Szabadság, 1939 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1939-09-02 / 36. szám

Megvédjük a Kossuth-hagyományokat! Irta: vitéz CSÓRÉ ÁRON Derecske, augusztus hó. Nem osztom Veres Péternek, a kiváló bal­mazújvárosi parasztírónak nézetét, amely szerint az elmúlt választások felett már mindenki napirendre tért volna. A legtöbb ember gondolatában még ott élnek az 1922 óta lezajlott összes választások emlékei — és főképpen ígéretei. Megsokasodtak ezek az ígéretek, a legutóbbi választások során is, amikor földosztást, telepítést, cserepes haj­lékot, minden magyarnak adósságrendezést, portalan utakat, artézi kutakat, új, igazsá­gosabb adórendszert — és még miegymást ígértek! Ugyan, ki ne támogatta volna az ilyen programmat? Bárha akadtunk jó egy­néhányat akik régi kuruc módon nem áll­tunk kötélnek. Nem azért, mert „örök ellen­zékiek“ vagyunk, hanem — sértés ne es­sék —, nem igen hittük a jelölt urak sza­vának. Aki ezen a választáson látó szemmel nézett, megfigyelhette, hogy egyes jelöltek nagyon is kacérkodtak azzal a parlamenti csoport­tal, amelyről már bebizonyosodott, hogy egypártrendszert akar. Elég furcsa pletykát lehet hallani a különféle személyek szándé­kairól . . . Valahogy már úgyis féllábbal mintha benne volnánk a diktatúrában. Pedig soha nagyobb feladatok előtt ez a nemzet nem állott, mint ma, ha valóban független és szabad akar lenni! Mi a szabad­ságból nem engedünk és legalább annyit kérünk ebből, amennyit Kossuth Lajos biz­tosított a népének. Igaz, ma már csaknem kockázatos dolog lett „Kossuth apánk“ nevét az ajkunkra venni, — mert könnyen „zsidóbérenc“-nek bélyegzik az embert... Minket azonban az a bibliai ige irányít, amit Jézus mondott: „Tedd vissza a szab­­lyádat, mert mindenki azzal a fegyverrel vész el, amilyen fegyvert fogott másra." (Ilyenformán jártak most azok a képviselő urak, akik magukat a kormánypárt pro­gram­jával választtatták meg és most a szélsőjobboldalt támogatják.­­ Egyébként ma már azt sem tudjuk, hol a „jobb“, hol a „bal“, hol a „szélsőjobb“ és melyikből mennyi van? Az én egyszerű megítélésem szerint azonban ebben a zűrzavarban is az egyszerű dolgozó embernek lesz igaza, aki nem szé­dül el, sem az ígéretek tömegétől, sem a jelszavak puffogásától, hanem becsülettel végzi a maga dolgát. Ez a nép az, amelyik akármilyen birtokon is arat, — grófén, zsi­dóén, vagy­ a sajátján —, amikor összerakta az­ utolsó kereszt gabonát, leveszi a kalap­ját és imádságos lélekkel énekli kint a tar­lón: Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell... .Ilyen magasra, ahol a mi hitünk, magyar­ságunk áll, soha nem tudnak felcsapni a romboló hullámok ... Mi tehát a helyün­kön vagyunk, itt is maradunk és megvéd­jük a Kossuth-hagyományokat! ———M«—————n­ ! ■ Nemcsak a silány lakás- és táp­hanem apahiány gyermekeinket játékviszonyok, is sorvasztja A magyar falvakból feltörő jajszó évek óta nyugtalanítja nemzetünk jobbjait. Ed­dig főképpen a Duna—Tisza közét ismertük úgy, mint a szociális elesettség főfészkét. Azután sorra került elő a szegedi, kalocsai tbc. pusztítások megdöbbentő számsora. Legújabban — a viszonylag jobb helyze­tűnek tartott — Dunántúlról jönnek elszo­morító hírek. Győr vármegye tisztiorvosa számol be arról, hogyan pusztít az iskolás­­gyermekek között a nyílt gümőkór. Két já­rásban: a pusztai és a sokoróaljiban 523 gyermek közül 211 állandó hőemelkedéssel sínylődik. A gümőkórosok öt éven belül mind meghalnak. A „magyar betegség“ réme eddigi tapasztalatok szerint főképpen a rossz lakás- és táplálkozási viszonyok kö­vetkeztében lett egyre fenyegetőbb. A győri tisztiorvos most egy új forrására mutat rá a tbc. terjedésének. Az említett két járásbeli 523 gyermek kö­zül csak 81 van olyan, aki egyedül alszik ágyában, 62 közül a legtöbb másod-, de sok harmadmagával kénytelen egy ágyban feküdni. Jó szolgálatot tett a tisztiorvos a szociá­lis gondozás ügyének, amikor az illetéke­seknek azt javasolta, hogy a cukor- és tej­akció mellett országos ágyakciót is kell szer­vezni. Kétségtelen az, hogyha minden gyermek külön ágyban alszik, — ha már nem alha­­tik külön szobában ott, ahol beteg van a környezetben — sokkal kisebb lesz a fer­tőzés lehetősége. Bolsevizmus vagy földreform? Olvasóink jól tudják, hogy a Szabadság a birtokreform ésszerű megoldása mellett van, viszont a magunk részéről mindig korrektül, izgatás nélkül akartuk tisztázni az ekörül felmerülő vitákat. Éppen ezért azt hisszük, hogy csak ártalmára van a birtokreformra irányuló törekvésnek minden olyan igitá­­ció, amely csak ártani akar és amelynek állításait igen hamar meg tudjuk cáfolni. Ez történt legutóbb is! Az egyik újság min­den alaposság és utánjárás nélkül szóvá tette, hogy egy dunántúli nagybirtok meg­nehezíti a falvak állattartását, terjeszkedési lehetőségét s azt is állította, hogy ezen a birtokon gyermeknapszámosokat tartanak, akiket rosszul fizetnek és így tovább. Az érdekelt nagybirtok ezeket az állításokat pontról-pontra megcáfolta. Kiderült, hogy mindazokon a területeken, amelyek a köz­ségek életterébe esnek, már nagyarányban megindult a kisbérletek megszervezése. Az uradalom többezer holdon állattartás­i legel­tetési célból áttengedett az érdekelt közsé­geknek. Bebizonyította az uradalom azt is, 1,0gy csak bizonyos könnyű munkához al­kalmaznak gyermeknapszámosokat, ahol azonban háromszor, annyi napszámot kap­nak, mint amennyiről a kérdéses lapközle­mény beszámolt! Nevek nélkül közöltük ezt az esetet, csu­pán azért, hogy rámutassunk, milyen ve­szélyes, ha az agrárelem egyes rétegeit a fe­lelőtlen agitáció szembe akarja fordítani egy­mással, anélkül, hogy­ az izgatásra bármilyen jogos alapja volna. Az ilyen lázítás nem földreformra vezet , hanem bolsevizmusra! Ma újból sokan ezt szeretnék előkészíteni. .szadbMM&cv. 1939 szeptember ?­A FÖLD NÉPI -f- Négymillió mázsával kevesebb kuko­rica terem. A legutóbbi vetésjelentés szerint a tengeri annyira megsínylette a meleg és száraz időjárást, hogy a nyári kedvező ki­látások súlyosan rosszabbodtak. A kétmil­lió holdat meghaladó tengerivel bevetett te­rületen négymillió mázsával kevesebb ku­koricatermés várható a múlt­ évinél. Takar­mányozási szempontból ez a körülmény sú­lyos nehézségeket rejt magában annál is inkább, mert számítani kell arra, hogy az­­idén a Kárpátalja területét is el kell látni kukoricával.­­Óvatosnak kell lenni az ex­portengedélyek kiadásával is, mert még az elmúlt évi bő termés idején is a kívánatos­nál több tengeri került kivitelre, annyira, hogy a nyári hónapokban Magyarország szorult behozatalra az állathízlalás akadály­­talansága érdekében. Ez évben az is a ten­­geri kivtel ellen szól, hogy kedvezőbb ser­tésexport kilátásokkal számolhatunk. Falusi szemszögből Talán nem érdektelen, ha higgadt, tárgyi­lagos életszemléletét felvonultatom néhány sorban annak a néprétegnek, amely nagyon harmad-, negyed-, ötöd- és nem tudom h­a­­gyadrangú kérdés volt eddig Magyarországon és csak most az utóbbi időkben hozták elő­térbe, úgy, ahogy volt, porosan, szennye­sen, rongyosan, hogy egyszeribe a legbizto­sabb nemzeti erőt lássák benne — persze csak azért, hogy egyes karrier-kérdések ked­vező elintézést nyerjenek. Voltak, vannak és lesznek is mindig diva­tos kérdések. Most mi falusiak vagyunk a divat színpadán, meg a szélsőjobbok és a zsidók. Egyiket dicsőítik, a másikat üldö­zik, a harmadikat anyagnak akarják fel­használni. Az „üdvözöltek“ természetesen a szélsőjobbok, az üldözöttek a zsidók és amin végig lehet gázolni az egész divat­­áramlaton keresztül, ami lépcsőfokot adhat egyiknek vagy a másiknak: az a falusi nép. Ezért kellünk ma, ezért vágyaink divatosak, ezért nyögjük terheinket végelláthatatlan. Természetesen sok falusi testvérünknek a szemén még hályog van és nem látják meg ezt a sorscsinálást, ezek vannak értelemben legalul, ezeknek a véleményére adhatunk a legkevessebbet. Hallgassuk meg azoknak a parasztembereknek a véleményét, akik min­den szélsőséget elítélnek. Elítélik elsősorban a parasztság felelőtlenül való meghurcolta­tását, amely­ért a mai napig nem vett még elégtételt és nem is tud ellene védekezni. Népünk elmaradottságának, tehetetlensé­gének okát a szellemi elmaradottságában látja. Ki itt a bűnös? Ki nem adott iskolát a magyar gazdanépnek? Ki bűne az, hogy az elemi iskolákban még ma is 70 esztendős iskolatörvénnyel tanítanak és ott, ahol a falusi tanító ezen felül nem adta saját mű­veltségének minden izét-javát szívvel-lélek­­kel a paraszti koponyákba, ott bizony szo­morú állapotok mutatkoztak a művelődés körül. Ki bűne az, hogy a falusi tanítók tanítás helyett korteshadjáratokat indítottak népünk ellen a legvadabb formában? És ki meri azt mondani, hogy a falu né­pének ez a műveletlensége nem oka tehetet­lenségének? Amikor azt látjuk, hogy a haladó és boldoguló Dániában, Hollandiában, Finn­országban stb. azért van élet, mert dolgozó népét mindegyik állam már hatéves korától kezdve alapos gyakorlati kiképzésben része­síti iskoláikban. Nálunk az egyedüli haladást az utóbbi időkben a téli gazdasági iskolák és gazdasági tanfolyamok jelentették a népnek, de ezek a lehetőségek csak gazdasági alapvető mű­veltséget jelentenek. Hiányzik a gyakorlati megvalósítás, a gyakorlati kiképzés elősegí­tése s aztán nincs tovább, visszafejlődik a legény tudása, munkakedve. A beszerzés és értékesítés terén óriási hát­­ramaradottság van a falvakban. Ki a bűnös, hogy mindent drágán kell megvásárolni és olcsón kell eladni? Kinek a mulasztása, hogy a falusi nép nincs ránevelve a közös beszerzés és értékesítés munkájára? Ki a bűnös abban, hogy a baranyai gazdasági iskolát végzett gazdaifjak ezirányú gazda­sági és társadalmi tömörülését egy fikarc­nyit sem segítették elő, de ahol lehetett, meggátolták azt? Ki a bűnös? A zsidók, a nyilasok, az ille­tékesek vagy a magyar értelmiség, aki a füle botját sem mozgatja, hogy ezt az „el­maradott“ népet segítse és rávezesse a he­lyes útra? Ezer és egy kérdés, amely mind ott lebeg a nyitottszemű parasztok agyában. Terményeit, állatait olyan áron kell el­adni, amin még a munkája, föletetett takar­mánya ára sem térül meg. Miért dolgozik ez a nép? A beszerzés körül is egyik fél üti a má­sikat, de hogy melyiknek van igaza, ki tudja? A nyilasok különösképpen ütik a zsidó kereskedőket és viszont. Tény az, hogy a parasztok sokszor-sokszor ráfizetnek. A zsidó boltosokra kigyót-békát kiálta­nak. Állítsunk ide egy-két esetet, amelyek derítsenek fényt az igazságra. Amikor a falusi vásárló bemegy a város­ba, nem azért teszi meg néha rossz időben a sokkilométeres utat a gyalog is, hogy ne tudja megvenni azt, amit keres vagy nem megfelelő árut kapjon. A falusi ember nem szakértő és nem ér rá munkaidőben több­ször beszaladni a városba, hogy kicserél­hesse a rossz árut. S nem utolsó sorban kell említeni a kiszolgálás előzékenységét. Vegyük sorba.­­ • Voltak falusi asszonyaink zsidó és keresz­tény boltban. A zsidó boltban igen barátságosan fogad­ták, úgy, ahogy a falusi asszonyt otthon a szomszédasszonya fogadja A „Magyar Bolt“ feliratú keresztény kereskedő komoran ve­szi, ha tovább válogatnak az áruban asszo­nyaink. A falusi szeret töviről-hegyire megnézni mindent, mert nincs sok pénze és amit ki­ad, azt olyan áruért akarja kiadni, amit megszeret és neki megfelel. Baj, hogy sok esetben a keresztény keres­kedő nem tud más lenni, mint „úri“ ke­reskedő. Az előzékenységre nem lehet mást mon­dani, minthogy aki nem bírja idegekkel, az ne legyen kereskedő, mert egy goromba embert sem ment ki az, hogy zsidó vagy keresztény... A falusi ember oda megy vásá­rolni, ahol barátságos „Aggyon Isten“-nel fogadják és egy kissé elbeszélgetnek vele. Nem becsapás ez, mert tudvalevő, hogy a gazdanépnek alaptermészete a rendes szó­beszéd. Különösen a fehér népnek. Dehát nem is annyira zsidókérdés van ma Magyarországon, mint az életismeret hiánya. Ablakkeverés, bombadobálás, rajzo­lás, mázolás, ígérgetés, hangoskodás nem életismeret. A paraszti rétegeket csak élet­­igazságokkal, a való élet rendezésével lehet meggyőzni. Nem lehet ma már felelőtlenül dobálódzni az egyes divatkérdésekkel, mert hiába vagyunk a nemzet „gerince!” — sor­vadunk minden elismerés dacára. Nem kia­bálhat közjóról az, aki nem ismeri el má­sik embertársa életjogait. Egyéni vagy egyes csoportok, pártok di­vatproblémái (különösen, amelyek idegen szellemmel vannak pogányútra térítve) nem problémák a köz szempontjából és kár egy magyarnak is rossz lovat nyergeini. Keressük a magunk útját, amely van és lesz. (Bakonya.) gt­­_ Drágák a kisbérletek Országszerte évtizedek óta hangzó panasz már, hogy a kisbérletek bérösszege arány­talanul magas. E panasz indokoltságát ille­tékes helyen is elismerik, annál feltűnőbb mégis, hogy a közületek tulajdonát képező birtokokat is drágán adják haszonbérbe. Legutóbb Baja városa adott­ ki 300 hold­­nyi földterületet tíz régi kisbérlőjének. Ezek a bérlők már eddig is 1000 élenkint 105 ki­logram búza és 125 kilogram morzsolt tengerit fizettek. November elsejétől kezdő­­dőleg 100 kilogram búzát és 200 kilogram morzsolt tengeri haszonbért vállaltak. A mai piaci árát alapul véve, úgy a búza, mint a tengeri árát húsz pengővel számítva, hat­van pengő a kisholdankinti, tehát 96 pengő a katasztrális holdankinti haszonbér. Szeptember 15-én lejár a Szabadság birtok­politikai pályázata Mint már megírtuk, a Szabadság pályá­zatot írt ki arra a kérdésre: Hogyan képzeli el az érdekelt nép a földreform anyagi meg­oldását? A pályadíjak a következők: I. díj: 100 pengő, II. díj: 50 pergő, III—IV. díj: 25—25 pengő. Azok a kérdések, amelyekre a pálya­munkáknak felelniük kell, a következők: 1. Adjunk-e földet és milyen formában (bérlet, vagy öröktulajdon) a magyar pa­raszti tömegeknek? 2. Hogyan kártalanítsuk a földtulajdono­sokat, akiknek birtokát a földreform cél­jaira igénybe vettük? (Készpénzfizetés, ál­lami kötvények, szükségpénzek, stb. igénybe­vételével.) 3. Hány holdat kapjon egy-egy föld­­igénylő s holdankint milyen összegért? 4. Egy-egy telep berendezéséhez milyen összeget kell tervbe venni? Honnan kerül elő ez az összeg? Ha kölcsönből, hogyan törleszthető? 5. Kinek adjunk földet, s kik jöhetnek elsősorban tekintetbe ebből a szempontból? A pályázat határideje: szeptember 15. 4* Szabványosítás a gépiparban. Kor­mánykörök kezdeményezésére német kap­csolatok alapján, nálunk is megkísérlik a mezőgazdasági gépek és eszközök szabvá­nyosítását. A tömeggyártás előnyei nyilván az árakban is kifejezésre jutnak majd, de mégsem oly egyszerű a kérdés. Hazánk kü­lönböző részeinek egymástól elütő talaj- és éghajlati viszonyai nem igen teszik lehetővé a szabványosítást. Nem szabad ezenkívül népünk egyéniségét sem figyelmen kívül hagyni, am­ely ragaszkodik a megszokott és éppen ezért könnyen kezelt gépekhez és eszközökhöz.

Next