Ellenzék, 1927. június (48. évfolyam, 120-143. szám)

1927-06-01 / 120. szám

48. év* 120. szám ELLENZÉK Lakod­almi tragédia Egy bukaresti rendőr agyon­lőtte feleségét nettóim órával az esküvő után Bukarest. (Az Ellenzék tudósítójától) Megrázó tragédia játszódott le teg­napelőtt a Viteiescu utcában. Stefan N. Stefan, aki a bukaresti rendőrség szolgálatában áll, részeg mámorában agyonlőtte feleségét, akivel csak né­hány órával előbb kelt egybe. Stefan azelőtt egy bőrgyárban dol­gozott. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével. Amikor aztán a rendőrség szolgálatába lépett elhatározták, hogy megesküsznek. Tegnapelőtt délelőtt volt az esküvőjük az illetékes hivatal­ban. A házasságkötés után a násznép „La dei Capitani" vendéglőbe ment reggelizni. Már jócskán felöntöttek valamennyien a garatra, amikor fel­­szedelőzködtek, hogy a fiatal házasok Viterescu­ utcai lakására térjenek. Esti 6 óráig folyatták itt a lakomázást és természetesül ital is bőven fogyott. Javában állt a dáridó, amikor a fiatal férj, aki ugyancsak felöntött a garatra, egyszerre elővette szolgálati revolverét és ötízben a levegőbe lőtt. — Nincs, aki nálam jobban tudna célbalőni — kiáltotta mámoros fővel. Alfeleségem bal válla felett is ellövök, anélkül, hogy bármi baj érné. A vendégek rémülten ugráltak fel az asztal mellől, könyörögni kezdtek neki, hogy tegye le a pisztolyt, de ez még csak jobban megvadította az újdonsült férjet. Egy-két pillanatyi vita után fiatal feleségére emelte a pisztolyt. — Ide nézzetek !... — kiáltotta. A lövés eldördült, amelyet nyomban velőtrázó sikoltás követett s a fiatal asszony szivéhez kapva végigesett a padlón. Megrémülve szaladtak szét a kijózanodott vendégek, hamar orvost kerítettek, de mire az a helyszínre ért, már semmi segítség sem használt. A pár órás asszony kiszenvedett. Stefan N. Stefant, aki most már alaposan ki­józanodott, a közben értesített rendő­rök vasraverve kísérték be az ügyész­ség fogházába. Nagy Endre konferansz-esléje A Magyar Színház óriási nézőtere a zsúfolásig­ megtelt Nagy Endre konfe­­ranszának alkalmából A publikum még egyre ömlött a széksorok közötti kis utcán, amikor Nagy Endre a maga tipikus pózában már ott állott a kivi­lágított színpadon. Más embert talán zavarba ejtett volna ez a lárma, Nagy Endrének azonban csak arra szolgál­tatott alkalmat, hogy improvizált kis tréfával vezesse be az előadását. A közönség hullámzó jókedvben hall­gatta végig a konferanszot, amelynek már az első szavai olyan hatalmas erővel idézték Budapest szellemét, hogy bárki könnyen abba a hitbe rin­gathatta volna magát: ott ül Buda­pesten, a Teréz-körúton, a szellemes, pajzán kis kabaréban. Mert a konfe­­ransz anyagának legnagyobb része Budapest és Magyarország élete volt. A saját maga polgári körülményeiről beszélt voltaképpen Nagy Endre csípős kritikával, de mélységes szeretettel. És akik hallgatták, azok úgy érezhették, hogy a sok rossz és hazug olajnyomat helyett most végre hű és jellegzetes képet kapnak a régen nem látott vi­dékről, még ha enyhe karikatúra for­májában is. A közönség az előadóeste után lelkesen ünnepelte Nagy Endrét, aki még mindig a régi elragadó ere­detiséggel mondja el finom történe­teit, amelyeknek az ad sajátos értéket, hogy elfér bennük az érzés minden skálája a kacagástól a könnyig. „TÜNDÉRUJJAK” az egyetlen magyar­nyelvű kézimunkalap májusi száma kap­­ható az Ellenzék könyvosztályában Kolozs­vár, Str. Universitatis (v. Egyetem-u.) 8 sz. Ára 60 lej. — Vidéki megrendeléseket azonnal intézünk. Az állami bányák nyugdéresei még most sem kapták meg járandóságukat A munkásbiztosító pénztárnak soha sincs pénze Nagybánya. (Az Ellenzék tudósító­jától.) Mint ismeretes, a munkaügyi minisztérium egy rendeletével 1925 ok­tóber elsejétől kétszeresére emelte fel az állami bányamunkások nyugdíj­já­­rulékait, ezzel egyidejűleg azonban rendezte a nyugbéres bányászok, bá­nyász-özvegyek és árvák járandósá­gait is. A rendelet értelmében a bá­­nyász-nyugbéreseknek kategóriák sze­rint 1200, 1000 és 800 lej havi össze­get kell kapniok, még­pedig 1925 ok­tóbertől visszamenőleg. Ennek ellenére a munkásbiztosító pénztár itteni kirendeltsége mindmáig csak a felét fizeti a rendeletileg meg­állapított nyugbéreknek, ezt is csupán a múlt év júniusától. A nyugbérkülön­­bözet visszamenőleges kiutalásáról ezenközben szó sincsen, sőt a mun­­kásbiztosító ezeket a félnyugdíjakat is hónapos ké­sedelmekkel adja ki s következetesen azzal védekezik, hogy nincs elegendő pénze. A május havi nyugbéreket például ma sem kapták meg a jogosult bá­nyászok, özvegyek és árvák, ami ért­hető felháborodást és elkeseredést szül, hiszen így teljesen illuzórius a munkásbiztosító egész intézménye. A nyugdíjügynek ez a kezelése p­ersze nemcsak a munkaképtelen anyász-nyugbéresek tömegét izgatja, hanem a jelenleg még dolgozó bánya­munkásokat is és ez utóbbiak elhatá­rozták, hogy küldöttséggel hívják fel Trancu Iasi munkaügyi miniszter és Enescu vezérigazgató figyelmét a rend­szeressé vált anomáliákra. Ez a kül­döttség különben el fog járni Buka­restben maguknak a bányamunkások­nak a ki nem utalt bérkülönbözete ki­fizetése érdekében is. Kisiklott a bukaresti express- és gyorsvonat A rossz váltó két vonatot döntött a töltésre. —­ Egy lelki­­ismeretes váltóőr mentette meg az utazók életét. —Mikor a cikkíró Matéi Besarabie állomásán a vonat alatt csi­nálja a riportot Bukarest. (Az Ellenzék kiküldött munkatársától.) A Calea Victoriei esze­veszett forgatagában barátommal egy óráig vitatkoztunk azon, hogy melyik vonattal utazzunk haza Kolozsvárra. Szombat este volt. Bukarest fürdött a pompában és kínálta az élvezeteit. De pénz nélkül úgy érzi az ember magát, mint egy béna koldus. A Capsával szemben a Piccadillyn javában har­sogott a katonazenekar és az autók ezrei tülköltek a Calea Victoriein, mi­dőn a gyorsvonat mellett döntöttünk. Az indult legkorábbban. Este fél nyolc órakor. Kilenckor az expressz és tíz órakor a személy. Valaki azt mon­dotta, hogy a gyorson a legkényelme­sebb az utazás, így is alig kaptunk helyet. Borzasztó ember csődül Bukarestbe, ahol az egészségtelen centralizáció mindent összepontosított. Vonatunk pontosan indult. Egy csíki járásbíró bukaresti kalandjait mesélte. Hol románul, hol magyarul beszélt. Nem tudtuk meg­állapítani, hogy román vagy magyar. Egy fiatal rendőrtisztviselő áthelyezé­sét járta ki. Azt hittük regát.A végén kiderült, hogy dési származású zsidó­­fiú. Már Campinát elhagytuk. A vita­kedv alábbhagyott. Csendesen bóbis­koltunk. Lélekrázó percek Mátéi Besarábe állomásán ért utót a baj. A vonatunk, amely addig zavar­talanul ringatott, egyszerre nagyot zökkent. Megrázkódott. Az utasok ijedten ugráltak fel. Egy asszony a másik fülkében rémesen sikoltani kez­dett. Megdörzsöltem a szemeimet. — Álom ez vagy valóság ? — la­tolgattam magamban. Mindez egy villanás, egy rövid másodperc alatt történt Nem volt időm az ijedtségre. Csak a mozdony hatalmas prüszkölé­­sét hallottam. Akkor fékezett. A kocsink már táncolt és szédelgett, mintha megrészegült volna. A talpfá­kon nagyokat szökkent. A villany el­aludt. Itt a végítélet — cikázott át az agyamon, de a legújabb gondolatom az volt: pompás riport lesz belőle. Pfuj! Szégyeld magad, — súgtam magamnak vissza és mondhatnám ke­délyesen átöleltem a bársony könyöklőt. Jöjjön a végítélet. Én jó ember vol­tam és abban a pillanatban, (mert most mosolygok magamon) határozot­tan meg voltam elégedve múltammal. Egy hatalmas lökést éreztem és akkor már a kocsink féloldalra billent. Las­san, tempósan történt, mintha a gond­viselés nagyon vigyázott volna reánk. A regátinak vélt fiatal rendőr hasba­­rúgott és megható hangon rebegte: — Jaj, Istenem ! — Ez nem regáts, — gondoltam. Óriási recsegés, ropogás, még egy­két lökés és a vonat megállott. Erősen szorítottam a könyöklőt és vártam. Nem történt semmi bajom. Barátom, a csöndes filozófus, kedélyes hangon maegszólalt: Na, ezen is átestünk... Mánkéban az újságíró Csak ezekre emlékszem élénken. Az egyéni izgalmam elüli Ismét hallottam az irtózatos lármát, amely a kritikus pillanatban, a döbbenet másodpercei­ben elült, de most annál élénkebb erővel tört ki. Megnéztem a csoma­gom. Rendben volt. Kimásztam az ab­lakon. A kis állomáson sötét volt és esett az eső. Még visszakúsztam a jelöltem után. Azután szétnéztem. Egy kocsi felborult, kettő kisiklott és a töl­tésen haladt egy ideig. Midőn ezt megállapítottam, arra gondoltam, hogy jegyzeteket csinálok. Bizonyos érthető, foglalkozásbeli csa­lódással vettem tudomásul, hogy jó­formán semmi sem történt. Egy kocsi felborult, kettő kisiklott, a pálya meg­rongálódott. Hát ez csak mindennapos eset. Nem ? Egy asszonyt összevagdaltak az üveg­szilánkok, egy fékerőnek a lába tört el, vagy csak kificamodott, nem le­hetett megállapítani. Sokan véreztek és jajgattak, de haláleset nem történt. Nagyobb volt az ijedtség és a lárma, mint a vasúti katasztrófa, pardon, nem is katasztrófa, csak szimpla a baleset. Mi akadályozta meg a katasztrófát? Egy hivatalnok magyarázza: a pá­lyaőr mentette meg az utasok életét és akadályozta meg a borzalmasnak induló katasztrófát. A pályaőr tudta, hogy rossz a váltó. Az állomás bejá­ratánál vészjelzővel figyelmeztette a robogó vonat mozdonyvezetőjét és személyzetét a veszélyre. Ez ment volna is simán, de a vonat végén is volt egy mozdony, melynek a vezetője szintén észrevette a vészjelt és fékezett, így aztán nem préselte a vonatot pozdor­­jává a két mozdony! Midőn ezt hallottam, egy kissé meg­borzadtam és megráztam a pályaőr jobbját. Becsületes, kötelességtudó em­ber. Megérdemli, hogy kitüntessék. Sajnos, a nevét már elfelejtettem. Négy órát vesztegeltünk itt. Először úgy volt, hogy az utánunk jövő ex­pressz és személyvonat utasai csak át­szállással fognak tovább utazni, de mire Brassóból megérkezett a segély­vonat, a pályát kijavították. Felsőbb intézkedésre a veszteglő két vonat kö­zül a menetrend ellenére a személy­­vonatot engedték először át a Mátéi Besarabie-i állomáson. Simán ment a dolog, a kritikus váltónál egy nagy zökkenés de a személyvonat áthaladt a veszélyes ponton. Most már erre ültünk fel, mert va­lóra vállt a példaszó, hogy néha az utolsókból lesznek az elsők. A meg­sérült gyors az állomáson maradt, az express még nem mert elindulni A Bukarestből legutoljára elindult sze­mélyvonat tehát megelőzte gyorsabb kollégáit. Brassóban hallottuk a je­lentést, hogy a Mátéi Besarabiei állo­máson, ugyanazon a helyen, ahol a gyors elvágódott és a személyvonat szerencsésen átevickélt — az express ugyancsak kisiklott. Négy szerelvény fordult fel, habár a legnagyobb óva­tossággal igyekeztek át a veszélyes területen. Amint értesültünk kisebb sebesüléseken kívül a második kisik­lásnál sem történt komolyabb baj. Sőt az express kicserélt vagonokkal Segesváron utat is ért és este hat órakor hat órai késéssel megérkezett Kolozsvárra. A szerencsés személyvo­natunk is Kolozsváron volt nyolc órakor. A jövőben csak személyvo­nattal utazom. (Hős) 3. oldal Felmentettél­ a monopól-cug csempészésénél vádalt Heres Suschit Kolozsvár. (Az Ellenzék tudósítójá­tól.) Az elmúlt évben a kolozsvári rendőrség egy úgynevezett „jó fogást* csinált. Több heti előzetes nyomozás után megállapították, hogy a kolozs­vári dohánygyárból nagymennyiségű cigarettát és cigarettapapírt csempész­nek ki és ezeket a kicsempészett áru­kat Sch­wartz­ Jenő kereskedő és társai vásárolták meg és azokat tovább áru­sították. A rendőrség megállapítása után a vámhivatal jövedéki kihágás miatt eljárást indított azok ellen a ke­reskedők ellen, akik a kicsempészett monopol-cikkekből vásároltak s őket összesen 650 ezer lej pénzbírsággal büntette meg. A jövedéki bírság ellen a kereske­dők a kolozsvári törvényszékhez ad­tak be felebbezést. Felebbezésükben azt állították, hogy ők legális uton ju­tottak mindazokhoz a monopolcikkek­hez, cigarettákhoz és szivarkapapír­­hoz, melyet a rendőrség a lefolytatott házkutatás során náluk megtalált és bűnjelként le is foglalt. Véleményük szerint semmi kihágást nem követtek el, annál kevésbé bűncselekményt és a vámhatóság határozatának meg­semmisítését kérték. Az érdekes ügyben a kolozsvári törvényszék elvi jelentőségű ítéletet hozott. A tárgyaláson a bíróság ala­posan áttanulmányozta az ál­tólagos jövedéki kihágásra vonatkozó aktákat és jegyzőkönyvi vallomásokat, de ki­hallgatták a vádlottakat is s az ira­tokból és vallomásokból az derült ki, hogy az a cigaretta és cigaretta­papír mennyiség, amely náluk volt, nem lo­pás, vagy csempészés útján jutott hozzájuk, hanem ahhoz úgy jutottak hogy egyes dohánygyári tiszt­viselők dohány, cigaretta és cigarettapapír járandóságukat nekik eladták. A bíróság megállapította, hogy a tiszt­viselőknek ehhez joguk volt, viszont Schwartz Jenőnek és társainak joga volt ahhoz, hogy azt megvásárolja és el is adja s igy semmilyen bűncse­lekményt vagy kihágást nem követtek el s ezen az alapon a törvényszék a vámhatóság határozatát megsemmi­sítve, az eljárást valamennyiük ellen megszüntette.

Next