Ellenzék, 1885. július-december (6. évfolyam, 149-302. szám)

1885-10-14 / 237. szám

Hatodik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belkirily-utcza 16. sí. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postás, vagy helyben házhoz hordva grén évre..................16 frt. II Negyedévre . . . 4 frt. Félévre...................... 8 frt.| Egy hóra helyien . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Bejjelnik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár és ünnepnapok kivételével. Köziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Iszlámi Kolozsvár, szerda, október 14,1885. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri csikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Lapunk mai számának tartalma : Vonjunk tanunjót, iránycakk. — Politikai hírek. — Komédia. — E. N K. K. kimutatásai. — Ausztria és a Balkán. — Ausztria és Magyarország. — Országos honvédgyűlés. -Művészet és tudomány. — Városi ügyek. — Mindenét. - Közgazdaság. Tárcsák. Csak egy kicsit ostoba (Rajz. Hamur Sándortól.) — Dávid királynéja, angol regény. Vonjunk tanúságot. Ha a csakhamar bezárandó orsz. kiállítás tanúságait meg nem vonjuk, ha nem értékesítjük az ott szerzett tapasztalatokat, ha nem alkalmazkodunk azokhoz a viszonyokhoz, melyeket ott forgalmi életünk föltüntetett, no akkor az üres dicsőség fénypárázatában eszük szét a kiállitás emléke s nem fog a nemzetben egyéb nyomot hagyni, mint a kiosztott czimek sokaságát, a feltözött rendjelek kétes értékű csillogását és ahoz értők számitása szerint másfélmillió deficitet. De ha a szerzett tapasztalatokhoz alkalmazkodunk, ha tanultunk és a tanúságokat értékesítjük, ha önérzetet merítünk abból, hogy némely czikkben magunk is tudjuk fedezni a magunk szükségét, és tett vágyra sarkal az, hogy némely iparág egészen el van még ralunk hanyagolva; ha megindul a vállalkozási kedv országszerte s a tőke a pasanos és észszerű befektetések útjára terelődik a mostani két egészségtelen végletről — a börzei hazard játékról és takarékpénztári lomha betétekről; ha a külföld felélesztett figyelmét ébren tartjuk és az ott szerzett ölelkező ismeretségeket állandó összeköttetésekké változtatjuk át; ha az előnyök nem tesznek elbizakodottá, és a hátrányok javulásra késztetnek; ha a fogyasztóiján fölébred a vágy, hogy hazai termékkel igyekezzék szükségleteit fedezni, akkor ennek a kiállításnak, melyért komoly elismerés illeti a kormányt, dicséret illeti a rendezését s dicsőség illeti a közreműködőket, meg lesz a maja erkölcsi és gazdasági haszna, mely jóval fölül mulandja a másfélmillió deficitet. De az igazi munka csak most következik. Iparosaink fontolják meg, hogy amit tettek, az csak a kezdet kezdete. Most még csak a cenzúrát állották ki, melynek alapján bizonyítványt kapnak. Ezután következik a bizonyítvány értékesítése , az élet. Folytatni a megkezdet utat, tökéletesíteni készítményeiket, megfeszíteni a termelés arányait, lefoglalni a piaczokat az idegen versenyzők alól, konkurrálni formában, erőben és olcsóságban a külfölddel, hirdetményeikkel, ügynökeikkel elárasztani a vevőközönséget, szorgalmasan dolgozni és még szorgalmasabban tanulni, kikutatni az idegen czikk előállításának titkait, megalakítani az iparegyesütleteket, hogy az egyesek erőt adjanak az öszszesnek s az összes segélyt nyújthasson az egyesnek — Íme a feladatok nagy sokasága, melyeket iparosainkra a kiállítás hárított. A magyar kereskedelemre nem kisebb feladat vár. Nagy sajnálatomra nem tudtam adatokhoz jutni, hogy kereskedőink minő arányban látogatták és tanulmányozták a kiállítást. Nem tudom tehát, hogy jutott-e eszükbe utánna nézni, ha váljon raktáraikat elláthatják- e hazai készítményekkel ? Ila ezt nem tették, ha erre vágyat nem éreztek, ha köztük ezentúl is megmarad az az elavult és hazfiatlan felfogás, hogy számba nem véve a belföld munkásságát, minden áruczikkjükért Bécshez, Frankfurthoz, Grátzhoz, Prágához, Brünnhez forduljanak: akkor a kiállítás csak félsikert ért el, s mi teljes reszignáczióval mondjuk ki a szomorú ítéletet, hogy Magyarország közgazdasági felvirágzása nem számíthat a kereskedőkre úgy, mint hasznos és nélkülözhetetlen emeltyűkre. Az eddigi szokás szerint, a kereskedelem hátrányára volt iparunk fejlődésének. Boltjaink nem egyebek voltak, mint a külföldi ipar ügynökségei. Senkinek sem jutott eszébe ezért a kereskedőket hibáztatni — mindaddig, míg iparunk a belföldi szükségletet ellátni nem tudta. Most már látjuk, hogy vannak versenyképes iparágaink is. Ezekre nézve feltétlenül megvárhatja a nemzet a maga kereskedőitől, hogy raktáraikat magyar készítményekkel lássák el. Ha nem teszik, a fölháborodó közvélemény tiltakozó és elitélő szavával kell majd leszámolniok. A mi e tárgyban még mondani valóm van, azt jövőre hagyom. «„ELLENZÉK“ TÁRCZAJA 1886. Október 14 Csak egy kicsit ostobád R»jz. Irta : Hamvai Sándor. Melanie ma épen unatkozó kedvében van. Bársonyos kereveten nyugszik és kis izeivel izgatottan tépdeli elegáns otthonának hullámos csipkéit, a melynél csak ez dő-előtűnő fehér kebel vakítóbb, fehérebb. Kis piros papucsba bujtatott lábait zsámolyon nyugtatja s csak akkor vonja a Molyra ajkait, a midőn a pajkos öleb karéival bele-belecsippent a papucs szalagjába. Ilyenkor felemeli fejét a kerevet párnájáról , finom ujjacskájával megfenyíti a kedvencz ebet s egyúttal egy pillantást is tet az oldalt álló tükörbe ; csigaként vállra omló fürtjeit tetszelegve simítja meg , e közben szédítő mosolyt próbál s úgy találja, hogy ő azzal még sok-sok csatát vívhat meg győzelmesen. Csak még egy-két fodrot kell megigazító, csak még egy Triumphe de l'Exposition bimbót szúr a dús fekete fürtök közé. Hisz annyira hasonlítanak egymáshoz , ámaz a rózsák közt, ő meg a szép asszonyok közt királynő. A rózsaszín bimbóanmeglepőbben tünteti elé az ében fekete tündöklő fényét és Melanie ma különös B-8 igéző, hódító akar lenni. *) Mutatvány szerzőnek „Apró Emberek“ czíműt kürelebb megjelenendő beszély és rajz kötetéből. E miután szerző maga küldötte be, valószínűleg a köyv legjobb darabjainak egyike. Ebből meglehet ítélni , a könyv megérdemli-e a prenmnerácziót. Szerk. Egy tekintetet vet még a tükörbe, egy mosolyt és megelégedetten dől vissza a körevet puha támlájára. A mellette levő asztalkáról egy diszes aranyvágásu könyvet veszen elé, hogy elűzze unalmát , külföldi írók apróbb művei. Ez a divatos mű, ő most olvasni fog abból. Valami érdekes, valami idegszaggató, pikáns novelettet keres benne s talál is csakhamar. Érzi, hogy képtelen az olvasásra, de önmagát akarja ámítani azzal, hogy lelke nem kalandozik másutt, hogy Harsányi Kálmán nem több reá nézve a rokonnál, illetőleg férje rokonánál. No, de az mindegy. Egy kis asszonynak mindenesetre kötelessége szeretetét a férj rokonaival megosztani. Istenem ! hisz az nagyon természetes. Melanie is úgy találja ezt. Ha pedig a férj nincs otthon, például abban az unalmas hivatalban van, ugyan kinek a körében van legjobb helye a fiatal rokonnak, ha nem a bácsi felesége mellett ? Ez a Kálmán pedig olyan szelíd gyerek. Még alig tizenkilenc éves. Szép, déli alak, egészen leányos arczczal, a kinél minden mozdulat, minden szó és tekintet egyszerű és hódító. Nem úgy, mint a többi világfiaknál, akiknek minden szavuk sima bók, minden mozdulatjuk kiszámított, tervszerű hódítási vágy, minden tekintet egy tolvaj kérdés, sokszor szemtelen, tolakodó majd kicsinylő s gunyoros. Például Szilvássy Aladár a „selyem gyerek“ azért nevet látott szájjal, hogy szép fogsorát fitogtassa, Keményfy a „pakfon mágnás“ azért áll többnyire, hogy déli termetét tüntesse, Szellemfy Arthur a „költő,“ a „Zengő Bokor“ divatlap verselője — minden alkalmat megragad, hogy kalapját levéve dús törtseit és magas homlokát észrevétesse, Edelényi báró pedig, a la lord Byron, piros selyem zsebkendőjére fekteti kezeit, hogy kezeinek vakító fehérségével tüntessen. Harsányi Kálmán, ez az igénytelen gyerek nem is látszik tudni arról, hogy ő szép, deli és Jess lovag. S minő naiv ! Egy kis czélzásra zavarba jön, elpirul és hebeg s pedig nem is tudja azt, hogy az a pirulás neki jól áll. A minap is tévedésből a Melanie vállára hajolt, hogy egy zongoravirtuóz játékát figyelhesse, aki a miniszteri tanácsosok estélyén játszott, s midőn Melanie kissé szigorú pillantást vetett reá, oly véghetetlen zavarba jött, hogy az egész társaságot jóízű nevetésre hangolta. Most egyszerre léptek hallatszanak . .. igen, jön valaki. Talán épen Kálmán. Melanie gömbölyű karjára támaszkodik, szép szabású fejecskéjét előre nyújtja, hallgatódzik. Úgy érzi, hogy minden vére arczába szökött és szíve hevesen dobogott. A léptek később elvesznek az előszoba süppedékes szőnyegén, ajtó nyílik, csattan . . . a nehéz szőnyegajtót elválasztva egy női arca tűnik elé. — Ah, maga az? lebben el a Melanie bíbor ajkairól a várakozás okozta csalódás a mély közöny hangján. — Én, nagyságos asszony. Edelényi báró kér bebocsáttatást, szól a komorna. — Mondja, hogy nem vagyok itthon, kikocsiztam. — És ha várni fog? — Nos hát mondja, hogy beteg vagyok, hogy egy hétre utaztam el, hogy meghaltam, hogy ... Én Istenem ! maga olyan bamba ! Mondtam, hogy senki számára sem vagyok hon. Csak .. . csak .. . . egyedül Harsányi Kálmán számára. Ő rokon és . . . én általa bizonyos hangjegyeket rendeltem meg. Érti ? — Értem nagyság. Melanie gépileg veszi fel a könyvet s újból csak gondolatainak adja át magát. Az elegáns ingó óra már négyet jelez és Kálmán még sem jön. Pedig úgy ígérte, hogy háromkor már vizitet tesz. Vájjon hol késik? — A bamba talán hangjegyek után futkos, a melyeket Melanie puszta ürügyül bízott reá. Pedig épen az volna az ok, hogy többször bizalmasan fogadhassa. Ez a fiatalember mégis túlságosan szerény, talán ügyes álarcz az nála, mert olykor túllép a határon. — Ha ez úgy van, akkor is ügyesebb a töbinél, akik annyira hitelt veszített és kitapasztalt fegyverekkel küzdenek. Jó félóra telt el, mely alatt Melanie igen-igen sokat unatkozott, igen gyakori pillantásokat vetett a tükörbe és kis lábaival többször türelmetlenül dobbantott. Ekkor léptek hallatszottak újból és Melanie szivének lázas lüktetéséből megtudta, hogy az érkező Harsányi Kálmán. Melanie a leghóditóbb mosolyt varázsolta ajkaira s a szőnyegajtónál megjelenő Kálmánra bátorító tekintetet vetett. — Ah, de sokára jön maga. Ne megálljon! Annyi ideig várakoztat engemet. Ez nem volt szép magától! szólt a szép fiatal asszony duzzogó hangon. — Bocsánat Melanie, de azok a hangjegyek. — Ha ha ha ? Tudtam, tudtam .... ne hiszen magára kell valamit bízni. — De kérem, kedves Melanie, nemcsak én vagyok az oka, hanem . . . — Hanem én is. Úgy van. Mert ha én nem bíztam volna magára, hanem egyszerűen azt mondtam volna, látogasson meg, ugye megtette volna én érettem? Na, üljön ide mellém. És beszélje el, mi hír van a clubban, a városban. Harsányi Kálmánunk egész tekintete a boldogság és megelégedéskifejezését hordta magán, a milyen boldogság csakis egy tizenkilencz éves ifjú ember arcán lehet kifejezve, akit hirtelen valami szerencsés váratlan körülményért s a ki igen-igen szeretne arról valakinek beszélni, mert egyedül nem tudja annak elviselni titkát és terhét. Melanienak másodszor is ki kellett jelölnie a helyet maga mellett. — Na mi történt, mi újság ? kérdé a szép asszony csókra nyújtva kezét, amelyet egy pillanatig az ifjú kezében felejtett. — Ah, ha kegyed tudná azt kedves Melanie! — Nos, hadd hallom. Hol, kivel! . . . — Rajtam, velem! — Az Istenért, talán valami rosz baleset ? Óh, ellenkezőleg. Én igen boldognak érzem magamat . . . — Beszéljen világosabban fiatal barátom. — De — szólt Kálmán, egyszerre komoly s bizonyos ábrándos arczot öltve — ígérje meg, hogy nem haragszik meg vakmerőségemért ! .— Én ? mond a szép asszony szokatlan hangon és a változáson bámulva. — Igen, kegyed! — Ígérem. — Ha olyat közölnék is kegyeddel, amely egyértelmű az én jövő boldogságommal, a melyet szivem mélyébe már hosszas idő óta elrejtve hordok s még senkinek sem árultam el ? Ha olyat közölnék is, a melylyel együtt szivem titkát tenném a kegyed bársony kezecskéibe s egyedül kegyeden állana azt a megvalósításhoz közel juttatni s diadalra segíteni óh, szóljon . . . könyörgöm, szóljon , nem fog-e elárulni, nem fog-e megneheztelni reám ? ! Politikai hírek A budget. Magyarország 1886-ra összeállított költségvetési előirányzatát holnap, csütörtökön, déli 12 órakor terjeszti a pénzügyminiszter elé a képviselőházban. Szerbia hadüzenete a nap eseménye. A hadüzenet megtörténtéről még nem jött ugyan hír, de Belgrádból olyan hírek jönnek, hogy minden órán el lehetünk készülve rá. Tegnap Budapestre az a távirati értesítés érkezett a szerb fővárosból, hogy Milán király csütörtökön fogja kibocsátani a hadi manifestumot, aminek valóságáért természetesen jót állani nem lehet. De e hírek változása, s azok irányának folytonos megmaradása jellemző a lakosság hangulatira, mely valóságos háborgásnak mondható. A legjobb családokhoz tartozó leányok a katonai raktárak számára varrnak fehérnetűűoket. A külföldön lakó szrbek naponként jelentékeny összegeket küldenek a kományhoz. A konstantinápolyi Ionfarenczia végrevalahára eljutott odáig, hogy egy positív javaslatot tehet, tárgyalás alá arra nézve, hogy mi történjék a két bolgár tartománnyal. A javaslat a német kormánytól ered s lényegileg így szól : A berlini szerződés lehetőleg kevéssé módosthassék, Görögország és Szerbia követével utasítassanak vissza, esetleg fegyveres közbelépéssel is akadályoztassanak meg, ha hozzájuk nem tartozó területet akarnának elfoglalni. 13 ngária és KeletRumélia kell legyen personális unió Sándor fejedelem alatt, de oly feltétel alatt, hogy az egyesült Bulgária hűbéradót fizessen a portának, elismerje a török szultán fenhatóságát. E javaslathoz állítólag Angolország, Ausztria Magyarország és Oroszország kormányai is hozzájárultak. A Romániával kötendő kereskedelmi és vámszerződés ügyében közdebb értekezlet lesz Bécsben. Hol is döntenének Magyarország vitális érdekei fölött egyébütt, mint Bécsben ? A Romániával megújítandó szerződés is elsősorban Magyarországot érdekli, különösen minket, az erdélyi részeket, s mégis Bécsben fogják eldönteni, hogy mi lesz jó nekünk, s mint kell módosítni azon a szerencsétlen vámszerződésen. Hanem azért: Tisza erélyesen védelmezi Magyarország érdekeit, így állítják ezt a prezenczm árkos Sándorok ! Komédia. Igazán lehetetlen másnak, mint komédiának mondani azt, amit a magyarországi szerbek az ő egyházi autonómiájukkal csinálnak. Ha czéljuk és törekvésük az volna, teljesen ad absurdum vezetni a szerb egyházi kongreszszus intézményét, akkor sem követhetnének alkalmasabb rendszert Most, hogy a karlovici kongresszus néhány nap előtt elnapolta magát, úgy hogy botrányon kívül egyebet csinált volna, mindenki belátja, hogy ez a kongreszszus lehetetlen intézmény mindaddig, amíg a rankoncátlankodó elemek onnan ki nem szorittatnak. Mert kongresszusokat tartani azért, hogy eredmény nélkül szétoszoljanak, értelmetlen és impraktikus vállalkozás. Mikor Angyelics Germán bácsi püspök Ivácskovics patriarkha mellé érseki helynökül delegáltatok, később, mikor Ivácskovics elhunytával patriarkhát kellett választani — a karlovici kongresszus épen olyan makacs eszköznek bizonyult az államellenes tendensm iimuni mi mii «mih ur——r~ nnn—mifTirmwr fiimwiák szolgálatában, mint most. Pedig azt hittük sokan, hogy az évek soro 1ata alatt, amely azóta eltelt, részint 1 kiveszett, részint háttérbe vonult a szerb- 1 légköréből az az elem, amely a pat■iárkha választást annak idejében Metics vezetése alatt meghiúsította; 1 is pedig meghiúsította azért, mert semmi szín alatt nem akarta a szerb egyház élére engedni azt a férfiút, akiben a kormány egyedül látott garanciát arra nézve, hogy elejét fogja venni az egyházba is befészkelődött államellenes igitációnak. Ez a férfiú Angyelies Germán bácsi püspök volt. De ha a kongreszszus agitátórius többsége perhorreskálta őt, mert félt tőle, ez nem képezhetett alapot arra, hogy a magyar kormány elejtse őt. A korona, törvényes jogánál fogva kinevezte magyarországi szerb patriarkhává. Több év eltelt azóta. Angyelics Glermán nem hazudtolta meg a hozzáfűzött reményeket. Vasmarokkal, megingathatlan lojalitással dolgozott szünetlenül a nehéz föladaton, hogy megtisztítsa a szerb egyházat azoktól az elemektől, amelyek a szerb egyházban az államellenes üzelmek tűzhelyét akarják megalapítani. Hanem föladatát egészen nem tölthette be, mert ehhez szükséges volna némi változtatásokat eszközölni az egyházi autonómián, ezt pedig kongreszszus nélkül nem teheti. Az ultrák régóta sürgetik a kongreszszus egybehívását. De sem a kormány, sem a patriarkha nem tartották czélszerűnek ezen kívánság teljesítését. Várni akarnak, amíg az izgatók legalább némileg lejárják magukat s az izgatottság csillapul. Volt ehhez törvényes alap is, mert a korábbi kongreszszusok nagy adósságokat hagytak hátra; az újabb kongresszus összehivását lehetett tehát halasztani, amig ezek az adósságok törlesztve nem lettek. A szituáció változása azt a reményt keltette fel az események szemlélőiben, hogy a várakozás eredményes volt. Mi letics, a legveszedelmesebb ultra-szerb matador, megőrült és teljesen letűnt a politikai élet színpadáról. Megszűnt számbaveendő faktor lenni az az ember, akit egykor annyira bálványolt a szerb nép, hogy tiszteletére emlékérmeket viseltek. Lapja, az újvidéki „Zasztava“, elvesztette jelentőségét, amelylyel akkor birt, mikor a szerb nép apostolának szócsövéül szolgált. Mileticscsel együtt vezérkarának több kiváló tagja is vagy elhalt, vagy visszavonult. Azután most már maguk a szerbek is kezdik belátni, hogy nevetséges dolog oly nagy politikai szerepet arogálni maguknak. Hiszen kézzel foghatólag fogynak, pusztulnak ; akárhány szerb község áll teljesen elhagyottan, végig még nem régen virágzott és gazdag volt. Szerbia is határozottan viszszautasítja őket, mert immáron nemcsak Milán király, haanem még maga Kisztics is, aki pedig azelőtt lelke volt a szerb agitácziónak, határozottan kijelenti, hogy Szerbiának nincsen keresni valója a Dunán, meg a Szávántúl. Emellett a szerbek politikai magatartásában szintén lényeges fordulat látszott beállíani. Az utolsó általános képviselőválasztás előtt népes gyűléseken jelentették ki a szerb választók, hogy ők is hívei a magyar állameszmék, többé nem akarnak külön pártot alkotni. Ezek a körülmények minden vérmeskedés nélkül méltán fölkelthették a reményt, hogy a kongresszus összehívása most már veszedelemmel nem járna. S íme mi történik? A kongreszszusi választások alatt elkeseredett küzdelem fejlődik ezalatt a jelszó alatt: elengyelicscsel. Kongreszszusi képviselők választatnak azzal az utasítással, hogy a kongreszszus által mondassák ki törvénytelennek Angyelics patriarkhasága. Olyan emberek, kiknek megbékélésében hinni meg volt adva minden ok, egyszerre magyarellenes agitátorokul mutatták be magukat és dühösen izgatnak Angyelics személyében a magyar állameszme ellen. A mérsékeltek pártja pedig ingadozónak mutatta magát, nem tudott elég erélylyel föllépni. Ilyen körülmények között előre lehetett látni a bekövetkezendőket. A kongreszszus radikális (szerb nemzetiségi) pártja a küzdelmet ott vette föl, ahol elejtette a pátriárkba választáskor, s ha erélyes férfiú és nem a jó Cseh Eduárd (ki se magyarul, se szerbül nem tud) a királybiztos, úgy bizonyára az első ülésen föloszlatta volna a kongresszust. Nem tette, s így a botrányok lánczolatát betetézte az a botrány, hogy a kongresszus a királyhoz intézett föliratában törvénytelennek mondja ő felsége azon aktusát, hogy Angyelicset kinevezte patriarkhává, és kijelenti, hogy ilyen emberrel nem lehet együttműködni. Ezen hőstett után a kongresszus elnapolta magát. Reméljük, a kormány és a partriarkha gondoskodni fogunk