Előörs - Szabadság, 1932 (5. évfolyam, 1-44. szám)
1932-01-10 / 1-2. szám
2 rendező kihasználatlan hatalmára mutat rá H. G. Wells akkor, amikor panaszolja, hogy idáig túl sokat bíztunk a véletlenre, s az észszerűség és célszerűség mérnöki elve jelentkezik abban a lassan térthódító igazságban, hogy az eszmei és dialektikai handa-banda orgiái után a szervezési és szervességi elvet, módszereket, s a különböző organizációk felsőbb összehangolásában rejlő erőket kell a társadalom újjárendezése és a társadalom újjáépítése szolgálatába állítani. Éppenséggel nem csodálnivaló tehát, hogy bár Franciaország tudta magát idáig legjobban kivonni a gazdasági, politikai és eszmei világválság gyötrelmeiből és betegségeiből, mégis a francia nemzet ifjúsága áll — a politikai racionalizmus őshazájában — a racionalista és szervezési gondolat diadalútjának élére, hirdetvén és követelvén Európa s az emberi társadalom számára az eddiginél sokkal észszerűbb, azaz sokkal természetesebb, a természeti erőkkel s az emberi haladás törvényeivel jobban összehangolódó berendezkedést. Ennek az új, friss ütemű, ötletes fiatal francia racionalizmusnak, a nemzeti és nemzetközi tervszerűség, a nemzeti tervgazdálkodásnak és egy világpolitikai terv nélkülözhetetlenségének harcos előőrse a francia ifjúság „Plans” című rendkívül érdekes és értékes havi folyóirata. E Plans decemberi számában Hubert Lagardelle Supercapitalisme címen ír mélyen szántó vezércikket, melyben éles bírálatot gyakorol a „prosperitá” germán-jenki mítosza és e prosperité tökéletlenségei fölött, melyeket e pár szóban foglal össze: „Észnélküli produktivizmus, végzetes és kérlelhetetlen”. Ebben az „ész nélkül", minden terv híján szűkölködő termelési mohóságban, melyet, szerinte, a németek és jenkik zúdítottak elsősorban a világa, látja Lagardelle a mai világválság egyik legfőbb okozóját s keres ellene az állam- és társadalomszervezeti gyógyszereket. Ezeket írja többek között: „Ha egy megújhodott társadalom nem is teremhet teljes fegyverzettel a földből, az emberek egyszerű hívására, mégis láthatók már az intézmények, amelyek összeköthetik a régi világot az újjal. Az igazi emberhez való visszatérés, ami célja a most készülő átalakulásnak, magában foglalja mint előzetes feltételt ama társadalmi keretek megalapozását, ahol tevékenységét gyakorolhatja. Melyek ezek a keretek? A foglalkozás, a vidék, az állam.” S a továbbiakban kifejti, hogy a foglalkozási ágak szervezetei alkotják a természetes csontvázat — legelső bázisát — a kialakulóban levő nemzeti tervgazdálkodásnak. A második alapja az új rendnek a „vidék”, amely a természetes és autonóm területi tagozata kell, hogy legyen a mostani túlzott és észszerűtlen centralizmussal szemben az új társadalomnak. Ekként a termelés, csere és fogyasztás összehangolása elsősorban a hivatási szervezetek és a vidéki szerves fölépítésű gazdálkodás autonómiáiban kell történjék; a végső simítást aztán elvégzi az a korszerű állam, amelynek feladata az ellenőrzés, az adminisztráció és a gazdasági élet felső számvitele. Lagardelle nem politikainak mondja ezt az új államot, amelynek legfőbb hivatása volna, hogy gondoskodjék végső fokon a termelés és fogyasztás összhangjáról. De nyilvánvaló, hogy e politikaellenes gondolatban nagyfokú túlzás van. Szerintem éppenséggel nem összeegyeztethetlen a politikai gondolat azzal a gazdasági és szociális kiegyensúlyozó szereppel, amely a modern államra vár, sőt a parlamentarizmus alapprincipiuma is nagyon szépen összeegyeztehető azzal a testületi államgondolattal, amely például az új olasz fasiszta államban valósult meg, meggyőződésem szerint nem nagyon szerencsés túlzással és a demokrácia és parlamentarizmus szükségtelen félredobásával. Mindenesetre némi elégtétellel jegyezhetem meg, hogy Lagardelle hármas reorganizációs gondolata alapvetésében nagyon rokon azzal a tervvel, amelyet én Nemzeti Radikalizmusomban lefektettem. • Idtemaxa Ezek után tekintsünk körül kissé idehaza Az új Kállay Tibor. Kállay Tibor az inflációs időknek volt igen szerencsétlen kezű pénzügyminisztere. Éveken keresztül harcoltam az ő deflációs cégjegyzésű inflációs politikája ellen, amely csodálatos módon a deflációnak és inflációnak minden hátrányát ügyesen egyesíteni tudta Ez a Kállay Tibor azonban sokat láttott, sokat tapasztalt és sokat tanult azóta, hogy Bethlen István bizalmából kissé készületlenül vállalkozott nehéz időben a magyar pénzügyek vitelére. Annak idején mindenki tudta róla, hogy Teleszky János szuggesztiója alatt áll és baklövéseit minduntalan összefüggésbe hoztuk — hitem szerint nem minden alap nélkül — Teleszkynek, ennek az elpusztíthatatlan pénzügyi dalai lámának ósdi bölcsességével. Kállay Tibor a múlt év decemberében beszédet mondott Pallavicini György őrgróf beszámolóján Dombóvárott s egy új világ szükségleteit éreztetve szavaiban, a következőket mondotta: Nem lehet vitás, hogy a termelés eredményéből ma méltánytalanul keveset kap úgy a föld, mint a munka és indokolatlanul többet kap a tőkés azért, mert hiszen ugyanolyan összegű kamatért háromszor annyi gabonát vásárolhat, mint vásárolhatott akkor, amikor a kölcsöneit adta. A magyar közgazdaság terményekben ma is hajlandó ugyanannyit fizetni, mint régebben fizetett, de képtelen arra, hogy rá háríttassék az anyagbeszerzés megdrágulásának minden következménye. Itt méltányos megoldásra van szükség és ez az első osztozási probléma, amelynek rendezése nélkül a magyar gazdasági krízis meg nem oldható ... Ha már nem, teljesen tőlünk függ a megfelelő megoldások biztosítása a kamatkérdésben, úgy viszont teljesen a kormány felelősségére történik minden hatalmi beavatkozás az áraknak az alakulásába. Az árképződés a jövedelemelosztásnak legfontosabb tényezője. És legyünk tisztában azzal, hogy már maga a nacionalista gondolat, de különösen az államoknak jelenlegi fokozódó elzárkózása elkerülhetetlenné teszi a szabad árképződésbe és ezzel a nemzeti jövedelemelosztásba való hatalmi beavatkozásokat,. Klebelsberg Kunó gróf és Schiller „Harangöntés“-e. Klebelsberg Kuno gróf egyik legerősebb tartóoszlopa volt a Bethlen-rendszernek, mely egy kezdetlegesen értelmezett konzervatív politikát, 67-nek változatlan továbbvitelét erőltette a teljesen megváltozott viszonyok közé került, a régi valójából kiforgatott Dunavölgy környezetébe ékelt, kifosztott Csonkamagyarországra. Ugyanaz a Klebelsberg Kuno gróf újévi cikkében ilyen radikalizmusra merészkedik: „A régi ideológiák: kapitalizmus, kommunizmus és szocializmus elméleti és gyakorlati nehézségekkel küszködnek; új eszmerendszerek körvonalait pedig nem igen látjuk kibontakozni. Az emberiség megint egyszer olyan állapotba került, mikor politikában és gazdaságban nagy az eszmeszegénység, ami az ellentétek erejénél fogva különösen szembeszökik akkor, ha a technikai és orvosi és általában a természettudományok tüneményes eredményeivel vonunk párhuzamot. Mi az tehát, amit az emberiségnek az új esztendőtől várnia kell? Új termékeny és konstruktív eszméket a világpolitikában és világgazdaságban.” S mivel Klebelsberg grófnak ősi szokása, hogy minden gondolatát valamiféle német vonatkozáshoz ragasztja, cikkét ezekkel a — különben érdekes —mondatokkal fejezi be: „A harangöntés méltán ragadta el Sciller fantáziáját. Gyönyörűséges dolog is az, mikor a sistergő, folyékony érc mesteri kéznek engedelmeskedve, ömlik a formába, megkeményedik, csengő hangot ad. Az emberiség gondolkozásában és gyehennafüzében cseppfolyóssá vált megint sok minden s a föld várja a nagy harangöntő mestert, aki újra tökéletesebb formába tudja majd önteni.” Csetényi József: A hiányzó tőkét a nagyobb szervezettségben kell keresni. E hasábokon s a magyar képviselőházban is nem egyszer adtam kifejezést abbeli meggyőződésemnek, hogy nem lehet kibontakozás mai kétségbeesett helyzetünkből egy jobb és tökéletesebb értékszelekció nélkül. Groteszkebb és bűnösebb értékpazarlást nemzet és ország véghez nem vihetett a világhistóriában, mint amit szerencsétlen nemzetünk és országunk produkál 400 esztendő óta. Hivatalos gazdasági szakembereink határtalan eszmeszegénységgel és tehetetlenséggel topognak nemzetünk beteg ágya körül, míg az igazi szakértők, akik nem a kuruzslás olcsó gyógyszereit kínálgatják, hanem a betegségek szervi és szervezeti okait kutatják és ismerik s akik a gyógyulás természetes és észszerű módjait is magukban hordozzák, félrelökve, szinte önmagukkal vitázva, a felhasználás minden reménye híján termelik időről-időre a maguk értékes, de föl nem ismert „gyógyvallatait.” E kellőleg fel nem ismert, eredeti s a nemzet történelmi és gazdasági gyökeréig hatoló szakemberek egyik legkitűnőbbike Csetényi József, aki karácsonyi cikkében a Pesti Hírlapban, a magyar gazdasági kibontakozás gondolatkörében a következőket írja: „Nem több pénzre kell törekedni közvetlenül, hanem olyan más gazdasági helyzet előidézésére, amely magamagának a több pénzt megteremti. Lemondani arról a felsőbbrendű és a nemzet életakarásában gyökerező törekvésről, hogy egészen más gazdasági helyzet megteremtése útján jussunk el egészen más pénzviszonyokhoz is: a legnagyobb inflációs veszedelem. Más és jobb gazdasági helyzet a társadalom jobb és felsőbőrendű organizációján keresztül érhető el. Tőke rejlik a társadalom nagyobb fejlődési fokát jelző nagyobb szerímettségben is, aminthogy tőkehiánnyal egyenlő értékű, ha megfelelő szervek és szervezetek híján valamely társadalom életcél nélkül vergődik és saját gazdasági érdekeinek előmozdítására sem tudja koncentrálni erőit. A teljes szervezetlenségből eredő tőkehiány külföldi kölcsöntőkével sem pótolható és külföldi tőke nélkül is vannak a gazdagodásnak olyan forrásai, melyeket maga a nemzet több-kevesebb sikerrel mindenkor megnyithat, csak önmagára kell eszmélnie és életcélok megvalósítására kell széteső erőit koncentrálni.” Talpraesettebb és verhetetlenebb érveket keresni sem lehet annak bizonyítására, milyen végtelenül kezdetleges ellenérv a mi nagy reorganizációs, a latifundiumot, hitbizományt s általában a mértéktelen nagybirtokot lebontó telepítéses agrárdemokrata programunkkal szemben az a kifogás, hogy hát honnan vesszük hozzá a pénzt? A pénzt a nagy átalakuláshoz hozza: a tökéletesebb organizáció elképzelhetetlenül nagyobb munkahozadéka, sokszázezer pár munkába állított munkáskéz és az az új bizalom, amit egy nagyvonalú és egészséges átalakulás terve a nemzet millióinak lelkében kicsiáztat. Fenyő Miksa az agrárdemokrácia egyedül járható útjáról. De gyerünk csak tovább szemlélő utunkon. Míg az álagrárizmus kormánypárti képvislők olján igen meg vannak elégedve az elmúlt tíz esztendő eredményeivel , az agrárdemokráciának azzal a mértékével, amit az 1920-as szerencsétlen birtokreform még szerencsétlenebb végrehajtása jelent a csonka hazának, megszólalt Fenyő Miksa országgyűlési képviselő, a Gyáriparosok Szövetségének igazgatója s a Magyar Hírlap január 3-iki számában a következőket írta: „Az egyetlen út, mely a viszonyokból úgyszólván szükségszerűen, adódik, az egyetlen út a bajokból való kibontakozásra, s alapja a különbövőnek: egy eddiginél komolyabb, átfogóbb, nagyobb feladatokat felölelő földbirtokpolítika, mely a parasztság százezreit és százezreit vonná be hathatósan a nemzeti termelés körébe. Ma a földbirtok eladósodott, a földárak alacsonyak, a mezőgazdasági cikkek árai hanyatlanak — valósággal automatice adódik egy egészséges földbirtokpolitika lehetősége — földreform, telepítés, örök kisbérlet, stb. útján, ha az állam a maga adópolitikai, szociálpolitikai, közigazgatási és közgazdasági intézkedéseiben következetesen efelé halad. És a pénzügyi megoldás is könnyebb ma, mint valaha; ma, amikor minden követelés befagyott, bizonytalanná vált, állami kötvénykibocsátás révén történő kiegyenlítése a reformos birtok hitelezőinek megfelelő megoldásnak látszik. Legalább annyit kell juttatnunk egy-egy igénylőnek, amennyi nem renteül, de munkaalkalmit szolgálhat neki és családjának. És ezt valamennyire felszerelve kell adnunk, részben egyénileg, részben kollektíve a községek révén. Nem folytatom, hiszen órákig lehetne még beszélni erről, egy becsületes paraszti politika programpontjairól, melyen szilárdabban épülhetne fel az ipar és kereskedelem, a kisbirtok földadójának, házadójának eltörléséről, ingyen tagosításról, mezőgazdasági útpolitikáról, kultúrpolitikáról — úgy, ahogy azt a képviselőházban Zsilinszky Endre eszmei magaslatokra emelkedett egyik beszédében elmondotta. Bizonnyal ez volna az út, amelyen elindulni kell annak, aki ma a nemzetépítés nehéz munkáját vállalja.” Magyar Pál „új kapitalizmust” hirdet. De az a roppant válság, mely a világkapitalizmus egész organizációját eresztékeiben rázza meg, magának a tőkés termelésnek szűkebb területén is felébreszti lassan a jobb lelkiismereteket és frissebb, fejlődésképesebb, az aranyborjú imádatába bele nem rögződött elméket — szerencsére — idehaza is. A rablókapitalizmus órái meg vannak számlálva s akik — gazdasági szakemberek — méltán aggódnak attól a veszedelemtől, amit a rablókapitalizmus vesztett csatái nyomán a lesbenálló és felfegyverzett bolsevizmus jelent, jóelőre elébe kiáltják a veszedelemnek a maguk jószándékú, leszerelő és kiegyenlítő reformgondolatait. Magyar Pál, képviselőházunk egyik értékes gazdasági szakembere „Új kapitalizmus felé” című karácsonyi cikkében a Magyar Hírlapban olyan bátor és becsületes hangot ütött meg, a mai kapitalizmus revíziója irányában, amit mi sem hallgathatunk el. Ezeket írja többek között: „Ha a szolidaritás nemcsak az együvétartozók összefogásának irányában érvényesül, hanem kiterjed a gyengébbek céltudatos megsegítésére is, a legnagyobb probléma megoldódik. Országok és társadalmak relációiban egyaránt áll ez... Az új kapitalizmus alapgondolata nem csupán az, hogy a szolidaritásnak a gyengébbre való kiterjesztését követeljük. Több megértést, szociális belátást követel azok részére, akik önhibájukon kívül a kapitalista termelésben elkerülhetetlen dekonjunktúra áldozataivá válnak... Nem szükséges ehhez más, mint olyan erkölcsi átalakulás, mely lehetővé teszi azt a gazdálkodást, melynek keretében a legerősebbnek, a legkiválóbbnak is csak akkor nyílik meg a bőségre való jogosultsága, ha a leggyengébbnek is biztosítva van a létminimuma.” Nemes és okos szavak ezek, de úgy érzem, mégsem fejezik ki eléggé azt a perspektívát, amit a kapitalizmus revíziója irányában korunk színvonalán megnyitni lehet Mert nem elégedhetünk meg egyszerűen csak az erkölcsi átalakulással, az erkölcsi átalakulás mindig lassú menetű, mi arra már nem várhatunk. Itt csak az organizációs módszer segíthet, amely gyors eredményeket hozhat és főleg kiszámítható eredményeket. A kapitalizmus revízióját, szerintem, elsősorban szervezeti reformokban, társadalmunk és államunk organizációjának észszerű és természetes átalakításában kell keresnünk. De mihelyt jó szándékú emberek között a cél közössége megvan, az eszközök összeválogatása már sokkal könnyebb. Károlyi Imre gróf a mezőgazdaság megmentéséről és a földteherrendezésről. Végül hadd idézzem Károlyi Imre grófot, aki szinte ugyanazon a napon, amelyen az én karácsonyi üzenetem megjelent a magyar középosztályhoz s melyben egy széles, nagy társadalmi és állami reform alapján a magyar gazdasági élet legsürgősebb teendőit vázoltam, igen gazdag statisztikai adatokkal megtámasztva, majdnem idóről-szóra ugyanazt hirdeti karácsonyesti cikkében a Magyarság hasábjain. A magyar miniszterelnök édes testvére ezeket írja többek között: „A kivezető út, amely számunkra legalább is biztosan elérhetővé teszi azt, hogy teljes gazdasági összeomlás nélkül kivárhassuk a világgazdasági események végleges kialakulásait, egyedül csak abban állhat, hogy megfelelő szükségrendelkezések hozatalával biztosítjuk mezőgazdasági termelésünk folytonosságát. Miután a mezőgazdasági árak árszintjének emelése nincs módunkban.... ■ ennélfogva okvetlenül le kell szállítani a mezőgazdasági termelés önköltségi komponenseit, úgy a közterheket és kamatokat, mint az iparcikkek árát. Az állami intervencionizmusnak minden — elvileg helyes — elítélése dacára feltétlenül szükséges, hogy a kormány az agrárollónak a mezőgazdasági termelés önköltségének szempontjából annyira káros széjjelnyitásához erélyesen hozzányúljon és a belföldi gyáripari termelés azon részének árszintjét, mely a mezőgazdasági termeléshez okvetlenül szükséges árucikkeket termeli, lejjebb szállíttassa.” Bizonytalan tapogatódzás a Dunavölgy újjárendezése irányában. Mi mást bizonyít ez a szemle, minthogy eszes, művelt és jóindulatú emberek a legkülönbözőbb környezetbe, osztályba ágyazva is keresik a becsületes kibontakozás útját s az emberi szellem arisztokráciája hajlandó megtenni az elmaradhatatlan közeledés nélkülözhetetlen lépéseit, sokszor egyéni, csoport- és osztályérdekek háttérbeszorításával is — a végveszeddem özönvizének rettentő látomásától magábaszállásra szorítottam — a megértés, az emberség, a szenvedő embermilliók létéről és boldogulásáról jobban gondoskodó állami és előőrs