Enigma, 1999 (6. évfolyam, 20-22. szám)
1999 / 22. szám
MERIDIAN irányvonalat különböztethetünk meg: a szürrealistáknak a kiállításlátogató aktiválására tett kísérleteit, valamint a fenséges megújítását az 1945 utáni amerikai festészetben. Marcel Duchamp 1918-ban Buenos Aires-ben a Kis Üveget egy fémcsíkra írott befogadói utasítással látta el: „Közelről nézendő (az üveg másik oldaláról) egy szemmel majdnem egy órán keresztül”. Ezzel a felirattal Duchamp megváltoztatta Leonardo festőknek szóló útmutatását, amely a színperspektívában az üveglap segédeszközként való felhasználását írja le.': Duchamp üvege esetében a hátoldal felől - a befogadói utasítástól eltekintve - semmivel sem látunk többet, mint elölről: egy kettős perspektívában felfestett piramist, ólomszálakat, rozsdás fémet és egy nagyítót. Ez a kisméretű munka a remekmű alattomos és csapdákkal teli negációján, a Nagy Üvegen végzett hosszas munkálatokkal összefüggésben keletkezett.’ Az 1938-ban Párizsban a Georges Wildenstein Galériájában megrendezett Exposition Internationale du Surréalisme kiállítás szervezését Duchamp vállalta. A kiállítás bejáratában Salvador Dali mutatta be borostyánnal befuttatott Esotaxiját, s a benne ülőket - a bábukat - első sokk gyanánt - vízzel öntötték le. A Les plus belles Rues de Paris c. részben átformált, nagyrészt obszcén módon átalakított kirakati bábukat helyeztek el. A következő terem egy szándékosan rosszul megvilágított, telezsúfolt barlang volt. A mennyezetén 1200 darab (mágikus szám) teli szeneszsák lógott (amelyeket újságokkal tömtek ki), s alul-felül érintkeztek egymással, a padlót vastag, hervadt levéltakaró és egy tavirózsákkal teli tavacska fedte, középen egy brasero, egy nagy (biztonsági okokból elektromos) melegedőkályha izzott, két forgóajtóra grafikai jelekkel ellátott lapokat függesztettek, a négy sarokban pedig, különösen széles ágyakon, selyemtakarók fénye villant fel. A maradék falfelületeken képeket helyeztek el, egy kávédaráló Brazília illatát árasztotta és egy láthatatlan hangszóróból egy elmegyógyintézet lakóinak hisztérikus nevetése hallatszott, ami elvette a látogatók kedvét a nevetéstől, viccelődéstől.1'* Duchamp ötlete, hogy automatikus világítóberendezéseket installáljanak, amelyeket mágikus szemeken keresztül a látogatók kapcsoltak volna be, nem valósulhatott meg.11 Ezt zseblámpák osztogatásával helyettesítették, de a közönség ellopta őket, így végül állandó világítóberendezést kellett üzembe helyezni. André Breton egy, az 1938-as kiállításra való visszatekintésében hangsúlyozta: „A szervezők erőfeszítései valóban arra irányultak, hogy olyan hangulatot teremtsenek, ami, amennyire csak lehetséges, tagadja egy művészeti galéria hangulatát. Ragaszkodom ahhoz a tényhez, hogy 12 13 14 12 Ld.: Anuro Schwarz: The complete Works of Marcel Duchamp with a catalogue raisonné, London, 1969; Leonardo da Vinci: Sämtliche Gemälde und die Schriften zur Malerei, szeri: A. ChasteL München, 1990. 13 Hans Belting: „Das Kleid der Braut". Marcel Duchamps „Großes Glas“ als Travestie des Meisterwerks", In: Nach der Destruktion des Ästhetischen Scheins. Van Gogh, Malewitsch, Duchamp, sz.erk.: H. M. Bachmayer, D. Kampei; F. Rotzer, München, 1992, 70-90. 14 Man Ray: Selbstporträt. Eine illustrierte Autobiographie, München, 1983; Marcel Duchamp: Ingénieur du temps perdu, Entretiens avec Pierre Cabanne, Paris, Pierre Beiford, 1977; magyarul: Az eltűnt idő mérnöke (Beszélgetések Pierre Cabanne-nal), Képzőművészeti Kiadó, Bp„ 1991, ford.: Tészabó Júlia. b A részletes leírást Id.: Marcel Jean és Árpád Meze: Histoire de la peinture surréaliste, Paris, 1959, 280-289., A kiállításról szóló tájékoztatót In: Beaux-Arts, 1938/1,1-2.; Duchamp-nak a zseblámpákhoz fűzött kommentárját, In: Duchamp: Az eltűnt idő mérnöke, Id. 14. lábj., 155-156. 78