Előre naptár, 1974
ezért Edwardstól idézzük egyikét ama különös dolgoknak, amikről az „anti-ufológusok“ nem hajlandók tudomást venni. Majd ismertetünk még egy, ezzel rokonnak látszó, kevésbé ismert esetet, s végül egy elméletet. Elöljáróban még sietve kijelentjük, hogy a két eset, meg az elmélet között, talán semminemű reális összefüggés nincs. Ámbár nyilvánvalóan összefüggésbe hozhatók. A tények, amelyekre Edwards felhívta a figyelmet, s amelyek fölött óvatosan átsiklottak azok, akik kifogásolták, hogy az általa összehordott anyag egyáltalán napvilágot láthatott, a következők: 1953 szeptemberében három napon át számtalan brit tévénézőt az a meglepetés ért, hogy képernyőjükön feltűnt egy számukra ismeretlen amerikai adóállomás, a KLEE lírája és neve. Bizonyos szeszélyes körülmények között megtörténik, hogy tévéadások ilyen nagy távolságra foghatók, ez esetben viszont rejtélyessé tette az ügyet, hogy a vétel időpontjában a KLEE adóállomása már három éve nem létezett. Mint hivatalosan közölték, a KLEE-nek semmiféle jelzése nem került adásba 1950 óta. A szakemberek kizárták mindenfajta beugratás lehetőségét, minthogy az akkori technológia ezt nem is tette volna lehetővé. Fizikai lehetetlenségnek jelentették ki azt is, hogy a jelzés véletlenül visszatükröződött volna a Földre, valamely másfél fényévnyi távolságban levő égitestről. A rejtély tehát rejtély maradt. (Akit az ügy részletesebben érdekel, utánanézhet a Vendégek a világűrből? című, az Előre Kiskönyvtára kiadásában megjelent kötet 91—94. oldalán.) A másik eset a következő: Egy lengyel csillagásznak az az ötlete támadt, hogy az Orion csillagkép térségéből érkező, rádióteleszkóppal lehallgatott és szalagra rögzített jelzéseket betáplálja egy telerecording készülékbe, azaz televíziós készülék segítségével képpé alakítsa át. A képernyőn megjelenő, sok semmitmondó jelzés között, a szakemberek legnagyobb meglepetésére, egyszerre csak feltűntek valamiféle mozgó ábrák. Az ábrák betűjelzéseknek látszottak, a jelzések szabályos térközökben követték egymást, ismétlődtek, ami kétségessé tette természetes eredetüket. (Bővebb információk találhatók az esetről a Ştiinţa şi Tehnica című folyóirat 1962. évi 10. számában.) Föld-idegen civilizációk képviselői irányították volna vissza a Földre a KLEE jelzését? Egy tovahaladó Föld-idegen űrhajó másnak szóló üzenetét fogta volna fel véletlenül a lengyelországi Forty rádióteleszkóp személyzete? Több mint másfél évtizeddel azután, hogy Edwards a KLEE-incidenst összefüggésbe hozta a repülő csészealjak dolgával, 1973 elején a világsajtóban feltűnt egy fiatal skót csillagász, Duncan Lunan neve. Az ő nevéhez fűződik az alábbi elmélet: Feltehetően tizenháromezer éve kering egy űrhajó , amely a Bootes csillagkép Epszilon csillagának egyik bolygójáról indult, a Holdéval megegyező pályán a Föld körül, és igyekszik alkotói nevében kapcsolatot teremteni a földi civilizációval. Állítását, hogy az űrhajó honnan indult és mióta kering a Föld körül, Lunan bizonyos, itt nem részletezhető számításokra alapozza, említsünk meg mindössze annyit, hogy ezek a számítások és az ezek alapján felállított hipotézis egybevág Ronald Bracewell amerikai rádiócsillagász és I. Szklovszkij szovjet asztrofizikus 1960-ban felállított hipotézisével a rádióhullámok visszaverődésében tapasztalható anomáliák okairól. Továbbá beilleszkedik abba az elméletbe, amelyet még 1772-ben állított fel Lagrange a librációs pontokra vonatkozóan. (Az elmélet szerint bármely két tömegponthoz — tehát a Földhöz meg a Holdhoz például — található öt olyan librációs pont a térben, amelyben a megfelelő kezdősebességgel érkező harmadik tömegpont megtartja a másik kettőhöz viszonyított relatív helyzetét a további mozgás során.) A Lunan-féle űrszonda az egyik ilyen librációs pontban helyezkednék el. Mindenesetre szögezzük le, hogy Lunan elképzelését tudományos körökben nem fogadták egyhangú lelkesedéssel, s mi sem akarjuk felesketni rá az olvasót. Duncan Lunannal kapcsolatban említettük az előbb Ronald Bracewell nevét. A neves amerikai csillagász a kaliforniai Stanford egyetem professzora. Befejezésül idézzünk hát egy 1973. március 10-i keltezésű New York-i hírügynökségi jelentést, amely annak idején az Előrében is megjelent, s amely ugyancsak titokzatos rádiójelekről szól. A hír a következőképpen hangzott: Ronald Bracewell, a kaliforniai (USA) Stanford egyetem asztronómia professzora kijelentette, hogy azok a titokzatos rádiójelek, amelyeket negyven évvel ezelőtt a Stanford egyetem obszervatóriuma felfogott, aligha értelmezhetők másképp, mint értelemmel felruházott Földön kívüli lények kísérleteként, hogy érintkezésbe lépjenek a Föld lakóival. Feltételezését az egyetem laboratóriumában megőrzött, rög-