Ellenzék, 1928. április (49. évfolyam, 75-97. szám)

1928-04-16 / 87. szám

14. oldal ELLENZÉK A RÉGI KOLOZSVÁR írta : Gyalui Farkas Félszázad előtt — Emlékirataimból — . . . Ebben az esztendőben (1878.) nevezetes világtörténelmi esemény volt az orosz—török háború. Emlékszem, mennyire rokonszenveztünk a törökök­kel, mennyire kívántuk győzelmüket. Látom a kivilágítást, amelyet csináltak Ozmán basa plevnai győzelmének hí­rére. Mi diákok, szívesen mentünk volna az oroszokra, annyira lelkesed­tünk a törökért. Hiábavaló volt, det pedig a história pár évtized múlva a mi fiatal szívünk ösztönszerű érzésé­nek adott igazat. Sok minden máskép történt volna, ha Európa akkor nem nézi tétlenül velünk együtt az orosz támadást. Évtizedek múltán, mikor Ugrón Gábor és Bartha Miklós sze­mélyes ismeretségével és jóindulatával dicsekedhettem, beszélgettem egy este Bartha Miklóssal az úgynevezett Ugron­­féle székely puccsról. Ugrón Gábor egy pár ezer főből álló székely csapa­tot toborzott össze, mellyel hátba akarta támadni s elvágni az oroszok étappe-vonalát. Minthogy az oroszok nem is számíthattak arra, hogy sem­leges, román területen elvágják élel­mezési vonalukat, Ugronék csapata nagy zavart okozott volna, azonban korán rájöttek a dologra. A hírt elsőb­ben is angol lapok tudatták : magyar ember nem tud konspirálni, a székely atyafiak, úgy látszik, kifecsegték a dol­got s a kormány elfogatási parancsot adott ki Ugron Gábor ellen, sőt Bartha Miklós ellen is, aki nekem a követ­kező kis történetet beszélte el Bethlen Gáborról, az E. M. K. E. későbbi elnökéről, akkor főispánról: Ugrón külföldre menekült, Bartha is el akart utazni s egy vasúti állomáson éppen menekülése közben, fejébe hú­zott kalappal vacsoráit valamit, amikor melléje telepedett gróf Bethlen Gábor, akihez, mint főispánhoz, szintén meg­érkezett a rendelet, hogy megyéje te­rületén fogassa el Ugront és Barthát, ha szem elé kerülnének. Bartha Miklós nem csekély aggo­dalommal nyelte le vacsorája utolsó falatait, s azután kisurrant a perronra, amelynek egyik sarkában húzódott meg, várva a vonat indulását. Pár pillanat múlva mellette állott Bethlen Gábor gróf. A gróf feléje hajlik, s halkan kérdi tőle: — Hova? Bartha Miklós vagy zavarában, vagy pedig látván, hogy úgyis mindegy, egész őszintén megmondta: — Gödöllőre akarok, egyik roko­nomhoz menni. Bethlen Gábor gróf ránéz, s komo­lyan szól: — Nem elég messze ! Egy vonaton utaztak Pestre s más­nap a pártkörben ez jellemezte a vi­szonyokat s a helyzetet. Tisza Kálmán szemrehányást tett Bethlen Gábor grófnak, hogy a pályaudvaron miért nem fogatta el Barthát, akivel — mint hozzáérkezett titkos följelentésből tudja — Bethlen Gábor találkozott, s a pályaudvaron beszélgetett vele. Amire a talpig gentleman, igazi főúr, Bethlen Gábor, szokása szerint jobb oldalra görbítve száját, odaszólt: -- Nem vagyok zsandár. Én főispán vagyok. Bartha Miklós ugyanakkor azt mondta el nekem, hogy a fegyvereket erre a vállalkozásra a bécsi arzenálból kapták Albert főherceg útján. * Szüleim kis zsindely fedelű házukat (a Külkőzáp­ utcában) lerom­boltatva, újjá­építették, magunk pedig szembe költöztünk Havasi István nevű öreg rendőrnek házába. Előbb még el kell mondanom, hogy milyen aggodalmat állottunk ki mi a házért két év előtt. 1876 április 22-én délután a Köves­­pád nevű mezőrészen (egy terraszon Kolozsvár északi részén) sétáltam, mely magasan fekszik a Külközép-utca háta mögött s onnan a város látszik. Egy­szerre, amint a város tornya felé né­zek, nagy lángtengert látok, úgy, hogy ijedtemben elszédülve leültem. Feltá­­pászkodva hazarohantam, az egész város magánkívül volt rémületében, a harangokat a tűzoltó őrtorony riasztó harangszava után minden toronyban félreverték, akkor dühöngött a hires szappan-utcai tűz. Egy Szappan-utcában lakó szabó cselédje téglázott az udvaron s egy szikrától lángra lobbant egy mellék épü­let. A tűz rettenetes gyorsasággal ter­jedt, szél volt, szárazság volt, víz­hiány, gyenge tűzoltóság, egész utca­sorok égtek le, a tűzoltó laktanya, maga a tűzoltó őrtorony leégett. Azt sem tudták, hol, mit mentsenek, a kimentett s összehalmozott bútor is meggyuladt helyenként. A város több oldalán támadt tűz s mi otthon halá­los aggodalommal féltünk attól, hogy zsindely fedeles kis házunk porrá ég. A gondviselés megkímélt a kartól, de nagyon sok család jutott akkor koldus botra. A tűzoltóságot aztán reorgani­zálták. Az apám már akkor elhatá­rozta, hogy ahogy teheti, a kis házat újból építteti. Két év múlva építette fel nagy gonddal, szép tégla­ház volt, bádoggal fedve. Ekkoriban már nagy barátja voltam a könyveknek. Nem­csak olvasni szerettem, hanem gyűj­teni is. Ideiglenes lakásunkban, a szomszédban egy fáskamara féle ren­­delkezésemre állott. Ezt kitakaríttattam, egy pár polcot állítottam bele, összes könyveimet, köztük néhány árjegyzé­ket is, amelyeket Pestről kaptunk, szép rendben felállítottam, azt hiszem le is írtam a címüket s a fabódé ajtajára kívül cédulát ragasztottam, nagy be­tűkkel oda írva: könyvtár Nem is sejtettem, nem is képzeltem, hogy valaha ez lesz e rendeltetésem, hogy szüleim vágyát, hogy orvos le­gyek, nem teljesítve, könyvtárhoz ke­rülök, igazi nagy könyvtárhoz. * Akkoriban indultak meg Mehner Vil­mos nevű pesti cég vállalatában kol­portázs által terjesztett füzetes regé­nyek. Utazó ügynökök járták be az egész országot és elég silány rémre­gényeket kezdtek árusítani füzetenként — azt hiszem 3 vagy 4 íves — füze­tenként 25 krajcárért; a hegyibe a re­gény felének megvásárlása után, egy jutalomképet ígértek, s a végén még egy jutalomképet, vagy egy órát, fali órát, csekély egy pár forint ráfizetéssel, amelynél többet azonban a jutalmak maguk sem értek. Ez az új ötlet, a kolportázs, vagyont, nagy vagyont hozott Mehnernek. Ol­vastam „Mariella a gályarab leánya“ című regényt. Mohón faltam a fran­ciából átgyúrt rémregényt. Legtöbbet ért Dumas Sándornak „Gróf Monte- Cristo“ címü regénye, amelyre anyám abonált s melyet két hetenként kap­tunk füzetekben. Ez már óriási hatást tett lelkemre. A Napoleon bukása utáni Bourbon-világ rajzának eleven képe mélyen bevésődött lelkem­be. Az Ifi­­várban elzárt Dantel Ödön, a szegény tengerész, aki tömlöcében megismer­kedik Farié abbéval, s az neki mérhe­tetlen kincseket fedez fel, majd midőn az abbé, aki rabtársát nyelvekre és tudományokra is tanítja, meghal, Dan­tes bevarrja magát a tengerbe való dobásra előkészített halott takarójába, s őt dobják le a zivataros tengerbe, megmenekül, mint Monte Christo grófja lép a világba s mérhetetlen kincsével rettenetes bosszút áll azokon, akik igazságtalanul üldözték, mély lázas ér­deklődéssel olvastam. Mennyire bá­multam gazdagsága hatalmát. Külö­nösen mesésnek, sőt hihetetlennek tűnt fel előttem az,­­ hogy Monte Christo 49. év, 87 szám. SE& SR KOROnállflK KORORftSfl az hogy Komjdíszegfey Lajos nKOBORfln [| 17ERDÉGLŐ ÉTTERIRÉBER | (Cluj, Calea Victoriei 49 sz.) a híres emesvári Casino sop már kapható!­­! gróf megnyomott a falon egy gombot s erre megjelent szolgája. Ennek a regénynek egy folytatása is van, me­lyet Le Prince írt, elme „A holt kéz“. Nekem nem volt elég az a könyv, mit az iskolából kölcsön kaptunk, s kivált a vakációkon előfizettem Marcinkiewich Marcell kölcsönkönyvtárában, amely később Márton Kálmán könyvkeres­kedő, s jelenleg azt hiszem, Gibbon­könyvkereskedő tulajdonába ment át. Sok francia regény között ezt a foly­tatást is olvastam, rémes regény, min­denkit megölnek benne. Jól emlékszem egy olvasó kritikájára, aki az általam használt könyvtári példány utolsó lap­jára rá írta: „Kár, hogy a szerző nem vett egy kötetet, s magát is nem akasz­totta fel“. 1897-ben, mikor Londonban voltam, az Alhambra színházban Monte Christo nevű ballettet hirdettek, természetesen megnéztem. Azt hiszem, dramatizálták is a témát, éppen most (1916) egy­két éve a regényt új kiadásban adta ki magyarul Singer és Wolfner. Sokat olvastam, Jókai maradt foly­ton kedves íróm, de Verne Gyula, a maga pompás utazási könyveivel, ne­kem is, mint annyi más gyereknek, egyik legkedvesebb írómmá vált. „20 ezer mértföld a tenger alatti ama re­génye, melyet K. Papp Miklós által Kolozsvárt szerkesztett­­Száz elbeszé­lés és kaland“ című vállalatban olvas­tam, a legszebb s a legérdekfeszítőbb regények egyike, s nekem is fölkeltette vágyamat a távoli tájak megismerésére. Verne a hatvanas évek elején írta ezt a regényét, amikor a villanyosság még csak arra szolgált, hogy iskolába mu­tassák be erejét, meg távírási célokra — és ő a regényíró fantáziájában megkonstruálta a Nautilust, a villa­nyosság által mozgatott tengeralatti hajót, amelyet később éppen az ő ha­zája valósított meg. Az írónak olyan intuíciója ez, melyre többször van példa az irodalomban, Jókai a repülő­gépet és a röntgen­sugarakat jósolta meg. A legjobb söröket gyártja az Ursus'-sörflydr Részvénytársaság KOLOZSVÁR (monostor)­­ ♦ Ф ♦ ♦ * ♦ Ф Ф Ф # Ф ♦ ♦ Eredeti 1­.Я.У. golyóscsappá acélMI csiplö­­gépsK Pszszsin­Erc IstierefejtiHészulék­eklid. Traktorok, Dieselmotorok Rendkívül kedvező fizetési feltételek „EGORGIRIIt“ Kereskedelmi és Ipari R. T. Oradea, Piața Elhal Viteazul 1. # ❖ Ф

Next