Építők Lapja, 1985 (38. évfolyam, 1-24. szám)
1985-01-14 / 1. szám
4 ÉPÍTŐK LAPJA FAIPARI MELLÉKLET Minden baj ellenére sikeres évzárás A Budapesti Bútoripari Vállalat 5-ös számú, rákospalotai központi alkatrészgyártó és -elosztó gyárában október 29-én bekövetkezett tragikus kimenetelű tűzvész és robbanás — mint köztudomású — a nagyvállalat egész tervteljesítését veszélyeztette, az év utolsó negyedének derekán. S a vállalati eredménnyel együtt kockán forgott a lakosság egész ellátása bizonyos fajta bútorokból, valamint az export — főként a tőkés megrendelések teljesítésének — sorsa. A BUBIV valamennyi gyárában az erők maximális megfeszítésére volt szükség, hogy a szerencsétlenségnek ne legyenek a vállalatra s a népgazdaságra is súlyosan káros következményei. Ehhez megtette a kellő intézkedéseket mind a tárca, mind a vállalat vezetése, de azok igazán eredményessé csak a dolgozó kollektívák áldozatkész helytállása révén válhattak, aminek érdekében — most már megállapíthatjuk — minden lehetőt megtettek az üzemi politikai és társadalmi szervezetek. Ezúttal csak egyetlen üzemegységben, a 2-es, angyalföldi gyárban tájékozódtunk: hogyan telt náluk az utóbbi két, gondokkal teli hónap, a történtek után milyen eredménnyel tudták zárni az évet? A krónika összeállításában Andriska József szb-titkár és Rácz Gábor, a pártalapszervezet titkára segített. Két kezet mos Tudni kell, hogy az egri, az encsi és a jászberényi gyár mellett talán az angyalföldi egységet érintette a legérzékenyebben az 5-ös gyár termelésének kiesése. Mind az annyira keresett Réka elemes bútorok, mind a nem kevésbé népszerű Babetta szekrénysorok gyártásához az alkatrészeket a Szántóföld utcából kapták. Nincsenek is olyan, a megmunkáláshoz szükséges, korszerű gépeik, mint amilyenek Rákospalotán egy időre üzemképtelenné váltak. A stílbútor és szállodai berendezések gyártására szakosított Fertő utcai telepen sem találni olyan gépet, amely csíkfólia ragasztására is alkalmas. A katasztrófa nyomán azonnal létrejött vállalati összefogás sem oldott volna meg tehát mindent, ha nem sietnek a BUBIV segítségére az iparág társvállalatai, soron kívüli felajánlásaikkal, így az angyalföldi gyár a tervének teljesítéséhez szükséges alkatrészeket a Lágymányosi Faipari Vállalattól, a Szatmár Bútorgyártól, a Tisza Bútoripari Vállalat szolnoki és csongrádi egységétől kapta, a Kanizsa Bútorgyár pedig a maga — a rákospalotai üzeméhez hasonló kapacitású — gépeivel a megmunkálásból vállalt részt. A magyar faipar történetének egyik emlékezetes fejezete marad tehát 1984 novembere—decembere! Ami a BUBIV-on belüli együttműködést illeti, a 2-es gyár helyzetének alakulása jól példázza a „kéz kezet mos” elvének helyes alkalmazását. Minthogy a zalaiak csak a Réka alkatrészeit vállalhatták, a Babetta szekrénysorok tervezett mennyiségének legyártásába a 8-as, gyulai gyár segített be. S az angyalföldiek nem csak kaptak, hanem adtak is. A bajba jutott 5-ös gyárnak mintegy négyezer alkatrészt készítettek az épülő budapesti Rege-szálló berendezéséhez. (E beruházáson a 2-es gyár feladata egyébként csak a beszerelés lett volna.) Az alkatrészhiány miatt szintén gondokkal küszködő egri gyár számára a Fertő utcai telep 800 darab, tőkés exportra szánt Linon étkezőasztalt gyártott le. Ott ugyanis tudják a furnérokat ragasztani, igaz, jóval csekélyebb termelékenységgel, mint Rákospalotán. Ugyancsak a telep páros körfűrészén — tehát kissé elavult módszerrel — kényszerültek leszabni a Réka és a Babetta házfalakat, ezáltal sikerült naponta 300-320 elemet beszerelni. Közbevetőleg érdemes még megjegyezni: az angyalföldi gyár 1984. évi eredményeihez hozzájárult a bécsi Hotel Rennweg bútorzatának legyártása és helyszíni szerelése; szerencsére ezzel még az első félévben végeztek, a fontos exportmunkát nem hátráltatta Rákospalota kiesése. Hősköltemény helyett Lássuk most az angyalföldiek év végi mérlegét! Minden közbejött nehézség ellenére éves termelési tervüket 260,6 millió helyett 268 millió forint értékben teljesítették. Termékeik 98 százaléka I. osztályúnak minősült, szabványon kívüli nem akadt közöttük. A bérfejlesztés mértéke az előirányzott 4,2 százalékkal szemben elérte a 7,2 százalékot. Mindez természetesen nem valósulhatott volna meg a vállalat gyáregységeinek jól szervezett kooperációja, úgyszintén a már említett faipari társvállalatok önzetlen segítsége nélkül. A teljesítésen belül mintegy 350 ezer dollárnyi volt a tőkés export értéke. A többlet eléréséhez hozzájárult a kongreszszusi-felszabadulási munkaverseny céljául kitűzött 6,5 millió forintos túlteljesítés. Ez azt jelenti, hogy a hazai fogyasztók 4 millió forinttal több értékű Réka bútorhoz jutottak, Amerika felé pedig már útban van 2,5 millió forint értékű stílbútorszállítmány, szintén a szocialista munkaverseny-vállalásoknak köszönhetően. A szükséghelyzet igazolta azt is, hogy helyes lépés volt három évvel ezelőtt a 2-es és a 6-os — vagyis az angyalföldi és a kőbányai, Fertő utcai gyár — egyesítése. Munkaszervezési módszereket, termelési adatokat soroltunk eddig — de talán érdemes mögéjük is tekinteni. Minek köszönhető, hogy az alaposan indokoltnak látszó baljóslatok nem váltak be, a szomorú emlékű október 29-ének következményeit nem érezte meg sem a lakását korszerű, jutányos árú bútorral berendezni kívánó lakosság, sem pedig maguknak a BUBIV-dolgozóknak a zsebe? Erről olyan „hőskölteményt” lehetne írni, amelytől már-már elszokott napjaink újságolvasó közönsége. Csak a 2-es gyár dolgozóinál maradva példáért: az esztendő utolsó két hónapjában alig volt olyan hétvége (szombatot és vasárnapot is beleértve), amelyet pihenéssel töltöttek volna. Mind a Lehel, mind a Fertő utcaiak túlnyomó többsége zokszó nélkül vállalta ezt az áldozatot. Megértették a gazdasági vezetők és a társadalmi aktivisták érveit, csak így ellensúlyozhatják valamenynyire azt a kárt, amelyet a rákospalotai eset okozott — ezt várja tőlük az ország, ugyanakkor ez saját, jól felfogott érdekük is. S a helytállás eredménye már ismeretes. Az áldozatkészség jutalma A krónika teljességéhez azonban még valami tartozik. Nevezetesen az, hogy a BUBIV 2-es számú gyárának december 20-i termelési tanácskozása a szokásostól némileg eltérő jellegű, mondhatni, ünnepélyes volt. A gyár igazgatója és a politikai, mozgalmi szervek vezetői akkor mondtak köszönetet mind az angyalföldi, mind a kőbányai kollektívának szabadnapjaik feláldozásáért, a társvállalatoknak pedig példás segítőkészségükért. A szombativasárnapi műszakokat vállalók arányát jól érzékelteti az adat: a gyáregységnek állományban nyilvántartott, összesen 316 dolgozójából 284-en részesültek — természetesen a többletmunkáért kapott béren felül — külön jutalomban, közöttük kétszáz fizikai munkás. (g. szabó) A mosoly kötelező... Évente nyolcszázezer szék exportra Frau Susan Pásztor Export Verkaufsleiterin . . . így ismerik a külföldi partnerek Pásztor Peternét a Szék és Kárpitosipari Vállalat önálló exportosztály vezetőjét. A szőke hajú, mosolygós Zsuzsa asszony öt esztendeje bonyolítja vállalata exportügyeit. Öt év kevésnek tűnik a rutinhoz, de az osztályvezetőnő még tizenhat esztendőt bevall, amelyet az Artexnál töltött el, üzletkötőként. Ugye, így már más a helyzet? A Szék és Kárpitosipari Vállalat ez év január 1-ig éppen az Artex-szal dolgozott együtt. Talán nem is kell bizonygatnunk, hogy az osztályvezetőnő személye kitűnő kapocsnak bizonyult a gyártó és az exportáló vállalat között. — Ma már a Möbeltrade a külkereskedelmi partnerünk, amellyel bizományosi konstrukcióban működünk együtt — magyarázza Pásztorné. Az exportosztály a vállalat egyik kulcsszerve. Hatékony munkájukon sok minden múlik. Az 1984. évi 1,3 milliárdos termelésből 230 millió forint értékű készáru kerül a tőkés piacra és 85-90 millió forint értékben a Szovjetuniónak szállítanak. A Szék- és Kárpitosipari Vállalat tagadhatatlanul betört a tőkés piacra. Nyugat-Európa valamennyi országába elkerültek a vállalat termékei. A kezük hoszszú, elér a tengerentúlra is. Ma már az Egyesült Államok is megvásárolja a tetszetős, jó minőségű ülőgarnitúráit, székeit. — A legnagyobb vásárlónk az NSZK, tőkés exportunk 60-65 százalékát ők veszik át. — Milyen termékeket szállítanak részükre? — Csak székeket. A vevő legsikeresebb modelljeit gyártjuk. Tölgy- és bükkanyagból készült székeket, ezen belül hajlított tonett és magas igényű rusztikus ülőalkalmatosságokat. — Hol készülnek ezek? — Mind az öt gyárunkban. Angyalföldön, Mohácson, Kecskeméten, Siklóson és Debrecenben. A vállalat exporttal foglalkozó szakemberei felismerték, hogy nem érdemes az importőrökön keresztül üzleteket kötni, egyenesen a gyárakkal vették fel a kapcsolatot. Gyakran találkoznak a nyugati partnerekkel, s nem szégyellik bevallani, hogy sokat tanultak tőlük. Többek között azt is, hogy a jó árun kívül fontos, hogy a kereskedő, aki eladja ezeket, szimpatikus, kellemes egyéniség legyen. Akárcsak Zsuzsa asszony. — Ebben a szakmában nem árt mindig derűsnek, jókedvűnek mutatkozni. Egy-egy kereskedelmi tárgyalás közben nem hervadhat le a mosoly az arcunkról. — véli. — A mi munkaidőnk nem nyolc órán keresztül tart. Ha a külföldi üzletfél történetesen vasárnap érkezik, akkor is kimegyünk elé a repülőtérre. Este elvisszük megvacsoráztatni, programokat biztosítunk számára. — A vállalat termékeit számtalan országban vásárolják. Terveznek további piacbővítést? Pásztorné bólint: — Természetesen szeretnénk tovább bővíteni a piacskálánkat. Előre haladott tárgyalásokat folytatunk svéd cégekkel, akik kerti székeket kívánnak rendelni tőlünk. Aztán szeretnénk meghódítani az amerikai piacot is. Próbaszállítmányokat, mintakollekciókat szállítottunk részükre. — Gyáraikban évente hány darab széket készítenek? — Közel egymillió darabot. Ebből 80 százalék exportra megy. — Milyen divatszínek dominálnak a bútorfronton a nyugati piacokon? — Fehér, fekete és szürke a legkeresettebb színek. Érdekes módon azonosulnak a női ruhák divatszíneivel. — Az osztályvezetőnő egyéni terve? — Szeretném jövőre befejezni a Marxista Egyetemet. Az eddigi remek osztálylégkört megtartani, akárcsak a külföldi partnereinkkel kialakult jó kapcsolatokat. — A vállalat dolgozói milyen széken ülnek? — Kivétel nélkül a saját termékeinken csücsülnek. — Milyen ülőhellyel kínálja az üzletfeleit? Körbemutat az irodájában: — Ezekkel a kényelmes ■ svéd tervezésű „Boxer K’ kárpitozott támlás székekkel. A vállalatnál amerre nézek, mindenütt szék, szék, szék ... Mégsem ül senki a babérjain . . . Kemény György Egy „minőségi” brigád Lépést kell tartani a fejlődéssel — ez a már-már közhelynek számító állítás még a telefonkönyvre is igaz. A sorok írója a régi telefonkönyvet ütötte fel és onnan jegyezte ki magának az Épületasztalos-ipari Vállalat címét. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a Tóth Kálmán utca alatt hiába kereste a jelzett vállalatot, nem találta. A Portán új cégét: Fővárosi 2. sz. Építőipari Vállalat, Épületasztalos-ipari üzemegység. Hamar kiderül, a cím jó, csak a vállalat neve változott. Hiába, az a régi telefonkönyv . . . Az egykori önálló vállalatból üzemegység lett. A százhatvanöt főt foglalkoztató részleg sok mindennel foglalkozik. Többek között épületasztalos-ipari termékek, ajtók, ablakok, parketták, redőnyök gyártásával. Az üzemegységen belül hét szocialista brigád tevékenykedik. Közülük a legrégebbi, legkiemelkedőbb brigád: a Felszabadulás. Barkó Imre az üzemegység párttitkára mondja róluk: — A Felszabadulás brigád joggal viselhetné a „minőségi” nevet is, hiszen rájuk bízzuk a legkényesebb, legnagyobb szakmai felkészültséget követelő munkákat. Szerencsésen alakult a brigád összetétele, valamennyi tag régi dolgozó, többen közülük párt- és szakszervezeti funkciót is betöltenek. Brigádvezetőjük Selepák Sándor kitűnő szakember, rendkívül agilis, aki megköveteli a fegyelmet, és maga is példát mutat. A szemüveges, középkorú brigádvezető „sportszerű” nyilatkozattal kezdi a beszélgetést: — Szeretném, ha megírná, hogy mi csak egyike vagyunk azoknak a brigádoknak, akik igyekszünk jól elvégezni a feladatainkat. Rajtunk kívül valamennyien példamutatóan dolgoznak, alig van különbség a brigádok között. A brigádvezető talán túl szerénynek bizonyult. Hiszen a Felszabadulás brigád az utóbbi évtizedben egyre-másra aratta a babérokat. Egy bronz és egy ezüst jelvény után három arany és öt (!) Vállalat Kiváló Brigádja cím következett. A tagoknak az egyéni dicsőségből is kijutott. Selepák Sándor az Építőipar Kiváló Dolgozója lett, társadalmi munkája jutalmául Szakszervezeti Munkáért elismerésben részesült. Ez utóbbi kitüntetéséről faggatom. — Korábban TT-elnök voltam, nyolc év óta pedig főbizalmi. Tizenegy bizalmi csoport tartozik hozzám. — Főbizalmiként milyen ügyekben keresik fel leginkább? — Általában bér- és segélyezési problémákkal. Előfordul, hogy a fűtésre panaszkodnak, máskor pedig arra, hogy beázik a tető. Igyekszem minden felmerülő gondon segíteni. De térjünk vissza a héttagú brigádra. — Szerencsés az összetételünk — erősíti meg a párttitkár szavait. — Valamennyien régóta kötődünk a vállalathoz, tudjuk a dolgunkat. Hadd mondjak el egy jellemző esetet a brigádtagok mentalitására. Varga Bandi bácsi nyolc esztendeje ment nyugdíjba, de még mindig visszajár hozzánk dolgozni. Az öreg már 72 esztendős, de olyan lelkes, mint egy ifjú. Amikor decemberben ki kellett vennie az éves szabadságát, szabályosan elpityeredett: „Gyerekek, mit fogok én nélkületek csinálni?” — Mivel foglalatoskodik a brigád? — Az utóbbi esztendőkben jó néhány szép feladatunk volt. Részt vettünk a metróprogramban, a belvárosi rekonstrukcióban, a Lenin körúti sortatarozásoknál, az Opera környéki munkálatoknál. Jelenleg a Palatínus utca 8 — 12. épület belső berendezésein dolgozunk. Évente körülbelül 1500 alkatrészféleséget csinálunk. — Anyagi érdekeltség? — 1983. január eleje óta új bérszabályozókkal dolgozunk, időbél plusz prémium teszi ki a keresetünket. Meghatározták az egy főre eső tervet. — A brigádvezető legfőbb gondja? — Az anyagminőség nem mindig kielégítő. Sokat mérgelődöm, amikor rossz anyaggal kell dolgozni. — Sokan megkérdőjelezik a vállalati munkaversenyek komolyságát. A brigádtevékenységet formálisnak tartják. Mi erről a véleménye egy többszörösen kitüntetett brigádvezetőnek? — A feltevésben van valami. A munkaversenymozgalom úgy érzem, felújításra szorulna. Több tartalmat kellene belevinni. A legtöbb brigád valójában csak munkabrigád. Azt a bizonyos pluszt nagyon kevesen teszik le az asztalra. — A Felszabadulási brigád leteszi? Kicsit gondolkodik, mielőtt válaszolna: — Azt hiszem, nem lehet ránk panasz. De az a véleményem, hogy a következő években ennél is több kell. Ahol ezt felismerik, sok gond nem lehet. .. — K. GY. — ötszáz szánkó készül naponta az Iskolabútor- és Sportszergyár Jánosházi Gyárában. A négy különböző méretben készített sporteszközből az idény kezdetére hetvenezer darab került ki a gyárból. A bükkfából gyártott ródlik nemcsak a hazai üzletekbe kerülnek, hanem belga és holland boltokba is eljutnak. (MTI Fotó) 1985. JANUÁR 14. Hetvenezer ródli Jánosházáról