Előre, 1909. július (5. évfolyam, 27-31. szám)

1909-07-03 / 27. szám

1909 július 3. A nők börtönében. Irta: France Anatole. Vagy két évvel ezelőtt meglátogattam egy női fogházat. Hajdan kastély volt, a melyet IV. Henrik idejében építettek. Magas palateteje kimeredt annak a komor­ú kis városnak a háztetői közül, a­mely Franciaország déli részében fekszik, egy folyó partján. A börtönigazgató közel járt már a nyugdíjhoz, fekete parókát vi­selt, de a bajusza hófehér volt. Egészen szokatlan igazgató volt, a saját kezdemé­nyezésére szokott gondolkozni és humánus nézetei voltak. Nem képzelődött semmiképpen három­száz foglyának az erkölcseiről, de arról is meg volt győződve, hogy ebben sem áll rosszabbul a dolog, mint háromszáz olyan nő erkölcsével, a­kiket találomra válogat­nának össze egy városban. — Azok az emberek, a­kiket itt lát, nem más fajhoz tartoznak, mint más ember fia — látszott mondani a szelíd, fáradt tekin­tete. A mikor áthaladtunk az udvaron, a foglyok hosszú sorával találkoztunk, a kik éppen bevégezték a sétájukat és vissza mentek a munkatermekbe. Sok volt köz­tük a vénasszony s néhánynak alattomos, állatias tekintete volt. A barátom, dr. Oaban, a ki velünk volt, arra tett figyel­messé, hogy csaknem mindeniknek volt valami karakterisztikus hibája, hogy csak­nem a legtöbb sandított, alig volt néhány, a­kin ott ne lett volna a jele a bűnnek, vagy legalább is rá­veteknek. Az igazgató lassan megrázta a fejét. Láttam, hogy nem értett egyet ezekkel a büntetőorvosi elméletekkel. Sőt éppen el­lenkezően, arról volt meggyőződve, hogy a mi társadalmunkban nehéz megkülönböz­tetni a bűnöst az ártatlantól. Azután bevezetett bennünket azokba a munkatermekbe, a­hol a női pékek, a mo­sónők és a vasalónők végezték a munkáju­kat. A tisztaság és a munka mintha az örömnek valami csillogását terjesztette vol­na itt. Az igazgató minden nővel nagyon barátságosan bánt. Még a legrosszabbak­­nál és a legrosszabb indulatuaknál sem vesztette el a türelmét s mindig egyfor­mán jóságos volt. A véleménye az volt, hogy azoktól az emberektől, a­kikkel együtt élünk, nem szabad nagyon sokat követelnünk, még akkor sem, ha csak bű­nösök és tolvajok. Egészen eltérően az ál­talános szokástól, nem várta a tolvajok­tól és orgazdáktól, hogy a­mivel büntetés­ben vannak, egyszerre tökéletes lényekké legyenek. Nem igen hitt a fenyítékek er­kölcsi hatásában és teljesen lemondott ar­ról, hogy a börtönből erényiskolát csinál­jon. Mivel nem volt azon a nézeten, hogy az emberek jobbak lesznek, ha szen­­vedtetik őket, tehát, a­mennyire csak a hatalmában állt, megkímélte ezeket a sze­rencsétleneket minden szenvedéstől. — Megfontolom a szabályzatot — mond­ta — mielőtt alkalmaznám és magam ma­gyarázom meg a foglyoknak. A szabály­zat például teljes hallgatást rendel el. De ettől minden asszony vagy hülyévé lenne, vagy beleőrülne. Nem gondolhatom, hogy a szabályzat ezt akarhatta. Azért azt mondom nekik: “A szabályzat azt ren­deli, hogy hallgassatok. Mit jelent ez! Ez azt jelenti, hogy a felügyelőnőknek nem szabad­­benneteket hallani. Ha hal­lanak benneteket, büntetést kaptok. Ha nem hallanak benneteket, akkor nem le­het bajotok. A gondolataitokról nem tar­toztok nekem számot adni. ” Ezután az intés után azon iparkodnak, hogy szinte hangtalanul beszéljenek. S nem bolondul­nak meg és mégis érvényesül a szabályzat. A betegszobák és a hálószobák, a­me­lyeket ezután meglátogattunk, nagy, ma­gas termekben volt elhelyezve, a­melyek­nek a falai egyszerűen fehérre voltak me­szelve. A hajdani pompából nem maradt semmi más, mint néhány monumentális kandalló szürke és fehér márványból; ezek felett pompás szobrok álltak. Egy faragott “Igazság”, a 16. század végéről elolaszosodott flamandi ízlésben, a kard­ját éppen úgy tartotta, hogy a hegye egy kis beteg felé irányult, a­ki vaságyban, olyan vékony matracon feküdt, mint egy összehajtott kendő. A kicsike olyan volt, mint valami gyerek. — Nos, jobban vagy? — kérdezte Ca­ban doktor. — Igen, sokkal jobban, uram — felelte a beteg és elmosolyodott. — No hát, csak viselje jó magát, akkor majd hamar meggyógyul. A beteg nagy szemet meresztett az or­vosra, a tekintetében öröm és remény csillogott. — Ugyanis nagyon beteg volt — ma­gyarázta az orvos és tovább mentünk. — Milyen vétségért büntették meg? — Nem vétségért, bűnért. — Ali? — Gyermekgyilkosság! Egy hoszti folyosó­ végén kis, meglehe­tősen barátságos szobába jutottunk, a mely tele volt szekrényekkel s a melynek rácstalan ablaka a szabadba nyílt. Itt egy csinos, fiatal asszony egy íróasztalnál irt. Mellette állott egy feltűnően szép ter­metü leány s az övén hordott kulcsköteg­­ből kulcsot keresgetett Hajlandó lettem volna azt hinni, hogy az igazgató leányai, de az tudatta velem, hogy ezek is foglyok. — Nem látta, hogy szintén az intézeti ruhát hordják? — Nem vettem észre, valószínűleg más­ként hordják, mint a többiek. — Jobb szabása van a ruhájuknak s a főkötőjük kisebb, úgy hogy látni lehet a hajukat. — Igen, — mondta a doktor — nehéz az asszonyt megakadályozni abban, hogy a haját mutogassa, ha szép. — És mivel foglalkoznak? — Az egyik irattáros, a másik könyv­táros. Mindkettő erkölcstelen életmód miatt vannak fogva. Az igazgató ekkor azt a kijelentést tet­te, hogy ő jobb szereti a bűnösöket, mint azokat, a­kik csak kisebb vétségért, vagy kihágásért vannak az intézetben. — A bűnösök közt — mondta — van­nak, a­kiknek úgyszólván semmi köze sincs a bűnökhöz. Úgy csapott bele életükbe a bűn, mint a felhőtlen égből jövő villám. Lehetnek a mellett igen jóravaló­, bátor, sőt jólelkű emberek. A tolvajokról már ezt nem mondhatnám. A vétségük ren­desen nem nagy, igen közönséges, mond­hatnám alaphangja a létüknek, azért ja­víthatatlanok. S jellemük aljassága az egész viselkedésükben visszatükröződik. A büntetés, a­mit kapnak, aránylag cse­kély s mivel nemcsak a morális, hanem a fizikai érzékenységük is tompult, nagy könnyűséggel viselik el. Nem is kérdés, hogy ezek a szerencsétlenek nem érdemlik meg a szánalmunkat s az érdeklődésünket, de mentül inkább öregszem, annál jobban meggyőződöm arról, hogy tulajdonképpen nincsenek bűnösök, csak szerencsétlenek ■vannak. Bevezetett bennünket a dolgozószobájá­ba és a felügyelővel behozatta az 503. szá­mú foglyot. — Kérem, higgyék el az urak — mond­ta — hogy az a jelenet, a­melyet mutatni fogok önöknek, teljesen előkészítetlen. Eb­ből a bűnről és a büntetésről valószínűen egészen új fogalmat fognak nyerni. Amit most látni és hallani fognak, azt én vagy százszor tapasztaltam az életben. A fogoly egy felügyelőnő kíséretében belépett a szobába. Fiatal, csinos paraszt­leány volt, nagyon egyszerű és jólelkű arc­cal. — Jó hírt mondhatok önnek — szólt hozzá az igazgató. — A jó viselete miatt elengedték a büntetése hátralevő részét. Szombaton kibocsájtjuk. A leány a mellén összefonta a kezét és tátott szájjal hallgatta. — Szombaton kijut ebből a házból és szabad lesz megint. A leány végre megértette. A keze szo­rongó mozdulattal bomlott szét, az ajka remegni kezdett. — El kell innen mennem? Mi lesz be­lőlem? Itt volt ruhám és ennivalóm. Nem járhatna közbe az igazgató úr, hogy sza­badjon itt maradnom ? A igazgató szelid mosollyal magyarázta meg, hogy nem utasíthatja vissza a kegyel­met. Azonkívül elmenéskor kap valame­lyes pénzt is, tíz-tizenkét frankot. A leány sírva ment ki. Megkérdeztem, hogy miért büntették meg? Az igazgató átlapozta a lajstromot: — Ötszázhárom. A leány parasztoknál volt szolgáló... A gazdája feleségétől el­lopott egy alsószoknyát... Házi tolvaj­­lás... A­mint tudják, a mi törvényeink a házi tolvajt nagyon szigorúan büntetik. A “PROSPERITÁS JELE”. Brooklyn, N. Y., június 29. A helybeli hajógyárból több mint száz szegecselő vasmunkást munkahiány miatt elbocsátot­tak. MEGJELENT! A május hó 2-án és 9-én a Labor Templeben a S. P. és S. L. P. képviselői között lefolyt PÁRTVITA könyvalakban megjelent és könyvkereske­désünkben kapható. Ára 10 cent. K I. v­­­i. K Gyermek bérrabszolgák. Az “Everybody’s Magazin” júliusi száma Charles Edw. Russelnek egy fény­képsorozatát közli, melyek többet beszél­nek a kapitalista rendszer gazságairól, mint akár egy fotós könyv. Ezek a képek mind beszélő képek s meg­ható, szivet-lelket rázó­ szavakat monda­nak. Ezek a képek mondják a kapitalis­tákra a legrettenetesebb vádakat, hogy fia­tal gyermekek testét elgyötrik, hogy gyer­­mekéletet rabolnak el, gyermekeket pusz­títanak ki fiatal, zsenge korukban, a­kik­nek épp oly joguk van az élethez, a bol­dogsághoz, mint bárki másnak. Egy szép, babaarcú kis leány, úgy tíz éves lehet, mikor kérdezték, hogy milyen idős, azt felelte: * ‘ Elég idős vagyok, hogy dolgozzam. Dolgoznom mindenképpen kell.” Tizennégy tizenötéves fiuk, leányok ké­peit látjuk, a­kik már 4—5 évet töltöttek testet ölő munkában, melyet féürhödt leve­gőjű gyárakban és hőségtől izzó üvegko­hókban végeztek. Más “szerencsés” gyermekek, a kapita­listák csemetéi ebben a korban nevelőnő felügyelete alatt pajzánkodnak, végig ját­­szák gyermekéveiket és fejlődhetnek, sza­­badon, üdén. Ezek a szerencsétlen kicsi páriák pedig dolgoznak, mint a felnőtt proletárok. “Kenyeret keresnek” é­s tény­leg megkeresnek minden nap — “egy font kenyeret mert 9 centtől 15—20 centig terjed a napi bérük. Hogy e mel­lett tönkre mennek, idő előtt meghalnak, korra fiatalon, de testben megtörve, mint aggastyánok, hát mit törődik azzal a ka­­pitalista. Csak meg kell nézni ezeket a fejletlen, vézna, elgyötört testeket, melyen barátságtalan, rideg, gyermekségében is “öreg”, fonnyadt kis arcok néznek reánk — úgy akkor tisztában lehetünk a kapita­lizmus természetrajzával. És érzik a kapitalisták, hogy milyen bűnt követnek a gyermekek kihasználásá­val. Tudatában vannak, hogy ezzel tö­meggyilkolást követnek el, mert titkolják, tagadják a gyermekmunkát s eldugják ha lehet a gyermekmunkást. Még kevésbbé szeretik a fényképező masina elé állítani. Egy egész kis­gyermekre például azt mondták, hogy csak ennivalót vitt idősebb nővérének, de a mellett reggeltől estig dolgozott. Egy másik apróság, mint mondták, “csak segít a nővérének”. Igen, de napról-napra, hétről-hétre, ál­landóan, éveken át mindig “segít”, a­míg csak bele nem pusztul a “segítésbe”. Egész családok járnak egy-egy gyárba dolgozni. Négy fiatal leány dolgozik egy részeges apa helyett. Egy másik család­nak hat tagja jár munkába egy gyapot­gyárba, kik közül a két legidősebb már nyolc éve dolgozik ugyanabban a gyárban Azért még nem haladta túl egyik sem a húsz évet. West Virginában az üveghutákban 14 —15 éves gyermekek dolgoznak, mint üvegfúvók. A legnehezebb munka, a­mi­be még kifejlett, erős emberek is hamar belepusztulnak. Már most milyen kilátá­saik vannak ezeknek a gyermekeknek az életre. Még számtalan kiáltó­ példát mutat még be a fénykép, melyeket mind nem akar­juk, de nem is tudjuk hűen ismertetni. De tudni való, hogy a gyermekmunka itt Amerikában nem kivételes dolog. Nem egy-két gyár, nem egynéhány különösen kapzsi kapitalista alkalmaz gyermekmun­kásokat, hanem a déli államokban mind. Itt ebben a gazdag Amerikában 1.700.000 kis gyermekmunkás húzza az igát. Egy millió hétszázezer kis gyermek van áldo­zatul dobva a kapitalista molochnak, a szabadság és a “prosperitás” hazájában. Egy egész országra való ifjú gyermek­sereget gyilkolnak lassan, de biztosan. Egy egész emberi generációt irtanak ki még bimbó korában — csak éppen a pro­fitért. Már most kérdjük, megérett ez a társa­dalom a pusztulásra, és szükséges-e egy új jobb társadalom létrejötte? Azt hiszem, erre nem kell felelni. A TÁMASZALAP KEZELŐIHEZ. Újólag felszólítjuk és kérjük mindazon elvtársakat, kik az “Előre támaszalap” bélyegfüzet birtokában vannak, szívesked­­jenek azokkal agitálni. A május és június hónapokban gyűj­tött összeget pedig, bármily kevés is, be­küldeni a melyet mi az illető elvtárs ja­vára a végelszámolásig bejegyzünk. Vidéken lakó elvtársaink az eddigi gyűj­tést bélyegekben is beküldhetik. Elvtársi üdvözlettel a támaszalap bizott­ság nevében Czinke G., pénztárnok, 1528 Second Ave., New York, N. Y. Anyám. Anyám, hajad már fehér, hófehér, S barázdák szántják sápadt arcodat. Ó. nagyon sokat szenvedtél, anyám, Kegyetlenül sokat! Szegényes fészkünkben már más lakik És mi mint a vándorló madarak Széjjelszóródva kóborlunk be Idegen tájakat. Mostoha párnán, mostoha helyen Pihenteted le elfáradt fejed És azt a párnát, de megkönnyezi Két szomorú szemed. Egyik fiad, tán a legkedvesebb iMár elpihent, a munka ölte meg. Fejfája sincs, szebben temetnek el Egy úri ölebet. Bitang egy élet a mi életünk­­, én jóságos, szenvedő Anyám. Az életemmel a te sorsodat Százszor megváltanám! Cselédsorban kell tengődnöd neked, Ki egy sas lelkét csókoltad belém, Hogy fönt kerengjek büszkén, szabadon Az égbolt tetején! Ó, megjártad már a kálváriát És hajlik már föléd az alkonyat Hogy sugarakkal ragyogtassa be Mártiri arcodat. De én, anyám még fiatal vagyok S lelkem keserű gyűlöletben ég, Hogy megbosszuljam érted magamat Van rá erőm elég! Készül egy jobb kor és Krisztusait Nem szülték hazug mese-Máriák. Az uj Megváltókat ti külditek: Szent proletár anyák! Peterdi Andor. 3 Az ember jövője a földön. (1. folytatás.) Az agyar kitűnő szolgálatokat tesz neki a legsűrűbb őserdőben, hogy az utat e­­gyengesse, vagy pedig hogy egyik-másik fának kívánatos zöld leveleit egy-egy ebéd­re elfogyaszthassa és agyara segítségével töri törzsében keresztül a fát. A mam­moth — az elefánt ősapja — óriási agya­rával szintén állandóan a rengetegekben lakott. Mikor azután a jégkorszakban az erdőségek kivesztek és megszűnt a mam­­muthnak uralma is, az agyarak felesleges­sé váltak. Az agyarak, melyektől rette­gett az — akkori — egész világ, megszűn­tek szükséges eszközzé lenni, elkorcsosul­­tak, felgörbültek, használhatatlanokká váltak és utóbb már csak a fej díszéül szol­gálhattak volna, ha óriási sulyoknál és esetlen formájuknál fogva nem épen a fej eldisztelenitőivé váltak volna. Védelemre fegyvernek ilyen korcs formában az agyar nem volt használható­ és már ezután könnyű dolga volt a kőkorszakbeli ember­nek — fegyverei kezdetlegessége dacára is — az óriást elejteni. Az emberi nemre nem foghatjuk rá az egyoldalú fejlődést. Épen idejében szállt le a fáról. Leszokott arról, hogy az első lábait járásra használja; megtanult a két hátsó lábán járni és az első lábakat csak a tapintásra használta. Bár a hátsó lá­bak még nagyon esetlenek voltak ahhoz, hogy az egész testet elbírják, ezen is túl­tette magát, sőt beleszoritotta ezen lába­kat az akkoriban használatba jött cipőbe, mely akkor még csak olyan saruféle lehe­tett s ez által a legtökéletesebb lábat tud­ta magának képezni. Az emberi nem egész fejlődési korszakában nincs olyan mozza­nat, mely esetleg­­egyoldalú fejlődésnek volna nevezhető. Megnyugodhatunk te­hát abban is, hogy erről az oldalról sem fenyeget — úgyszólván — semmi veszély sem. Ennek az ellenkezője, azaz a centrali­záció hiánya is nagyban hozzájárult az egyes állatfajok kipusztulásához. A kö­zépkor óriási gyíkja, a dinosaurus, nem bírt avval a központod­­ott egyöntetű szer­vezettel, mint a minővel a mai gerinces állatok bírnak. A fej, aránylag a testhez nagyon kicsiny volt, úgyszintén az agy is. A hátsó lábaknak és farknak meg volt a maga külön agyveleje, a­mely a gerinc­csont végében volt elhelyezve. Az óriási erő dacára, mely különösen a borzasztó farkcsapásokban nyilvánult, ezen állatfaj­nak is ki kellett vesznie, hogy centralizál­­tabb szervezetű és ennél fogva mozgéko­nyabb állatfajnak adjon helyet. E tekintetben is az ember messze felül­múlja az összes többi állatfajokat. A cent­ralizációt illetőleg az emberi szervezet a képzelhető legtökéletesebb. Az agy az a központ, melynek közvetlen felügyelete és állandó ellenőrzése alatt vannak az összes többi testrészek. De nem csak befelé az egyes emberi szervezetre szól ez, hanem kifelé, a külső tevékenységre is. Az em­ber képessé tette magát bármily távolsá­gokra — a telegráf és telefon használatá­val — közölni kívánságát, akaratát, sőt tulajdon hangját, más embertársával. E tekintetben mondhatjuk, hogy az egész világ centralizálva van. Egy esetleges nagy szerencsétlenség híte nagyon rövid időn belül bejárja az egész világot, úgy hogy nagyon gyors is lehet a segítség az ilyen esetekben. A gyors mozgási képesség sem szolgál a degeneráció előnyére. A helyhez kötött állatok, mint az osztriga stb. már maguk­ban hordják az enyészet jeleit. Senki sem fogja megcáfolhatni azt a tényt, hogy az emberi nem nagyon mozgékony: a száraz­föld már majdnem teljesen tele van sín­párjainkkal háló­zva; a tengereket meghó­dítottuk, hajóink a legnagyobb gyorsaság­gal szelik keresztül az óceánokat, sőt víz alatt járó hajóink segítségével már a ten­ger gyomrát is hasogatjuk. Sőt a levegőt is bizonyára meg fogjuk hódítani. Káros filiszterkedés, veszedelmes maradiság te­hát nem vethető az emberiség szemére. A paraziták és élősdiek szintén falá van­nak vetve az általános szabálynak. A Steller-féle tengeri tehén hátán két para­zita faj tanyázott, mindkét faj a tehén hátán élősködött és a tengeri tehénnel együtt l­emezek is kivesztek. Bizonyos te­kintetben ugyan az ember is élősdi, rá van szorulva úgyszólván a szerves eleségre bár, a­mint a vegetáriánusoknál látjuk, az élelem nem kell, hogy okvetlen húsne­­ona legyen. A növényzet azonban múlha­tatlanul szükséges a lét fenntartásához; növények nélkül megszűnik minden élet a földön, mert egyetlen állat — de nap­jainkig még az ember sem­­ képes szer­vetlen állatból vagy növényből szerves ál­latot vagy növényt előállítani. Az élősdiség persze az embernél a mi­nimálisra apad, ha figyelembe és tekintet­be vesszük, hogy az ember kultúrnövénye­ket termeszt; a veteményeket ő csak hosz­­szú, keserves munkája után tette magára nézve élvezhetővé. A kémia segítségével reméljük, hogy egy újabb akadályt győz­tünk le, be van bizonyítva ugyanis, hogy kémiai után különféle szerves testet lehet előállítani szervetlenből. Egyes szerves testet máris sikerült előállítani és van reá kilátás, hogy ez még az élelemre szüksé­ges testekkel is sikerül. Még az élősdi­ség sem rejt magában veszedelmet az em­beri nemre. Az emberiségre eddig ráható veszélyek többé-kevésbbé semmivé válnak. Felküz­döttük magunkat a teremtés, illetve a föld uraivá. Azonban a megállás már vissza­fejlődést jelent. Kérdés már most, vájjon képes-e az ember továbbfejlődni, tudnak-e annyira különbözni egymástól — fejlett­ség tekintetében — hogy ezen különböze­tekből egy magasabb, fejlettebb ember származhassák ? Bízom­os az, hogy az emberek nagyon különbözők. Az egész földön nem találni két embert, kik úgy testileg, mint szelle­mileg egymáshoz teljesen hasonlók lenné­nek. Vagy a jóhoz vagy a rosszhoz haj­landó variációk között első helyen a kul­­turideálok iránya említendő meg; ide a szellemi óriások számítandók. Az örök­lés által ezen szellemóriások az ő tudásu­kat tovább fejleszthetik és növelhetik. A tudásnak egyes testekbe való átöröklése azonban az egész emberiségre csak alig észlelhető előmenetelt jelentene. Sokkal fontosabb azonban az a szellemi örökség, melyet az egész emberiség egyes ilyen szellemóriások hátrahagyott művei útján nyer. Egy Schiller, egy Goethe, vagy egy Darwin hátrahagyott művei az egész emberiségre emelő hatással vannak. Ez a művelődés nemcsak az egyenes utód­nak, hanem az egész későbbi kornak válik javára. A nagyszerű művek óriási száma azon­ban egy újabb veszedelem az emberiségre. Ezen műveknek száma rövidesen oly nagy­ra látszik emelkedni, hogy nincs a világ­nak könyvtára ezeknek a befogadására. Akkor aztán lehetetlen lesz ezen művek­nek még csak áttekintése is. Feltétlenül bekövetkezik ekkor a “szakfejlettség”. Vagy talán koponyánk, illetőleg agyunk kibővítésére törekedjünk, hogy valameny­ ELŐRE............áez.............................. -­nyi újabb és újabb találmányt felemészt­hessük ? (Vége következik. )

Next