper terem? Gondolt-e reá, hogy a zöld erdő legalkalmasabb egy tárcza írónak a gondolatokat fölidézni. Én is jártam az erdőben. Mamuska elvitt engem is. Csodálkoztam rajta, hogy ott a házak mind lában állanak s úgy néznek ki, mint egy-egy nagy-kijöhessen, hogy engem újra megczirogasson, megcsókoljon, megöleljen. De várom is, hogy fogom a haját megtépni, a nyakát megölelni, hogy fogom mondani . . gum! . . gum ! . . Ma a tatus azzal jött haza, hogy most már azoknak a jó bácsiknak az írása is megérkezett, s maga olyan szabad, mint azok a kis madarak, melyeket az erdőben láttam. Jaj ! beh megörvendeztem ! Ugye most már eljön. Elhozza nekem, elmeséli azt a sok szép mesét, amit elválásunk óta öszszeirt. Azok lesznek az én virágaim. Tudom, hogy mások is örülnek velem együtt. A jó néni, a maga mamája, az a másik jó néni, a ki magát még látni óhajtja talán utódjára .... az a jó bácsi, a ki magáért mindent megtett, golyóval lapdázott, az a szerkesztő bácsi; aztán meg az a másik bácsi, ki magát piczike kis fiú korától látta felnőni s mindig úgy szerette ! — aztán meg a maga jó tatája, a kit mindenki szeret, mert soha senkinek sem vétett ; az én jó nagymamácskám ott meszsze, messze, ki magát mindig szerette, az én nagy nénécském, kivel maguk annyit koczódtak, annyit játszottak, annyit futkároztak, a maga collegái, kikkel együtt fáradott azon, hogy az „Ellenzék“ mindennap tartalmas legyen, ahányan, meg hányan örülnek ma! Látja csak most tudhatja azt, hogy magát mennyire és mennyien szeretik, szeretjük! Legyen újra a miénk. Az a bohó kis fiú, aki volt. Aki össze vissza irt mindenféle bolondságot, amin igen igen sokat mulattunk. Szeressen minket tovább .... fecsegjen újra nekünk, jöjjön és mielőbb öleljen meg. Mitz ra meg vannak lazulva, hogy minden erővel azok megerősítését kell czélba venni. Politikai hírek. — A kholera és a börze. A kholerai veszélyről szóló fenyegető hírek oly kedvezőtlen hatásúak az összes európai tőzsdékre, hogy megakasztották a Rothschild-konzorczium által előkészített műveletet, melylyel a 6 százalékos magyar aranyjáradék konvertálása most befejezendő volt. Az aláírási felhívás teljesen készen volt, hogy július 1-ére közrebocsáttassák, de nagyon természetes, a világ pénzpiac mai hangulatánál ennek megtörténése teljesen lehetetlen, ami azonban nem zárja ki azt, hogy esetleg kedvezőbb körülmények és a járványra vonatkozó megnyugtatóbb hírek következtében a hangulat, mely alapjában nagyon jó volt, annyira megváltozik, hogy a csoport, mely minden tekintetben kész az akcióra, mégis le fogja bonyolítani még július havában az egész nagy műveletet. Az angol választási törvény, melyet az alsóház Gladstone indítványára a múlt héten harmadszori olvasásban is elfogadott, e héten fog a lordok házában tárgyalás alá vétetni. A lordok erős ellenzésre készülnek és a kormány és pártja attól fél, hogy a törvény meg fog bukni. Azért a miniszterelnök már az alsóházban, midőn a harmadszori olvasást indítványozta, megfenyegette a lordokat és kijelente, hogy a bili esetleges elvetésének nagyon komoly következményei lehetnek. Az angol lapok is rendkívül komolynak tartják a helyzetet és teljesen igazat adnak a miniszterelnöknek, ki azt mondá, hogy a bili visszavetése a legkomolyabb alkotmányos konfliktust idézné fel, amelyhez hasonlónak a jelen nemzedék tanúja még nem volt. „Senki sem tagadja a lordok házának azon alkotmányos jogát, — így szól a Times, — hogy akként szavazzon, a mint azt helyesnek és jónak tartja. De az is kétségtelen, hogy e jognak gyakorlása, ha a bili elvettetnék, oly kérdéseket vetne fel, melyektől legjobban azoknak kell tartaniok, kik jó barátai a lordok házának. Az kétségtelen, hogy az alsóház akarja a bilit, amint ezt többszöri szavazásai által bebizonyította , de a kérdés oly természetű is, hogy az alsóház igényelheti, hogy arra ut •••,re az ő szavazata legyen döntő. A rendszabály, mely a biliben fel van véve, egyenesen és közvetlenül az alsóházat érdekli, a felsőházat csak mint általános politikai rendszabály érinti. Ha tehát a felsőház ennek daczára az ország kétségtelen óhajának ellenére szavaz, az eredmény nagyon könnyen eltalálható. Ausztria és a vámközösség. A kérdés, mely ezúttal felszínre került, azonos lényegében azzal, mely a pozsonyi marhavásár létesítése alkalmával akkora port vert volt föl. Az a kérdés ugyanis, hogy meg akarja-e tartani Ausztria a vámközösséget és az abból folyó consequentiákat, mert amit újabban elkövetett, megint azt tanúsítja, hogy az osztrákok csak addig tartják tiszteletben a köztünk és köztük fennálló kereskedelemi és vámszerződést, amíg kedvök tartja és érdekök parancsolja. Ám mihelyt érdekök ellentétbe jön a közösséggel, rögtön megsértik azt. Most megint akörül forog a szó, hogy az osztrák kormány megtiltotta a galicziai és bukovinai vasutaknak, hogy tarifta-kedvezményeket adjanak azon marhaszállítmányokra nézve, melyek Galicziából és Bukovinából dn-ece Pozsonyba intéztetnek. Ennek a tilalomnak félreérthetetlen a tendentiája. Károsítni akarja ez intézkedés a pozsonyi vásárt, melyet a kezdeményezők annyi áldozattal rendeztek be. Bécs számára ugyanis a monarchia minden részéből kedvezményes tariffa van megállítva, minél fogva a marhaszállítás közvetlenül Bécsbe intézve tetemes előnyöket élvez. Ellenben Pozsony s a pozsonyi vásár számára ilyen kedvezményes szállítás máig sincs. Nincsen még a magyar korona országaiban sem. Világos tehát, hogy e körülménynél fogva Bécs határozott, sőt döntő előnyben áll a monarchia bármely piacával s így Pozsonnyal szemben is. De az is világos, hogy a fennálló kereskedelmi és vámszerződésnél fogva ilyen privilégiumot biztosítni az osztrák főváros számára nincs joga az osztrák kormánynak, vagy ha van joga reá, akkor köteles ilyen kedvezmény megadását más városok, különösen Pozsony számára is eltűrni. Az illető vasutak hajlandók volnának is erre. De az osztrák kormány megtiltja. Miért? Mert a pozsonyi vásárt meg akarja ölni. Bécsben nagyon jól tudják, hogy az osztrák tartományok marhatenyésztői, valamint a magyar hizlalók előtt tökéletesen közönyös, hogy hol értékesíthetik marháikat, csak egy dolgot tartanak szem előtt: minél előnyösebben túladni áruikon. Igen de a szállítási díjak nagy szerepet játszanak az értékesítés körül. S egy marhánál csak egy forint differentia már nagy veszteség vagy előny, a szerint, amint meg kell-e fizetni azt az egy forintot, vagy nem. A pozsonyi vásártér forgalma hetenkint egy pár ezer marhára rúg. Ez már egy pár ezer forint veszteség, mert ha egyenesen Bécsbe szállíttatnak nagy zöld parupli. Egy ilyen parupli alatt húzódtunk meg. Megfértünk jól együtt. A kicsi madarak beszélgettek a fejünk felett. Megértettük jól. A szabadságról beszéltek. Azt mondották, hogy többet ér a czifra tollaknál, az édes malozsánál, a czukros diónál — miket én mind igen-igen szeretek -az ha ők ott a szabadban jól kibeszélgetik magukat. Elpletykálják egymás közt valamennyi szárnyas dolgát. Nem irigylik egyiket sem, csak a sast, amiért oly magasra tud röpülni! — De hát nekik is van ellenségük. Ők sem olyan boldogak, a mint hittük .... Amikor haza jöttünk, a kis cziczák fogadtak. Ezek mondották meg nekem, hogy jártak magánál, hogy magának egy kis szobácskába adtak szállást, melybe nem tud úgy lépni ötöt, hogy, vagy a falba, vagy az ajtóba ne ütődjék. Ők ott egeret kerestek, de még azt sem találtak. Egyedüli élőlény magán kívül csak az én rózsám volt. Ez beszélte el nekik, hogy maga mennyit gondol reám, hogy mennyit olvas, mennyit ír. Én úgy megsajnáltam magát. Miért is nem kerestek azok a cziczák egyebütt egeret ? hogy ne hoztak volna nekem rosz híreket. De hát hozzá kellett szoknom a nehéz gondolatokhoz is. Tatus észrevette, hogy én mennyire búsulok magáért. Egyszer megörvendeztetett, hogy már nem sokára látni fogom. De aztán másnap újra azt mondta, hogy bizony azt valami bácsik, kik messze — messze laknak máskép akarták. Mi baja is magának azokkal a rosz bácsikkal? Hanem aztán újra hozott hírt magáról tatus, hogy valami jó bácsik, akik még messzebb laknak, valami nagy víz mellett, nagy — nagy fényes házakban — azok megengedték, hogy maga a marhák, ugyanannyi ezer forinttal kevesebbe kerül a szállítás. A pozsonyi vásár létesítői annyira bizakodtak a magyar kormány támogatásában, hogy a szállítási különbözetet mind megtérítették a márkakereskedőknek. Azt remélték, hogy a mi kormányunk legalább a magyar vasutakon kieszközli a kedvezményes szállítást a pozsonyi vásár számára. Ez a külömbözet minden vásárnál meghaladta a 2000 ltot, s a számos kétezer forintokat a vásár létesítői úgyszólva előlegezték jó remény fejében. Kormányunk azonban még a közvetetlen rendelkezése alatt álló vasutakon sem eszközölte ki a mai napig a tariffa-kedvezményt. Nagyon természetes tehát, hogy ezen lanyhaság láttára vérszemre kapott az osztrák kormány. Ha a magyar minisztérium olyan keveset törődött a pozsonyi vásár prosperálásával, mit törődjék ő,az osztrák? Sőt inkább igyekszik annak bukását elősegítni. Aztán az osztrák kormány hivatkozhatik analógiára is. Tudniillik a magyar kormány tudvalevőleg Fiume számára, hogy annak concurrentiáját Trieszttel szemben elősegítse, kedvezményes vasúti árszabályt állított meg minden szállítmányra, mely közvetlenül a fiumei kikötő számára intéztetik, holott ugyanezt a kedvezményt nem adta meg Triesztnek. Az osztrák kormány alighanem fog e precedensre hivatkozni, hogy a sralicziai és bukovinai vasutak tekintetében tett tilalmi intézkedését megvédje. Meglátjuk, hogy fogja magát a Tisza-kormány kivágni e dilemmából s mivel fog replikázni a bécsieknek, ha azok netalán Fiuméra hivatkoznának. Különben dőljön el bármiként a kérdés, annyi kétségtelen, hogy a vámközösséget az osztrákok csak addig respektálják, míg az nekik hasznos; de mihelyt érdekeikkel jön összeütközésbe, azonnal frontot csinálnak nekünk és úgy viselkednek velünk szemben, mint bármely idegen állammal. Határainkon vámot nem szedhetnek. Találnak ki tehát más akadályokat: egészségügyi intézkedések, vasúti tarifták czíme alatt, melyeknek segélyével tökéletesen illusóriussá teszik reánk nézve a vámnélküli szabad forgalmat. Az újabban fölmerült conflictus is egy újabb bizonyítéka annak, hogy mit ér nekünk az Ausztriával fennálló vámközösség! Ciceró.