Erdélyi Helikon, 1928 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1928-07-01 / 3. szám
KOVÁCS LÁSZLÓ: ÚRI MURI Ahogy Móricz az életnek ezt a pogány pazarlását, semmibe, kedélybe, dáridóba szórását megírja, ez páratlan. Kint hajszában és robotban tikkad millió és millió paraszt. Bentről nézi egy meleg, szociális érzés, de csak nézi és látja. És az élet halad tova. Új urak buknak fel. És urak hullnak le mély szociális rétegekbe, így hullámzik tova egy örök folyó. Ezt nem filozófus mondja, hanem könnyű mesélő, akinek szavaiból az élet elénk pereg. Az emberekről úgy beszél, ahogy apa a fiáról azokban a perceiben, amikor a pedagógus elpihent benne. Kiárad belőle a szeretet meleg és híven rajzol minden vonalat, ráncot. Amikor megkeresi benne a saját bűneit és gyöngeségeit s erényeire a szíve megdobog. Mert a Móricz individuális lényéből sok minden kivetődik figuráira. Ő csupán egy megfékezett néző, aki a nézés higgadt percében a maga történeteit éli át. Saját magvait szórja történeteibe, hogy ott kihajtsanak és regényekké nőjenek. Az ő igazi műfaja az a se nem regény, se nem novella, nem is dráma, hanem a háromnak kellemes keveréke. Regényt jelez a rajz szélessége, novellát a történet rövid vonala, drámái a mese folytonos eleven akcióra bontása. De a drámára emlékeztet nagyon sokszor az időegység is és sokszor a helyegység, hogy szinte ugyanazok végig a regény kulisszái is. Ennek az egyéni műfajnak legtökéletesebb megvalósulása a „Kivilágos kivirradtig“. Egy nagy vidéki vacsora estétől reggelig. Rendre megismerjük a pompás figurákat, a vendégváró háziakat először, aztán a vendégeket úgy, amint érkeznek, amint vidám figurájuk elénk bomlik, vagy életsebeik felpattannak. S az egész vacsora zsírgőzös, mámoros forgatagában a magyar vidéki középosztályt vágyakozásaival, gondolataival, a paraszt felé forduló szociális elképzeléseivel. A sovány mese, mint magános selyemfonal bukdácsol az egészen át. A mesének mintha csak az volna a hivatása, ami a gyöngyfűző fonalnak ... A nemrég megjelent „Úri muri“ mintha ennek a pompás képnek volna a változata és egyúttal kitolása a magyar faj-probléma felé. Ez a regény már nemcsak nagyszerű képet ad. Az írója mintha sokat nézte volna az energiának, bornak és zsírnak pogány pazarlását, a zsúfolt képen át tovalépett a gondolatai közé. A tivornya felett a jövendőbe nézett. Rádöbbent a kérdés: vájjon nem a halált hozza ez? S a kicsattanó arcok felett a kérdés ijedten állt a jövendő előtt, de elfutott az ezeréves múltba, sőt talán túl azon is és megvigasztalódott. Hiszen így volt ez mindig. Most se baj ez. A múlikon át egyének hullnak el, de a boros, bőséges asztalhoz újak lépnek. Talán a föld maga termi évről-évre az embert is, mint a búzát. Az egyesek hulló és felszökő hullámain tovamegy a faj élete a végtelen felé. Hiszen ez az „úri muri“ ősi, egészséges nagy energiáktól terhes. A muriból kihulló felesleg is teremtőképes. És Móricz Zsigmond szerelmesen simogat végig a pompás figurákon, amint erejüket és életüket beleszórják a mókázó kedv és a veszett mámor tüzébe ... Magyar regény ez minden izében, írója az életet itt látta s az élet törvényeit ez az élet adta. A Széchenyi-típusú magyar, aki nyugatot hordoz álmaiban, ostort ragadna — Móricz nyugodtan a jövendőbe néz, így szereti, mert ez a zavartalan gyermek. Ez a maga színeit hordó faj egyénisége ... KOVÁCS LÁSZLÓ