Érdekes kalendárium, 1970
Bor Ambrus: Beszélő
Czirok! A fiú görbe háttal, vállát előreejtve ült a vaságy sarkában. A hangra felnézett, közönyös arccal állt fel. A nyíló ajtóban a nappali szolgálatos, öreg fegyőr jelent meg, fej mozdulattal hívta. — Beszélőre. A cellatársak az ablaknál állva sustorogtak. Az öreg, akit mindenki Macesznak hívott, hátranézett: — De nagy a forgalom. — Ki jött ? — kérdezte a fiú, mikor kilépett az ajtón. A fegyőr mintha nem hallotta volna: — Igyekezzünk, igyekezzünk. Hosszú folyosón mentek végig, lépcsőn le, a földszinten balra, megint végig egy folyosón, ott az utolsó ajtó volt a beszélőé. A fiú már ismerte az utat. Sokáig senki se jött be. Egyszer az anyja. Ma aztán hárman is, minden második órában valaki: előbb az ügyvéd, aztán Irén bátyja, harmadiknak egy gyűrött arcú alak. Ezt a gyűröttet meg se ismerte; utóbb derült ki, a sustorgásából, hogy ő vette meg a rádiókat. Vigyorogva mondta, hogy rokonságot igazolt, különben be se eresztették volna. Rokonság ? A fiú savanyú ízt érzett a szájában. Gyorsabbra fogta a lépést. Hozzátartozók? Ki tartozott hozzá? Mindnyájan szerepet játszottak, elváltozott arccal és idegenszerűen csengő hangon beszéltek. Belépett az ajtón. Idősebb, zömök, vállas férfi állt a kopár beszélőszoba túlsó falánál. Lángvörös lett az arca, megtorpant. Aztán zavartan beletúrt a hajába. — Csókolom, apa — mondta. Középen asztal állt, kétfelől egy-egy szék. Tétován lépett az egyik felé. Az idősebb Czirok is mozdult, előrejött, leült. — Beszédem van veled. A fiú érezte, hogy az arca tüzel, a rekedtes hang ütött, megszégyenítően, persze, de azonnal olyan is volt, mint egy nyakleves, ami a csínyen kapott, szűkölő kölyöknek jár, s ebbe a hirtelen és meleg érzésbe kicsi és meleg csodálkozásként vegyült bele az, hogy az apja semmit sem változott, talán megőszült egy kicsit, de csak nagyon kicsit. Leült szemben, nézte a barázdás arcú embert. Elszorult torokkal, ügyetlenül kérdezte: — Megvan, apa ? Amaz sokáig nem felelt, összehúzott szemmel nézte a fiút. Egyszer gyors, ideges pillantást vetett az őrre, aki félreült egy sarokba, és kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Végre megszólalt: — Újságban olvastam a neved. A fiú tehetetlen kézmozdulattal védekezett: — Nagykorúnak kiírják a nevét. — Így állunk. Czirok Miklós: lopás. Újságból kell megtudni, az Esti Hírlapból. — Itt járt Irén bátyja. Ő is mondta. Apja összehúzta a szemét: — Ki az az Irén ? A fiú az asztal lapját nézte: — Jártam egy lánnyal. Beküldte a bátyját. Üzente, hogy ne említsem a tárgyaláson. — Világos. Nem is kell. Fölösleges sokat fecsegni. Vádlottnak az a jó, ha keveset beszól. — Nem Irén jött — mondta a fiú. — Lacit küldte be. — Nem passzió ilyen helyre járni — dünynyögte az apja, s megint a fegyőrre pillantott. — Ekkora szégyen. A fiúból hirtelen tört ki. — Apa mégis eljött. Jó volt kimondani. Majdnem átnyúlt az asztalon, talán hozzáért volna apja kezéhez. Vagy megtapintotta volna a haját, amely kicsit őszült. Vagy átült volna a másik oldalra, közel az öreghez. Beszéde van vele ? Beszélni kell, világos, mindent megbeszélni az öreggel, felnőttek módjára. Tudja, apa, úgy volt, hogy... Kipakolni mindent, s közben rágyújtanának. Gyújts rá, kölyök. Átvillant ez az agyán. Lehet, hogy csak azért, mert amíg nézte, az apját, annak mint .