Ellenzék, 1904. július-december (25. évfolyam, 147-298. szám)

1904-07-01 / 147. szám

Kolozsvárt, péntek, 1904. julius 11 147. szám. Huszonötödik évfolyam. ■LŐFIZETÉSI ÁR Egész évre — — - - 32 korona. Félévre — — — — 16 korona. Negyedévre — — — — 8 korona. Egy hóra- - - - 3 korona. Egyes szám­­ra 10 fillér. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI NAPILAP. Egy négyszögc­entiméternyi hirdetési ár 8 fillér. Gyárosok, kereskedők és ipa­rosok árkedvezményben részesülnek. Reklám sora 2 korona. Hivatalos közlemények sora 5 kor. Nyílttéri czikkek garmond sora után 40 fillér fizetendő. Szerkesztőség : Kolozsvárt, Emke-tér 13 szám. Főszerkesztő: BARTHA MIKLÓS. Kiadóhivatal: Kolozsvárt, Deák Ferencz­ u 33. „ELLENZÉK.“ Az „Ellenzék“ ezután ebben az alak­ban fog megjelenni. Nehéz szívvel határoztuk el ezt a vál­toztatást, de megtettük, mert az utóbbi idő­ben mind sűrűbben jött a panasz olvasóink részéről a nagy alak miatt, mely különö­sen vasúton, kocsiban, ágyban stb. nagyon kényelmetlenné tette a lap olvasását. Lapunk tere ezúttal nem kisebbedik, sőt nagyobb lesz, mint volt. Reméljük, hogy ez új alakban is talál­kozni fogunk azzal a lelkes pártolással, a­melyben hosszú lii­axonöt esztendőn át, mindenkor részesültünk. ígérjük, hogy ez új köntösben is min­dent el fogunk követni, hogy olvasóink meg­elégedését továbbra is megtarthassuk. Előfizetési áraink: Egy félévre (július—dec­ember hó­napokra.) ........................................16 kor. Évnegyedre (július—szeptember hó­napokra.) ......................................... 8 kor. Egy hóra.......................... 3 kor. Kérjük azokat a tisztelt előfizetőinket, a­kiknek előfizetése június 36-val lejárt, hogy a lap megrendelését minél előbb meg­­njítani szíveskedjenek. Nyáron az egész fürdő­évad alatt elő­fizetőink kívánságára a lapot bár­hová utánuk küldjük, még akkor is, ha több­ször változtatják tartózkodásuk helyét. Elő lehet fizetni bármely naptól kezdve. Mutatványszámokat — kívánatra ingyen küldünk. TÁR­CZ­A: Az „Ellenzék“ . . . Irta: Kíma Menyhért. Az „Ellenzék“ levetette régi, tiszteletre­méltó habitusát s rövid, habkönnyű tüllszoknyát vett föl magára, a Páriából jövő Monasterii egész világot leigázó divatszabálya működött-e közre a ruhacserénél, vagy talán ökonómiai szempontok vezették? Meglátjuk. Az „Ellenzékinek jól meg kellett fontolnia a változást, mert nagy dolog, ha egy huszonötéves dáma, az utczát seprő, régi di­­vatu sleppet egyszer csak a sifon árba felejti s a világ csodálata között tizenhatéves kurtaszoknyás­­ lánynyá vedlik. Milyen kaczagás, lebírálás, titkos­­ gúnym­osoly, rosszul visszafojtott hahota, a merre f­ellépdel. „Nini, ez a tiszteletreméltó aggszűz meg­bomlott! Elpárolgott a sütni valója“ . . . Ilyen megdöbbentően őszinték az emberek a vén leányokkal szemben. A lapokkal szemben is roppantul őszinték. A viszony a közönség és az antik hölgyek között (ments Isten, hogy pikáns czélzás lássák ez egyszerű kapcsolatból) sokkal lazább, szeszélyesebb, színtelenebb, mint egy lap és a közönsége között. Ha hideg borzongás fut végig a hátamon a Madame Duse púderrel gaz­dagon betemetett ránczain, nem leszek kiváncsi Júliájára. Vannak virulóbb, elbájolóbb Júliák, a­kiken gyönyörszomjasan pihen meg a szem. A lap, ha a közönség kezébe kerül, azt nem lehet olva­­satlanul a kályhába dobni. Hátha valamelyik el­lenségünk elcsukását híreszteli. Talán örvendetes eseményről számol be a hozzánk közeli jó ismerősről,­­ barátról ? Benne lesz a tata kinevezése a nyolc­a­­­­dik fizetési osztályba, az öcsém „grande prie“-je a foutaballe-versenyről. Piktor barátunk műcsar­noki sikere, az egyetemi tüntetők szabad­lábra helyezése. Az öröm és bánat, a boldogság és szo­morúság változatai, árnyalata, színei, kaleidoskép­­szerű elrendezésben, benne van az élet hullám­zásával, esésével, szennyével és verőfényével. Tehát kiváncsi rá a modern ember. Szükségesebb neki ez az eleven élet­hű fotográfiája, mint a be­tevő falat. Ezért minden ember érdeklődik a lapja iránt.­­ Bizonyos gyöngéd viszony fejlődik ki a lap és­­ olvasó között. Olyan, mint egy kedves rokon az­­ újság. Mert mindennap beeresztjük a házba. Még a barátaink számára is van fogadó napunk. A lapot elfogadjuk nap-nap után. Megbecsüljük, adunk a szavára és hiszünk benne. — Az ő véleményét többre becsüljük a mienknél. Az ő veszteségét mi is átérezzék. Az ő embereit, művészeit mi is kegyünkbe fogadjuk.­­ Ennél a bensőséges, szeretettől forró szimpátiá­nál fogva természetes szeretnének az olvasók­­ bele­szólani a lap irányításába. Sokszor írják: Kérem újságíró urak, ebben nincs igazuk, ezt csinálják amúgy! . . . Ohé, milyen lenne az az újság, mit ezer meg ezer czirkalmazott kívánság szerint írnának. Mégis. Egy olyan lap, mely szinte családias, rokonságos kötelékben áll olvasóival, respektálja olvasói óhaját. Rákosi Jenő ezt any­­nyira viszi, hogy mikor írja a vezérczikkét s oda jut a politikai eszmemenete kidomborodásánál, hogy „iszik mint a“ . . . . mielőtt oda csapná a „kefekötőt“, rászól Kened­eyre: »Eredj kis öreg, kérdezd meg Zilahi urat, van belekötő előfizetőnk?“ „Van három“ jön a válasz. S a hasonlat úgy fejeződik be, hogy iszik mint a­­ duda . . őszinte, familiáris s a maga nemében párat­lanul meleg az Ellenzéknek a viszonya olvasói­val. Nem csoda, ő Kolozsvár legrégibb újságja. A lap ugyanis olyan mint a bor, mentál­óbb, antál ritkább és finomabb. Százszor áll ez manap, mikor a keserűgomba életével születnek és mult­nak ki a különféle üzleti vállalatokra fektetet­­lapok. Kevés lap az olyan, mely megszületett azért, mert életre szólította a közszükséglet, a közönség érdeke. A mai lapokat a busás haszonra éhes manipuláczió teremti meg. Azért oly más a hangja, az arcza, a lelke. Akik írják, azok is mások. A régi jó idők újságíróit belső tűz, a közért való élés-hálás gon­dolata szólaltatta meg. Ma itt is ott is csiripelnek az ugrabugráló Münchhausenek, a báró De la Manxok s olyanok mint az automata. Ha bele­dobsz a szájába egy hatost, egyforma készséggel kilök magából csokoládét, Emke gyújtót, mosó­szappant, kölnivizet. De térjünk vissza az „Ellenzékihez, az Ellenzék az olvasói kedvéért cserélt kön­töst, így, ebben a modern szabású ruhában többe kerül. De miért kímélne költséget, kiadást, áldo­zatot, több munkaerőt, mikor arról van szó, hogy a közönsége úgy óhajtja. Egy lap felett, bármeny­nyire szuverén nagyhatalom, sz­uverénebb, ha­talmasabb a publikuma, a kenyur a közönség, parancsszava szentírás. Az „Ellenzék“ tiszteletteljesen, színmagyar reverencziával hajol meg a közönség előtt, mint aki önzetlenül, áldozatkészen cselekedett, hittel, bizalommal és meggyőződéssel kérdezi tőle „Cézár, parancsolj velem“. . . A pusztulás Kolozsvár, jul. 1. A magyar nemzet kifogyhatatlan tü­relme egyértelmű kezd lenni a megadó le­mondással. A politikai demoralizáczió rette­netesen elpusztította érzékünket a nemzeti fennmaradás iránt, mert különben, hogyan lehetne millókat szavazni meg egy olyan hadsereg fejlesztésére, a­melyik nemcsak nem a miénk és nemcsak a nyelvünket nem érti és nem beszéli, de egyenesen ellenséges érzelmeket táplál irántunk? Hogy lehet meg­engedni olyan külpolitika érvényesülését ha­zánkban, a­melyik szellemileg mételyez és anyagilag tönkre tesz, tényeivel megaláz ? Nyíltan hirdeti, hogy a nemzet, néptörzs, az állam, tartomány? Hogyan uralkodha­­tik czinikus gőggel egy olyan kormányelnök, a­ki Magyarországon a német nyelv hiva­talos használatát törvényesnek jelenti ki s mikor a parlament ellenzéke a nemzet fel­háborodását, vagy tán inkább csendes meg­botránkozását tolmácsolja, szemébe vágja a nemzetnek, hogy a német nyelvnek hivata­los használata ezután is megtörténik, akár tetszik, akár nem! És mi jogon, miféle szörnyű alku útján tartja haszonbérbe Magyarországot az a szabadelvűnek hazudott politikai érdekszö­vetkezet, a­melyik állandóan és korlátlan hatalommal rendelkezik az ország vagyona és polgárainak existencziája felett. Mi jogon örökéletű az a pár­thata­­lom, a melyik Bécs­­ből várja és Bécsből kapja a kormányzási irányelveket. A­melyik kiszolgáltatja Ma­gyarország érdekeit a nemzetiségi frakc­iók­­nak és Ausztria kapzsiságának. Nem lehet tovább is kétsége a nem­zetnek az iránt, hogy a pusztulás folyamata minden irányban megindult. És az iránt sem lehetünk kétségbe, hogy Ausztria állami existencziánk ellen nyíltan és alattomosan pusztító hadjáratot folytat. Csak most pattant ki a legújabb táma­dás, melyet eddig a kormány bűnös köny­­nyelműséggel takargatott. Most tettek val­lomást a támadásról Tomasics a volt horvát miniszter, Kovácsevics a volt horvát főispán és Khuen-Héderváry a volt horvát bán ar­ról, hogy az osztrák politika megismételte az 1848-iki akna­munkát Magyarország el­len. Akkor Jellasics tört be lázzadó csordá­jával a nemzet ellen,­­ most meg a dal­mát hatóságokat használták fel arra, hogy a horvátokat ellenünk felizgassák. Az osz­trák pénz és az osztrák áruló politika lází­­totta fel Horvátország több városában a csőcseléket zavargásra és az intelligensebb elemeket a lázitásra ellenünk. Ezzel Ausztria kormánya a magyar szent korona területén lázzadást szított. Az ország egyik nemzetiségét az uralkodó nem­zet ellen lázította. Bemocskolták az ország zászlóját és czimerét is gyalázták a magyar nemzetet. A román mozgalmak, a szerb rágal­mak, a tót pánszláv fészkelődések, a dél­vidéki germanizálások mind egy fészekből kelnek ki. Mind onnan származnak, ahon­nan a horvát zavargások. A kormány oly­kor ankettezik és nemzeti kérdések meg­oldását tervezgeti, a szemszúrásból. A közművelődési egyletek a faji és nemzeti megerősödés szolgálatában állanak, de mit ér mindez, ha az egyletek erőtlenek a czél megközelítéséhez, a kormány pedig kötött kézzel foghat a munkának. Hiszen Ausztria az úr, — Ausztria pe­dig a nemzeti pusztítás munkáján fáradozik. A fejlődést kézzelfoghatóan akadályozza meg minden téren. Kell-e bizonyítani, hogy nyelvünk ellen irtó háborút visel, mikor a hadseregnél egyszerűen kitiltja ? — de ezzel szemben a kormánynyal jelenteti ki, hogy a német nyelv hivatalos használata, még polgári hatóságnál is törvényes! A gazdasági és pénzügyi viszonyok ziláltsága, a politikai erkölcsök enerválása.

Next