Embernevelés, 1946 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1946-01-01 / 1-2. szám
1* 3 Heiri Wunderli von Torliken. Kócos, nevetséges figura, akit nemcsak nem kell, de nem is lehet komolyan venni s aki mégis, érthetetlenül és megmagyarázhatatlanul, komolyan veteti magát s akit a végén, megint csak csuda módon, komolyan is vesznek. Nem értik ezt már az iskolásgyerekek sem, nem érti később az ékesszólástan ifjú és nagyképű »rámenős« professzora, Steinbrückel sem, de még a jó barát, Bruntschlt sem egészen, nem értik az aargaui parasztok, de legfőképpen nem értik élete alkonyán az yverduni tanácsbeli urak, Baselben, pedig a két látószemüket kevesellik, ahogy bámulják. Igen, az az útközben lesajnált és szégyelt figura bejut oda, ahova ők, az előkelőek nem juthattak be, sőt feljebb jut, odáig, ahová ők gondolatban sem mertek reménykedni, a minden oroszok cárja elé. Egy szóra megkapja, amit kér s utána meg kedélyesen elbeszélget a cárral, egyik szárnyas, ajtótól a másikig hátráltatván őfelségét, a szó teljes értelmében sarokba szorítja, sőt még a kabátja gombját sem átallja meg-megbirizgálni fejtegetéseinek lázában, minden illedelmet feledve és mellőzve. Sándor cár meg — csudák csudája — meg is ölelgeti őt ezért a végén. Szimbólum ez is, megoldatlan és édes vigasztalást nyújtó nyitott kérdés. És a probléma, melyet valaha Pestalozzi jelentett s azóta még mindig jelent, ma is megoldatlan. De azt is éreznünk kell, hogy áldott szerencsénkre az. Hiszen mi most romok között élünk és még az a hajóroncsunk sincs, amelyről Robinson annyi sok holmi egyet-mást átmenthetett puszta szigetére. Higgye el az is, akinek még nem nyilvánvaló, hogy számukra igazán élet-halálkérdése várjon a nyitott kérdésre mostanában adandó válasz az intuíció javára dönt-e és hogy fil-e a pedagógus, vagy pediglen nascilár. És ne is áltassuk magunkat. A nagy nevelő azért írt olyan sokat, mert mindenáron meg akarta tanulni a mesterségét és sehogy sem tudta megtalálni az egyetlen helyes, az abszolút módszert, meg azért, mert mindenképpen meg szerette volna és semmiképpen nem volt képes megmagyarázni magát másoknak. És ez benne az örök és az óriási nagy. És ez benne a vigasztaló is. A mi romjaink között ott fekszik a módszeres és rendszeres nevelőképzés chimaerája is. Sem időnk, sem módunk, sem eszközünk, sem anyagunk nincs a közeljövőben ilyesmire s ha volna is, körülbelül hasznavehetetlen sem volna nagy része, ami nemrégiben még értékszámba ment. Nagyon jó tudnunk, hogy a legnagyobb nevelő harminc évig se vett a kezébe könyvet és holta napjáig kísérletezett, tegyük hozzá : a világ szemében és saját megítélése szerint is meglehetősen sikertelenül. Ne értsük félre egymást, nem azt akarom ezzel mondani, mintha nem a világ legszebb és legmagasztosabb privilégiuma volna a folytonos önképzés és a célravezető, apáról-fiúra szálló, közben folyton-folyvást tökéletesedő módszer. Jó annak, aki teheti. De nekünk, akik ezt mostanában nem igen tehetjük, nagy megnyugvás tudomásul vehetnünk, hogy azért még sincs elveszve minden, mert hiszen Pestalozzi perében még nem jogerős a