Ellenzék, 1934. október (55. évfolyam, 225-250. szám)

1934-10-02 / 225. szám

2 ELLENZÉK Erdélyi tehetségek az Isten háta mögött Kolozsvári egyetemi hallgatók be­járták a nyáron gyalogszerrel Er­délyt. Egyikük sorra látogatta a székely faluk „híres“ embereit. Látogatásairól, benyomásairól érde­kes cikkekben számol be az Ellen­zék olvasóinak.­­KOLOZSVÁR, szeptember. Jó lenne egy­szer elindulni és Erdély minden egyes falujá­ban felkeresni a falu híres emberét. Sok, is­meretlenül, magába zárkózottan élő értékes emberét fedezhetnék fel népünknek. Mert a néha önérzetesen, máskor fájdalmasan hangoz­tatott szólam igenis igaz: Erdély magyarjai között rengeteg őstehetség volt, van, de kal­lódott és kallódik el ma is. Jó lenne tudo­mást szerezni, írni, beszélni róluk, törődni a sorsukkal és belevinni népünk szélesebb réte­geinek tudatába, hogy mennyi értékes ember van. Nem elég ma egy egyszerű szólammal elintézni ezt. Életszükség, hogy neveket és falukat említsünk meg­, melyekre büszkék le­hetünk. Az erdélyi magyarságnak igen nagy szüksége van a jelenlegi körülmények között őserőibe vetett hitére, önbizalmára és főként arra, hogy fajtánk kitermelt értékeinek tudata áthassa és szorosabbra kapcsolja össze az egy­re jobban szétszóródó nyájat. Pár név következik. Közöttük van olyan is, akit már többen ismernek a lapok hasábjai­ról. De nem árt pár szót szólani róluk, idő­ről-időre jó legalább annyit tudni róluk, hogy még élnek, dolgoznak. Dobos Sándor SZOVÁTA: Akik az idén itt megfordultak, bizonyára meglepetve fedezték fel a Bernády­­villa művészi kivitelű székelyes kapuzatát és a vele szemben felállított kiskaput, melyeket dr. Bernády György állíttatott, amint a kapu­zat felirata mondja: Hetven év emlékezetére (1864—1934). Bár a faragás motívumai nem kimondottan és kizárólagosan székely nép­művészetiek, de a munka végtelen finomsága már magában is a legnagyobb figyelemre és csodálatra méltó. Egy kis keresgélés után a szakállszántó belső falán megtaláljuk a kapu­­készítő mesterek neveit: Duka Lajos, Simó György, Sáry Jenő, Dobos Sándor, Bocskay Vince, Domokos Tamás és Domokos Márton. Amint a tó felé megyünk, a tótól nem messze hatalmas barna fakeresztet fedezünk fel az út szélén. Krisztus nincs rajta. Diszí­­tése azonban azonnal elárulja, hogy a Bernády székely kapuját készítő mesterek egyikének a munkája lehet. A kereszt felirata pedig még inkább növeli az ismeretlen faragóművész iránti érdeklődésünket. A felirat így szól: Ti neveztek engem Mesternek és nem kér­deztek engem Ti neveztek engem Világosságnak és nem láttok engem Ti neveztek engem Útnak és nem jártak engem Ti neveztek engem életnek és nem kerestek engem Ti neveztek engem Bölcsnek és nem követ­tek engem Ti neveztek engem Irgalmasnak és nem bíztok bennem Ti neveztek engem Igazságnak és nem fél­­tek engem HA EGYSZER ÖRÖKRE ELVESZTEK NE OKOZZATOK ENGEM 1933 — Vájjon ki lehet a kapukészítő nyolc mes­ter közül az, akinek leginkább fel lehet fedez­ni a keze munkáját a kapun s akinek a ke­­resztje,­­mint valami végtelenül komoly figyel­meztetés, itt áll a világhírű fürdő gondtalanul szórakozó közönségének szeme előtt? Kérdezősködésünknek hamar megvan az eredménye. A kapu és kereszt faragó mestere Dobos Sándor. A közönséges széket jobban megfizetik Egyszerű székely ember. Egészen zavarban van, amikor elmondom, hogy miért jöttünk. De aztán megérzi, hogy testvéri érdeklődés vitt hozzá és lassan beszélni kezd magáról. Már gyermek­korában szeretett faragni. Az elemi elvégzése után a marosvásárhelyi ipari szakiskolában volt négy évig. Éppen Pestre készült, hogy továb tanuljon, de kitört a há­ború és Pest helyett hazajött Szovátára. Bú­torasztalos lett. Megházasodott. Egymás után jöttek a gyermekek. Az élet egyre nehezebb lett. Szeret faragni, de — ami a kenyérkere­setet illeti — a közönséges széket, asztalt vagy szekrényt jobban megfizetik, mint az aprólékos faragásos munkát, amely aránytala­nul több időt vesz igénybe. És nem is jön, hogy mindig faragjon. Vannak pillanatai, ami­kor játszva sikerül megoldania a legnehezebb díszítési feladatokat, máskor viszont hiába kínlódik órákhosszat, nem megy. A mintákat maga tervezi, de nagyon érzi a hiányát olyan könyvnek vagy folyóiratnak, ahonnan már egyet-mást tanulhatna, mert mindig új mintákat kitalálni meglehetősen nehéz. A Bernády-kapu mintáit is maga ter­vezte, de a méltóságos úrral részletesen meg­tárgyaltak mindent és csak azután fogott , de megfizették és szívesen is dolgozott rajta. A keresztet a tavaly állította fel és most Krisztust készül faragni rá. Maga is kiváncsi, munkához. Sok munkája volt a kapuzaton, hogy várjon sikerül-e, mert eddig még nem faragott emberalakot. Az adó, amely van és a műszaki lap, ami nincs már kész, vagy félig kész munkát és egy sereg rajzot tesz elénk. Egészen meglep vo­nalainak finomsága, faragott virágainak köny­­nyedsége, művésziessége. Valami egészen kis emléktárgyat kérünk tőle. Négyszögletű kis deszkalapon elkezdett pár falevelet farag ki gyorsan. Élvezet nézni a gyorsan kialakuló leveleken dolgozó két kezet. Közben beszél és minduntalan vissza­­tér arra a két dologra, mely úgy látszik a leg­inkább foglalkoztatja: az adóra, melyet alig tud fizetni és a műszaki lapra, amely olyan jól fogna. Elkészül az emléktárgyacska. A hátsó lapjára még a monogramját is bevési. Az együtt töltött óra után meleg kézszorí­­tással búcsúzunk el tőle, megköszönjük az emléktárgyat és megígérjük, hogy ha egy év múlva megint erre járunk, megnézzük az addigra bizonyosan elkészülő Krisztust a für­dőn felállított komor kereszten. Medvék és bivalyok szobrásza MAKKFALVA. Vass Áronról sokat írtak, sokat emlegetik. A felfedezett tehetségek sze­rencsés csoportjába tartozik. Erre a harisnyás székely szobrászra méltán büszke lehet az er­délyi magyarság. Igaz, hogy a büszkeség he­lyett jobb lett volna annak idején iskoláz­tatni, képeztetni, külföldön járatni, hogy ne apró csecsebecsék meg százszor-ezerszer ugyan olyan alakban elkészített állatszobrok, hanem nagyértékű, a nemzet közkincsét képező ér­tékes alkotások kerüljenek ki a kezéből. Látszik rajta, hogy sok látogatója van, sok újságíróval volt már dolga, sok alkalma volt már magáról beszélni és magáról olvasni. Csak úgy dobálózik az ilyen kifejezésekkel, mint: „az embernek vagy van ihlete, vagy nincs...“, „a felső tízezer, aki vásárlóképes...“, a sze­gény alsó százezer ...“ stb. és közben elvétve egy-egy helytelenül használt idegen szó. Természetes, hogy mindez egy szemernyit sem szállítja : a Vass Áron kétségbevonha­tatlan művészi értékét. Legfeljebb sajnálni le­het, hogy a székely harisnyával és a bő ing­ujjal együtt nem őrizte meg nyelvjárásának egyszerű, zamatos és az emberi lélek szem­pontjából értékesebb kifejezéseit. Bevezet a házba. A konyhában a sütőke­mence tetején egymás mellett áll a sok kis száradó agyagszobor és szoborcsoport. Feles­leges ugyanazokat a dicsérő szavakat elismé­telni, amiket már eddig elmondtak és meg­írtak róla. Csak ennyit: minden alakja — legyen ember vagy állat — tele van élettel, erővel, érzelemmel. Mindenik arról tesz bi­zonyságot, hogy természetétől fogva éles meg­figyelő képességű és alapos anatómiai ismere­tekkel rendelkező művész előtt állunk. A fiú is szobrász lesz Alkotásai közül a legismertebbek leszedett fejű bivalyai és cammogó medvéi, melyeket tömegesen készit. De vannak más tárgyú szob­rai is, melyek közül a leginkább egy seges­vári lakatosmester sírjára tervezett, kalapácsa nyelére támaszkodó fáradtarcú kovács tetszik. Nagy hálával emlékezik meg Bethlen Má­ria grófnőről, aki szobrocskáinak a piacra juttatásáról gondoskodik. Büszkén beszél a fiacskájáról is, akiben máris jelentkezik az ügyeskezű szobrász. Éppen búcsúzunk Vass Árontól, amikor egy kisfiú vágtat végig az udvaron. Odahívja hozzánk: a fia. A gyermeknek mind a két marka tele van homokkal és egy pillanatig mérlegeli a homok és az illendő kézfogás ér­tékét, aztán szétnyitja az ujjait, a homok a földre hull, a nadrágja szárához törli s aztán idenyujtja a kezét, mely nagykorában talán éppen olyan finom, keskenyujju lesz, mint az apjáé. De vájjon benne sem lesz meg a maga­sabbra törekvés, hogy több legyen, mint egy­szerű, iparszerűen szobrászkodó és soha a maga teljes nagyságában meg nem nyilatkozó tehetség? Nagy Géza. 1931 ortóFBr 2. I Select - MozgófADIflf A Select - Mozgó csodás kiállítása film 1 1 Főszerepben fantasztikus revü - számokkal, nagy-Főszerepben­­ DOLORES DEL RIOszerű zenével, közismert slágerekkelFRED DITOIRE! ! HÉTFALUSI CSÁNGÓK KÖZÖTT. Kossuth Lajos holttestét csángó szőttes takarta Hogy lett a csengőből — csángó HÉTFALU. (Az Ellenzék tudósít­ójától.) A csán­gók földje. Valahogy u­gy vagyunk ez­zel a kifejezéssel, hogy mindnyájan ismer­jük. Tudjuk, hogy a csángók élnek, dolgoz­nak és imádék­oznak. Tudjuk nagyjában, hogy hol élnek, milyen a ruházatuk, a szokásuk, de ha valaiki komolyabban megkérdezi tő­­lün­k, hogy k­ik is tulajdon­képen a csángók, itt folypitt a tudományunk. — A mészkő és komgilomenárium­bóll megépített fenséges Nagy­kőhavas aljában terül el a hét csángó köz­ség: Brassó fel­ől kiindulva Bácsfalu, Tü­r­­ikös, Cser­nátfalu, Hosszufalu, Tatrang, Zaj­­zon és Püinkerec. Érdekes történetemmel­, színes ,népművészettel és sokait mondó szo­ciológia vall. Kiik is a csángók? A csángó szó, talán ép­pen a csángók, sajátságos ételük jellemzés­é­vel, átjött a magyar nyelv használatiba s olyan magyar testvért jelent, a­ki idegen kör­nyezetben verejtékezik a mindennapi kenyér­ért. Azonban már előbb meg voltak a csán­gók s csak azután született meg a csángó szónak ez az átvitt értelmezése. Féltve őr­zött oklevelük a csángókat, mint székely ha­tárőröket emlegetik már a XII. századból, Iklik a Tömösi szorost oltalmazták a tatárok ellen. Szó szerint így: „Sándor István neje, Erzsébet, Tekintetes Béla király idejében 200 fegyverest veze­tett a szorosak vidékére s azt az ellenség­től megtisztítva a Kőmező földjével együtt fiának adta át­. Ezek a raj vonnilban felállított, sikvidlélkű­ őr­­községek több történelmi adat szerint csen­gővel értesítették egymást az ellenség köze­­li ledijéről vagy valami részről. Ebben külön­böztek a szármarás, dolbverő (Feldoboly, Ú1­ ,dorboly) vagy a hegyek között divatos vész­­tüű­zes emberi településtől. A csengőt még napjainkban is több, tiszta csángó helyen egy A-hoz hasonló betűvel csángónak mond­ják háromszákitesesű­, m­init gya­kran hallható Szentgyörgy környékén kedves ajkakról a nem né­mi-nak. Hogy a hátfalú sí csángók: valóban magya­rok, bizonyítja sok székely családnevek: Bar­talics, Benedek, Csilka, Gyárfás, Székely és igy tovább. Határában levő dűlő és helyne­vek imimd-mind magyarok: ördögibérc, Ör­dögivölgy, Jánosdomib, Csukás, Komlós, Pasp­­bérce, Szárazszümös, Kénhegy, Hagymás­, hogy csak a nagyobbakat soroljuk fel. Könyvet csal ki az ember szeméből napjainiklban az a hű nagajsz­kodás, amellyel most i­s odaadó buzgósággal ápolják féltet­teimziettségü­ket s milyen hűséggel vállalják kisebbségi életün­kt minden becsületes kötelezettttségét. Az ékes csángó bútorokkal díszített szobáiban, a csán­gók Petőfi Sándorjának, Zajzomi Rab Ist­vánnak a ki­pe alatt Olvastam a következő intelmet, amely minden nap köszönti a dol­gos család tagjait: Féljed az Istent! Ápold a múlt időik emlékét! Szeresd embertestvéredet! S tartsd meg híven Csángó őseid nyelvét és hitét! A környező román és szász nép testvéreik­nek átadtak és tőlük átvettek sok hasznos szokást, ismeretet, így ruházatukat is méltán­­ erdélyi bék­eruhának lehet mii­nősíteni, mert s mindenféle gyűlölködés nélkül megfér ben- s­zűk a székhettű, romáii és szász néprajzi sziép- s­ség. Honszerellmüket jellemezte az a példa,­­ hogy Kossuth Lajos holttestét Hétfalu kéré­sére S. Bereczky Anna csángóasszony által font és szőtt fehérneműiben hantolták el. Nagy fiai között szerepel Zajzolni Rab István, a költő, Istók János szobrászművész és K. Molnár Viktor­­közoktatásügyi államtitkár is. L. L. gást, mint a „Mosolygók Szövetségét“ és neme­sebb célt, mint amilyent ez a társaság maga elé tűzött: hogy minden bajnak és szomorúságnak vidám nevetéssel törje ki a nyakát s a felhi­­vánkozó keserű könnyekre a mosoly szivárvá­nyát varázsolja. Magyarul ez annyit jelentene, hogy „elég nagy a feje, búsuljon a ló“. Ohio állam egy kicsit messze esik tőlünk és valószí­nűleg ennek tudható be, hogy az ott székelő mosolygó társulatnak érdeklődő figyelme ránk is még nem terjedt ki. Különben eddig már pél­daképpen mutatta volna be a nagyvilágnak a mi paradicsomi országunkat, melyben minden intéz­kedés, minden mozzanat a mosoly jegyében tör­ténik; a nyomorúságok sebét, a kiáltó igazság­talanságokat kizárólag csak mosollyal gyógyit­­gatják és szüntetik meg. — A miniszter kéré­sedre és panaszodra mosolyogva igér. Az egyetemi tanárok mosolyognak, mert ők ezután is viselhetnek annyi hivatalt, amennyi tetszik; az interimárbizottságokra sem foghatjuk rá, hogy szomorkodnának, mert addig ül­nek hivatalukban, amíg meg nem unják. Már­pedig mikor unalmas egy ilyen jövedelmező szórakozás? — A vizsgáztató professzorok mosolyogva kér­deznek, a vizsgázókat pedig valósággal kacagó görcs fogja el. Mosolyogva zárnak be régi isko­lákat és nyitnak meg újakat. Ilyenkor még An­­gelescu betonarcát is meglágyítja a derű incsel­kedő tündére. Markukba röhögnek a panamázók és mosolyog a kincstár a külföldi hitelezőkkel együtt, mert nekik is maradt valami. Mosolyog­nak a szülők, mert megmenekülnek a taníttatás gondjától és mosolyognak a facér iparosok, mert nem szór­ítja őket az adóprés. Sőt újab­ban már nemcsak az elevenek, de még a halot­tak is mosolyognak, azon, hogy­­ már nem élnek.• NEM RÉGEN beszélgettem egy előkelő, nagy­tekintélyű asszonnyal a testet-lelket kiforgató női piperéről s ajánlottam neki, hogy vegye a bátorságot egy forradalmi cselekedetre, ezután jelenjen meg szépítő pótlékok nélkül, őnagy­­sága sajnálni való megdöbbenéssel adta tudtom­ra, hogy ez lehetetlen kívánság. Képzeljem el, hogy a társaságban hogyan fogadnának egy olyan nőt, akin a ruháján kívül­­ semmi sincs. Meg aztán ha a nő nem „ápolja“ a testét, teljesen el­veszti hódító erejét a férfiakkal szemben. — Lám, amiről az egyébként megértő úrnő álmodni sem mert, akadt egy vakmerő finnországi csitri lány, egy szöszke gyerek, aki nemcsak egy zárt társaságban, hanem az egész világ előtt csele­kedte meg a lehetetlent: púder és rúzs nélkül állott a legszigorúbb vizsgabizottság elé. És az eredmény: mi is Európa lett belőle! Nem erősí­tem, hogy ő lett volna a legszebb a jelöltek kö­zött. Lehet, hogy volt közöttük olyan, aki sza­bályosabb termettel, igézőbb szemekkel, meg­­ejtőbb mozdulatokkal rendelkezett, mint a győz­tes, de mindezt eltakarta a festék és kenőcs. Ez a kirívó különbség okozhatta a bizottság szokat­lan döntését, mellyel az Úristen púderjének és rúzsának elsőséget adott a jól jövedelmező pi­pere-gyárak drága szerszámai fölött. Mert előbb­­utóbb mégis csak oda kerülünk ki — amit ismé­telten nem győzök eléggé hangoztatni — hogy az igazi férfi, igazi értéket csak a lisztnélküli hamvasságban, a természetes női szépségben ta­lálhat. Aminthogy valódi értéke és hódító ereje csak az olyannak van, akinek erről­­ halvány fogalma sincs. Éppen azért nem hagyok fel a reménnyel, hogy valamikor gyeplőt vetnek a most teljes erejében tomboló kendőzési őrületre. Omikron. RACHMANOVA: A bécsi tejesasszony A világhírű trilógia 3-ik befejező kötete. Első kötete: „Szerelem, cseka, halál“ — „Há­zasság a vörös viharban“. Minden kötet pu­ha egész bőrkötésben, hófehér papíron, gyö­nyörű nyomásban, mégis csak 150 lejért kap­ható ez Ellenzék könyvosztályába­n, Kolozsvár —Főtér. A sorozatban megjelent többi köte­tek hasonló kiállításban és arért: Rolland: A hírnök. Wells: Egy test, skrét lélek. Mauriac: Viperafészek. Goetel: Napról-napra.

Next