Előre, 1909. július (5. évfolyam, 27-31. szám)
1909-07-03 / 27. szám
1909 július 3. A nők börtönében. Irta: France Anatole. Vagy két évvel ezelőtt meglátogattam egy női fogházat. Hajdan kastély volt, a melyet IV. Henrik idejében építettek. Magas palateteje kimeredt annak a komorú kis városnak a háztetői közül, amely Franciaország déli részében fekszik, egy folyó partján. A börtönigazgató közel járt már a nyugdíjhoz, fekete parókát viselt, de a bajusza hófehér volt. Egészen szokatlan igazgató volt, a saját kezdeményezésére szokott gondolkozni és humánus nézetei voltak. Nem képzelődött semmiképpen háromszáz foglyának az erkölcseiről, de arról is meg volt győződve, hogy ebben sem áll rosszabbul a dolog, mint háromszáz olyan nő erkölcsével, akiket találomra válogatnának össze egy városban. — Azok az emberek, akiket itt lát, nem más fajhoz tartoznak, mint más ember fia — látszott mondani a szelíd, fáradt tekintete. A mikor áthaladtunk az udvaron, a foglyok hosszú sorával találkoztunk, a kik éppen bevégezték a sétájukat és vissza mentek a munkatermekbe. Sok volt köztük a vénasszony s néhánynak alattomos, állatias tekintete volt. A barátom, dr. Oaban, a ki velünk volt, arra tett figyelmessé, hogy csaknem mindeniknek volt valami karakterisztikus hibája, hogy csaknem a legtöbb sandított, alig volt néhány, akin ott ne lett volna a jele a bűnnek, vagy legalább is ráveteknek. Az igazgató lassan megrázta a fejét. Láttam, hogy nem értett egyet ezekkel a büntetőorvosi elméletekkel. Sőt éppen ellenkezően, arról volt meggyőződve, hogy a mi társadalmunkban nehéz megkülönböztetni a bűnöst az ártatlantól. Azután bevezetett bennünket azokba a munkatermekbe, ahol a női pékek, a mosónők és a vasalónők végezték a munkájukat. A tisztaság és a munka mintha az örömnek valami csillogását terjesztette volna itt. Az igazgató minden nővel nagyon barátságosan bánt. Még a legrosszabbaknál és a legrosszabb indulatuaknál sem vesztette el a türelmét s mindig egyformán jóságos volt. A véleménye az volt, hogy azoktól az emberektől, akikkel együtt élünk, nem szabad nagyon sokat követelnünk, még akkor sem, ha csak bűnösök és tolvajok. Egészen eltérően az általános szokástól, nem várta a tolvajoktól és orgazdáktól, hogy amivel büntetésben vannak, egyszerre tökéletes lényekké legyenek. Nem igen hitt a fenyítékek erkölcsi hatásában és teljesen lemondott arról, hogy a börtönből erényiskolát csináljon. Mivel nem volt azon a nézeten, hogy az emberek jobbak lesznek, ha szenvedtetik őket, tehát, amennyire csak a hatalmában állt, megkímélte ezeket a szerencsétleneket minden szenvedéstől. — Megfontolom a szabályzatot — mondta — mielőtt alkalmaznám és magam magyarázom meg a foglyoknak. A szabályzat például teljes hallgatást rendel el. De ettől minden asszony vagy hülyévé lenne, vagy beleőrülne. Nem gondolhatom, hogy a szabályzat ezt akarhatta. Azért azt mondom nekik: “A szabályzat azt rendeli, hogy hallgassatok. Mit jelent ez! Ez azt jelenti, hogy a felügyelőnőknek nem szabadbenneteket hallani. Ha hallanak benneteket, büntetést kaptok. Ha nem hallanak benneteket, akkor nem lehet bajotok. A gondolataitokról nem tartoztok nekem számot adni. ” Ezután az intés után azon iparkodnak, hogy szinte hangtalanul beszéljenek. S nem bolondulnak meg és mégis érvényesül a szabályzat. A betegszobák és a hálószobák, amelyeket ezután meglátogattunk, nagy, magas termekben volt elhelyezve, amelyeknek a falai egyszerűen fehérre voltak meszelve. A hajdani pompából nem maradt semmi más, mint néhány monumentális kandalló szürke és fehér márványból; ezek felett pompás szobrok álltak. Egy faragott “Igazság”, a 16. század végéről elolaszosodott flamandi ízlésben, a kardját éppen úgy tartotta, hogy a hegye egy kis beteg felé irányult, aki vaságyban, olyan vékony matracon feküdt, mint egy összehajtott kendő. A kicsike olyan volt, mint valami gyerek. — Nos, jobban vagy? — kérdezte Caban doktor. — Igen, sokkal jobban, uram — felelte a beteg és elmosolyodott. — No hát, csak viselje jó magát, akkor majd hamar meggyógyul. A beteg nagy szemet meresztett az orvosra, a tekintetében öröm és remény csillogott. — Ugyanis nagyon beteg volt — magyarázta az orvos és tovább mentünk. — Milyen vétségért büntették meg? — Nem vétségért, bűnért. — Ali? — Gyermekgyilkosság! Egy hoszti folyosó végén kis, meglehetősen barátságos szobába jutottunk, a mely tele volt szekrényekkel s a melynek rácstalan ablaka a szabadba nyílt. Itt egy csinos, fiatal asszony egy íróasztalnál irt. Mellette állott egy feltűnően szép termetü leány s az övén hordott kulcskötegből kulcsot keresgetett Hajlandó lettem volna azt hinni, hogy az igazgató leányai, de az tudatta velem, hogy ezek is foglyok. — Nem látta, hogy szintén az intézeti ruhát hordják? — Nem vettem észre, valószínűleg másként hordják, mint a többiek. — Jobb szabása van a ruhájuknak s a főkötőjük kisebb, úgy hogy látni lehet a hajukat. — Igen, — mondta a doktor — nehéz az asszonyt megakadályozni abban, hogy a haját mutogassa, ha szép. — És mivel foglalkoznak? — Az egyik irattáros, a másik könyvtáros. Mindkettő erkölcstelen életmód miatt vannak fogva. Az igazgató ekkor azt a kijelentést tette, hogy ő jobb szereti a bűnösöket, mint azokat, akik csak kisebb vétségért, vagy kihágásért vannak az intézetben. — A bűnösök közt — mondta — vannak, akiknek úgyszólván semmi köze sincs a bűnökhöz. Úgy csapott bele életükbe a bűn, mint a felhőtlen égből jövő villám. Lehetnek a mellett igen jóravaló, bátor, sőt jólelkű emberek. A tolvajokról már ezt nem mondhatnám. A vétségük rendesen nem nagy, igen közönséges, mondhatnám alaphangja a létüknek, azért javíthatatlanok. S jellemük aljassága az egész viselkedésükben visszatükröződik. A büntetés, amit kapnak, aránylag csekély s mivel nemcsak a morális, hanem a fizikai érzékenységük is tompult, nagy könnyűséggel viselik el. Nem is kérdés, hogy ezek a szerencsétlenek nem érdemlik meg a szánalmunkat s az érdeklődésünket, de mentül inkább öregszem, annál jobban meggyőződöm arról, hogy tulajdonképpen nincsenek bűnösök, csak szerencsétlenek ■vannak. Bevezetett bennünket a dolgozószobájába és a felügyelővel behozatta az 503. számú foglyot. — Kérem, higgyék el az urak — mondta — hogy az a jelenet, amelyet mutatni fogok önöknek, teljesen előkészítetlen. Ebből a bűnről és a büntetésről valószínűen egészen új fogalmat fognak nyerni. Amit most látni és hallani fognak, azt én vagy százszor tapasztaltam az életben. A fogoly egy felügyelőnő kíséretében belépett a szobába. Fiatal, csinos parasztleány volt, nagyon egyszerű és jólelkű arccal. — Jó hírt mondhatok önnek — szólt hozzá az igazgató. — A jó viselete miatt elengedték a büntetése hátralevő részét. Szombaton kibocsájtjuk. A leány a mellén összefonta a kezét és tátott szájjal hallgatta. — Szombaton kijut ebből a házból és szabad lesz megint. A leány végre megértette. A keze szorongó mozdulattal bomlott szét, az ajka remegni kezdett. — El kell innen mennem? Mi lesz belőlem? Itt volt ruhám és ennivalóm. Nem járhatna közbe az igazgató úr, hogy szabadjon itt maradnom ? A igazgató szelid mosollyal magyarázta meg, hogy nem utasíthatja vissza a kegyelmet. Azonkívül elmenéskor kap valamelyes pénzt is, tíz-tizenkét frankot. A leány sírva ment ki. Megkérdeztem, hogy miért büntették meg? Az igazgató átlapozta a lajstromot: — Ötszázhárom. A leány parasztoknál volt szolgáló... A gazdája feleségétől ellopott egy alsószoknyát... Házi tolvajlás... Amint tudják, a mi törvényeink a házi tolvajt nagyon szigorúan büntetik. A “PROSPERITÁS JELE”. Brooklyn, N. Y., június 29. A helybeli hajógyárból több mint száz szegecselő vasmunkást munkahiány miatt elbocsátottak. MEGJELENT! A május hó 2-án és 9-én a Labor Templeben a S. P. és S. L. P. képviselői között lefolyt PÁRTVITA könyvalakban megjelent és könyvkereskedésünkben kapható. Ára 10 cent. K I. vi. K Gyermek bérrabszolgák. Az “Everybody’s Magazin” júliusi száma Charles Edw. Russelnek egy fényképsorozatát közli, melyek többet beszélnek a kapitalista rendszer gazságairól, mint akár egy fotós könyv. Ezek a képek mind beszélő képek s megható, szivet-lelket rázó szavakat mondanak. Ezek a képek mondják a kapitalistákra a legrettenetesebb vádakat, hogy fiatal gyermekek testét elgyötrik, hogy gyermekéletet rabolnak el, gyermekeket pusztítanak ki fiatal, zsenge korukban, akiknek épp oly joguk van az élethez, a boldogsághoz, mint bárki másnak. Egy szép, babaarcú kis leány, úgy tíz éves lehet, mikor kérdezték, hogy milyen idős, azt felelte: * ‘ Elég idős vagyok, hogy dolgozzam. Dolgoznom mindenképpen kell.” Tizennégy tizenötéves fiuk, leányok képeit látjuk, akik már 4—5 évet töltöttek testet ölő munkában, melyet féürhödt levegőjű gyárakban és hőségtől izzó üvegkohókban végeztek. Más “szerencsés” gyermekek, a kapitalisták csemetéi ebben a korban nevelőnő felügyelete alatt pajzánkodnak, végig játszák gyermekéveiket és fejlődhetnek, szabadon, üdén. Ezek a szerencsétlen kicsi páriák pedig dolgoznak, mint a felnőtt proletárok. “Kenyeret keresnek” és tényleg megkeresnek minden nap — “egy font kenyeret mert 9 centtől 15—20 centig terjed a napi bérük. Hogy e mellett tönkre mennek, idő előtt meghalnak, korra fiatalon, de testben megtörve, mint aggastyánok, hát mit törődik azzal a kapitalista. Csak meg kell nézni ezeket a fejletlen, vézna, elgyötört testeket, melyen barátságtalan, rideg, gyermekségében is “öreg”, fonnyadt kis arcok néznek reánk — úgy akkor tisztában lehetünk a kapitalizmus természetrajzával. És érzik a kapitalisták, hogy milyen bűnt követnek a gyermekek kihasználásával. Tudatában vannak, hogy ezzel tömeggyilkolást követnek el, mert titkolják, tagadják a gyermekmunkát s eldugják ha lehet a gyermekmunkást. Még kevésbbé szeretik a fényképező masina elé állítani. Egy egész kisgyermekre például azt mondták, hogy csak ennivalót vitt idősebb nővérének, de a mellett reggeltől estig dolgozott. Egy másik apróság, mint mondták, “csak segít a nővérének”. Igen, de napról-napra, hétről-hétre, állandóan, éveken át mindig “segít”, amíg csak bele nem pusztul a “segítésbe”. Egész családok járnak egy-egy gyárba dolgozni. Négy fiatal leány dolgozik egy részeges apa helyett. Egy másik családnak hat tagja jár munkába egy gyapotgyárba, kik közül a két legidősebb már nyolc éve dolgozik ugyanabban a gyárban Azért még nem haladta túl egyik sem a húsz évet. West Virginában az üveghutákban 14 —15 éves gyermekek dolgoznak, mint üvegfúvók. A legnehezebb munka, amibe még kifejlett, erős emberek is hamar belepusztulnak. Már most milyen kilátásaik vannak ezeknek a gyermekeknek az életre. Még számtalan kiáltó példát mutat még be a fénykép, melyeket mind nem akarjuk, de nem is tudjuk hűen ismertetni. De tudni való, hogy a gyermekmunka itt Amerikában nem kivételes dolog. Nem egy-két gyár, nem egynéhány különösen kapzsi kapitalista alkalmaz gyermekmunkásokat, hanem a déli államokban mind. Itt ebben a gazdag Amerikában 1.700.000 kis gyermekmunkás húzza az igát. Egy millió hétszázezer kis gyermek van áldozatul dobva a kapitalista molochnak, a szabadság és a “prosperitás” hazájában. Egy egész országra való ifjú gyermeksereget gyilkolnak lassan, de biztosan. Egy egész emberi generációt irtanak ki még bimbó korában — csak éppen a profitért. Már most kérdjük, megérett ez a társadalom a pusztulásra, és szükséges-e egy új jobb társadalom létrejötte? Azt hiszem, erre nem kell felelni. A TÁMASZALAP KEZELŐIHEZ. Újólag felszólítjuk és kérjük mindazon elvtársakat, kik az “Előre támaszalap” bélyegfüzet birtokában vannak, szíveskedjenek azokkal agitálni. A május és június hónapokban gyűjtött összeget pedig, bármily kevés is, beküldeni a melyet mi az illető elvtárs javára a végelszámolásig bejegyzünk. Vidéken lakó elvtársaink az eddigi gyűjtést bélyegekben is beküldhetik. Elvtársi üdvözlettel a támaszalap bizottság nevében Czinke G., pénztárnok, 1528 Second Ave., New York, N. Y. Anyám. Anyám, hajad már fehér, hófehér, S barázdák szántják sápadt arcodat. Ó. nagyon sokat szenvedtél, anyám, Kegyetlenül sokat! Szegényes fészkünkben már más lakik És mi mint a vándorló madarak Széjjelszóródva kóborlunk be Idegen tájakat. Mostoha párnán, mostoha helyen Pihenteted le elfáradt fejed És azt a párnát, de megkönnyezi Két szomorú szemed. Egyik fiad, tán a legkedvesebb iMár elpihent, a munka ölte meg. Fejfája sincs, szebben temetnek el Egy úri ölebet. Bitang egy élet a mi életünk, én jóságos, szenvedő Anyám. Az életemmel a te sorsodat Százszor megváltanám! Cselédsorban kell tengődnöd neked, Ki egy sas lelkét csókoltad belém, Hogy fönt kerengjek büszkén, szabadon Az égbolt tetején! Ó, megjártad már a kálváriát És hajlik már föléd az alkonyat Hogy sugarakkal ragyogtassa be Mártiri arcodat. De én, anyám még fiatal vagyok S lelkem keserű gyűlöletben ég, Hogy megbosszuljam érted magamat Van rá erőm elég! Készül egy jobb kor és Krisztusait Nem szülték hazug mese-Máriák. Az uj Megváltókat ti külditek: Szent proletár anyák! Peterdi Andor. 3 Az ember jövője a földön. (1. folytatás.) Az agyar kitűnő szolgálatokat tesz neki a legsűrűbb őserdőben, hogy az utat egyengesse, vagy pedig hogy egyik-másik fának kívánatos zöld leveleit egy-egy ebédre elfogyaszthassa és agyara segítségével töri törzsében keresztül a fát. A mammoth — az elefánt ősapja — óriási agyarával szintén állandóan a rengetegekben lakott. Mikor azután a jégkorszakban az erdőségek kivesztek és megszűnt a mammuthnak uralma is, az agyarak feleslegessé váltak. Az agyarak, melyektől rettegett az — akkori — egész világ, megszűntek szükséges eszközzé lenni, elkorcsosultak, felgörbültek, használhatatlanokká váltak és utóbb már csak a fej díszéül szolgálhattak volna, ha óriási sulyoknál és esetlen formájuknál fogva nem épen a fej eldisztelenitőivé váltak volna. Védelemre fegyvernek ilyen korcs formában az agyar nem volt használható és már ezután könnyű dolga volt a kőkorszakbeli embernek — fegyverei kezdetlegessége dacára is — az óriást elejteni. Az emberi nemre nem foghatjuk rá az egyoldalú fejlődést. Épen idejében szállt le a fáról. Leszokott arról, hogy az első lábait járásra használja; megtanult a két hátsó lábán járni és az első lábakat csak a tapintásra használta. Bár a hátsó lábak még nagyon esetlenek voltak ahhoz, hogy az egész testet elbírják, ezen is túltette magát, sőt beleszoritotta ezen lábakat az akkoriban használatba jött cipőbe, mely akkor még csak olyan saruféle lehetett s ez által a legtökéletesebb lábat tudta magának képezni. Az emberi nem egész fejlődési korszakában nincs olyan mozzanat, mely esetlegegyoldalú fejlődésnek volna nevezhető. Megnyugodhatunk tehát abban is, hogy erről az oldalról sem fenyeget — úgyszólván — semmi veszély sem. Ennek az ellenkezője, azaz a centralizáció hiánya is nagyban hozzájárult az egyes állatfajok kipusztulásához. A középkor óriási gyíkja, a dinosaurus, nem bírt avval a központodott egyöntetű szervezettel, mint a minővel a mai gerinces állatok bírnak. A fej, aránylag a testhez nagyon kicsiny volt, úgyszintén az agy is. A hátsó lábaknak és farknak meg volt a maga külön agyveleje, amely a gerinccsont végében volt elhelyezve. Az óriási erő dacára, mely különösen a borzasztó farkcsapásokban nyilvánult, ezen állatfajnak is ki kellett vesznie, hogy centralizáltabb szervezetű és ennél fogva mozgékonyabb állatfajnak adjon helyet. E tekintetben is az ember messze felülmúlja az összes többi állatfajokat. A centralizációt illetőleg az emberi szervezet a képzelhető legtökéletesebb. Az agy az a központ, melynek közvetlen felügyelete és állandó ellenőrzése alatt vannak az összes többi testrészek. De nem csak befelé az egyes emberi szervezetre szól ez, hanem kifelé, a külső tevékenységre is. Az ember képessé tette magát bármily távolságokra — a telegráf és telefon használatával — közölni kívánságát, akaratát, sőt tulajdon hangját, más embertársával. E tekintetben mondhatjuk, hogy az egész világ centralizálva van. Egy esetleges nagy szerencsétlenség híte nagyon rövid időn belül bejárja az egész világot, úgy hogy nagyon gyors is lehet a segítség az ilyen esetekben. A gyors mozgási képesség sem szolgál a degeneráció előnyére. A helyhez kötött állatok, mint az osztriga stb. már magukban hordják az enyészet jeleit. Senki sem fogja megcáfolhatni azt a tényt, hogy az emberi nem nagyon mozgékony: a szárazföld már majdnem teljesen tele van sínpárjainkkal hálózva; a tengereket meghódítottuk, hajóink a legnagyobb gyorsasággal szelik keresztül az óceánokat, sőt víz alatt járó hajóink segítségével már a tenger gyomrát is hasogatjuk. Sőt a levegőt is bizonyára meg fogjuk hódítani. Káros filiszterkedés, veszedelmes maradiság tehát nem vethető az emberiség szemére. A paraziták és élősdiek szintén falá vannak vetve az általános szabálynak. A Steller-féle tengeri tehén hátán két parazita faj tanyázott, mindkét faj a tehén hátán élősködött és a tengeri tehénnel együtt lemezek is kivesztek. Bizonyos tekintetben ugyan az ember is élősdi, rá van szorulva úgyszólván a szerves eleségre bár, amint a vegetáriánusoknál látjuk, az élelem nem kell, hogy okvetlen húsneona legyen. A növényzet azonban múlhatatlanul szükséges a lét fenntartásához; növények nélkül megszűnik minden élet a földön, mert egyetlen állat — de napjainkig még az ember sem képes szervetlen állatból vagy növényből szerves állatot vagy növényt előállítani. Az élősdiség persze az embernél a minimálisra apad, ha figyelembe és tekintetbe vesszük, hogy az ember kultúrnövényeket termeszt; a veteményeket ő csak hoszszú, keserves munkája után tette magára nézve élvezhetővé. A kémia segítségével reméljük, hogy egy újabb akadályt győztünk le, be van bizonyítva ugyanis, hogy kémiai után különféle szerves testet lehet előállítani szervetlenből. Egyes szerves testet máris sikerült előállítani és van reá kilátás, hogy ez még az élelemre szükséges testekkel is sikerül. Még az élősdiség sem rejt magában veszedelmet az emberi nemre. Az emberiségre eddig ráható veszélyek többé-kevésbbé semmivé válnak. Felküzdöttük magunkat a teremtés, illetve a föld uraivá. Azonban a megállás már visszafejlődést jelent. Kérdés már most, vájjon képes-e az ember továbbfejlődni, tudnak-e annyira különbözni egymástól — fejlettség tekintetében — hogy ezen különbözetekből egy magasabb, fejlettebb ember származhassák ? Bízomos az, hogy az emberek nagyon különbözők. Az egész földön nem találni két embert, kik úgy testileg, mint szellemileg egymáshoz teljesen hasonlók lennének. Vagy a jóhoz vagy a rosszhoz hajlandó variációk között első helyen a kulturideálok iránya említendő meg; ide a szellemi óriások számítandók. Az öröklés által ezen szellemóriások az ő tudásukat tovább fejleszthetik és növelhetik. A tudásnak egyes testekbe való átöröklése azonban az egész emberiségre csak alig észlelhető előmenetelt jelentene. Sokkal fontosabb azonban az a szellemi örökség, melyet az egész emberiség egyes ilyen szellemóriások hátrahagyott művei útján nyer. Egy Schiller, egy Goethe, vagy egy Darwin hátrahagyott művei az egész emberiségre emelő hatással vannak. Ez a művelődés nemcsak az egyenes utódnak, hanem az egész későbbi kornak válik javára. A nagyszerű művek óriási száma azonban egy újabb veszedelem az emberiségre. Ezen műveknek száma rövidesen oly nagyra látszik emelkedni, hogy nincs a világnak könyvtára ezeknek a befogadására. Akkor aztán lehetetlen lesz ezen műveknek még csak áttekintése is. Feltétlenül bekövetkezik ekkor a “szakfejlettség”. Vagy talán koponyánk, illetőleg agyunk kibővítésére törekedjünk, hogy valameny ELŐRE............áez.............................. -nyi újabb és újabb találmányt felemészthessük ? (Vége következik. )