Ellenzék, 1885. január-június (6. évfolyam, 2-148. szám)

1885-05-04 / 102. szám

Kolozsvárt 1885 A kiállítás területe. Korán reggel roppant néptömeg hul­lámzott a kiállítási tér előtt. A főbejárat előtt két óriási árboczon nemzeti czimerrel ellátott trikolorokat lengetett a szél. A nagy iparcsarnok büszkén kiemelkedő ku­polájának aranyos czifrázataiban megtörtek a nap sugarai, s a pompás épület szépsé­geit százszorosan fokozta környékének ün­­nepies színezete. Hatvan nemzeti szinü lo­bogó díszítette az iparcsarnokot, gyönyö­rűség volt nézni, a­mint a szél ide-oda len­gette, kapkodta­­­aczoltatta az üde szinü trikolorokat. Az iparcsarnok főbejárata fö­lött széles, csikós vászonernyő nyúlt ki, kö­zepén F. I. E. monogrammal (Ferencz Jó­zsef Erzsébet.) Köröskörül minden épület lobogó díszben úszott. Tíz órakor nagy tömegekben érkeztek a vendégek, szétoszolva a területen, mely egyre népesebb lett. Díszmagyarba öltözött ifjú mágnások, vállukon fehér selyem sza­lagból kötött rendező-jelvénynyel siettek a királyi pavilion felé. Fényes katonai egyen­ruhás alakok méltóságos tempóban vonul­tak fölfelé. A diszmagyar öltözetek káp­rázatos szi­lgazdasága, a ragyogó ékszerek és rendjelek meglepő pompája élénk ellen­tétet alkotott a közönség zömét képező fér­fiak fekete frakkjával. Az élénk változatos­ságot fokozta a roppant nagy számmal meg­jelent hölgyek jobbára világos tavaszi tói­­­letteje. A főváros legelőkelőbb hölgyei a gazdagság fényével párosult legfinomabb íz­lést hozták ide. A közönség ama része, mely nem ka­pott meghívót, s bérleti vagy az 5 fztás­­jegygyel ment be, az iparcsarnok balolda­lán állott. A meghívott vendégek száma túlha­ladta a 6000-et; megjelent továbbá közel 7000 bérletjegyes, csaknem az összes kiál­lítók, szám szerint 8000-en, ezenkívül 200 oly látogató, a­kik 5 fztos napijegyeket váltottak; ezek száma azért maradt oly cse­kély, mert ez áron havi bérlet­jegyet is le­hetett váltani, melyek a megnyitás napján is érvényesek. A mágnásvilág, a magas arisztokráczia olyan érdeklődést tanúsított a megnyitási ünnepély iránt, mely fényes bizonyítékát képezi annak, hogy az ekszlusiv társaság is élénk résztvétellel viseltetik a nemzet nagy eseményei iránt. Az arisztokráczia ma nem­csak mint az események néző­közönsége szerepelt, hanem annak ifjúsága tevékeny részt vett a rendezés fáradságos munkájában. Az arisztokrata családok ifjúiból Ro­­honczy Gedeon országgyűlési képviselő pa­rancsnoksága alatt bizottság alakult, mely a királypavillon környékén vállalkozott a rend fenntartására. A fiatal urak valameny­­nyien fényes díszmagyarban jelentek meg, ragyogó fényes öltözeteik káprázatos ha­tást tett. A rend fentartása körül nagy érdeme volt a tisztviselőkből alakult rendező bizott­ságnak is. A királyi pavilion előtt. Ha mindaz a mi a fővárosban az András­­sy-úton, a kiállítás előtt szemkápráztató volt is, legigézőbb képet a pavilion előtti emelvény nyújtott. Ezen voltak Magyaror­szág legelőkelőbb hölgyei gyönyörű toillet­­tekben. Röviddel 10 óra után megérkeztek a miniszterek, a beteg Paulert kivéve, s nemsokára a külföldi hatalmaknak összes Budapesten és Bécsben székelő nagyköve­tei, rendkívüli követei, konzulok és főkon­zulok, a főpapság, főkatonaság, a polgári főméltóságok, országgyűlési képviselők, fő­rendiházi tagok ; az arisztokráczia pedig oly feltűnő nagyszámban, milyet eddig ritkán lehetett együtt látni. Az udvar kíséretével a pavillonban gyülekezett. Elsőnek érkezett, mint már ir­tuk Rezső trónörökös, nejével s az ér­kező főherczegnők mindegyike a főváros hatóságától egy gyönyörű virágcsokrot kapott. A megnyitás. Kevés perczczel a király érkezése után vette kezdetét a megnyitás ünnepi szertar­tása. A katonai zenekarok adott jelre hymnuszt kezdtek játszani, mire a terra­­szon egybegyűlt miniszterek és diplomaták siettek a számukra kije­lölt he­lyeket elfog­lalni, és pedig a bejárattól balra a minisz­terek, a zászlósok és a főpapok, jobbra pe­dig a külföldi hatalmak képviselői foglaltak állást. Mihelyt ez urak állásaikat elfoglalták, megnyíltak a királypavillon szárnyajtói s azon kilépett Rezső trónörökös, lovastábor­noki egyenruhában, kalpagját a kezében tart­va. Hosszas, szűnni nem akaró éljenzés fo­gadta a királyfit, ki minden oldalra barát­ságosan köszöntve, gróf Széchenyihez sietett és örömsugárzó arczczal jegyezte meg a mi­niszternek : „Ne lássa, ki hitte volna, hogy ez a mi kiállításunk ily fényesen sikerüljön.“ A trónörökös majd Matlekovich államtitkár­hoz fordult, kivel szintén kezet szorított és kinek azt mondta: „Szép ünnepet ülünk ma valamennyien.“ Rezső trónörökös azután a lépcsőzet második fokára állott és ott várta be a ki­rály kijövetelét, hogy őt mint az országos kiállítás védnöke üdvözölje. A sz­árnyas aj­tók csakhamar újra megnyíltak és kilépett a király, ki karján Stefánia trónörökösnét vezette. A közönség leírhatatlan lelkesedés­sel fogadta az uralkodót; az éljenzés per­­czekig tartott és valahányszor elnémult, mindig megint újra felhangzott. A király sövegét kezében tartva állott meg a terra­­szon, az uralkodó család többi tagjai fél­körben állottak fedetlen fővel. A zenekar hangjainak elmúltával Rezső trónörökös messze hallható érczes hangon intézte a királyhoz az alábbi beszédet: A trónörökös beszéde. Császári és apostoli királyi Felség! Legkegyelmesebb Urunk ! Boldogító azon pillanat, melyben a felséges uralkodó elé azon hódolatteljes ké­relmet intézve járulhatok — miszerint az itteni kiállításnak az első és egyszersmind legjobb, felavató üdvözletét adja meg további útjára, királyi szavával. Egy évezreden át tartotta fönn magát az a nemzet, úgy a szerencse, mint a bal­sors változatai közt, s az ő­sei által elfog­lalt földön egy hatalmas közéletet alapí­tott meg. E mai napon ujult erőben egyesülnek Szent István koronájának minden országai egy békeünnepélyben, mely a bel- és kül­földnek fényes látványát mutatja fel annak, mivé emelkedett Magyarország viszonylag rövid idő alatt Felséged bölcs, felvilágosult és odaadásteljes kormányzata s a nemzet lelkesült hazafisága mellett. Ez a nagy, sőt meglepő előhaladása Magyarországnak a közmivelődés munká­lataiban e helyütt egy tágas, szingazdag képben van összefoglalva. A Szent­ István koronája országait la­kó népek értelmessége, igyekezete és képes­sége, a természet kincseit magasra emelve, gyümölcsözővé tette. Valódi hadszemléje ez Magyarország mezei és erdei gazdászatának és állatte­nyésztésének, bányaművelésének, ipari és kézművességi erejének, irodalmi és tudo­mányos, művészi és építészi alkotásának és tanügyi fejlődésének. Itt leírjuk a tényleges tanúságait azon, épen úgy belterjes, mint egészséges kifejlő­désnek, melyre a hazafias teljes elégtétel érzetével tekint. Örömmel fogják Magyarországnak ezen előhaladását mindazon egyéb országok is üdvözölni, melyek Felségednek megáldott jogara alatt egyesülvek s az idegen nemze­tek honosai, kik a kiállítást tanulmányozni fogják, újabban is igazságos elismeréssel fognak Magyarország tetterejének és szelle­mének adózni. Ezen érzelmektől emelve, ezen gondo­latoktól áthatva, intézem Felségedhez azon legvilázatosabb kérésemet, kegyeskedjék Fel­séged ezm­ kiállítást megnyitottnak nyilvá­nítani. A beszédnek leirhatlan hatása volt, a száz meg száz embernek csak most nyílt alkalma meggyőződni, hogy a királyfi töké­letesen bírja nyelvünket. Mikor a magyar nemzet kulturképességéről szólott és lelkesedetten adott kifejezést a feletti örömének, hogy ily fényes alkalom nyílt a nemzet szellemi és ipari haladásának be­mutatására, akkor az örömrivalgás oly mér­veket öltött, melyet lehetetlen leírni. Maga a király is több ízben helyeslőleg in­tett a trónörökös beszéde közben, melynek végeztével az alábbi válasszal nyitotta meg a kiállítást: A király válasza. Azon magasztos ünnepély, mely ben­nünket ma e helyen egyesít, méltán a leg­őszintébb örömmel töltheti be keblünket, mert egy oly­an felavatása áll előttünk, mely mint a szorgalom és becsületes munka, az anyagi és szellemi teremtő erő szülemé­nye, é­s az erre hivatott összes tényezők tevékeny, szakértő és hazafias közreműkö­désének vívmánya, hivatva van a világ előtt nemcsak magyar koronám országainak ál­­dásdús fejlődését feltárni, hanem egyszers­mind fenhangon hirdetni, hogy ezen szép országok a kulturállamok közt minden te­kintetben méltó helyet foglalnak el. Örömmel jelentem meg azért, hogy ezen­­ jelentőségére nézve a közönséges kiállítások színvonalán felül álló, méltán nemzetinek nevezett ünnepélyt jelenlétem által felavassam, s reményien és óhajtom, hogy annak sikere az ahhoz kötött vára­kozásoknak minden irányban megfelelve, nemcsak a fent jelzett c­élokat biztosítsa, de egyszersmind a szorgalom és áldást hozó munka ösvényén való folytonos és fokozott haladásra hathatós ösztönül szolgáljon. Ezen reménytől és óhajtástól áthatva, a kiállítást ezennel megnyitottnak nyil­vánítom. A beszéd végeztével a zenekar ismét eljátszta a „Gott erhalte”-t, felvonták a lo­bogókat a főárboczokra, a harangok meg­­kondultak s a kiállítás meg volt nyitva. A király beszédére felhangzott az éljenzés, é­s az örömnyilvánulás minden alakról. A sor Tisza Kálmánon volt, hogy köszönetet mondjon a királynak, de többször kellett hozzákezdjen, mert az éljenzés mindig fél­beszakította, végre aztán mégis elcsendesült az éljenzés és a következő pár szót mondta a királynak : „Fogadja kérem felséged, kegyeleme­sen azon hálának és köszönetnek kifejezé­sét, melyet velünk együtt az egész nem­zet érez azért, hogy az országos kiállí­tást személyesen megnyitni méltóztatott és legyen oly kegyes a kiállítást megtekin­teni.“ Ismét éljenzés é­­­s a zenekar tust játszott. A király és trónörökös ezután egy ideig a miniszterekkel és a diplomáczia tag­jaival beszélgetett. A király körútja. A megállapított (és általunk is köz­­lött) ünnepi program­m szerint a király ez­után körútra vndult az iparcsarnokba. Ez a felvonulás volt a legszebb, leg­­ragyogóbb mozzanata az ünnepélynek. Fe­lejthetetlen az a hatás, a­mit a kápráztató látványosság keltett. Nincs a világon olyan ország, a­melyben azt a fényt, azt a pom­pát, a gazdagságnak és ízlésnek azt az el­ragadó bűbájt ki lehetne fejteni, mint a minő itt látható volt, mikor Magyarország királya bevonulását tartotta az iparcsar­nokba. A fiatal mágnásokból alakult „dísz­­gárda” ment legelöl, az út két oldalán. A király magyar tábornoki egyenruhában, da­liás férfias alakjában, fején nyusztprémes kalpaggal, karján Stefánia trónörökösnét vezette. Magyarország jövendőbeli király­­néja égszínkék selyem ruhájában igéző szép jelenség volt. Termetén királynői méltóság, mosolygó kék szemei csupa gyöngéd nőies jóság. A király balján Széchenyi miniszter haladt, közvetlen a király után Rezső trón­örökös és az udvar ment a főherczegnőkkel. Utánunk a király kísérete a magyar és kö­zös miniszterek, katonai méltóságok, a kül­­fö­di diplomácziai kar, mágnások stb. A me­netet az országos bizottság tagjai zárták be. Mikor a király az iparcsarnok főbejá­ratához ért, Weissenbacher András építész V­izető jelt adott a főbejárattól jobbra és balra alkalmazott emléktáblák leleplezésére. Ez emléktáb tartalma a következő: Jobbról : „Ferencz József ő császári és apósi, ki­rályi Felsége uralkodásának 37-ik évében,az országos általános kiállítást Rudolf tónörö­­kös ő császári és királyi fenségének véd­nöksége és borosjenői Tisza Kálmán minisz­terelnöksége idejében 1885. május 2-án meg­nyitotta.“ Halról: „Gróf Széchenyi Pál földmivelés-, ipar­és kereskedelemügyi miniszter az országos­­ bizottság közreműködésével, Matlekovics­­ Sándor h. államtitkár elnöksége és váson­­­­keői gr. Zichy Jenő másodelnöksége alatt az 1883. XII. t. ez alapján rendezett orszá­gos általános kiállítás számára épült 1884. és 1885. években.“ A közönség lelkesült éljenzései közt vonult be a király és fényes kísérete az iparcsarnokba, beléptekor a nagy orgonán a magyar hymnust játszta Höszler tanár s ennek fenséges hangjai mellett kezdte meg körútját. Körútjában sok helyen megállott s­­ bemutattatta magának a kiválóbb kiállító­kat s mindegyiket egy egy rövid megszólí­tással tüntette ki. Általában ő felsége az iparcsarnok be-­­­rendezése és a kiállítási tárgyak ezélszerü és ízléses elrendezése fölött többször adott meglepetésének kifejezést „Nagyszerű“, „va­lóban váratlanul szép“ és ehhez hasonló ki­fejezései nem egyszer ismétlődtek. A visszaindulás hasonló ünnepélyes volt, a közönség egyre tolongott az Andrássy után lelkesülten, örömprrral az arczokon él­jenezve a királyt. Délután 1 órakor értek az ünnepélyes­ségek véget, s már két órakor szabad volt a nagy­közönségnek is belépni és megte­kinteni a kiállítást, s az valóban használta is a szabadságot. A sajtó a kiállításb­ól. A fővárosi sajtót, a dolog természete szerint az imént megnyílt országos kiállítás dominálja, és ez a nemzeti ünnepély hát­térbe szorít minden mást, s leszorítja a kül­földi világpolitikát is a napirendről. A ma­gyar sajtó sőt a német is, egyhangúlag örömmel üdvözli a nemzeti ünnepet s verse­nyeznek egymással annak magasztalásában. A bécsi sajtó hasonlóképen több czik­­ket szentel a kiállitásnak s egy átalában igen rokonszenves hangon szól róla. Adjuk az alábbi rövid kivonatokat: A „Neues Wiener Tagblatt“ „Ifogi ország van“ felírás alatt, kiindulva Ii csenyi mondásából: „Magyarország ,­­ volt, hanem lesz“, igy szól: Ma, a mög-L országos kiálltállitás megnyitása napja,’­l lehet mondani az elismerő szót: szág van. A magyar nép teljes elégtét, mondhatja ma magának, hogy különféle A­dozatokkal és nehézségek közt elérte a­­ gasztos czélt, hogy egyrangu gyanánt s­­ hasson valamennyi czivilizált nemzet­i Irigység nélkül tekintünk Magyi­­szág sikerére s örömteljes rokonszenv, s veszünk részt mai ünnepében. A haladt­­ szabadelvüség csak békés s barátságos s­zelmeket szülhetnek. Kívánjuk, hogy a­­ főváros örüljön mindig egymás sikereiig kívánjon szerencsét a haladás fényeihez; gyen Bécs és Budapest közt folyton a f. bensőbb s legőszintébb rokonszenv. Ez és jókkal köszöntjük mi a budapesti orsz.­g állítás megnyitását. A bécsi hivatalos lap esti fel­a­dása, a Wiener Abendpost igy ír: Ma­gyarország fővárosa ma ép oly szép, a magasztos eseményt, a magyar általán országos kiállítás megnyitását ünnepli, i­­­lyet ő felsége, a trónörököspár és az ul­kodóház más tagjainak jelenléte is . A monarkhia két állama közt uralkodó ket,­ és kölcsönös viszonynál és amaz erdéi­, hagyományos közösségénél fogva, melt Magyarországot és Ausztriát egyma, fűzik, csak természetes, hogy a Lajta,­ innen is őszinte szívélyességgel vesznek reá­­ a Budapesten történt hazafias ünnepélybe,­­ és a felséges uralkodó auspicziuma a­za megnyitott kiállításnak a legjobb sikerűi vanják. Legyen az egy újabb határkövet velünk oly benső baráti viszonyban !! [ Magyarország, valamint a Habsburgok dice teljes jogara aláegyesített egész monarkói, boldogságának és gyarapodásának!“ „Bízvást mondhatni, „úja legnje: közgazdasági czikkében a „Neue fre: P r e 8 8 e,* „hogy az utolsó fél századin, Európában egyetlen ország sem gyarapol, gazdaságilag oly mértékben, mint Magyr­ország. A hosszú, szakszerű czikket a­ö­vetkező rokonszenves szavak vezetik be:,mi nap nyitják meg ünnepélyesen Pesten magyar termények országos kiállítását.Sí­münk elé fogja ez tárni azt az intenzív íe­lődést, melyet a magyar nemzetgazdaságév évtized óta felmutat. E fejlődés iránt egy rokonszenvet táplálhatunk.“ Ugyanez a­ már megelőzően tárczaczikket közölt akti­vitásról, mint a­mely „be fogja bizonyíts, hogy Magyarország azóta is, hogy míg­ van hagyva, erős elhatározással törheti , kitartással fogott hozzá a műveit világ í­­zós munkájához és minden ereje megk­lésével igyekszik pótolni a mulasztottak. A „Presse“ bizonyosnak mondja a térczikkében, hogy Magyarország e kiál­tással meg fogja kapni az érettségi b.­nyitványt az európai czivilizácziótól.Az állítás — úgy­mond — mennyiség­ész­ség tekintetében többet fog nyújtani,­­ a­mennyit várnak. Magyarország téli mérhetetlen haladást tett új pályáján, m­a sokat végzett és képesnek bizonyította­­­gát arra, hogy még nagyobb eredményt vívjon ki. A kiállítás által Magyarország műveit nyugathoz annyira közeledett, hogy­­ közvetlenül érintkezik vele, s bizonyítannl hogy fel tud emelkedni a maga erejét­­ arra a színvonalra, melyen a modern b­­­tumnépek állnak. Jogot nyert e kiállítás1r tás arra, hogy az ő nevét is említsék, m­i­kor azokat az országokat sorolják föl, s a haladás szellemét buzgón ápolják. A prágai „Politik“ tüzetesen ba­i­latkozik a magyar országos kiállítással czikke végén a következőket írja: ,Mi rokonszenv­vel nézzük a Magyarország» kivívott sikereket. Mi tudjuk legjobban meg­­­becsülni a munkát, melyet egy kis népi kell kifejtenie, ha a nagy kulturnemzet hátrahagyott irományait végig nézzem, de egyetlen egy privát jegyzet sem volt kö­zöttük, egyetlen egy sem; az egész csak nyugtázott számlákból állott. Lord Mountdean felnézett. — Itt valami tévedésnek kell lenni, mondá . A kis leányomra vonatkozó iromá­nyokat én magam adtam át a doktornak. — Szabad kérdeznem, hogy minő iro­mányok voltak azok ? kérde e pap. — Minden bizonnyal. Az esketési bi­zonyítványom, szeretett feleségemnek a ha­lotti bizonyítványa, a kis leányom kereszt­­levele, s egy szerződés az orvos úr és kö­zöttem, arról a pénzről, melyet én tarto­zom neki fizetni, mig gyermekemet a fel­ügyelete alatt hagyom. Tehát a doktor tudta a gróf nevét, rangját és adresszét? — Tudta, nekem nem volt okom, há­zasságomat titokban tartani, csak addig, míg atyámnak magam mondhattam el, s tudtam, hogy az ilyen hírek mily gyor­san terjednek. És én tudom, hogy hova tette az irományokat. — Megtudja mondani a gróf, hogy hol vannak ? kérdé a pap. Mert én nem találtam meg. — Egy kis rézkapcsos tölgyfa szek­rénykében, mely a fal mellett egy állványon állott. Olyan jól emlékezem reá, mint ha csak tegnap lett volna. — Nem láttam olyan szekrényt, mondá a pap. Legjobb lesz, ha rögtön elmegyünk a házhoz, hol most az orvos kousinja, Greg ú­r lakik, s megkérdezzük tőle, hogy ez a tárgy birtokában van-e. Ámbár bizonyos va­gyok benne, hogy ha nála volna, említette volna előttem. Egy pereznyi haladék nélkül a Grey ur lakására hajtattak. Grey ur meg volt, lepetve, midőn vendégének nevét, rangját, és látogatásának a czélját hallotta. — Egy rézkapcsocs kis tölgyfa szek­rényke? mondá. Nem láttam, de ha a gróf ur várakozik, még egyszer utánna nézek. Minden állványt, fiókot, szekrényt át­kutattak, de hasztalanul. Sem a szekrény­két, sem az irományokat nem lelték meg. — Nekem leltárom van, melyben a doktornak minden hagyatéka fel van je­gyezve, s melyet a halálát követő nap ál­litottak ki, mondá Grey úr, nézzük vé­gig azt is. Figyelmesen átnézek az egésszet, de a keresett tárgy nem volt felemlítve, már most világos volt előttük, hogy a szekrény az iro­mányokkal együtt eltűnt. — Mit gondolnak, lehetséges-e, hogy az orvos Dornhamnénak adta át azokat ? kérdé a gróf. — Nem hiszem, mondá a pap. Azt pe­dig bizonyosan tudom, hogy Dornhamné nem tudta a gyermek vezetők nevét. Emlé­kezem, hogy egyszer megkérdeztem tőle , s azt mondta, hogy oly hosszú neve van, hogy soha sem tudja az emlékében tartani. Ha az irományok nála lettek volna, elolvasta volna. Grey úrtól elmentek Galbraithéhoz, a doktor gazdasszonyához. Ő jól emlékezett a szekrénykére, a fal mellett levő állványon látta, s rendesen egy nagy családi biblia állott a tetején. H­ogy mikor tűnt el, arra nem emlékezik, de a doktor halála óta nem látta. Innen a bankba hajtottak, azt gondol­va, hogy talán nagyobb biztosság kedvéért ott helyezte el. De ott sem hallottak róla. Világos volt, hogy az irományok el­tűntek, a gróf és a pap nem tudták mire vélni a dolgot. — Nem értem, mert rajtam kívül sen­ki sem veheti hasznát, mondá lord Mount­­deau. Most már, hogy szegény atyám meghalt, s nem búsulhat felette, az egész világnak elmondhatom házasságom történe­tét, ha ugyan az meg akarja hallgatni. Ha a kis leányom születését titokban akartam volna tartani, akkor volna értelme, hogy az irományokat üzérkedési czélból ellopják, de így nem látom át, hogy saját magamat kivéve másnak minő haszna van bennök. Végre felhagytak a kereséssel, s lord Mountdean minden idejét gyermeke felta­lálására szentelte. Néhány nap alatt házasságának tör­ténete s gyermekének eltűnése az ország minden hírlapjában közölve volt; nagy ju­talmat ígértek annak, ki a gyermekről hirt ad. A gróf nem elégedet meg azzal, hogy az ország legügyesebb titkos rendőreit alkal­mazta ; ő maga vezette a keresést. Fáradhat­­lanul dolgozott. — Egy férfi, egy asszony, és egy gyer­mek, tehát három személy, nem tűnhetnek úgy el a földszinéről, hogy nyomot ne hagy­janak maguk után, szokta volt a gróf mon­dani. — Végre egy olyan nyomra akadtak, mi némi reménységgel töltötte el a gróf szivét, a kinek Margaréta a bútorait eladta; az ember Wrentfortban lakott. Margaréta maga küldött utánna, fölszólította, hogy vegyen meg mindent, mert ő a férjével messze köl­tözik, s nem akarja azt a sok mindent ma­gával vinni. Az ember kérdezte, hogy hova mennek, de arra emlékezett, hogy az asszony kike­rülte a választ. Többet nem tudott mondani. A még meglevő butrokat megmutatta , köny­­nyek tolultak a gróf szemébe, midőn közöt­tük a gyermeke ágyacskáját meglátta. Gazdagon jutalmazta meg a zsibárust, s a Dornham Margaréta tartózkodása he­lyének a kereséséhez újabb erővel hozzá látott. Elment a vasúti állomásokra, s ám­bár igen kevés jelre akadt, de mégis oka volt azt hinni, hogy Londonba mentek. E nagy városban folytatta kutatását, míg azt hitte, hogy minden talpalattnyi föl­det megkeresett. De hiába fáradt, úgy lát­szott, mintha Dornhamne és a kis leány el­tűntek volna. — Mi czélja lehet ennek az asszonynak ? volt a gróf kétségbeesett kiál­tása. Miért vitte el a gyermeket? Mit akar vele tenni ? Az egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy e tett elkövetésére a gyermek iránti nagy szeretet bírhatta. A hírlapok tele voltak üzenetekkel Dornham Margarétához, hogy menjen visz­­sza Castle­d­inebe, vagy a rábízott gyermek­ről adjon hírt. Az egész országban beszéltek a szomorú hírről, de a lord Mountdean örö­köse minden keresés daczára sem került meg. A h- fi­k hónapokra, a hónapok évekre nyúltak, de a reljtély relytély maradt. A gróf eleinte kétségbe volt esve, bánatát kin volt látni, de idővel bele­fásult. Azonban keresése soha sem szűnt meg. Az újságok­ban minden félévben megújultak a hirde­tések, s a jutalom ígéretek ; a gyermek eltűnésének történetét minden félévben el­mondták a lapok. Ez már egészen minden­napi tárgy lett. Az emberek beszéltek a gróf Mountdean leányáról, csudálatos eltű­néséről, s arról a rejtélyes hallgatásról­­ a keresést követte. A­mint az évek múlta az volt az általános vélemény, hogy­ sem találják meg, mert a gyermek bitói,­­­­nyosan meghalt. A gróf legjobb barátai azt tanál­ták, hogy házasodjék meg újra. Az övéér­t tartó keserű csalódás, a véghetetlen baj és fájdalom után, végre a gróf bele, magát kedves leánya elvesztésének t­dolatába. VI. L’ Estrange Philippát a termis szépnek alkotta, a körülmények segítté­ büszkévé tenni. Atyját Lord L' Estrais­ kicsiny korában veszítette el, s rofsz vagyon maradt reá, mi egészen az ö­lelkezése alatt állott. Anyjának, Lady­­ Estrangenak, csak egy gondolata volt életben, hogy szép leányának minden v­e­szélyét kielégítse. S a szép, gazdag, leány akkor veszítette el az anyját, és a kor lett a saját úrnője, midőn az ő gondozásra legtöbb szüksége volt. Tizen éves korában a leggazdagabb és leg­11 leánynak tartották. Első lépése a világ véleménye itt igen bölcs lépés volt; egy özvegy ésf­j rokonát Lady Peterset kérte meg, lakjék vele. Az anyja halála után a 2­­1 évet a családi birtokon Verdun Rogant töltötte. Egy évig tartó visszavonulás­­, Philippa azt gondolta, hogy anyját a­­ példásabban meggyászolta. Tizenkilenc­ volt, midőn a nagyvilágban helyét filiu­s­nak egyik fényes dísze ismét elfogda­­ (Folyt, köv.) ELLENZÉK (400) Május 4. !

Next