Ellenzék, 1885. január-június (6. évfolyam, 2-148. szám)
1885-05-04 / 102. szám
Kolozsvárt 1885 A kiállítás területe. Korán reggel roppant néptömeg hullámzott a kiállítási tér előtt. A főbejárat előtt két óriási árboczon nemzeti czimerrel ellátott trikolorokat lengetett a szél. A nagy iparcsarnok büszkén kiemelkedő kupolájának aranyos czifrázataiban megtörtek a nap sugarai, s a pompás épület szépségeit százszorosan fokozta környékének ünnepies színezete. Hatvan nemzeti szinü lobogó díszítette az iparcsarnokot, gyönyörűség volt nézni, amint a szél ide-oda lengette, kapkodtaaczoltatta az üde szinü trikolorokat. Az iparcsarnok főbejárata fölött széles, csikós vászonernyő nyúlt ki, közepén F. I. E. monogrammal (Ferencz József Erzsébet.) Köröskörül minden épület lobogó díszben úszott. Tíz órakor nagy tömegekben érkeztek a vendégek, szétoszolva a területen, mely egyre népesebb lett. Díszmagyarba öltözött ifjú mágnások, vállukon fehér selyem szalagból kötött rendező-jelvénynyel siettek a királyi pavilion felé. Fényes katonai egyenruhás alakok méltóságos tempóban vonultak fölfelé. A diszmagyar öltözetek káprázatos szilgazdasága, a ragyogó ékszerek és rendjelek meglepő pompája élénk ellentétet alkotott a közönség zömét képező férfiak fekete frakkjával. Az élénk változatosságot fokozta a roppant nagy számmal megjelent hölgyek jobbára világos tavaszi tóiletteje. A főváros legelőkelőbb hölgyei a gazdagság fényével párosult legfinomabb ízlést hozták ide. A közönség ama része, mely nem kapott meghívót, s bérleti vagy az 5 fztásjegygyel ment be, az iparcsarnok baloldalán állott. A meghívott vendégek száma túlhaladta a 6000-et; megjelent továbbá közel 7000 bérletjegyes, csaknem az összes kiállítók, szám szerint 8000-en, ezenkívül 200 oly látogató, akik 5 fztos napijegyeket váltottak; ezek száma azért maradt oly csekély, mert ez áron havi bérletjegyet is lehetett váltani, melyek a megnyitás napján is érvényesek. A mágnásvilág, a magas arisztokráczia olyan érdeklődést tanúsított a megnyitási ünnepély iránt, mely fényes bizonyítékát képezi annak, hogy az ekszlusiv társaság is élénk résztvétellel viseltetik a nemzet nagy eseményei iránt. Az arisztokráczia ma nemcsak mint az események nézőközönsége szerepelt, hanem annak ifjúsága tevékeny részt vett a rendezés fáradságos munkájában. Az arisztokrata családok ifjúiból Rohonczy Gedeon országgyűlési képviselő parancsnoksága alatt bizottság alakult, mely a királypavillon környékén vállalkozott a rend fenntartására. A fiatal urak valamenynyien fényes díszmagyarban jelentek meg, ragyogó fényes öltözeteik káprázatos hatást tett. A rend fentartása körül nagy érdeme volt a tisztviselőkből alakult rendező bizottságnak is. A királyi pavilion előtt. Ha mindaz a mi a fővárosban az Andrássy-úton, a kiállítás előtt szemkápráztató volt is, legigézőbb képet a pavilion előtti emelvény nyújtott. Ezen voltak Magyarország legelőkelőbb hölgyei gyönyörű toillettekben. Röviddel 10 óra után megérkeztek a miniszterek, a beteg Paulert kivéve, s nemsokára a külföldi hatalmaknak összes Budapesten és Bécsben székelő nagykövetei, rendkívüli követei, konzulok és főkonzulok, a főpapság, főkatonaság, a polgári főméltóságok, országgyűlési képviselők, főrendiházi tagok ; az arisztokráczia pedig oly feltűnő nagyszámban, milyet eddig ritkán lehetett együtt látni. Az udvar kíséretével a pavillonban gyülekezett. Elsőnek érkezett, mint már irtuk Rezső trónörökös, nejével s az érkező főherczegnők mindegyike a főváros hatóságától egy gyönyörű virágcsokrot kapott. A megnyitás. Kevés perczczel a király érkezése után vette kezdetét a megnyitás ünnepi szertartása. A katonai zenekarok adott jelre hymnuszt kezdtek játszani, mire a terraszon egybegyűlt miniszterek és diplomaták siettek a számukra kijelölt helyeket elfoglalni, és pedig a bejárattól balra a miniszterek, a zászlósok és a főpapok, jobbra pedig a külföldi hatalmak képviselői foglaltak állást. Mihelyt ez urak állásaikat elfoglalták, megnyíltak a királypavillon szárnyajtói s azon kilépett Rezső trónörökös, lovastábornoki egyenruhában, kalpagját a kezében tartva. Hosszas, szűnni nem akaró éljenzés fogadta a királyfit, ki minden oldalra barátságosan köszöntve, gróf Széchenyihez sietett és örömsugárzó arczczal jegyezte meg a miniszternek : „Ne lássa, ki hitte volna, hogy ez a mi kiállításunk ily fényesen sikerüljön.“ A trónörökös majd Matlekovich államtitkárhoz fordult, kivel szintén kezet szorított és kinek azt mondta: „Szép ünnepet ülünk ma valamennyien.“ Rezső trónörökös azután a lépcsőzet második fokára állott és ott várta be a király kijövetelét, hogy őt mint az országos kiállítás védnöke üdvözölje. A szárnyas ajtók csakhamar újra megnyíltak és kilépett a király, ki karján Stefánia trónörökösnét vezette. A közönség leírhatatlan lelkesedéssel fogadta az uralkodót; az éljenzés perczekig tartott és valahányszor elnémult, mindig megint újra felhangzott. A király sövegét kezében tartva állott meg a terraszon, az uralkodó család többi tagjai félkörben állottak fedetlen fővel. A zenekar hangjainak elmúltával Rezső trónörökös messze hallható érczes hangon intézte a királyhoz az alábbi beszédet: A trónörökös beszéde. Császári és apostoli királyi Felség! Legkegyelmesebb Urunk ! Boldogító azon pillanat, melyben a felséges uralkodó elé azon hódolatteljes kérelmet intézve járulhatok — miszerint az itteni kiállításnak az első és egyszersmind legjobb, felavató üdvözletét adja meg további útjára, királyi szavával. Egy évezreden át tartotta fönn magát az a nemzet, úgy a szerencse, mint a balsors változatai közt, s az ősei által elfoglalt földön egy hatalmas közéletet alapított meg. E mai napon ujult erőben egyesülnek Szent István koronájának minden országai egy békeünnepélyben, mely a bel- és külföldnek fényes látványát mutatja fel annak, mivé emelkedett Magyarország viszonylag rövid idő alatt Felséged bölcs, felvilágosult és odaadásteljes kormányzata s a nemzet lelkesült hazafisága mellett. Ez a nagy, sőt meglepő előhaladása Magyarországnak a közmivelődés munkálataiban e helyütt egy tágas, szingazdag képben van összefoglalva. A Szent István koronája országait lakó népek értelmessége, igyekezete és képessége, a természet kincseit magasra emelve, gyümölcsözővé tette. Valódi hadszemléje ez Magyarország mezei és erdei gazdászatának és állattenyésztésének, bányaművelésének, ipari és kézművességi erejének, irodalmi és tudományos, művészi és építészi alkotásának és tanügyi fejlődésének. Itt leírjuk a tényleges tanúságait azon, épen úgy belterjes, mint egészséges kifejlődésnek, melyre a hazafias teljes elégtétel érzetével tekint. Örömmel fogják Magyarországnak ezen előhaladását mindazon egyéb országok is üdvözölni, melyek Felségednek megáldott jogara alatt egyesülvek s az idegen nemzetek honosai, kik a kiállítást tanulmányozni fogják, újabban is igazságos elismeréssel fognak Magyarország tetterejének és szellemének adózni. Ezen érzelmektől emelve, ezen gondolatoktól áthatva, intézem Felségedhez azon legvilázatosabb kérésemet, kegyeskedjék Felséged ezm kiállítást megnyitottnak nyilvánítani. A beszédnek leirhatlan hatása volt, a száz meg száz embernek csak most nyílt alkalma meggyőződni, hogy a királyfi tökéletesen bírja nyelvünket. Mikor a magyar nemzet kulturképességéről szólott és lelkesedetten adott kifejezést a feletti örömének, hogy ily fényes alkalom nyílt a nemzet szellemi és ipari haladásának bemutatására, akkor az örömrivalgás oly mérveket öltött, melyet lehetetlen leírni. Maga a király is több ízben helyeslőleg intett a trónörökös beszéde közben, melynek végeztével az alábbi válasszal nyitotta meg a kiállítást: A király válasza. Azon magasztos ünnepély, mely bennünket ma e helyen egyesít, méltán a legőszintébb örömmel töltheti be keblünket, mert egy olyan felavatása áll előttünk, mely mint a szorgalom és becsületes munka, az anyagi és szellemi teremtő erő szüleménye, és az erre hivatott összes tényezők tevékeny, szakértő és hazafias közreműködésének vívmánya, hivatva van a világ előtt nemcsak magyar koronám országainak áldásdús fejlődését feltárni, hanem egyszersmind fenhangon hirdetni, hogy ezen szép országok a kulturállamok közt minden tekintetben méltó helyet foglalnak el. Örömmel jelentem meg azért, hogy ezen jelentőségére nézve a közönséges kiállítások színvonalán felül álló, méltán nemzetinek nevezett ünnepélyt jelenlétem által felavassam, s reményien és óhajtom, hogy annak sikere az ahhoz kötött várakozásoknak minden irányban megfelelve, nemcsak a fent jelzett célokat biztosítsa, de egyszersmind a szorgalom és áldást hozó munka ösvényén való folytonos és fokozott haladásra hathatós ösztönül szolgáljon. Ezen reménytől és óhajtástól áthatva, a kiállítást ezennel megnyitottnak nyilvánítom. A beszéd végeztével a zenekar ismét eljátszta a „Gott erhalte”-t, felvonták a lobogókat a főárboczokra, a harangok megkondultak s a kiállítás meg volt nyitva. A király beszédére felhangzott az éljenzés, és az örömnyilvánulás minden alakról. A sor Tisza Kálmánon volt, hogy köszönetet mondjon a királynak, de többször kellett hozzákezdjen, mert az éljenzés mindig félbeszakította, végre aztán mégis elcsendesült az éljenzés és a következő pár szót mondta a királynak : „Fogadja kérem felséged, kegyelemesen azon hálának és köszönetnek kifejezését, melyet velünk együtt az egész nemzet érez azért, hogy az országos kiállítást személyesen megnyitni méltóztatott és legyen oly kegyes a kiállítást megtekinteni.“ Ismét éljenzés és a zenekar tust játszott. A király és trónörökös ezután egy ideig a miniszterekkel és a diplomáczia tagjaival beszélgetett. A király körútja. A megállapított (és általunk is közlött) ünnepi programm szerint a király ezután körútra vndult az iparcsarnokba. Ez a felvonulás volt a legszebb, legragyogóbb mozzanata az ünnepélynek. Felejthetetlen az a hatás, amit a kápráztató látványosság keltett. Nincs a világon olyan ország, amelyben azt a fényt, azt a pompát, a gazdagságnak és ízlésnek azt az elragadó bűbájt ki lehetne fejteni, mint a minő itt látható volt, mikor Magyarország királya bevonulását tartotta az iparcsarnokba. A fiatal mágnásokból alakult „díszgárda” ment legelöl, az út két oldalán. A király magyar tábornoki egyenruhában, daliás férfias alakjában, fején nyusztprémes kalpaggal, karján Stefánia trónörökösnét vezette. Magyarország jövendőbeli királynéja égszínkék selyem ruhájában igéző szép jelenség volt. Termetén királynői méltóság, mosolygó kék szemei csupa gyöngéd nőies jóság. A király balján Széchenyi miniszter haladt, közvetlen a király után Rezső trónörökös és az udvar ment a főherczegnőkkel. Utánunk a király kísérete a magyar és közös miniszterek, katonai méltóságok, a külfödi diplomácziai kar, mágnások stb. A menetet az országos bizottság tagjai zárták be. Mikor a király az iparcsarnok főbejáratához ért, Weissenbacher András építész Vizető jelt adott a főbejárattól jobbra és balra alkalmazott emléktáblák leleplezésére. Ez emléktáb tartalma a következő: Jobbról : „Ferencz József ő császári és apósi, királyi Felsége uralkodásának 37-ik évében,az országos általános kiállítást Rudolf tónörökös ő császári és királyi fenségének védnöksége és borosjenői Tisza Kálmán miniszterelnöksége idejében 1885. május 2-án megnyitotta.“ Halról: „Gróf Széchenyi Pál földmivelés-, iparés kereskedelemügyi miniszter az országos bizottság közreműködésével, Matlekovics Sándor h. államtitkár elnöksége és vásonkeői gr. Zichy Jenő másodelnöksége alatt az 1883. XII. t. ez alapján rendezett országos általános kiállítás számára épült 1884. és 1885. években.“ A közönség lelkesült éljenzései közt vonult be a király és fényes kísérete az iparcsarnokba, beléptekor a nagy orgonán a magyar hymnust játszta Höszler tanár s ennek fenséges hangjai mellett kezdte meg körútját. Körútjában sok helyen megállott s bemutattatta magának a kiválóbb kiállítókat s mindegyiket egy egy rövid megszólítással tüntette ki. Általában ő felsége az iparcsarnok be-rendezése és a kiállítási tárgyak ezélszerü és ízléses elrendezése fölött többször adott meglepetésének kifejezést „Nagyszerű“, „valóban váratlanul szép“ és ehhez hasonló kifejezései nem egyszer ismétlődtek. A visszaindulás hasonló ünnepélyes volt, a közönség egyre tolongott az Andrássy után lelkesülten, örömprrral az arczokon éljenezve a királyt. Délután 1 órakor értek az ünnepélyességek véget, s már két órakor szabad volt a nagyközönségnek is belépni és megtekinteni a kiállítást, s az valóban használta is a szabadságot. A sajtó a kiállításból. A fővárosi sajtót, a dolog természete szerint az imént megnyílt országos kiállítás dominálja, és ez a nemzeti ünnepély háttérbe szorít minden mást, s leszorítja a külföldi világpolitikát is a napirendről. A magyar sajtó sőt a német is, egyhangúlag örömmel üdvözli a nemzeti ünnepet s versenyeznek egymással annak magasztalásában. A bécsi sajtó hasonlóképen több czikket szentel a kiállitásnak s egy átalában igen rokonszenves hangon szól róla. Adjuk az alábbi rövid kivonatokat: A „Neues Wiener Tagblatt“ „Ifogi ország van“ felírás alatt, kiindulva Ii csenyi mondásából: „Magyarország , volt, hanem lesz“, igy szól: Ma, a mög-L országos kiálltállitás megnyitása napja,’l lehet mondani az elismerő szót: szág van. A magyar nép teljes elégtét, mondhatja ma magának, hogy különféle Adozatokkal és nehézségek közt elérte a gasztos czélt, hogy egyrangu gyanánt s hasson valamennyi czivilizált nemzeti Irigység nélkül tekintünk Magyiszág sikerére s örömteljes rokonszenv, s veszünk részt mai ünnepében. A haladt szabadelvüség csak békés s barátságos szelmeket szülhetnek. Kívánjuk, hogy a főváros örüljön mindig egymás sikereiig kívánjon szerencsét a haladás fényeihez; gyen Bécs és Budapest közt folyton a f. bensőbb s legőszintébb rokonszenv. Ez és jókkal köszöntjük mi a budapesti orsz.g állítás megnyitását. A bécsi hivatalos lap esti feladása, a Wiener Abendpost igy ír: Magyarország fővárosa ma ép oly szép, a magasztos eseményt, a magyar általán országos kiállítás megnyitását ünnepli, ilyet ő felsége, a trónörököspár és az ulkodóház más tagjainak jelenléte is . A monarkhia két állama közt uralkodó ket, és kölcsönös viszonynál és amaz erdéi, hagyományos közösségénél fogva, melt Magyarországot és Ausztriát egyma, fűzik, csak természetes, hogy a Lajta, innen is őszinte szívélyességgel vesznek reá a Budapesten történt hazafias ünnepélybe, és a felséges uralkodó auspicziuma aza megnyitott kiállításnak a legjobb sikerűi vanják. Legyen az egy újabb határkövet velünk oly benső baráti viszonyban !! [ Magyarország, valamint a Habsburgok dice teljes jogara aláegyesített egész monarkói, boldogságának és gyarapodásának!“ „Bízvást mondhatni, „úja legnje: közgazdasági czikkében a „Neue fre: P r e 8 8 e,* „hogy az utolsó fél századin, Európában egyetlen ország sem gyarapol, gazdaságilag oly mértékben, mint Magyrország. A hosszú, szakszerű czikket aövetkező rokonszenves szavak vezetik be:,mi nap nyitják meg ünnepélyesen Pesten magyar termények országos kiállítását.Símünk elé fogja ez tárni azt az intenzív íelődést, melyet a magyar nemzetgazdaságév évtized óta felmutat. E fejlődés iránt egy rokonszenvet táplálhatunk.“ Ugyanez a már megelőzően tárczaczikket közölt aktivitásról, mint amely „be fogja bizonyíts, hogy Magyarország azóta is, hogy míg van hagyva, erős elhatározással törheti , kitartással fogott hozzá a műveit világ ízós munkájához és minden ereje megklésével igyekszik pótolni a mulasztottak. A „Presse“ bizonyosnak mondja a térczikkében, hogy Magyarország e kiáltással meg fogja kapni az érettségi b.nyitványt az európai czivilizácziótól.Az állítás — úgymond — mennyiségészség tekintetében többet fog nyújtani, amennyit várnak. Magyarország téli mérhetetlen haladást tett új pályáján, ma sokat végzett és képesnek bizonyítottagát arra, hogy még nagyobb eredményt vívjon ki. A kiállítás által Magyarország műveit nyugathoz annyira közeledett, hogy közvetlenül érintkezik vele, s bizonyítannl hogy fel tud emelkedni a maga erejét arra a színvonalra, melyen a modern btumnépek állnak. Jogot nyert e kiállítás1r tás arra, hogy az ő nevét is említsék, mikor azokat az országokat sorolják föl, s a haladás szellemét buzgón ápolják. A prágai „Politik“ tüzetesen bailatkozik a magyar országos kiállítással czikke végén a következőket írja: ,Mi rokonszenvvel nézzük a Magyarország» kivívott sikereket. Mi tudjuk legjobban megbecsülni a munkát, melyet egy kis népi kell kifejtenie, ha a nagy kulturnemzet hátrahagyott irományait végig nézzem, de egyetlen egy privát jegyzet sem volt közöttük, egyetlen egy sem; az egész csak nyugtázott számlákból állott. Lord Mountdean felnézett. — Itt valami tévedésnek kell lenni, mondá . A kis leányomra vonatkozó irományokat én magam adtam át a doktornak. — Szabad kérdeznem, hogy minő irományok voltak azok ? kérde e pap. — Minden bizonnyal. Az esketési bizonyítványom, szeretett feleségemnek a halotti bizonyítványa, a kis leányom keresztlevele, s egy szerződés az orvos úr és közöttem, arról a pénzről, melyet én tartozom neki fizetni, mig gyermekemet a felügyelete alatt hagyom. Tehát a doktor tudta a gróf nevét, rangját és adresszét? — Tudta, nekem nem volt okom, házasságomat titokban tartani, csak addig, míg atyámnak magam mondhattam el, s tudtam, hogy az ilyen hírek mily gyorsan terjednek. És én tudom, hogy hova tette az irományokat. — Megtudja mondani a gróf, hogy hol vannak ? kérdé a pap. Mert én nem találtam meg. — Egy kis rézkapcsos tölgyfa szekrénykében, mely a fal mellett egy állványon állott. Olyan jól emlékezem reá, mint ha csak tegnap lett volna. — Nem láttam olyan szekrényt, mondá a pap. Legjobb lesz, ha rögtön elmegyünk a házhoz, hol most az orvos kousinja, Greg úr lakik, s megkérdezzük tőle, hogy ez a tárgy birtokában van-e. Ámbár bizonyos vagyok benne, hogy ha nála volna, említette volna előttem. Egy pereznyi haladék nélkül a Grey ur lakására hajtattak. Grey ur meg volt, lepetve, midőn vendégének nevét, rangját, és látogatásának a czélját hallotta. — Egy rézkapcsocs kis tölgyfa szekrényke? mondá. Nem láttam, de ha a gróf ur várakozik, még egyszer utánna nézek. Minden állványt, fiókot, szekrényt átkutattak, de hasztalanul. Sem a szekrénykét, sem az irományokat nem lelték meg. — Nekem leltárom van, melyben a doktornak minden hagyatéka fel van jegyezve, s melyet a halálát követő nap állitottak ki, mondá Grey úr, nézzük végig azt is. Figyelmesen átnézek az egésszet, de a keresett tárgy nem volt felemlítve, már most világos volt előttük, hogy a szekrény az irományokkal együtt eltűnt. — Mit gondolnak, lehetséges-e, hogy az orvos Dornhamnénak adta át azokat ? kérdé a gróf. — Nem hiszem, mondá a pap. Azt pedig bizonyosan tudom, hogy Dornhamné nem tudta a gyermek vezetők nevét. Emlékezem, hogy egyszer megkérdeztem tőle , s azt mondta, hogy oly hosszú neve van, hogy soha sem tudja az emlékében tartani. Ha az irományok nála lettek volna, elolvasta volna. Grey úrtól elmentek Galbraithéhoz, a doktor gazdasszonyához. Ő jól emlékezett a szekrénykére, a fal mellett levő állványon látta, s rendesen egy nagy családi biblia állott a tetején. Hogy mikor tűnt el, arra nem emlékezik, de a doktor halála óta nem látta. Innen a bankba hajtottak, azt gondolva, hogy talán nagyobb biztosság kedvéért ott helyezte el. De ott sem hallottak róla. Világos volt, hogy az irományok eltűntek, a gróf és a pap nem tudták mire vélni a dolgot. — Nem értem, mert rajtam kívül senki sem veheti hasznát, mondá lord Mountdeau. Most már, hogy szegény atyám meghalt, s nem búsulhat felette, az egész világnak elmondhatom házasságom történetét, ha ugyan az meg akarja hallgatni. Ha a kis leányom születését titokban akartam volna tartani, akkor volna értelme, hogy az irományokat üzérkedési czélból ellopják, de így nem látom át, hogy saját magamat kivéve másnak minő haszna van bennök. Végre felhagytak a kereséssel, s lord Mountdean minden idejét gyermeke feltalálására szentelte. Néhány nap alatt házasságának története s gyermekének eltűnése az ország minden hírlapjában közölve volt; nagy jutalmat ígértek annak, ki a gyermekről hirt ad. A gróf nem elégedet meg azzal, hogy az ország legügyesebb titkos rendőreit alkalmazta ; ő maga vezette a keresést. Fáradhatlanul dolgozott. — Egy férfi, egy asszony, és egy gyermek, tehát három személy, nem tűnhetnek úgy el a földszinéről, hogy nyomot ne hagyjanak maguk után, szokta volt a gróf mondani. — Végre egy olyan nyomra akadtak, mi némi reménységgel töltötte el a gróf szivét, a kinek Margaréta a bútorait eladta; az ember Wrentfortban lakott. Margaréta maga küldött utánna, fölszólította, hogy vegyen meg mindent, mert ő a férjével messze költözik, s nem akarja azt a sok mindent magával vinni. Az ember kérdezte, hogy hova mennek, de arra emlékezett, hogy az asszony kikerülte a választ. Többet nem tudott mondani. A még meglevő butrokat megmutatta , könynyek tolultak a gróf szemébe, midőn közöttük a gyermeke ágyacskáját meglátta. Gazdagon jutalmazta meg a zsibárust, s a Dornham Margaréta tartózkodása helyének a kereséséhez újabb erővel hozzá látott. Elment a vasúti állomásokra, s ámbár igen kevés jelre akadt, de mégis oka volt azt hinni, hogy Londonba mentek. E nagy városban folytatta kutatását, míg azt hitte, hogy minden talpalattnyi földet megkeresett. De hiába fáradt, úgy látszott, mintha Dornhamne és a kis leány eltűntek volna. — Mi czélja lehet ennek az asszonynak ? volt a gróf kétségbeesett kiáltása. Miért vitte el a gyermeket? Mit akar vele tenni ? Az egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy e tett elkövetésére a gyermek iránti nagy szeretet bírhatta. A hírlapok tele voltak üzenetekkel Dornham Margarétához, hogy menjen viszsza Castledinebe, vagy a rábízott gyermekről adjon hírt. Az egész országban beszéltek a szomorú hírről, de a lord Mountdean örököse minden keresés daczára sem került meg. A h- fik hónapokra, a hónapok évekre nyúltak, de a reljtély relytély maradt. A gróf eleinte kétségbe volt esve, bánatát kin volt látni, de idővel belefásult. Azonban keresése soha sem szűnt meg. Az újságokban minden félévben megújultak a hirdetések, s a jutalom ígéretek ; a gyermek eltűnésének történetét minden félévben elmondták a lapok. Ez már egészen mindennapi tárgy lett. Az emberek beszéltek a gróf Mountdean leányáról, csudálatos eltűnéséről, s arról a rejtélyes hallgatásról a keresést követte. Amint az évek múlta az volt az általános vélemény, hogy sem találják meg, mert a gyermek bitói,nyosan meghalt. A gróf legjobb barátai azt tanálták, hogy házasodjék meg újra. Az övéért tartó keserű csalódás, a véghetetlen baj és fájdalom után, végre a gróf bele, magát kedves leánya elvesztésének tdolatába. VI. L’ Estrange Philippát a termis szépnek alkotta, a körülmények segítté büszkévé tenni. Atyját Lord L' Estrais kicsiny korában veszítette el, s rofsz vagyon maradt reá, mi egészen az ölelkezése alatt állott. Anyjának, Lady Estrangenak, csak egy gondolata volt életben, hogy szép leányának minden veszélyét kielégítse. S a szép, gazdag, leány akkor veszítette el az anyját, és a kor lett a saját úrnője, midőn az ő gondozásra legtöbb szüksége volt. Tizen éves korában a leggazdagabb és leg11 leánynak tartották. Első lépése a világ véleménye itt igen bölcs lépés volt; egy özvegy ésfj rokonát Lady Peterset kérte meg, lakjék vele. Az anyja halála után a 21 évet a családi birtokon Verdun Rogant töltötte. Egy évig tartó visszavonulás, Philippa azt gondolta, hogy anyját a példásabban meggyászolta. Tizenkilenc volt, midőn a nagyvilágban helyét filiusnak egyik fényes dísze ismét elfogda (Folyt, köv.) ELLENZÉK (400) Május 4. !