Ellenzék, 1904. július-december (25. évfolyam, 147-298. szám)
1904-07-01 / 147. szám
Kolozsvárt, péntek, 1904. julius 11 147. szám. Huszonötödik évfolyam. ■LŐFIZETÉSI ÁR Egész évre — — - - 32 korona. Félévre — — — — 16 korona. Negyedévre — — — — 8 korona. Egy hóra- - - - 3 korona. Egyes számra 10 fillér. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI NAPILAP. Egy négyszögcentiméternyi hirdetési ár 8 fillér. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Reklám sora 2 korona. Hivatalos közlemények sora 5 kor. Nyílttéri czikkek garmond sora után 40 fillér fizetendő. Szerkesztőség : Kolozsvárt, Emke-tér 13 szám. Főszerkesztő: BARTHA MIKLÓS. Kiadóhivatal: Kolozsvárt, Deák Ferencz u 33. „ELLENZÉK.“ Az „Ellenzék“ ezután ebben az alakban fog megjelenni. Nehéz szívvel határoztuk el ezt a változtatást, de megtettük, mert az utóbbi időben mind sűrűbben jött a panasz olvasóink részéről a nagy alak miatt, mely különösen vasúton, kocsiban, ágyban stb. nagyon kényelmetlenné tette a lap olvasását. Lapunk tere ezúttal nem kisebbedik, sőt nagyobb lesz, mint volt. Reméljük, hogy ez új alakban is találkozni fogunk azzal a lelkes pártolással, amelyben hosszú liiaxonöt esztendőn át, mindenkor részesültünk. ígérjük, hogy ez új köntösben is mindent el fogunk követni, hogy olvasóink megelégedését továbbra is megtarthassuk. Előfizetési áraink: Egy félévre (július—december hónapokra.) ........................................16 kor. Évnegyedre (július—szeptember hónapokra.) ......................................... 8 kor. Egy hóra.......................... 3 kor. Kérjük azokat a tisztelt előfizetőinket, akiknek előfizetése június 36-val lejárt, hogy a lap megrendelését minél előbb megnjítani szíveskedjenek. Nyáron az egész fürdőévad alatt előfizetőink kívánságára a lapot bárhová utánuk küldjük, még akkor is, ha többször változtatják tartózkodásuk helyét. Elő lehet fizetni bármely naptól kezdve. Mutatványszámokat — kívánatra ingyen küldünk. TÁRCZA: Az „Ellenzék“ . . . Irta: Kíma Menyhért. Az „Ellenzék“ levetette régi, tiszteletreméltó habitusát s rövid, habkönnyű tüllszoknyát vett föl magára, a Páriából jövő Monasterii egész világot leigázó divatszabálya működött-e közre a ruhacserénél, vagy talán ökonómiai szempontok vezették? Meglátjuk. Az „Ellenzékinek jól meg kellett fontolnia a változást, mert nagy dolog, ha egy huszonötéves dáma, az utczát seprő, régi divatu sleppet egyszer csak a sifon árba felejti s a világ csodálata között tizenhatéves kurtaszoknyás lánynyá vedlik. Milyen kaczagás, lebírálás, titkos gúnymosoly, rosszul visszafojtott hahota, a merre fellépdel. „Nini, ez a tiszteletreméltó aggszűz megbomlott! Elpárolgott a sütni valója“ . . . Ilyen megdöbbentően őszinték az emberek a vén leányokkal szemben. A lapokkal szemben is roppantul őszinték. A viszony a közönség és az antik hölgyek között (ments Isten, hogy pikáns czélzás lássák ez egyszerű kapcsolatból) sokkal lazább, szeszélyesebb, színtelenebb, mint egy lap és a közönsége között. Ha hideg borzongás fut végig a hátamon a Madame Duse púderrel gazdagon betemetett ránczain, nem leszek kiváncsi Júliájára. Vannak virulóbb, elbájolóbb Júliák, akiken gyönyörszomjasan pihen meg a szem. A lap, ha a közönség kezébe kerül, azt nem lehet olvasatlanul a kályhába dobni. Hátha valamelyik ellenségünk elcsukását híreszteli. Talán örvendetes eseményről számol be a hozzánk közeli jó ismerősről, barátról ? Benne lesz a tata kinevezése a nyolcadik fizetési osztályba, az öcsém „grande prie“-je a foutaballe-versenyről. Piktor barátunk műcsarnoki sikere, az egyetemi tüntetők szabadlábra helyezése. Az öröm és bánat, a boldogság és szomorúság változatai, árnyalata, színei, kaleidosképszerű elrendezésben, benne van az élet hullámzásával, esésével, szennyével és verőfényével. Tehát kiváncsi rá a modern ember. Szükségesebb neki ez az eleven élethű fotográfiája, mint a betevő falat. Ezért minden ember érdeklődik a lapja iránt. Bizonyos gyöngéd viszony fejlődik ki a lap és olvasó között. Olyan, mint egy kedves rokon az újság. Mert mindennap beeresztjük a házba. Még a barátaink számára is van fogadó napunk. A lapot elfogadjuk nap-nap után. Megbecsüljük, adunk a szavára és hiszünk benne. — Az ő véleményét többre becsüljük a mienknél. Az ő veszteségét mi is átérezzék. Az ő embereit, művészeit mi is kegyünkbe fogadjuk. Ennél a bensőséges, szeretettől forró szimpátiánál fogva természetes szeretnének az olvasók beleszólani a lap irányításába. Sokszor írják: Kérem újságíró urak, ebben nincs igazuk, ezt csinálják amúgy! . . . Ohé, milyen lenne az az újság, mit ezer meg ezer czirkalmazott kívánság szerint írnának. Mégis. Egy olyan lap, mely szinte családias, rokonságos kötelékben áll olvasóival, respektálja olvasói óhaját. Rákosi Jenő ezt anynyira viszi, hogy mikor írja a vezérczikkét s oda jut a politikai eszmemenete kidomborodásánál, hogy „iszik mint a“ . . . . mielőtt oda csapná a „kefekötőt“, rászól Kenedeyre: »Eredj kis öreg, kérdezd meg Zilahi urat, van belekötő előfizetőnk?“ „Van három“ jön a válasz. S a hasonlat úgy fejeződik be, hogy iszik mint a duda . . őszinte, familiáris s a maga nemében páratlanul meleg az Ellenzéknek a viszonya olvasóival. Nem csoda, ő Kolozsvár legrégibb újságja. A lap ugyanis olyan mint a bor, mentálóbb, antál ritkább és finomabb. Százszor áll ez manap, mikor a keserűgomba életével születnek és multnak ki a különféle üzleti vállalatokra fektetetlapok. Kevés lap az olyan, mely megszületett azért, mert életre szólította a közszükséglet, a közönség érdeke. A mai lapokat a busás haszonra éhes manipuláczió teremti meg. Azért oly más a hangja, az arcza, a lelke. Akik írják, azok is mások. A régi jó idők újságíróit belső tűz, a közért való élés-hálás gondolata szólaltatta meg. Ma itt is ott is csiripelnek az ugrabugráló Münchhausenek, a báró De la Manxok s olyanok mint az automata. Ha beledobsz a szájába egy hatost, egyforma készséggel kilök magából csokoládét, Emke gyújtót, mosószappant, kölnivizet. De térjünk vissza az „Ellenzékihez, az Ellenzék az olvasói kedvéért cserélt köntöst, így, ebben a modern szabású ruhában többe kerül. De miért kímélne költséget, kiadást, áldozatot, több munkaerőt, mikor arról van szó, hogy a közönsége úgy óhajtja. Egy lap felett, bármenynyire szuverén nagyhatalom, szuverénebb, hatalmasabb a publikuma, a kenyur a közönség, parancsszava szentírás. Az „Ellenzék“ tiszteletteljesen, színmagyar reverencziával hajol meg a közönség előtt, mint aki önzetlenül, áldozatkészen cselekedett, hittel, bizalommal és meggyőződéssel kérdezi tőle „Cézár, parancsolj velem“. . . A pusztulás Kolozsvár, jul. 1. A magyar nemzet kifogyhatatlan türelme egyértelmű kezd lenni a megadó lemondással. A politikai demoralizáczió rettenetesen elpusztította érzékünket a nemzeti fennmaradás iránt, mert különben, hogyan lehetne millókat szavazni meg egy olyan hadsereg fejlesztésére, amelyik nemcsak nem a miénk és nemcsak a nyelvünket nem érti és nem beszéli, de egyenesen ellenséges érzelmeket táplál irántunk? Hogy lehet megengedni olyan külpolitika érvényesülését hazánkban, amelyik szellemileg mételyez és anyagilag tönkre tesz, tényeivel megaláz ? Nyíltan hirdeti, hogy a nemzet, néptörzs, az állam, tartomány? Hogyan uralkodhatik czinikus gőggel egy olyan kormányelnök, aki Magyarországon a német nyelv hivatalos használatát törvényesnek jelenti ki s mikor a parlament ellenzéke a nemzet felháborodását, vagy tán inkább csendes megbotránkozását tolmácsolja, szemébe vágja a nemzetnek, hogy a német nyelvnek hivatalos használata ezután is megtörténik, akár tetszik, akár nem! És mi jogon, miféle szörnyű alku útján tartja haszonbérbe Magyarországot az a szabadelvűnek hazudott politikai érdekszövetkezet, amelyik állandóan és korlátlan hatalommal rendelkezik az ország vagyona és polgárainak existencziája felett. Mi jogon örökéletű az a párthatalom, a melyik Bécsből várja és Bécsből kapja a kormányzási irányelveket. Amelyik kiszolgáltatja Magyarország érdekeit a nemzetiségi frakcióknak és Ausztria kapzsiságának. Nem lehet tovább is kétsége a nemzetnek az iránt, hogy a pusztulás folyamata minden irányban megindult. És az iránt sem lehetünk kétségbe, hogy Ausztria állami existencziánk ellen nyíltan és alattomosan pusztító hadjáratot folytat. Csak most pattant ki a legújabb támadás, melyet eddig a kormány bűnös könynyelműséggel takargatott. Most tettek vallomást a támadásról Tomasics a volt horvát miniszter, Kovácsevics a volt horvát főispán és Khuen-Héderváry a volt horvát bán arról, hogy az osztrák politika megismételte az 1848-iki aknamunkát Magyarország ellen. Akkor Jellasics tört be lázzadó csordájával a nemzet ellen, most meg a dalmát hatóságokat használták fel arra, hogy a horvátokat ellenünk felizgassák. Az osztrák pénz és az osztrák áruló politika lázította fel Horvátország több városában a csőcseléket zavargásra és az intelligensebb elemeket a lázitásra ellenünk. Ezzel Ausztria kormánya a magyar szent korona területén lázzadást szított. Az ország egyik nemzetiségét az uralkodó nemzet ellen lázította. Bemocskolták az ország zászlóját és czimerét is gyalázták a magyar nemzetet. A román mozgalmak, a szerb rágalmak, a tót pánszláv fészkelődések, a délvidéki germanizálások mind egy fészekből kelnek ki. Mind onnan származnak, ahonnan a horvát zavargások. A kormány olykor ankettezik és nemzeti kérdések megoldását tervezgeti, a szemszúrásból. A közművelődési egyletek a faji és nemzeti megerősödés szolgálatában állanak, de mit ér mindez, ha az egyletek erőtlenek a czél megközelítéséhez, a kormány pedig kötött kézzel foghat a munkának. Hiszen Ausztria az úr, — Ausztria pedig a nemzeti pusztítás munkáján fáradozik. A fejlődést kézzelfoghatóan akadályozza meg minden téren. Kell-e bizonyítani, hogy nyelvünk ellen irtó háborút visel, mikor a hadseregnél egyszerűen kitiltja ? — de ezzel szemben a kormánynyal jelenteti ki, hogy a német nyelv hivatalos használata, még polgári hatóságnál is törvényes! A gazdasági és pénzügyi viszonyok ziláltsága, a politikai erkölcsök enerválása.