Erdélyi Helikon, 1929 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1929-11-01 / 9. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK telik a lelkek kíséretétől és földi tartalmat nyer, ami eladdig csak égi terjedelem volt. A kötetnek legmelegebb hullámai ilyen helyeken gyűrűznek. „Haus im Herbst“, „Herbstliches Erstarken“, „Strömung und Erde“ s néhány leíró, vagy idilli mondanivaló mutatják e költőnek emelkedése útját. Ismert és erőtől duzzadó prózája epikai műveiben szintén erre mutat: férfiszóhoz föld és gondolat egyaránt kell. És minél keményebben áll meg Zillich a földön, annál hihetőbbé válik eszmei repülése. Az erdélyi német költészet e legismertebb hajtása maga is érezteti ezt az igazságot: „sinken und sterben zum Wiederersteigen und Bleiben und Bleiben!“ — Csak ennyi a költősors. De azért szeretjük, mert a mi sorsunknak fölfokozott, szívesen hallgatott éneke, Molter Károly. TÉRJETEK MEG VÉGRE HOZZÁM. — SZOMORY DEZSŐ KÖNYVE. ATHENEUM KIADÁSA, BUDAPEST. — Szomory Dezső sohase élt az irodalmi piac zajgó közelében. Elfinomult távlatokban, arisztokratikus kincsek között, raffinált szépségekben, dús selymek ráncai között babrált. Nyilak azért őt sem kímélték, amikor a háború előtt az irodalomban a nagy csata folyt. Az irodalom és nyelv konzervatív őrei hosszú tanulmányokkal tisztelték meg írásainak idegenszerűségekben dús tenyészetét. Deaztán a nagy irodalmi frontharc zajában a figyelmet elkerülte ez a mellékháború. Előkelő idegenként állt, Habsburg-drámáit írta dús, ragyogó szóáradatával. A színpadon nem a cselekvésekkel, hanem a szavakkal élt; emberei a szavak raffinált ékszereivel dobálták érzelmeiket egymás felé. A szavaknak exaltáltan csillogó, fűtött tenyere ömlött a hallgató felé. Nem tudott magyarul, de a hanggal, amely az értelmet furcsa dadogásban adta, különös groteszkséggel festett és zenélt. A legelfinomultabb szépségek meredélyéről groteszk örvényekbe hullt, hogy csillogó gömbökön újra a légbe szálljon. Volt ebben valami hanyag szándék is, a nyelvnek ez a szabálytalansága és ittas zavara új zenei lehetőségek, meglepő társulások felé szállt. Művészi megbomlottság volt. Azóta az irodalom forradalmárai is elvágtattak mellette. A neve nem kiált ma és nem dobódik kis csetepatékban sem az irodalmi frontokon. Bástyaként nem szökken egyik várban sem. Új könyvének a címe a művész hivogatója: „Térjetek meg végre hozzám“. De a zajok kerítésein, a lárma vasrácsain át az érdeklődés alig tud e kétségtelen művészhez eljutni. Ragyognak azok a kis miniatűrök, amelyeket ebben az új könyvében összegyűjtött. Nincsenek ambíciói a kornak szóló mondanivalókban. Művészi smukkok, némelyik tüzelő, mint egy brilliáns. Egy-egy ragyogó vázlat. Groteszk rajz, felvillanó és elfutó élmény. De hirtelen lezáródó kapuja legtöbbnek a végtelenbe nyílik. Finomságoktól beteg, lázas fűtöttség emeli bennük a szót pazar magasságokig. Nyilván nem is törődik mással, önmagától ittas zene jár álmatag színek és egy-egy kövéren előbuggyanó naturalista kép mögött. Festők színeiből és zenészek hangjaiból lop a nyelv. Realitására egyegy blaszfémiás kirobbanás, vagy élesen groteszk szituáció eszméltet. Néha úgy visz a blaszfémia, vagy az ilyen groteszk szituáció felé, a szó leggyönyörűbb virágait szórva, a nyelv utánozhatatlan zenéjével. A szavak alatt finom meghatódások, meleg szemekkel felnéző gondolatok bukdácsolnak. Tünedező szépségek fürödnek arisztokratikus melankóliában. A Szomory Dezső nyelvéből a kiáltó, meg nem szokható idegenszerűségek legnagyobb része eltűnt. Romlottságából egyéni nyelvvé konszolidálódott. De az egyszerű lélek felé ma is kiszúr belőle egy-egy riasztó furcsaság, szándékos merészség, hogy rafinált élvezet maradjon mégis, különös, kényes csemege ... Nyilvánvaló, hogy ez a nyelv nem bírja a nagy lélegzetet, csupán a dikciót, és elbeszélésekben az ilyen kis miniatűrök szövését. Mire megérkeznék az elfáradás, a kis történet, vagy a feldobott szituáció kicsendült. Kovács László.