Erdélyi Helikon, 1929 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1929-04-01 / 4. szám
MŰVÉSZETI SZEMLE BERLINI SZÍNHÁZAK Maga Berlin is újít, újul és rohan. Túl háborún, hagyományokon. Szinte egyik évről a másikra új városrészek nőnek. Szédületes tempó. És az ember, aki épít, dolgozik a törtető városban, a színházakban is újat keres. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak a mai mondanivalójú daraboknak van közönségük. Vannak még a régi világból itt felejtett, múltba sóhajtó emberek, akik előtt az etika szent és változhatatlan. Törvények ellen, emberi törvények ellen meg sem szabad kísérelni a lázadást. Ezek nézték meg százötször egymásután Fodor László „Arm wie eine Kirchenmaus“ című darabját és ennek a közönségnek játszák a Komödieben hónapok óta megszakítás nélkül az „Olympiát“. De Reinhardt másik két színháza, a Kammerspiele és a Deutsches Theater már a példátlan sikerei után megbukott és félreállított Piscator-színház műsorát igyekszik továbbvinni. Ugyanolyan bátorsággal, ugyanazzal a rendezői elkápráztatással. A legnagyobb, a leghangosabb sikerű darab, „Die Verbrecher“, Ferdinand Bruckner színműve, az idei színházi év legnagyobb irodalmi szenzációja is egyúttal. Kis, ütöttéletű emberek a nyomortól rájuk kényszerített bűneik miatt összeütközésbe kerülnek a társadalmi rendet védő törvényekkel. Az egyik sikkaszt egy asszonyért. A másikat homoszexuális hajlamaiért bélyegzik meg. A munkanélküli intellektuel és a gépírónő viszonyából a legkiáltóbb nyomorba beleszületik egy gyermek. Az asszony a gyermekével együtt a folyóba veti magát. A gyermek meghal, a gépírónőt életre mentik. A „szépfiú“ pincérnek viszonya van a szakácsnővel, a szobalánnyal, a korcsmárosnéval. Ezek közül az öregedő szakácsné boldogan vár a megígért házasságra, amikor rájön a csalásra és megfojtja a korcsmárosnét. A pincér ott felejtett aranyórája, mellyel a gyilkos nő ajándékozta meg, a pincért adja az igazságszolgáltatás kezére. A színpad egy bérház keresztmetszete. Hat helyiség földszinten és emeleten. Ebben a házban élnek, szenvednek, gyilkolnak és bűnhődnek ezek az emberek. Hol az egyik, hol a másik szobában világosodik ki. De ugyanezek a helyiségek alakulnak át bírósági tárgyalótermekké is. A végén már majdnem az egész ház vizsgál és ítéletet hirdet. Nyolc év a gyermekgyilkos gépírónőnek, halála cinikusan viselkedő, de ártatlan pincérre, felmentik, majd újból letartóztatják a homoszexuális fiút. A védő és ügyész kemény csatája átcsap egyik tárgyalóteremből a másikba. Sokszor ugyanazt a szót kapja el a másik ügyész és folytatja az érveket, gyakran ugyanazt a paragrafust. A gyilkos nő pedig saját magában omlik össze a tényleg elkövetett gyilkosságért. A piaci kosarában, a karfiol és a hús között viszi haza a mérget. Közben néhány ügyesen csaló és előkelően homoszexuális ember vidám életét is megmutatja a darab. A végén azután a gyermekgyilkosságért nyolc évre ítélt nő kedvese harsogva kiáltja ki, hogy az az igazi büntetés, amellyel önmagunkat ítéljük el. Mi magunk vezeklünk, nem az emberi lelkekben bukdácsoló kiöregedett törvényekkel, hanem emberségünk és minden ember alázatos megbecsülésével. Mindezek mellett Bruckner a legaprólékosabban, sokszor túlzottan naturalista eszközökkel dolgozik. A gyilkos szakácsnő és a pincér figurájában Lucie Höflich és Hans Albers szinte nem is színészek már. Megdöbbentően eleven emberek. Az „Ehen werden in Himmel geschlossen“, Walter Hasenclever vígjátékának bátorsága már inkább szenzáció-hajhá-