Szabadság, 1935 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1935-09-22 / 35. szám
Zavaró jelenségek az új jobboldaliságban Ne ide legyünk előzékenyek s függesszük fel végső ítéletünket ebben a kérdésben addigra, míg Antal István vagy valaki más világosan meghatározza a jobboldaliságot vagy baloldaliságot, de legalább is elárulja, mit méltóztatnak ők érteni ezeken a szavakon. Mi szegény laikusok egyelőre kénytelenek vagyunk bizonyos tényekből következtetni s ezek a tények — mi tagadás — kissé zavarják a könnyű tájékozódást. Mert, ugyebár, ha Antal István a politikában csak két frontot ismer: jobboldalit és baloldalit, akkor nyilvánvaló, hogy a jobboldaliságot vagy teljesen a NÉP számára igényli kitűnő sajtófőnökünk, vagy legalább is túlnyomórészt a NÉP számára, ha arra gondolunk, hogy választás előtt a Független Kisgazda Pártot s talán a Keresztény Pártnak egy részét is szívesen foglalták bele ,a jobboldaliság egyedül üdvözítő aktába. Még ez utóbbi, kevésbé ortodox és előzékenyebb felfogás szerint is kétségtelen, hogy mindenekfelett a NÉP képviseli és testesíti meg a magyar jobboldaliságot Antalék elgondolásában. Természetesen nemcsak a NÉP mint program, Hanem a NÉP mint párt, „parlamenti frakció“ és szervezet is. De kérdem: hol van a megfogható határa annak a fenkölt, lelkileg és világnézetileg egységes, a nemzeti egység gondolatát nemzeti, faji, népi, szociális, gazdasági, külpolitikai szempontból egyaránt megtestesítő jobboldali frontnak, melynek egyik hívőjét és harcosát Mecsér Andrásnak, másik hívét és harcosát Ledermann Mórnak hívják. Miért konstruktív és pozitív magyar „a 95 pont jegyében“ ez a jeles Ledermann, aki bizony aligha lelkesedik a hitleri eszmékért és formákért s nem is hiszem, hogy részt vett volna kuruc Mecsér András vezetése alatt a nürnbergi pártnapon, és miért vagyok például én negatív és destruktív magyar és megbélyegzett „baloldali“, holott, ha más meggondolás alapján is, mint Lédermann képviselő úr, de levonom a következését a német nemzeti szocializmustól való undorodásomnak és a német imperializmustól való félelmemnek. A végtelenségig lehetne folytatni a leggroteszkebb ellentmondások felsorolását, ha az embernek egyéb gondja és célja sem volna, mint a parádés kosztümökből kivetkőztetni az ellenfél ösztövér érveit és megpörgetni azt a kacsalábon forgó mesebeli várat, melyet NEP-nek hívnak s melynek zordon őrségét Marton uram toborozza és vezényli, némileg a Fliegende Blätter régi számaira emlékeztető kacagtató zordonsággal. De nem ez a célom. Sokkal inkább néhány komoly szót szeretnék Antal Istvánhoz intézni, egykori megbecsült párthívemhez és barátomhoz, aki valamikor nagyon közel állott az én gondolkozásomhoz. Kérem őt, hagyjunk békét a nagy szavaknak és az ország mai belső és külső állapotához nem méltó nagy és semmitmondó gesztusoknak. Én az októberi forradalmat, úgy ahogy az jelentkezett és megvalósult, kezdettől fogva elítéltem. Mint korszakot és rendszert ma sem ítélem meg lényegében másképpen. De odáig már nem megyek, mert azt igazságtalanságnak és egyben ostobaságnak tartanám, hogy segítsek öröknek szánt bélyeget sütni az októberi forradalom résztvevői közül azokra a magyarság, hazafiság és tehetség szempontjából egyaránt jeles férfiakra, akik jószándékkal és tiszta lelkiismerettel próbáltak abban a nehéz korszakban valamit tenni az összeomlott Magyarországért. Antal István pedig nem egy ízben volt lelkes szereplője azoknak az időknek. S mikor előttem ezt kifogásként emelték ellene, kereken visszautasítottam. Számomra nem kisebb értékű hazafi és magyar akár Antal István, akár Juhász-Nagy Sándor, akár Nagy Vince azért, mert jóhiszeműleg és tiszta szándékkal szerepet vállaltak, ha nem is szerencsés kézzel, egy öszszeomló korszak után a mentési munkálatokban. Furcsának csak azt tartom, hogy éppen Antal István fogalmazza meg a legkíméletlenebb és legortodoxabb módon a jobboldaliság fogalmát és ő,aki valóban a baloldalról indult el, a jobboldalisséi bunkósbotját fogja most nemcsak azokra, akikkel annak idején együtt lelkesedett az októberi forradalom eszméiért, hanem rám is, pártomra és más hasonló gondolkodású politikusokra és politikai irányokra, akik bizony 1918-ért igazán soha sem lelkesedtünk. Vezetői, hanem világosan és becsületesen vallott elvek és programok szerint. Antal István egyszer a Nemzeti Radikális Pártban szép, lelkes és meleg beszédben igen komoly érvekkel üdvözölte P. Ábrahám Dezsőt. Most a jobboldaliság bunkóját fogná rá? Vagy én és barátaim valami megfoghatatlan jobboldali misztikába rögződve utasítsuk el az elvi, bajtársi és baráti együttműködést olyan értékekkel, mint amilyen Juhász Nagy Sándor vagy Nagy Vince? Holott egymás becsületességében, jó magyarságában, tiszta szándékában, „jobboldali“ és „baloldali“ múltúnkat illetőleg is, meg vagyunk győződve, a jövőre vonatkozólag pedig, ami a legfontosabb, a legfőbb alapvető külső és belső kérdésekben egyetértünk? Botorság és lelkiismeretlenség volna egyszerre. És felforgatása a magyar politikai élet, ősi, tiszta racionalizmusának. Mert az igazi magyar politika a múltban sokkal kevésbé volt érzelmi, mint ahogy azt a magyar múlt és a magyar hagyományok kicsinyes gyűlölete beállítani szereti. A magyar politika értelmi politika volt mindig, amelynek csak szárnyat adott a magyar képzelet, de a tiszta magyar ész, ítélőképesség, logikai erő, biztos ösztönnel támogatott átható értelem nem engedte ezt a politikát egészségesebb és szerencsésebb korszakaiban légüres terek felé kalandozni. Ez a magyar politikai géniusz nem halhatott meg, mindegyre látom, mennyire mélyről parázslik a magyar néplélekben, csak alkalomra vár, hogy lángra lobbanjon. És akkor el fogja perzselni ez a láng a papirosromantika papirosvirágait, a német szellemű talmudizmust, minden beteg idegen sugallatot és annak minden írmagját. Antal Istvánhoz szólok, a régi baráthoz, egykori értékes munkatársamhoz: forduljon vissza azon a végzetes úton ifjú társaival együtt, amelyen ma „halad“, míg nem késő. Baráti szavak Antal Istvánhoz Antal Istvánról még ellenségei sem állíthatják, hogy tehetségtelen ember. Annál inkább és a NEP-ben való különleges és kimagasló helyzeténél fogva is, de állásánál fogva is nagyobb a felelőssége, mint amennyi betű szerint megilletné. Felelőssége akkora, amilyen a szellemi befolyása a mai rendszerre, ami pedig nyilvánvaló. Az az üres propagandizmus, amelynek már nem sokáig lesz elegendő ereje ahhoz, hogy elleplezze a kormány gondolatszegénységét, reformok terén való bátortalanságát és tehetségtelenségét, előbb-utóbb csütörtököt fog mondani. És hiábavalónak bizonyul majd az a német mintára berendezkedő új magyar politikai talmudizmus is, melynek egyik riasztó jele és jelensége ez az újonnan meghirdetett jobboldali front. Az értelmes magyarok csak nevetni fognak az olyan keresztrejtvényeken, hogy ki a jobboldali és ki a baloldali. Hanem annál félreérthetetlenebbül fel fogják adni a leckét: mi a véleményed a földkérdésről, a birtokreformról és a telepítésről? Mi a véleményed az ipar és a mezőgazdaság intézményes összefüggéseiről, mi a véleményed a földteherrendezésről, a vámpolitikáról, az agrárollóról, a mezőgazdasági szövetkezeti kérdésről, a gazdasági élet autonómiájának és szabadságának a nemzeti és állami kollektivitásával való összefüggéseiről? Mi a véleményed a magyar művelődési politika belső és külső tájékozódásáról, az ősi alkotmányos alapoknak a nemzeti önkormányzat és a modern parlamentarizmus irányában való továbbfejlesztéséről? És mi a véleményed a magyarság külpolitikai helyzetéről és jövendő tájékozódásáról? Mi a véleményed a magyar középosztályban a törzsökös magyarság nagyobb érvényesítéséről, a magyar parasztság és a középosztály viszonyáról és jövendő fejlődéséről? Mi a véleményed a munkáskérdés s általában a szociális kérdés legközelebbi és távolabbi feladatairól? Mi a véleményed a Német Birodalomhoz való viszonyunkról, nemzetünknek és országunknak, Olaszországhoz, Ausztriához, a kisantant országaihoz, Lengyelországhoz, a katolikus jellegű Középeurópához való viszonyáról, mi a véleményed a magyarság dunavölgyi, középeurópai és európai szerepéről, régi és új feladatairól, a magyar művelődés önállóságáról és mai betegségeiről, holnapi hivatásáról a dunai széles térben? ... Igen, ezeket vagy hasonlókat fog kérdezni tőlünk mindannyiunktól a nagyobb feladataihoz lassan hozzákomolyodó és hozzáérő új magyar politikai közélet. S ezek elől a kérdések elől nem lehet majd a jobboldaliság ócska, idegenszerű és rozoga teteje alá húzódni. Ezekre a kérdésekre felelni kell. És kinek-kinek azokkal kell összeállania és együttmennie, akik ezekben az alapvető kérdésekben egyetértenek, egyet akarnak, vagy legalább is hasonlót. Elérkezünk lassan ahhoz az időponthoz, ahol mindenkinek vallania kell, nem lesz elég az érvényesüléshez a mások jószándékában, vagy talán hibás utakra tévedt, de becsületes múltjában való gáncsoskodás, amikor majdnem fantasztikus és együgyű szólamok, meg pillanatnyi érvényesülési lehetőségek szerint tagozódnak a magyarság természetes Szabadság Írta: KODOLÁNYI JÁNOS Sokan talán nem tartják fontosnak, hogy amikor annyi baj, gond és veszély nehezül az ország életére, amikor életbevágó fontos kérdések merednek elénk, sort kerítünk olyan problémákra, amelyek nem kapcsolódnak szorosan mindennapi életünk létkérdései közé. Ám, akik így gondolkodnak, tévednek. Mert az ország és a magyar nép megújulásának feltételeit nem lehet elsőrendű vagy másodrendű feltételekre bontani. Egy és egész az, oszthatatlanul és bonthatatlanul, mint amilyen egy és egész maga az élet, fizikai, szellemi megnyilvánulásaiban és feltételeiben. Az ország kultúrélete kihat anyagi életére is, és fordítva. Ezért nem lehet közömbös egy olyan hatalmas város kultúréletének pangása vagy fellendülése, egészséges vagy beteg irányban való fejlődése, mint amilyen város Szeged, Budapest után legnagyobb városunk. Akik Szeged zenei kultúráját figyelemmel kísérik, már régóta lemondóan és keserűen szemlélik annak szomorú vergődését, a magyar kultúrától való eltávolodását, a Bartók Kodály által kezdeményezett és világszínvonalra emelkedett népi zenekultúrától való elszakadását s egy mérhetetlenül káros, beteg szellem elhatalmasodását. A városi zeneiskola feladata lett volna ennek a nagy magyar közösségnek a modern népi zenekulltúrába való bekapcsolása, ennek azonban éppenaz ellenkezője történt. Szerte az országban felcsendültek az új magyar zene évezredes melódiái és ritmusai, gyermekkórusokba tömörült tiszta lelkek énekelték a magyarság lelkéből kisarjadt dallamokat, egyik város a másik után nyitotta meg kapuit és szívét az önmagára talált új zenekultúra előtt s a kezdeményezés már régen európai magasságokba fejlődött, meghajlásra késztetve azokat a nemzeteket is, amelyek a klasszikus zenében örök értékeket teremtettek. Csak Szeged állott mereven és hajthatatlanul, beleburkolózva a dilettantizmus és a Gesangtafel ködös szellemébe s akik erejüket megfeszítve változtatni akartak ezen a csúfos helyzeten, mindig szembentalálták magukat a szegedi hivatalos zenei körök ellenállásával, s König Péter zeneiskolai igazgató kijelentésével: „Bartókot és Kodályt nem engedem be Szegedre!“ A derék König Péter, — aki még magyarul sem tanult meg tisztességesen ■— minden befolyását latba vetette a modern népi zene érvényesülésének megakadályozására, s hogy milyen eredménnyel, azt bizonyították az idei szegedi ünnepi hét zenei eseményei. Erre az ünnnepi hétre Mascagni Parasztbecsülete tette fel a koronát, a maestro személyes részvétele mellett. Ez túlságosan is népszerű, üres, hibrid zenei alkotás. Sőt a vendég Mascagni még arra is vetemedett, hogy szokásos fölényeskedő, fenegyerekes és felszínes modorában kirúgjon a modern zene ellen! Nem beszélünk ezúttal a szegedi ünnepek egyéb zenei baklövéseiről és félrecsúszásáról... Most a derék König Péter nyugalomba vonul. Elérkezett hát az ideje, hogy azok, akiknek beleszólásuk van Szeged kulturális életébe, gyökeres irányváltozást követeljenek s a városi zeneiskola igazgatói székébe olyan férfiút ültessenek, aki a rá váró fontos, korszerű feladatoknak mindenben meg tud és meg is akar felelni. Olyan férfiút, aki tisztában van a magyar kultúra szellemével, történelmi helyzetünk követelményeivel, a népi zene országreformáló erejével és lélekátalakító hatalmával. Olyan férfiút, aki bebizonyította, hogy méltó egy százezres magyar, város kultúrájának irányítására, kifejlesztésére és a nagy egészbe való bekapcsolására. A Szabadság már foglalkozott Szeged zenei életében küszöbön álló változással és országos pályázat kiírását követelte a zeneiskola igazgatói állására. Tudtunkkal hárman pályáznak a megüresedő igazgatói székre. Kettőt közülök nem ismerünk, ami magában véve is elég sajnálatos a pályázók szempontjából. Ellenben annál inkább ismerjük a kiváló Vásárhelyi Zoltánt, a harmadik pályázót, ő volt az első, aki a vidéki zeneélet újjászületését megindította Kecskeméten a népi magyar zene és a klasszikus zene jegyében. Nevéhez számtalan klasszikus és modern magyar zenemű olyan bemutatása fűződik, amely nemcsak az országban, hanem egész Európában visszhangot keltett. Emlékszünk például néhány angol lap komoly méltatására. Bemutatta például Josquin „Pange lingua“-miséjét, Schütz „Máté-passióját“ és „Karácsonyi oratóriumát“, a leghíresebb angol operának, Purcell „Dido és Aeneas“-ának bemutatásával úttörő munkát végzett. S együtt lelkesedtünk Kodály legújabb kórusainak bemutatóján nemcsak egész Kecskeméttel, hanem az ország minden részéből odaérkezett idegenekkel is. Ki hitte volna, hogy olyan rövid idő alatt, mint azt Vásárhelyi tette, Kecskemétet, ezt a valaha álmos és közönyös alföldi várost zenei középponttá lehet fejleszteni? Vásárhelyi szívós, kitartó és lelkes munkával megcselekedte a lehetetlennek látszót is. És megmutatta, hogy a magyar vidék alkalmas az ősi zenei kultúra és klasszikus zene befogadására. Ezenfelül megszervezte Vásárhelyi a zeneiskolai kórust, vegyeskarrá alakította a Kecskeméti Városi Dalárdát s mind a kettőt olyan magas színvonalra emelte, hogy a legnehezebb zenei feladatokat meg tudják oldani. Amikor pedig a Kecskeméti Városi Dalárda Budapesten vendégszerepelt, egyhangúlag a legnagyobb sikert és elismerést aratta. Hozzá kell még tennünk az elmondottakhoz, hogy Vásárhelyi mint hegedűpedagógus is kiváló. Most készülő új rendszerű hegedűiskoláját nagy érdeklődéssel várják a szakemberek. Mint tanár tehát mindenképpen alkalmas egy olyan fontos pozíció betöltésére, mint amilyen a szegedi zeneiskola igazgatói állása. Kíváncsian várjuk, mi fog történni Szegeden. Várjon befellegzik-e végre a sógorság-komaság-atyafiság szempontjából való mérlegelésnek, befellegzik-e a magyar kultúrával homlokegyenest ellenkező, sőt azt romboló dilettantizmusnak a korszaka Szegeden. Vájjon új kulturális erők támadnak-e ott, vagy továbbtart a hosszú tespedés, züllés, mérhetetlen kárára az egész magyarságnak. Vájjon tanúi leszünk-e a vidéki zeneélet újabb előretörésének, vagy keserűen várjuk azt az időt tovább is, amely véget vet a dilettantizmus szellemgyilkos uralmának. Vigyázzunk! Egy ország kultúrájának a szeme csüng most Szegeden. S egy új nemzedék szeme, olyan nemzedéké, amely szenvedéseken át szívta magába népünk megújhodásának reményét s amely ma már egyre erőteljesebb ütemben érvényesíti országépítő szándékait az élet mindert vonalán. zenei élete válaszúton